2014. július 31., csütörtök
2014. július 29., kedd
Választás - teremtés
http://www.teljessegviraga.hu/blog/tanulj-meg-valasztani-es-teremts-jobb-sorsot-magadnak/
Ha belegondolok, nagyon igaz.
Nagyon igaz, hogy nincs valódi választási lehetőség, amíg az ember nem eléggé tudatos. Ösztönösen a régi, biztonságot adó mintákat keresi, és ha van is - minimális - változás életkörről életkörre, az alapok - sajnos - nem változnak, legfeljebb a kifejezési formák.
Pedig az Univerzum mindig elküldi, amire az ember vágyik - csak épp sokszor olyan körítéssel, hogy az embernek nincs bátorsága ezeket a - lényétől merőben idegen - tapasztalatokat megélni.
Hogy jót tesz-e ezzel, vagy rosszat - azt nem lehet tudni, ahhoz fejest kell(ene) ugrani a mély vízbe.
De mi van, ha mégse elég mély? Ki akar nyaktörést szenvedni?
Ha belegondolok, nagyon igaz.
Nagyon igaz, hogy nincs valódi választási lehetőség, amíg az ember nem eléggé tudatos. Ösztönösen a régi, biztonságot adó mintákat keresi, és ha van is - minimális - változás életkörről életkörre, az alapok - sajnos - nem változnak, legfeljebb a kifejezési formák.
Pedig az Univerzum mindig elküldi, amire az ember vágyik - csak épp sokszor olyan körítéssel, hogy az embernek nincs bátorsága ezeket a - lényétől merőben idegen - tapasztalatokat megélni.
Hogy jót tesz-e ezzel, vagy rosszat - azt nem lehet tudni, ahhoz fejest kell(ene) ugrani a mély vízbe.
De mi van, ha mégse elég mély? Ki akar nyaktörést szenvedni?
2014. július 28., hétfő
2014. július 26., szombat
Van képed hozzá?
...múlt heti iromány, idő hiányában csak most tudom közzé tenni...
A Titok 12 pontja közül most a 8. pontról szeretnék Nektek röviden értekezni.
Ez a pont azt mondja:
„Amiről van egy képed, arra képes vagy.”
De ezzel azt is mondja: „Amiről nincs képed, arra nem vagy képes.”
Ezt a – ki nem mondott – negatív oldalát ennek a tételnek sokszor hagyjuk figyelmen kívül. Pedig legalább olyan fontos, mint a pozitív oldala.
Hogy hogyan jön ez a párkapcsolatokhoz?
Ha magamból indulok ki, akkor azt kell, hogy mondjam: egyszerűen. Komoly társkeresési buktatókat rejt magában ez utóbbi megállapítás.
Például, a szép (és páros) jövőt illetően én két variációt tudok elképzelni: vagy azt, hogy a párom hozzám költözik, vagy azt, hogy mindketten felszámoljuk az eddigieket, és kezdünk valahol harmadik helyen, közösen, tiszta lappal. (Ez utóbbit tartom a legkorrektebb megoldásnak, mindkét fél szemszögéből.)
Nekem egyszerűen nem fér bele, hogy én költözzek oda valakihez. Nem vagyok én afféle albérlő fajta. Akit, ha valami nem klappol, egyszerűen kiraknak. Vagy tovább vándorol egy bérleménnyel. Ez egyszerűen nem fér bele a biztonságról alkotott elképzeléseimbe.
Tehát, súlyos hibát követek el, ha ezt nem veszem figyelembe, azt hiszem.
Továbbá, nem fér bele az elképzeléseimbe az sem, hogy a párom heverészik, én meg kiszolgálom. Ez belefért, másfél évtizedig – de azóta rájöttem, hogy vannak jobb dolgok is a cselédsorsnál. Tehát ez olyasmi, amihez ugyan van képem, de jobban szeretném, ha nem lenne.
Nem fér bele a világképembe az sem, hogy jelentős anyagi hátrányban legyek a jelölttel szemben – jó, ebben Morgónak igaza van, ebben az országban sokkal több a csóró, mint a tehetős, ez talán nem szűkíti jelentősen a keresési lehetőségeimet. Elképzelni sem tudom a Nyuszika salátaleveleiről szóló szösszenetben leírt rémképet, a természetben történő fizetést és hasonlókat. Ha volna hozzá képem, nagy karriert futhattam volna be egy másik K betűs szakmában, főleg fénykoromban. Nem véletlen, hogy nem ez történt velem.
De ha már ehhez azt is hozzávesszük, hogy lehetőség szerint az illető mégse legyen egy buta tök – nos, a kettő együtt már sokkal árnyaltabbá teszi a képet.
Nem tudnám elképzelni magamat egy tutyimutyi alak mellett – ezeket egyébként ösztönösen elkerültem világéletemben. Nem lennék képes lelassulni hozzá… nincs képem róla? Igen.
Vagány vagyok? – ezen még nem is gondolkodtam. Én nem érzem magamat igazán vagánynak, inkább szelíd és jóindulatú vagyok, azt hiszem, de ha kell, valóban tudok vagány is lenni. És ez mindenképpen hasznos.
Mondjuk úgy: van képem hozzá… :)
De nézzük meg a férfiakat!
Az én drágámnak például nem volt képe ahhoz, hogy mit is kellene kezdenie a családommal/helyzetemmel, egyáltalán velem. ...számára rólam egyáltalán nem is volt kép, eltakarta egy másik.
Azt hiszem, a legnagyobb hibát akkor követjük el, ha nem tartjuk tiszteletben, hogy ami a másik részére képtelenség, az a számára valóban képtelenség, vagyis nincs képe hozzá, nem képes rá.
Hogy egy másik példával éljek: Akire Nem Haragszunknak (Istenem, hány neve van! Ő blogom Legtöbb Nevű Visszatérő Szereplője. Már lassan elmondható, hogy annyi nevet aggattam rá, mint ahány színe van a szivárványnak..) sincs képe róla, hogy hogyan lehet a jelenlegi élethelyzetében párkapcsolata... és ha nincs képe, hát nincs képe, amíg nem lesz képe róla, addig tényleg képtelen rá, azt hiszem.
Így, ha eljutok valakivel egy olyan pontra a kommunikáció során, amikor rájövök, hogy egyszerűen nincs képe arról, hogy mit tudnánk mi egymással kezdeni, akkor én szépen, szelíden elengedem az illetőt, még akkor is, ha nekem esetleg mégiscsak lett volna képem.
Ugyanez történik akkor, amikor én jövök rá, hogy képtelenség magamat beleilleszteni az adott szituációba.
