Azonosulás

Van egy rossz (?) tulajdonságom... erre csak a naplóírás ébresztett rá.
Szorosan, fájón, mélységesen képes vagyok azonosulni azokkal az emberekkel, örömeikkel-bánataikkal, életszemléletükkel, akiket igazán szeretek.
Képes vagyok feladni önmagamat... kicsit ők lenni...
És ez nem múlik ám el akkor se, ha épp neheztelek rájuk, mert nem értem meg egyik-másik döntésüket, vagy fájdalmas számomra látni, hogy nem tudják átlépni saját korlátaikat. (Ó, ez nagyon fádalmas tud lenni..)
...
Erre legmeggyőzőbb példa az édesanyámhoz való viszonyom.
Ez a napló ébresztett rá, hogy mennyi, de mennyi mindent kaptam tőle az Útra.
(Mert ami ellen küzdesz, az utolér.)
Mostanában éjjelente gyakran szapora szívdobogásra és halálfélelemre ébredek.
Nekem van halálfélelmem...
Ezt is átvettem Tőle.
Leginkább azért él még, mert fél meghalni.
Már jó ideje ez a meggyőződésem... és ez fájdalmas.
...
Pedig Őt már várják... odaát.
Többször beszéltünk már erről.
84. Ennyi idős volt a nagymamám, amikor meghalt.
A mi családunkban az a "szokás", hogy azok segítik át a távozót, akik rég elmentek már.
Nagyikám a halála előtt arról beszélt, hogy kap szép új ágyat, már készítik neki... felsorolta a rég meghalt rokonokat (J édesapja és Jutka hugi nagypapája is köztük volt), hogy ők ácsolják, és még három deszka hiányzik belőle.
J, aki ott volt, azt mondta, hogy szinte érezte az édesapja jelenlétét.
A nagymamám három nap múlva meghalt.
...
Anyukám napközben tesz-vesz, bár már egyre nehezebben mozog. Sokszor elalszik, ha leül kicsit.
És egyre többször jár köztük.
Azt mondja, hívják őt, de ő még nem akar menni. Mindig kérleli őket, hogy engedjék vissza.
...
A múltkor azt is mondta, hogy úgy szeretné, ha úgy mehetne el, hogy én már "révbe" értem. Ha lenne, aki vigyáz rám.
Nem akartam mondani neki, hogy nincs olyan, hogy "rév", hogy az ember soha nem állhat meg az idő szabta vándorúton, és az egyetlen, aki vigyázhat rá - az önmaga. Vagy, ha úgy jobban tetszik, a Teremtő.
Rettentően magányos dolog ez a vándorút. Reménytelenül magányos.
...
Énértem, ha majd oda kerül a sor, a nagybátyám fog eljönni, ebben én már régen bizonyos vagyok.
Pedig hat éves voltam, mikor meghalt, így nincs sok emlékképem róla.
De az érzés, ahogyan mellém ült, amikor egyszer, igazán elkeseredetten autóztam, és azt mondta, hogy "Ne tedd, nem érdemes" - úgy fog eljönni akkor is, ha itt lesz az ideje.
...
Furcsa dolgok ezek. Emberi ésszel nem megfoghatóak.
A szívben laknak. Azt hiszem.
Azért olyan nehéz neki.