Ön-érték

Már napok óta készülök rá, hogy összeszedjem mindazokat a gondolatokat, amiket ez a hirtelen jött rossz hír és annak váratlan értelmezése elindított bennem. Nem lesz egyszerű összeszedni a kapcsolódó gondolatokat...
Kezdjük talán egy régebbi önelemzéssel.
Íme:
Az INFP-k, a többi Intuitív Érző (NF) típusnál is jobban, arra törekszenek, hogy a világot egy jobb hellyé tegyék az emberek számára. Legfőbb céljuk, hogy rájöjjenek létezésük értelmére. Mi a céljuk? Hogyan szolgálhatnák leginkább az emberiséget? Idealisták és maximalisták, akik keményen hajtják magukat előre küldetésükben, hogy elérjék azokat a célokat, melyeket kitűztek maguk elé. (És ha ebben elbuknak, akkor eljő az egyszemélyes világvége. Szidhatják mások a válságot, a kormányt, az eurót vagy bármit - a saját bukásomnak csak én vagyok az oka. Ha viszont ez így van, akkor jobb, ha meg sem kísérel az ember felkelni. Aki egyszer elbukott, elbukik másodszor is.) - 2011

Tehát, nekem valóban, nagyon komoly önértékelési problémát okozott - okoz - az a helyzet, amibe belekerültem. A rengeteg adósság, és főleg a tény, hogy képtelen lettem arra a feladatra, amit teljes szívemmel felvállaltam: a gyerekeim testi-lelki jólétének biztosítására.
Rossz helyen jár, aki azt gondolja, hogy a nőiességgel volt bajom... nem, igazából én valóban nem vagyok egy nőies lélek (a sütés-főzés-kézimunkázás ellenére sem). Sosem kötött le a smink/divat/fogyókúra, a szőkenői viselkedés nálam hivatalból üldözendő még a lányomnál is (látom, hogy három évig más közegben élt... és ez nehéz néha nekem. - Legalább a sminkeléssel leállt, mióta elfogysztott zsinórban három szemceruzát - én öt év alatt szoktam egyet.) Utáltam volna, ha engem egy palinak kellett volna eltartania, és mindig is averzióim voltak a nálam jómódúbbakkal szemben. 
Azt hiszem, én tulajdonképp férfinak készültem (Nempál sokáig el se hitte, hogy nőből vagyok). Azt hiszem, fizikai adottságaimat messze meghaladó, hatalmas küzdőszellemmel érkeztem erre a világra, és a helyemet férfi módra akartam mindig is megállni. (Idővel rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan nehéz őket túlszárnyalni saját pályán, mert a többség... á, hagyjuk.)
Tehát apanya voltam abban az értelemben, hogy egész nap güri, mint családfenntartó apapénzkereső, aztán este güri, mint családellátó anyaszakácsnő. És ment. Sokáig. Nagyon sokáig.
És akkoriban, igen, az egóm is nagyon jól volt. Mert megfeleltem a saját, önmagammal szemben támasztott elvárásoknak. (Kit érdekelt, hogy az a másik közben hogyan élősködik... volt miből adni.)
Aztán jött a krach.
Jött a krach, és én végig kellett nézzem, hogy mindaz, amit felépítettem, hogyan bomlik szét. 
Meg kellett tapasztalnom, hogy a gyerekeim csalatkoznak bennem, mert nem vagyok képes kielégíteni a szükségleteiket.
(És akkor döbbentem rá, hogy mégsem mindegy, hogy számíthat-e az ember arra a másikra, vagy sem.)
Zsolti fiamat akkor vesztettem el..
De a másik kettő is szívesebben töltötte az időt Tücsökéknél, ahol hejehuja vigalom volt. 
Nálam meg akkor is csak a nyomor.
Le is néztek akkoriban rendesen...
...
A tavalyi év sok változást hozott.
Elmondható, hogy mozdult egyet a nagy kerék, és elkezdett lassacskán, oldalazva felfelé indulni. 
Ennek év végére látható jeleként sikerült túljutnom az összes hitelem harmadán.
Hogy miért örültem annyira?
Végre, kezdett helyreállni az önértékelésem. Kezdtem elhinni, hogy igen, mégiscsak képes vagyok rá, hogy még ebből is kimásszak. Hogy én az az ember vagyok, aki véghezviszi a lehetetlent. Hogy már csak egy év - és minden könnyebb lesz. Érezhetően, sokkal könnyebb.
...
És akkor jön egy rutinvizsgálat - és a rossz hír: vészes vérszegény lettem.
Háziorvosomnak igen élénk a fantáziája, és ily módon a szombati napomat a sürgősségi osztályon töltöttem, ahol is megturkáltak minden megturkálhatót, megszurkáltak nem létező vérzés után kutatva - majd a végén ennek hiányában kiengedtek. Úgy éreztem magam utána, mint akin átment az úthenger.
...
Egy okot mondjatok, miért NE lennék vérszegény, ha három éve nyomorgok?... Szó se róla, fázékony, fáradékony, az vagyok, szédülni is szoktam - de ezek a mindennapi életem részei, oda se figyelek rájuk. A hajhullás... na igen, az tényleg gáz. (Nekem! Akinek olyan sok, gyönyörű haja volt...)
...
Nem térek ki a totálisan elrontott péntek-szombatomra, inkább csak azt az érzést ecsetelném, ami elkapott.
Konkrétan megint úgy éreztem, hogy alkalmatlan vagyok, gyenge, hitvány, aki nem bírja végigcsinálni, amit bevállalt. Aki a célegyenesben fogja tán feladni.
Rohadt érzés volt.
...
A legjobbkor jött az előző bejegyzésemben közzétett videó. A legjobbkor, hogy helyreállítsa a megtépázott önbizalmamat, és helyre tegye bennem a dolgokat.
Ezek szerint a szervezetem a "helyreállítás" szakaszban van. (Van mit - itt komoly károk keletkeztek, ezt jelzik a vérértékek is.)
...
Viszont ehhez szüksége lesz építőanyagra.
...
Na ez se lesz semmi feladat, hiszen a táplálkozáson tudtam spórolni ezidáig, ha valamin. De már nem megy tovább, be kell látnom.
...
Mindenesetre viszem a gyerekeket is vérvételre.
András három éve együtt csinálja ezt velem.
...
Szerencsétlen.
...
De az embernek lelke van, amely hinni és repülni tud, s ez a lélek halhatatlan és farkasszemet néz a világgal.