Soha többé nem fogok erőt vélelmezni ott, ahol gyengeség van, és nem fogom rávetíteni a saját képemet a másik képtelenségére. Sőt, nem fogadom el a másik képét sem, az én hiányzó képem helyett.
Erre nagyon fogok vigyázni. Ígérem.
Mert: Attól, hogy valamiben erősen hiszünk, attól az még nem lesz valóság.
:)
A Titok 12 pontja közül most a 8. pontról szeretnék Nektek röviden értekezni.
Ez a pont azt mondja:
„Amiről van egy képed, arra képes vagy.”
De ezzel azt is mondja: „Amiről nincs képed, arra nem vagy képes.”
Ezt a – ki nem mondott – negatív oldalát ennek a tételnek sokszor hagyjuk figyelmen kívül. Pedig legalább olyan fontos, mint a pozitív oldala.
Hogy hogyan jön ez a párkapcsolatokhoz?
Ha magamból indulok ki, akkor azt kell, hogy mondjam: egyszerűen. Komoly társkeresési buktatókat rejt magában ez utóbbi megállapítás.
Például, a szép (és páros) jövőt illetően én két variációt tudok elképzelni: vagy azt, hogy a párom hozzám költözik, vagy azt, hogy mindketten felszámoljuk az eddigieket, és kezdünk valahol harmadik helyen, közösen, tiszta lappal. (Ez utóbbit tartom a legkorrektebb megoldásnak, mindkét fél szemszögéből.)
Nekem egyszerűen nem fér bele, hogy én költözzek oda valakihez. Nem vagyok én afféle albérlő fajta. Akit, ha valami nem klappol, egyszerűen kiraknak. Vagy tovább vándorol egy bérleménnyel. Ez egyszerűen nem fér bele a biztonságról alkotott elképzeléseimbe.
Tehát, súlyos hibát követek el, ha ezt nem veszem figyelembe, azt hiszem.
Továbbá, nem fér bele az elképzeléseimbe az sem, hogy a párom heverészik, én meg kiszolgálom. Ez belefért, másfél évtizedig – de azóta rájöttem, hogy vannak jobb dolgok is a cselédsorsnál. Tehát ez olyasmi, amihez ugyan van képem, de jobban szeretném, ha nem lenne.
Nem fér bele a világképembe az sem, hogy jelentős anyagi hátrányban legyek a jelölttel szemben – jó, ebben Morgónak igaza van, ebben az országban sokkal több a csóró, mint a tehetős, ez talán nem szűkíti jelentősen a keresési lehetőségeimet. Elképzelni sem tudom a Nyuszika salátaleveleiről szóló szösszenetben leírt rémképet, a természetben történő fizetést és hasonlókat. Ha volna hozzá képem, nagy karriert futhattam volna be egy másik K betűs szakmában, főleg fénykoromban. Nem véletlen, hogy nem ez történt velem.
De ha már ehhez azt is hozzávesszük, hogy lehetőség szerint az illető mégse legyen egy buta tök – nos, a kettő együtt már sokkal árnyaltabbá teszi a képet.
Nem tudnám elképzelni magamat egy tutyimutyi alak mellett – ezeket egyébként ösztönösen elkerültem világéletemben. Nem lennék képes lelassulni hozzá… nincs képem róla? Igen.
Vagány vagyok? – ezen még nem is gondolkodtam. Én nem érzem magamat igazán vagánynak, inkább szelíd és jóindulatú vagyok, azt hiszem, de ha kell, valóban tudok vagány is lenni. És ez mindenképpen hasznos.
Mondjuk úgy: van képem hozzá… :)
De nézzük meg a férfiakat!
Az én drágámnak például nem volt képe ahhoz, hogy mit is kellene kezdenie a családommal/helyzetemmel, egyáltalán velem. ...számára rólam egyáltalán nem is volt kép, eltakarta egy másik.
Azt hiszem, a legnagyobb hibát akkor követjük el, ha nem tartjuk tiszteletben, hogy ami a másik részére képtelenség, az a számára valóban képtelenség, vagyis nincs képe hozzá, nem képes rá.
Hogy egy másik példával éljek: Akire Nem Haragszunknak (Istenem, hány neve van! Ő blogom Legtöbb Nevű Visszatérő Szereplője. Már lassan elmondható, hogy annyi nevet aggattam rá, mint ahány színe van a szivárványnak..) sincs képe róla, hogy hogyan lehet a jelenlegi élethelyzetében párkapcsolata... és ha nincs képe, hát nincs képe, amíg nem lesz képe róla, addig tényleg képtelen rá, azt hiszem.
Így, ha eljutok valakivel egy olyan pontra a kommunikáció során, amikor rájövök, hogy egyszerűen nincs képe arról, hogy mit tudnánk mi egymással kezdeni, akkor én szépen, szelíden elengedem az illetőt, még akkor is, ha nekem esetleg mégiscsak lett volna képem.
Ugyanez történik akkor, amikor én jövök rá, hogy képtelenség magamat beleilleszteni az adott szituációba.
Soha többé nem fogok erőt vélelmezni ott, ahol gyengeség van, és nem fogom rávetíteni a saját képemet a másik képtelenségére. Sőt, nem fogadom el a másik képét sem, az én hiányzó képem helyett.
Erre nagyon fogok vigyázni. Ígérem.
Mert: Attól, hogy valamiben erősen hiszünk, attól az még nem lesz valóság.
:)
Dear Diary,
mostanában nem ment jól az akadályok vétele, és emiatt - sajnos - tegnap már éreztem, hogy elértem a hat hetes mélypontot az energiaszintemet illetően.
Sok, sok tényező játszott szerepet a dologban. Ha rangsorolni akarom őket, az első helyen mindenképp a megfelelési kényszer áll. A megfelelési kényszer, ez úton Nagy Fal jogos elvárásának. Ugyanis kötöttünk egy szóbeli megállapodást arra vonatkozóan, hogy ő hozzájárul az autóm javíttatásához, én pedig forgalomba helyeztetem újra, mire jön, hogy ne kelljen autót bérelnie. Így mindenki jól járhat.
Sajnos, megállapodásunkat nem sikerült betartanom, mert a magyar hatóságok hozzáállása kritikán aluli, és két munkanap nem volt elegendő arra, hogy Banduci ezt elintézze.
Én meg nem tudtam elszabadulni a munkahelyemről, mert Morgó az elmúlt három napban vajmi keveset volt bent, ráadásul féléves zárás is van.
De vasárnap este leszáll ez a nyüves gép, és ki kell menni elé a reptérre, aztán peig használatba veszi az autót, én pedig imádkozhatok, hogy mikor veszik le a két éven át féltve megőrzött rendszámomat - ráadásul az én hiámból.
Innen szép veszíteni, vagy hasonló...
