Viharos mennyország

A férfiak, meg az ő agya járásuk... de ezt már írtam.
De azért a nők se normálisak. Én tuti nem.
...
Mikor azzal köszöntél el január elsején, hogy majd újra felhívsz 76 kilós koromban, nem igazán vettem komolyan.
Aztán teltek a napok, se kép, se hang... és én egyre jobban berágtam Rád.
Ne mondd, hogy ok nélkül.
A haragom mélyén két ellentétes érzelem munkálkodott. Az egyik, hogy tőled fel is fordulhatnék, akkor se érdekellek, akkor meg minek erőltetni ezt az egészet???  (A 76 kilót ürügynek éreztem - az is, legyünk őszinték.)
A másik pedig a Szilveszter éjszaka - számomra - legfontosabb történése.
Tudniillik, hogy úgy kiütöttem magamat, ahogy (...) nem vagyok rá büszke, de azt se tudtam, hol vagyok :D

...de egy dolog mint az egész részeg nyűglődés konklúziója, megmaradt számomra.
Azt hiszem, nagyon rosszul lehettem (hál' Istennek, nem emlékszem rá, - gáz -  de tudom, hogy ha - ritkán - berúgok, mint az albán szamár, az az emésztőrendszeri kisezer bajaim miatt engem nagyon megvisel), és reggel két kimenő hívást találtunk a mobilomon.
Mind a kettő a Te számod... még jó, hogy nem vetted fel :D

Ezen nagyon gondolkodóba estem.
Egyszer, még viszonylag az elején, elbeszélgettünk afölött a Facebook-bejegyzés fölött, hogy mindenki jelölje meg a mobiljában, hogy ki a baj esetén értesítendő.

Akkor én azt kérdeztem Tőled, hogy lehetnél-e Te az, hiszen nekem nincs senki más, aki erre alkalmas.
Anyám 82 éves, a nagy fiam nem szeret engem, András link, Andi túl fiatal még ehhez... ezeknek az embereknek én vagyok a támasz, ...én nem támaszkodhatok rájuk. Egyikre sem. (Talán, idővel, a lányomra. Mostanában kezdek ebben halványan reménykedni - bár még vannak fenntartásaim.)
Akkor Te ennek a kérdésnek egyáltalán nem örültél, és én annyiban is hagytam a dolgot. Azóta sincs a "baj esetén hívható" személy meghatározva nálam... (hívjanak engem, vagy senkit, akkor már úgyis nyóc nekem.)

Ettől függetlenül, a lelkem mélyén - ezek szerint - bármennyi problémám is van a hozzáállásoddal, mégiscsak Te vagy az az ember, akit én, ha bármi bajom lenne, gondolkodás nélkül hívnék. (Gondolkodni, azt tuti nem tudtam abban az állapotomban, és az is tuti, hogy igen pocsékul lehettem).

Te pedig ezt nem akarod.
Mint ahogy nem akarsz kicsit közelebb kerülni a családomhoz, az életvitelemhez... nem akarsz semmi küzdelmet, semmi extra gondot.

És én ezt is meg tudom érteni bizonyos határok között. De azért nem teljesen.
Sose kértelek, hogy anyagilag finanszírozd az életvitelünket. Nem is áll szándékomban a jövőben sem, akkor sem tennék ilyet, ha több pénzed lenne.
Sőt, remélem, hogy idővel talán eljutok abba a stádiumba, hogy - ha nem is túl sokkal - de én járuljak hozzá a kiadásaidhoz (melyek tudom, hogy kis mértékben emelkednek, ha Nálad töltjük az időt. - jöhetnél hozzám is néha :D (jó vicc.))

Erre most nekem egy évig még előre láthatólag nem lesz lehetőségem, mert szeretném a bankrendszerrel szemben fennálló pozícióim nagyobbik részét zárni (mert szeretem őket... :D), és mert ez a lépés feltétlenül szükséges a továbblépéshez. Tehát elhatároztam, hogy ezt én és a gyerekeim kinyomorogjuk. Már csak egy év. Sőt. Már csak 359 nap. Ki kell bírni...

Persze, millió dolog jöhet közbe, ami miatt ez megváltozhat... de tavaly várakozáson felül sikerült a tervet teljesíteni - talán az idén is kegyes lesz a Sors.

Tehát, nem vártam, hogy anyagilag beszállj ebbe a buliba (olyan vagyok, mint a macska, mindig a talpamra esek (mondta rólam egyszer J., aki lévén rokony, mégiscsak 43. éve ismer. Sőt, genetikailag tudja, mit beszél. Már, ha nincs épp az agya helyén vodkás üveg.)...
De azt igenis elvárnám, hogy kissé közelíts a gyerekeimhez (is). Ha érted.
Dehogy érted! Ha valamit nem akarsz megérteni, akkor rém érthetetlen tudsz lenni. Szándékosan.
Erre mondják a nők, némi lenézéssel a hangjukban, hogy "Mit vársz tőle? Férfi."
(Ennyi vigaszunk hadd legyen. Más úgy sincs.)

Tehát, Vízöntőkém, most kaptál egy hónap újabb "gondolkodási időt", mert szeretlek, és mert - annak ellenére, hogy nem akarsz az lenni, és ezt gyakran, megfelelően undok módon, a tudtomra is adod - mégiscsak Te lettél az életemben az a bizonyos, biztos gát és kikötő...

Persze, a kikötőket is le lehet bontani, csak hozzáállás kérdése. Nyilván nehezebb feladat, mint egy nádkunyhó lebontása, de azért volt már erre példa a történelemben.

(Azt is tudom, hogy a legjobb helye ennek a bizonyos stabil gátnak és kikötőnek - bennem lenne. Semmi jogalapom bárkit is ebbe a szerepbe helyezni, főleg, ha még saját magamban sem tudom felépíteni... és ez teljesen jogos, ha túlzásként éled meg. Az is, a Mérleg személyiségemből fakadó, erős túlzás. Ez van. - Bár akár örülhetnél is neki, ez meg a Te döntésed, ha nem így van.)

Mindenesetre érzem, hogy a "se veled, se nélküled" opció nem megy már sokáig. Alapvetően Neked se erre lenne érzelmi igényed... és nekem se.
Ezért két választási lehetőségünk van: vagy megadjuk a másiknak, amire szüksége van (kölcsönösen!!!)... vagy tovább lépünk. (És nem akarom magamat utána tovább kínozni a barátságoddal - de erről már beszéltünk.)
Gondolkodj ezen. Van rá egy hónapod. (Én nem akarlak úgy magamhoz kötni, hogy nem vagy velem boldog...)
...
Kis, utólag vicces adalék a történethez:
Ma délelőtt, krumplipucolás közben, majdnem sikerült összeesnem. Alig láttam, kivert a hideg verejték...
A lányom jól leszidott.
"Anyu, ennyire nem akarhatsz megfelelni egy pasinak. Egy sem érdemli ezt meg!"
Én persze tagadtam. "Nem, dehogy is, saját magam miatt szeretnék lefogyni." (Asszem, nem hitte el...) ...kicsit túl jól sikerült. 1 nap alatt 80 deka... 40 hossz úszás, ohne kalória...

Most már tudom, hogy a hypoglikémiás rosszullét elég sz@r dolog.
...
Talán nem kellene ezen a hülyeségen lovagolni.
Nem gondolod?