Az Erdő Szelleme

Reggel fájós fejjel, és enyhén émelygő gyomorral keltem. A levegő a szobában is meglepően friss volt, talán ez okozta, hogy megúsztam minden komolyabb testi tünetet.
Bár nagyon hangulatos volt, mégsem volt egyszerű az a tábortűz, főleg, ami az elfogyasztott borzasztómennyiséget illeti... és az ezek után következő szemrehányós/sírós/elkeseredős estét.
Józan fejjel visszagondolva a történtekre, nem kell szégyenkeznem, semmi olyat nem csináltam vagy mondtam, ami miatt szégyellnem kellene magamat. Az én valóságom szerint semmiképpen sem.
Mégis rossz érzéseim voltak - akaratomon kívül sikerült megbántanom valakit egy, egyébként teljesen ártatlan hülyeséggel. Tovább nem részletezném a dolgot. Nem saját magam miatt, nehogy azt higgyétek, de azt hiszem, meg kell védenem őt. Leginkább talán önmagától.
Maradjunk annyiban, hogy semmi említésre méltó nem történt azon kívül, hogy többet ittunk a kelleténél, kicsit elvitatkozgattunk, lelkiztünk, és én bőgtem egy sort, mint általában a piás, ha eszébe jutnak az élete kudarcai. (Melyek pedig vannak számosan.)
Másnap reggel abban a vad hidegben kénytelen voltam lezuhanyozni, hogy emberformát erőltessek magamra, de még így is be voltak dagadva a szemeim és beöltözve úgy fáztam, hogy remegett a kezemben a kávéscsésze. Az egyik krapek be is szólt valamit az előző esti szeszről, ami csak azért volt méltánytalan, mert mindenki ivott, mint a gödény. Legfeljebb nem sírtak utána... nekik más programjuk akadt.
Mindenesetre elgondolkodtam azon a megállapításon, hogy "az alkohol mindig felszínre hozza, hogy kiben mi lakik" abban az összefüggésben, hogy én ilyenkor bőgni szoktam, annyira sajnálom magam - és arra gondoltam, hogy inkább azért sírok, és gondolok eltemetett rossz dolgokra, melyekkel hosszú ideje tünetmentesen élek együtt, mert - ki gondolná - az alkoholtól tényleg rosszul vagyok olyankor.
No, mindenesetre nem kell ennyit vedelni, és akkor nincs sírás és bedagadt szemek.
Mikor kisvasútra szálltunk, még iszonyú gyengének éreztem magam. Ahogy ment a vonat a hatalmas fák között, mint egy beteg madár, úgy szívtam be az erdő életet adó lehelletét. Nem bírtam levenni a szememet az égre törő fák törzséről, az avartakaróról, az erdei virágokról - szinte egész úton meredten bámultam őket, ahogy a beteg figyeli orvosát.
Felmentünk egészen Nagyirtásig. Ott kiszállva a vonatból, tettünk egy 300 méteres kitérőt, jó meredek úton, ami kellemesen átmozgatta a vádlimat és a keringésemet. Bemelegítésnek tökéletes volt. Közben fotóztunk békákat is... és lassan, itt-ott elakadva, nekiindultunk a lefelé vivő útnak.
Nem tartottam a többiekkel, nem éreztem magam elég erősnek a társasági élethez... viszont menet közben valami furcsa történt velem.
Nagyirtástól Kisirtásig azt éreztem, hogy minden egyes megtett lépéssel gyógyulok. Hogy kezd visszatérni a fizikai erőm, és a lelkierőm is kezd, lassan, de érezhető mértékben, de összegyűlni.
Azért Kisirtásnál még mindig nem volt sok kedvem a társasághoz csatlakozni, akik ott leültek egyet szusszanni.
De időm se lett volna rá: barátosném, aki nem tartott velünk, délután vissza akart igyekezni a városba - tehát elköszöntem tőlük, és lendületesen nekiindultam a következő szakasznak.
Az elkövetkező szakaszon éreztem, hogy fizikailag rendbe jöttem, és a lelki energia szintem is kezdi elérni a normál tartományt.
Ez alatt az útszakasz alatt tettem azt az ígéretet magamnak, hogy a jövőben több figyelmet fogok fordítani a valóság általam szeretett emberek számára látható aspektusainak jobb megismerésére. Meg fogom próbálni visszatesztelni az elmém által valóságként közvetített dolgokat, összehasonlítani mások alternatív valóságaival.
A harmadik szakaszon aztán visszatértem a realitások talajára, életerőm összegyűlt, idegeim kisimultak. Testileg-lelkileg feltöltődve, átszellőzve, Világbéke életérzéssel szívemben értem ki az erdőből.
Megálltam, és visszanéztem a fölém magasodó zöld falra. Összetettem a kezeimet, mint aki imádkozik, és meghajtottam a fejemet az Erdő Szelleme előtt, megköszönve a Csodát, amit velem véghez vitt.