Mindenesetre Banduci felvetetett egy panasz jegyzőkönyvet az Okmányirodában arról, hogy az ő sz@rakodásuk az oka a dolognak, nem tudom, hogy ez elég lesz-e a yardnak. :(
...no tehát, az ezzel kapcsolatos tehetetlenség érzése elég sok energiámba került. Ez a Zügy már hetek óta húzódik, terjed és kumulálódik, kezdve a nagyjavítás után előkerült újabb hibákkal (Anyuci, Juci néni tízévesautó-betegséget kapott, most sorban meg fog rajta hibásodni minden - mennyire jó nekem, kisfiam...), folytatódott a végrehajtók szívózásával (menjetek a jó édes ..., ki van fizetve minden! De nincs! De van! ...akkor leegyeztetjük, napok kérdése egy februári befizetés lecsekkolása így júliusban...) és befejeződött az okmányirodai teszefoszasággal (fel kell hozni az iratanyagot az irattárból, de az már bezárt, bár a félfogadás még három óra hosszát tart igazság szerint, jöjjön vissza - nem, nem hétfőn, akkor majd szépen előkeressük, kicsit ülünk rajta, és keddre kitaláljuk a tutit, mert hasítunk, mint az expresszvonat, tehát, ha szerencséje van, akkor kedden meg is oldódik a csütörtök óta intézett ügy).
Azt tudom, hogy a fentiek függvényében én mégiscsak jó könyvelő vagyok.
Engem a főnököm páros lábbal rúgna ki, hogy győzve szállok, ha így állnék a munkához, ez bizonyos...
...
Mindezen stresszek kellős közepén elkövettem egy súlyos hibát (ez is jelzi, hogy energiaszintem lecsökkent, támogatásra lett volna szükségem - és ilyenkor még én is hajlamos vagyok embertársaim felé tapogatózni, pedig az elmúlt évek már megtaníthattak volna arra, hogy egyetlen tiszta forrás van, ami számolatlanul adja az energiát és nem kéri vissza: a Természet... jobban kell figyeljek a jövőben arra, hogy ilyen hibát ne kövessek el). Némi indirekt virtuális kommunikáció után mégiscsak felhívtam az én drágaságomat, közel egy hónap után, hogy megkérdezzem, mi van vele, mert nem igazán tetszett az az orvoslátogatós bejegyzés.
...még arra is ráálltam, hogy pénteken meglátogatom...
Erre másnap tele volt az üzenőfala régi fényképekkel az elhunyt kedvesről. És valami olyan szöveggel, hogy ő már csak az emlékeinek él.
Mondjatok, amit akartok, nevezzetek szőrösszívű, undorító szemétládának, ...de én ezt nem bírtam cérnával.
Egyrészt: annyi, de annyi bajom volt a saját életemben, hogy nem hiányzott még ez is... nagyon nem. Az ember kicsit kikapcsolóni jelentkezik fel a netre, nem azért, hogy még ott is belerúgjanak.
Mert ez igenis, felért egy rúgással.
Drágaságom az előző hetekben/hónapban visszafogta ilyen irányú aktivitását. Bezzeg most, egyszeriben fontos volt az arcomba tolni ezeket a képeket.
Lehet, hogy tudat alatt még mindig lelkiismeret-furdalása van a kettőnk kapcsolata miatt, és ez jön így ki? Így kér bocsánatot? Vagy velem akarta közölni, hogy nehogy elfelejtsem, hogy ki a ló, és ki a szamár? (Ez irányú eszmefuttatását két évvel ezelőttről - legalább nem kell gyalog járni - egy életre feljegyeztem a "hímek bunkósága" feliratú rekeszbe a kis fejemben).
...erre azt mondaná, hogy én kombinálom túl a dolgokat, és még az is lehet, hogy igaza van (bár, egy szakvizsgálat ez esetben mérvadóbb lenne, mint az Ő véleménye) - a lényeg nem ez, hanem az én érzéseim.
Konkrétan azt éreztem, hogy ismét vizuális bántalmazást szenvedtem. Mint, mikor lefaragott a fürdőruhás képemből itt-ott, vagy mikor átküldte a nagybetegségem idején készült fényképet, hogy úgy kellene kinéznem... még jó, hogy koporsót nem ollózott mellé. Méreteset, fazonra igazítottat.
...mindegy. Nekem erre nincs szükségem, sem most, sem a jövőben. Azt hiszem, eljutottam a tűréshatáromra, reakcióm önmagam előtt is világossá tette számomra, hogy nem megy ez tovább. Egy centit se.
Részemről kész, vége, lezártam. És ha a másik fél hétfőig nem törli FB státuszunkat, akkor én fogom megtenni.
Mert már úgysincs mögötte tartalom.
...
Mindenesetre nagyon rám fog férni a nyári szabadság, sajnos még a jövő hét is munkásan fog telni - be kell fejezni a riportokat, és utána nyakamon a bérszámfejtés is. Szabadságra csak jövő péntektől jöhetek - tehát még négy nap kitartás.
Most meg nekiállok rendet tenni az itthoni káoszban.
Vásárolni is kell.
Pedig legszívesebben csak heverésznék a napon.
Az kellene most. Gyűjteni egy kis természetes energiát. Rám férne.
Sok, sok tényező játszott szerepet a dologban. Ha rangsorolni akarom őket, az első helyen mindenképp a megfelelési kényszer áll. A megfelelési kényszer, ez úton Nagy Fal jogos elvárásának. Ugyanis kötöttünk egy szóbeli megállapodást arra vonatkozóan, hogy ő hozzájárul az autóm javíttatásához, én pedig forgalomba helyeztetem újra, mire jön, hogy ne kelljen autót bérelnie. Így mindenki jól járhat.
Sajnos, megállapodásunkat nem sikerült betartanom, mert a magyar hatóságok hozzáállása kritikán aluli, és két munkanap nem volt elegendő arra, hogy Banduci ezt elintézze.
Én meg nem tudtam elszabadulni a munkahelyemről, mert Morgó az elmúlt három napban vajmi keveset volt bent, ráadásul féléves zárás is van.
De vasárnap este leszáll ez a nyüves gép, és ki kell menni elé a reptérre, aztán peig használatba veszi az autót, én pedig imádkozhatok, hogy mikor veszik le a két éven át féltve megőrzött rendszámomat - ráadásul az én hiámból.
Innen szép veszíteni, vagy hasonló...
