Lefelé tekint, végigjáratja álmos pillantását a szürke, meredek, védelmező falakon, és eltűnődik: olyan aprócska fentről nézve a világ... olyan érdektelennek és elhanyagolhatónak tűnik. Furcsa arra gondolni, hogy nemrég még ő is ott szaladgált társaival a várudvaron. Most már nehéz feladatnak tűnik még a bársonytopánkába bújtatott lábacskájának a megemelése is.
Ott lent már mindenki alszik. A várárokban, a falak tövében egyre sűrűbben burjánzik a csipkebokor. Sűrűn, sűrűn... lassan eltakarja a várat, az udvart... nem hallatszik már vidám kacagás, nem serceg az étel... nemsokára elfelejti mindenki, hogy itt valaha volt egy kastély, emberek éltek benne, itt játszott egy királylány.
Nem lesz más, csak tűnő álmok, bársonypárnák, pókhálók szövésének halk zaja... Csipkerózsikának megkönnyebbülést hozó gondolatok ezek.
Most lenéz az ujjaira - furcsán nehéznek érzi a kezeit, mintha onnan indulna ki ez a különös zsibbadás.
És tényleg: az ujja hegyéből néhány vércsepp hull a padlóra. Fölsebezte őt az orsó... (mondták neki, hogy a kézimunka veszélyes dolog, de nem akarta elhinni, és tessék.)
Meglepődve tapasztalja, hogy már nem is fáj. Nem, egy csöppet sem fáj. Csak olyan rettenetesen... olyan hihetetlenül... olyan elviselhetetlenül nagy fáradtságot érez.
...most már teljesen mindegy, rövidesen ágyacskájába térhet. Hallja a háta mögött a védőangyalai szárnysuhogását: épp nyoszolyáját teszik rendbe: felrázzák a párnákat, eligazítják a selyemlepedőt, a bársony paplant.
Csipkerózsika elmosolyodik.
Jó lesz aludni. Várja a vetett ágyikó.
Most a védőangyalok óvatosan felemelik, és a pihe-puha ágyra helyezik. Betakargatják.
...lám, már el is aludt. Mosolyog álmában.
Ne háborgassátok, hadd álmodjon szépeket.
Menyhárt-Homonyik-Vikidál: Álmodj, királylány!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.