Mindenesetre Banduci felvetetett egy panasz jegyzőkönyvet az Okmányirodában arról, hogy az ő sz@rakodásuk az oka a dolognak, nem tudom, hogy ez elég lesz-e a yardnak. :(
...no tehát, az ezzel kapcsolatos tehetetlenség érzése elég sok energiámba került. Ez a Zügy már hetek óta húzódik, terjed és kumulálódik, kezdve a nagyjavítás után előkerült újabb hibákkal (Anyuci, Juci néni tízévesautó-betegséget kapott, most sorban meg fog rajta hibásodni minden - mennyire jó nekem, kisfiam...), folytatódott a végrehajtók szívózásával (menjetek a jó édes ..., ki van fizetve minden! De nincs! De van! ...akkor leegyeztetjük, napok kérdése egy februári befizetés lecsekkolása így júliusban...) és befejeződött az okmányirodai teszefoszasággal (fel kell hozni az iratanyagot az irattárból, de az már bezárt, bár a félfogadás még három óra hosszát tart igazság szerint, jöjjön vissza - nem, nem hétfőn, akkor majd szépen előkeressük, kicsit ülünk rajta, és keddre kitaláljuk a tutit, mert hasítunk, mint az expresszvonat, tehát, ha szerencséje van, akkor kedden meg is oldódik a csütörtök óta intézett ügy).
Azt tudom, hogy a fentiek függvényében én mégiscsak jó könyvelő vagyok.
Engem a főnököm páros lábbal rúgna ki, hogy győzve szállok, ha így állnék a munkához, ez bizonyos...
...
Mindezen stresszek kellős közepén elkövettem egy súlyos hibát (ez is jelzi, hogy energiaszintem lecsökkent, támogatásra lett volna szükségem - és ilyenkor még én is hajlamos vagyok embertársaim felé tapogatózni, pedig az elmúlt évek már megtaníthattak volna arra, hogy egyetlen tiszta forrás van, ami számolatlanul adja az energiát és nem kéri vissza: a Természet... jobban kell figyeljek a jövőben arra, hogy ilyen hibát ne kövessek el). Némi indirekt virtuális kommunikáció után mégiscsak felhívtam az én drágaságomat, közel egy hónap után, hogy megkérdezzem, mi van vele, mert nem igazán tetszett az az orvoslátogatós bejegyzés.
...még arra is ráálltam, hogy pénteken meglátogatom...
Erre másnap tele volt az üzenőfala régi fényképekkel az elhunyt kedvesről. És valami olyan szöveggel, hogy ő már csak az emlékeinek él.
Mondjatok, amit akartok, nevezzetek szőrösszívű, undorító szemétládának, ...de én ezt nem bírtam cérnával.
Egyrészt: annyi, de annyi bajom volt a saját életemben, hogy nem hiányzott még ez is... nagyon nem. Az ember kicsit kikapcsolóni jelentkezik fel a netre, nem azért, hogy még ott is belerúgjanak.
Mert ez igenis, felért egy rúgással.
Drágaságom az előző hetekben/hónapban visszafogta ilyen irányú aktivitását. Bezzeg most, egyszeriben fontos volt az arcomba tolni ezeket a képeket.
Lehet, hogy tudat alatt még mindig lelkiismeret-furdalása van a kettőnk kapcsolata miatt, és ez jön így ki? Így kér bocsánatot? Vagy velem akarta közölni, hogy nehogy elfelejtsem, hogy ki a ló, és ki a szamár? (Ez irányú eszmefuttatását két évvel ezelőttről - legalább nem kell gyalog járni - egy életre feljegyeztem a "hímek bunkósága" feliratú rekeszbe a kis fejemben).
...erre azt mondaná, hogy én kombinálom túl a dolgokat, és még az is lehet, hogy igaza van (bár, egy szakvizsgálat ez esetben mérvadóbb lenne, mint az Ő véleménye) - a lényeg nem ez, hanem az én érzéseim.
Konkrétan azt éreztem, hogy ismét vizuális bántalmazást szenvedtem. Mint, mikor lefaragott a fürdőruhás képemből itt-ott, vagy mikor átküldte a nagybetegségem idején készült fényképet, hogy úgy kellene kinéznem... még jó, hogy koporsót nem ollózott mellé. Méreteset, fazonra igazítottat.
...mindegy. Nekem erre nincs szükségem, sem most, sem a jövőben. Azt hiszem, eljutottam a tűréshatáromra, reakcióm önmagam előtt is világossá tette számomra, hogy nem megy ez tovább. Egy centit se.
Részemről kész, vége, lezártam. És ha a másik fél hétfőig nem törli FB státuszunkat, akkor én fogom megtenni.
Mert már úgysincs mögötte tartalom.
...
Mindenesetre nagyon rám fog férni a nyári szabadság, sajnos még a jövő hét is munkásan fog telni - be kell fejezni a riportokat, és utána nyakamon a bérszámfejtés is. Szabadságra csak jövő péntektől jöhetek - tehát még négy nap kitartás.
Most meg nekiállok rendet tenni az itthoni káoszban.
Vásárolni is kell.
Pedig legszívesebben csak heverésznék a napon.
Az kellene most. Gyűjteni egy kis természetes energiát. Rám férne.
2014. július 24., csütörtök
2014. július 23., szerda
9 jele annak, hogy bölcs lélek vagy
Sokszor mondják, hogy vannak olyan emberek, akik csak kívülről tűnnek fiatalnak, a testükben egy érett, bölcs lélek lakik. Ők azok, akik az egyedüllétet nem negatívumként fogják fel, akik önmaguk egyre mélyebb megismerésére törekednek, és akik minél teljesebben szeretnék megélni a körülöttünk lévő világot. Te vajon közéjük tartozol? Ha a következő 9 jelző illik rád, akkor igen.
1. Szeretsz egyedül lenni. Az öreg, bölcs lelkek sokszor nem találják a helyüket, a barátaikat a saját korosztályukban, nem elégíti ki őket az, amit a környezetüktől kaphatnak. Inkább félrevonulnak, és önmagukkal foglalkoznak - talán ez az oka annak, hogy a magány válik a leghűségesebb társukká.
2. Tiszteled és elvárod a bölcsességet, a tudást és az igazságot. Bár egy kicsit arisztokratikusan hangzik, de igaz, hogy a lélekben idősek úgy érzik, az élet intellektuális oldalához tartoznak. Tisztában vannak vele, hogy a tudás hatalom, a bölcsesség boldogság és az igazság szabadság. Ez a három dolog sokkal fontosabb számukra, mint az, hogy naprakészek legyenek a legújabb pletykákból.
3. Érdeklődsz a spirituális dolgok iránt, és hiszel is bennük. Az idős, bölcs lelkek általában érzékenyek és spirituális beállítottsággal vannak megáldva. Nem feltétlenül a természetfelettit képviselik, hanem a szeretet, a béke örök létezését, a hit és a lélek erejét.
4. Megérted, hogy az élet mulandó. Az idős lelkeket nem csak a saját napjaik megszámlálhatósága érdekli, ugyanúgy törődnek másokkal is: körültekintőek, de képesek csak maguknak élni, miközben bölcsen irányítják az életüket.
5. Elmélkedő és önelemző vagy. A bölcs emberek rendkívüli módon szeretnek gondolkodni - bármiről. Úgy hiszik, hogy az élet legnagyobb tanítómestere az, ha elemezzük a hibáinkat, cselekedeteinket, és okulunk belőlük. Lelkük azért lesz testükhöz képest agg, mert mindennapjaik során olyan sok mindent elsajátítanak és megértenek, hogy képesek csendben, vigyázva figyelni a történéseket.
6. "Magasabbról" szemléled az életet. Aki idős, bölcs lélekkel bír, az nagyon ritkán vész el a fölösleges munkák, hamis lehetőségek és értelmetlen cselekedetek között - inkább fentről, egy madár szemén keresztül néz le földünkre, mert így pontosan látja, mi az, amire érdemes odafigyelni. Ha valamilyen vitás helyzettel találja szemben magát, úgy gondol rá, mint átmeneti nehézségre, amely közelebb visz a jövőben megtapasztalható örömhöz.
7. Nem vagy anyagias. Jólét, hírnév, pénz - egyik sem hatja meg a bölcs embereket. Tudják, hogy nincs értéke annak, ha valami olyat birtokolnak, amit bármikor elvehetnek tőlük. Éppen ezért kevés időt szánnak rájuk, mert tisztában vannak vele, hogy semmi jelentőségük nincs.
8. Furcsa, magának való gyerek voltál. A legtöbb bölcs lelket olyan jelzőkkel illették kiskorukban, mint a befelé forduló, a koravén, vagy a lázadó. Pedig ők azok, akik sokkal jobban meglátják a körülöttük lévők értéktelenségét, ürességét, és tudják, hogy az ilyen emberektől távol kell tartaniuk magukat. Ha úgy tudsz beszélgetni a gyermekeddel, mint egy felnőttel, akkor valószínűleg egy öreg lélekkel van dolgod.
9. Egyszerűen csak öregnek érzed magad. Az idős lelkek gyakran fáradtak mentálisan, jellemző rájuk a türelmes szemlélődés, a nyugodtság és a beletörődés. Sajnos a környezet számára mindez a zárkózottsággal és a "hideg" természettel egyenlő - pedig éppen az ellenkezője az igaz.
Forrás: lonerwolf.com
2014. július 22., kedd
Nevelőapám szólásai
...közül ma reggel azzal ébredtem, hogy: "Mindennek van retorziója!"
(Nem hasonlít ez a Titok 11. pillérére? avagy: ezotéria 50 évvel ezelőttről, törökbálinti vagány módra.)
(Nem hasonlít ez a Titok 11. pillérére? avagy: ezotéria 50 évvel ezelőttről, törökbálinti vagány módra.)
2014. július 21., hétfő
Nagy Falazás 2. - A lőrinci ház
Érdekes pillanat volt, mikor másnap reggel megérkeztünk a Skála Áruház elé (akkor még volt Skála Áruház), és ki akartam szállni az autóból.
- Tényleg nem tudhatom meg, hogy hol laksz? - kérdezte, és én végül, jobb meggyőződésem ellenére, beleegyeztem, hogy hazavigyen.
- Te ettől az embertől ebben az életben nem fogsz megszabadulni! - mondta a Hang, mikor kiszálltam az autóból.
És ettől egyáltalán nem éreztem magam boldognak. Sőt.
...
Az elkövetkező hetek eseményei magukkal ragadtak, el kell ismernem. Apósom (szegény) épp Olaszországban nyaralt a barátnőjével, majd' egy hónapra mentek, és mi birtokba vettük a házat. Ráadásul egyik buli a máskat érte, a lőrinci vagányok életformája lenyűgözött, még sosem volt részem ekkora pezsgésben.
- Emlékszel a Sönye bulijára? - kérdezte Nagy Fal néhány hete telefonban, mikor épp azt ecseteltem, hogy a drága kislányunk vidékre ment a fiúkával, de nem kell aggódni, mert nem kettesben vannak, ott vannak a haverok is.
Hááát... emlékeztem. Még jó, hogy nem látta.
Mindenesetre azok a hetek annyira nem illettek bele az addigi életem szürkeségébe, hogy utána igyekeztem is eltemetni őket... szégyellni valónak ítéltettek, azt hiszem. Pedig - csak fiatalok voltunk, ha jobban belegondolok.
Már hosszas együtt élésünk idején sem beszéltünk róla soha. Azt hiszem, túl hirtelen és túl duván lett vége, talán ez lehetett az oka a hallgatásnak.
Olyan gondtalan soha többé nem volt az egész, azt tudom.
De ejtsünk pár szót a lőrinci házról.
Jártam már pár helyen életemben, de ha valami definíciót kellene adnom ahhoz, hogy milyen otthont szeretnék, akkor az biztos, hogy a lőrinci ház hangulatán alapulna. Nem, mintha olyan nagyon drága otthon lett volna, - de ahogyan meg volt csinálva, főleg a terasznak nevezett, lényegében nappali rendeltetésű helyiség, az örökre az etalon maradt számomra. Kőpadló, lambéria, körben ablakok... és a lambéria még a régi fajta, aprólékos munkát igénylő, nem a mai, szélesebb kivitelű. Körben kanapék, székek, a sarokban tv. A lambérián erdei tájat ábrázoló festmény... hihetetlenül hangulatos volt az egész. Mint amilyennek egy igazi otthont képzelek.
A kertben élére nyírt fű, különálló garázs, szaletli (míves famunka) a nyári esték vidám eltöltéséhez, virágok, gyümölcs- és fenyőfák..
Egyszerűen szerettem ott lenni. Nagy Fal gyakran dicsekedett vele, hogy ez a kettőjük munkája az apjával, és én szerettem volna hinni, hogy ha ez a fiú ilyen ügyes, akkor talán egyszer majd képes lesz nekünk önálló otthont is összehozni, valami hasonlóan szépet.
Ha már úgysem szabadulhatok tőle.
Persze, nem állítanám, hogy ez az egész teljesen tudatosan játszódott bennem, de hogy a ház egy nagy mentség volt a számára, az bizonyos.
De tulajdonképpen még mindig nem tudtam, hogy mit akarok.
A mérleg egyik serpenyőjében az a furcsa érzés volt, hogy ez az ember egyszerre képes taszítani, de rettentő módon, zsigeri szinten, szabályosan undort keltve bennem - és ugyanígy vonzani is, és nem értettem, hogy mi is ez. Időre lett volna szükségem, hogy helyre tegyem ezeket az ellentmondó érzéseket. De idő, az nem volt. Ömlöttek az események.
A másik oldalon sok minden volt, ami ellene beszélt. Nem az volt a legrosszabb, hogy ő a lőrinci vagányok értelmi színvonalát közelítette (alulról). Ennél sokkal nehezebben viseltem, (és ennek ellenére nem szakítottam vele) azt, ahogyan Zsolti fiamat kezelte.
Konkrétan a megismerkedésükkor történt egy szörnyűség.
Ott volt az idióta barátnőm IQ gazdag férje is... és azt találta mondani Zsoltinak, hogy "Üsd meg a bácsit!"
Zsolti fiam elvigyorodott, és megütötte Nagy Falat.
Na most el tudjátok képzelni, az a négy és fél éves gyerek mekkorát ütött arra a két méteres emberre...
Ez a paraszt visszaütött.
Földbe gyökerezett lábbal álltunk, én is, és Férjuram is. Ezt ő sem gondolta volna a haverjáról, azt hiszem.
Zsolti sírt... akkor, ott gyűlölte meg egy életre Nagy Falat.
...
És én szidtam, haragudtam, veszekedtem... és mégsem szakítottam vele.
Azt hiszem, Zsolti fiam lelki töréséhez ez a tény nem kis mértékben járult hozzá.
Még akkor is, ha viszonylag hamar megtanultak kitérni egymás útjából.
A kitérés nem csalűdi szeretet.
És én szégyellem magam amiatt, hogy a fiamat kitettem annak az érzésnek, hogy ő "megtűrt személy".
Rossz anya vagyok, megérdemlem a büntetésem.
2014. július 20., vasárnap
Ici-pici lencsilány
...anyukám mindig ezt énekelte nekem. Jó volt rálelni. :)
A Micimackónál meg bejött Banduci, és azt mondta: emlékszel, mindig ezt énekelted nekem...
<3
...anyukám mindig ezt énekelte nekem. Jó volt rálelni. :)
A Micimackónál meg bejött Banduci, és azt mondta: emlékszel, mindig ezt énekelted nekem...
<3
2014. július 19., szombat
Dienes Eszter: Éjben szalmazsákok
Két méter hallgatás
köztünk az árok;
lyukas ingemben
szívemig látszok.
Testem széjjelszórva
- éjben szalmazsákok -
leégett telihold
udvarában állok.
Mandulás két szemem
fogyó aranyába'
meglátszik szétosztott
mosolyom hiánya.
Úgy vagyok, mint a kő -
el kell, hogy dobjanak.
Vigasznak túl kevés,
támasznak ingatag.
Spiri-magyar szótár
...egy kedves ismeretlenem (Virtuália olyan hely, ahol kedves ismerősök helyett kedves ismeretlenek teremnek) megosztásaként került elő ismét, az Aquarius kincsei oldalról....mindig tetszett... hihi... olyan gyalogparasztianegyszerű minden, amit mi szeretünk "ezo" misztifikálni. Tulajdonképp mindig, mindenki ezoterikus. Legfeljebb nem tud róla. Vagy mi.
Nagyon erős tükröt tartasz nekem. = Annyira kiakasztó vagy, hogy legszívesebben pofán dörgölnélek egy féltéglával!
Észrevettem, hogy benyomtál nálam pár nyomógombot. = Vérlázítóan paraszt módon viselkedsz velem!
El kell engedjelek, hogy külön-külön is meg tudjuk élni magunkat és fejlődhessünk. = Kicsit uncsi veled, jó lenne már mással is kavarni.
Szeretném megtapasztalni veled a közös energetikai rezgést és a kundalini áramlását. = Szexelni akarok veled!
Értem… = Az, amit mondasz akkora baromság, hogy inkább válaszra sem méltatom.
Komoly folyamat zajlik nálam éppen. = Annyira készen vagyok, hogy legszívesebben felkötném magam.
Mostanában rengeteget dolgozok magamon. = Mivel fogalmam sincs, hogy másszak ki a depressziómból, tekintélyes összegeket költök sámánokra, jósokra, gurukra és terapeutákra, hátha ők megoldják a problémáimat.
Rábízom magam a Teremtő intelligenciára. = Kifogytam az ötletekből, hogyan oldjam meg a gondjaimat.
Az új kapcsolatom még rámutat a régi mintáimra. = Már megint egy őstulokkal randizom…
Az új párommal minden szinten sikerült összehangolni a rezgéseinket. = Szex után még beszélgetni is tudunk…
A fentiek új kihívásokat küldtek, hogy fejlődhessek. = Dobott a párom / Kirúgtak a munkahelyemről / Elvitte a házam a bank / Elgázolt egy kombájn… stb.
Jó lenne összejönni, hogy kicsit dolgozzunk a fejlődésemen. = Lelki szemetesládának akarlak használni.
Teljes elengedésben vagyok. = Iszonyú pancsernek érzem magam, minden és mindenki kicsúszik a kezeim közül.
Érzem, hogy ettől a beszélgetéstől rossz irányba tolódik el az energetikám. = Egy rohadt energiavámpír vagy!
Mit mutat neked ez a helyzet? = Unom hallgatni az önsajnáltató dumádat.
Bennem rossz érzéseket vált ki, amit mondasz, de tudom, hogy ez az én csomagom. = Egy igazi fafejű barom vagy, és nincs kedvem veled tovább vitatkozni!
Meditálnom kell, hogy feltöltődjek a belső erőforrásaimból. = A t@k@m is tele van már veled, legalább egy órán át ne is szólj hozzám.
Új energia jelent meg a morfogenetikus mezőmben. = Totál rágerjedtem Gizikére a számvitelen.
A párom generációs mintái komoly kihívásokat jelentenek a kapcsolatunkban. = Az anyósom megérett egy boszorkányégetésre!
Mostanában az elfogadást gyakorlom. = Egész héten kizárólag retardáltak bírtak megtalálni.
Az Univerzum a türelem gyakorlására tanít. = Dögunalom az életem.
Egész hétvégén flow-ban voltam. = Képszakadásos tivornyát nyomtunk a haverokkal.
Sikerült megélnem a női oldalam. = Egyedül maradtam otthon, és a tükör előtt pózoltam az asszony fehérneműiben.
Hatalmas tanítóm vagy nekem! = Kevesen voltak még hozzám annyira szemetek, mint Te.
Jó kis programra számíthatsz, erőteljes oldásokkal. = Hozz magaddal egy százas pzs-t, mert órákon át fogsz ordítva bőgni.
Úgy látom neked a felsőbb csakráid vannak túlműködésben. = Egy álmodozó, életképtelen alaknak tartalak.
Elakadásaim vannak a bőség áramoltatásában. = Tragikusan csóró vagyok.
Mostanában úgy érzem jó lenne földelnem magam kicsit. = Brutál kocsmatúrára készülök a cimbikkel / unom a vega kosztot, ide a csülökkel!
A tisztulási folyamataim testi szinten is megmutatkoztak. = Hánytam, mint a lakodalmas kutya / rámtört a szapora.
Nagyon erős tükröt tartasz nekem. = Annyira kiakasztó vagy, hogy legszívesebben pofán dörgölnélek egy féltéglával!
Észrevettem, hogy benyomtál nálam pár nyomógombot. = Vérlázítóan paraszt módon viselkedsz velem!
El kell engedjelek, hogy külön-külön is meg tudjuk élni magunkat és fejlődhessünk. = Kicsit uncsi veled, jó lenne már mással is kavarni.
Szeretném megtapasztalni veled a közös energetikai rezgést és a kundalini áramlását. = Szexelni akarok veled!
Értem… = Az, amit mondasz akkora baromság, hogy inkább válaszra sem méltatom.
Komoly folyamat zajlik nálam éppen. = Annyira készen vagyok, hogy legszívesebben felkötném magam.
Mostanában rengeteget dolgozok magamon. = Mivel fogalmam sincs, hogy másszak ki a depressziómból, tekintélyes összegeket költök sámánokra, jósokra, gurukra és terapeutákra, hátha ők megoldják a problémáimat.
Rábízom magam a Teremtő intelligenciára. = Kifogytam az ötletekből, hogyan oldjam meg a gondjaimat.
Az új kapcsolatom még rámutat a régi mintáimra. = Már megint egy őstulokkal randizom…
Az új párommal minden szinten sikerült összehangolni a rezgéseinket. = Szex után még beszélgetni is tudunk…
A fentiek új kihívásokat küldtek, hogy fejlődhessek. = Dobott a párom / Kirúgtak a munkahelyemről / Elvitte a házam a bank / Elgázolt egy kombájn… stb.
Jó lenne összejönni, hogy kicsit dolgozzunk a fejlődésemen. = Lelki szemetesládának akarlak használni.
Teljes elengedésben vagyok. = Iszonyú pancsernek érzem magam, minden és mindenki kicsúszik a kezeim közül.
Érzem, hogy ettől a beszélgetéstől rossz irányba tolódik el az energetikám. = Egy rohadt energiavámpír vagy!
Mit mutat neked ez a helyzet? = Unom hallgatni az önsajnáltató dumádat.
Bennem rossz érzéseket vált ki, amit mondasz, de tudom, hogy ez az én csomagom. = Egy igazi fafejű barom vagy, és nincs kedvem veled tovább vitatkozni!
Meditálnom kell, hogy feltöltődjek a belső erőforrásaimból. = A t@k@m is tele van már veled, legalább egy órán át ne is szólj hozzám.
Új energia jelent meg a morfogenetikus mezőmben. = Totál rágerjedtem Gizikére a számvitelen.
A párom generációs mintái komoly kihívásokat jelentenek a kapcsolatunkban. = Az anyósom megérett egy boszorkányégetésre!
Mostanában az elfogadást gyakorlom. = Egész héten kizárólag retardáltak bírtak megtalálni.
Az Univerzum a türelem gyakorlására tanít. = Dögunalom az életem.
Egész hétvégén flow-ban voltam. = Képszakadásos tivornyát nyomtunk a haverokkal.
Sikerült megélnem a női oldalam. = Egyedül maradtam otthon, és a tükör előtt pózoltam az asszony fehérneműiben.
Hatalmas tanítóm vagy nekem! = Kevesen voltak még hozzám annyira szemetek, mint Te.
Jó kis programra számíthatsz, erőteljes oldásokkal. = Hozz magaddal egy százas pzs-t, mert órákon át fogsz ordítva bőgni.
Úgy látom neked a felsőbb csakráid vannak túlműködésben. = Egy álmodozó, életképtelen alaknak tartalak.
Elakadásaim vannak a bőség áramoltatásában. = Tragikusan csóró vagyok.
Mostanában úgy érzem jó lenne földelnem magam kicsit. = Brutál kocsmatúrára készülök a cimbikkel / unom a vega kosztot, ide a csülökkel!
A tisztulási folyamataim testi szinten is megmutatkoztak. = Hánytam, mint a lakodalmas kutya / rámtört a szapora.
Zsír
Az Univerzumnak és a jó barátoknak hála, Juci néni jobb, mint új korában! Egy ujjal tekerem a kormányt. És a gázpedált se kell tövig benyomni. :)
Jelentem: zsír a verda! Király a vas! Cool a gép! :)
Oh Happy Day
Jelentem: zsír a verda! Király a vas! Cool a gép! :)
Oh Happy Day
2014. július 18., péntek
Nagy Falazás - 1. rész: A kezdetek
Valahol el kell kezdenem... valamikor muszáj elkezdenem, tulajdonképpen mióta blogolgatok itt a magam szórakozatására, tudtam, higy el kell jönnie ennek az időnek, meg kell írnom a krónikáját annak a tizenhat évnek, és tudtam, hogy nehéz lesz, különösen a kezdetek.. halogattam, ameddig lehetett - de a kör bezárult, az elindított erők visszatértek eredőjükhöz, az inga nyugvópontra jutott - s mielőtt egy újabb életszakasz kezdődne, szükség van erre a számvetésre is.
A dolog különösen azért keserves számomra, mert ha visszanézek, akkori énemre nem tudok más, jobb szót használni most sem, mint amit a Randivonalon olyan előszeretettel aggattam minden boldog-boldogtalan szembe jövőre: zombi.
Más mentségem azt hiszem, nem is nagyon lenne... és bőven vannak a történetben olyan pillanatok, amelyekhez nagyon sok mentségre van szükség.
Arra, hogy zombi vagyok - bár akkor még nem ezt a kifejezést használtam erre a lelkiállapotra, de az élettelenség érzése a lényeg, nem pedig annak elnevezése - tehát zombi létemre Feri ébresztett rá, akkor, mikor közel egy év együtt járás után szemrebbenés nélkül közöltem vele, hogy vége.
- Persze, mert te még mindig a Zsoltot szereted! - tört ki belőle, láttam, hogy majdnem sír, és mégsem érdekelt a dolog, nem érdekeltek az érzelmei, sem ő, sem ez az egész... pedig Feri a maga módján rendes fickó volt, szerette a kisfiamat, mindig a karjába vette, úgy mentünk hármasban sétálni. Látszott, hogy büszke ránk, és mindig hozott Zsoltinak valami apró ajándékot, kis játékot - szerintem többet is, mint amennyit megengedhetett volna magának.
Hiába.
Nem volt kegyelem. A zombik nem ismerik ezt az érzést.
Utána egy ideig nem volt senki az életemben, annak a mondatnak az igazságtartalma letaglózott. Akkor már valahol, a lelkem mélyén - az esetből tanulván - az is bennem volt, hogy nem akarok fölösleges fájdalmat okozni senkinek. Elég, ha én szenvedek, minek kell ezt még fokozni mások kínjaival?
Közben eljött az államvizsga, túl is estünk rajta valahogy, és az egyik csoporttársnőm a diplomaosztóra bulit szervezett otthon, náluk, Pestimrén.
A bulin a társaság meglehetősen vegyes volt. Barátosném férje sofőr volt, így a fiúk zömmel az ő baráti köréből kerültek ki - nem volt annyira tájidegen számomra ez a dolog, hisz Mosolyalbum is teherautó-sofőrként dolgozott, amíg el nem itta a jogsiját - így elpoénkodtunk a jelenlévőkkel, minden hátsó és akármilyen szándék nélkül.
A társaságból kirítt a maga testi adottságaival Nagy Fal (208 centijéhez akkor mintegy 120 kiló társult, igazából még elhízottnak se lehetett mondani, inkább csak nagy darabnak). Lesírt róla, hogy nem az értelem bajnoka, ez egyenesen hervasztó volt. Aztán sokat ittunk, letérdelt elém, megkérte a kezemet és megesküdött, hogy színházba is fogunk járni (akkor ezen jót vihogtam, és az élet nekem adott igazat: egyszer sem jutottunk el közösen színházba a 16 év alatt..).
Aztán hazamentem, és szerettem volna elfelejteni az egészet, de a barátnőm felhívott, és órákig beszélt szegény Nagy Falról, hogy mennyire odavan, és milyen rendes, és meghalt az anyukája.. bla-bla-bla.
Én meg valahogy beleegyeztem abba, hogy jó, randizok vele még egyszer.
Végül is, nekem úgyis mindegy, én zombi vagyok.
A következő randira tulajdonképp nem is emlékszem, csak arra, hogy végül náluk kötöttünk ki, a lőrinci ház előtt az utcán meggyfák voltak, és a rossz Ladával lekoccolta az egyiket.
- Te mindig így állsz meg? - kérdeztem, és ezen jót röhögtünk, percekig, a könnyeim csurogtak. ...azt hiszem, nem voltunk józanok, sőt, majdnem biztos vagyok benne, hogy nem voltunk józanok.
Az a "minden mindegy, lesz, ami lesz" érzés kerített hatalmába, ami olyan ritka vendég szabályozott kis életemben, fegyelmezett öntudatomnak köszönhetően.
Egy percig nem gondoltam, hogy nekem erre a fickóra fel kellene néznem, hogy nekem őt meg kellene hódítanom, vagy nyernem, sőt: kifejezetten úgy gondoltam, hogy akkor most szórakozunk egy jót, holnap pedig csá, bébi. Se szép, se okos nem vagy... hagyjuk ezt... kaland, és annyi.
És akkor megtörtént a csoda.
Nem, nem lettem szerelmes.
Viszont olyat szexeltünk aznap éjjel, hogy csak ámultam és bámultam, hogy hü... hu... mi ez? Ezt így is lehet?
...tulajdonképpen addig nekem sok örömöt a szexuális élet nem hozott. Fájdalmakat, kellemetlenségeket, fiatalkori terheséséget, kisgyereket, akiről gondoskodnom kellett, méghozzá egyedül - később közömbös érzeteket - ezeket igen, de olyat, hogy igazán élvezni tudjam a szexet, olyat még soha.
Valakitől azt hallottam egyszer, hogy vannak a megb@szott lányok, és vannak az asszonyok.
Na ott, akkor sikerült státuszt váltanom... asszem, kicsit későn.
24 múltam akkoriban, én már nem is vártam, hogy ilyesmi bekövetkezhet, a szexet a maga mellékhatásaival együtt eltettem valami "szükséges rossz" feliratú fiókba a lelkemben, és akkor jön ez... mondhatjuk, leesett az állam, és úgy maradt.
A legfurcsább az egészben az volt, hogy pont egy olyan partnerrel sikerült ezt megélnem, aki voltaképpen minden volt, csak álmaim pasija nem.
Hát, ezt az ellentétet sok-sok év sem tudta bennem feloldani.
És az okát még a mai napig sem tudom.
...illetve, azt hiszem, egyetlen oka lehetett: az, hogy ő tényleg oda volt értem, igyekezett a kedvemet keresni; mellette elengedhettem magam bátran, mondania sem kellett, tudtam, hogy neki így vagyok jó, ahogy vagyok - már ez is bőven több, mint amit remélhetett a Zélettől.
Furcsa dolog ez az egész.
Kicsi Rigó azt mondta a Bíróságon:
- Pedig ez a Tiétek akkora világra szóló szerelem volt, azt hittük, hogy sosem fogtok elválni!
- Úgy gondolod, hogy szerelem volt? - néztem rá csodálkozva. - Érdekes, hogy én ezt nem így éreztem.
- Pedig az volt, nem is akármilyen.
...felmerül a kérdés, hogy mi a szerelem? Az az imádat, amit én általában szerelemnek gondolok, és amit sosem éreztem Nagy Fal irányában - vagy a sötét, tömény szexuális vágyat szokás-e "szerelem"-ként nevezni...
És egyáltalán.
Ha értitek.
De ha nem, az se baj.
Én sem értem, már 20 éve. (Júniusban múlt 20 éve, hogy megismerkedtünk. Repül az idő.)
A dolog különösen azért keserves számomra, mert ha visszanézek, akkori énemre nem tudok más, jobb szót használni most sem, mint amit a Randivonalon olyan előszeretettel aggattam minden boldog-boldogtalan szembe jövőre: zombi.
Más mentségem azt hiszem, nem is nagyon lenne... és bőven vannak a történetben olyan pillanatok, amelyekhez nagyon sok mentségre van szükség.
Arra, hogy zombi vagyok - bár akkor még nem ezt a kifejezést használtam erre a lelkiállapotra, de az élettelenség érzése a lényeg, nem pedig annak elnevezése - tehát zombi létemre Feri ébresztett rá, akkor, mikor közel egy év együtt járás után szemrebbenés nélkül közöltem vele, hogy vége.
- Persze, mert te még mindig a Zsoltot szereted! - tört ki belőle, láttam, hogy majdnem sír, és mégsem érdekelt a dolog, nem érdekeltek az érzelmei, sem ő, sem ez az egész... pedig Feri a maga módján rendes fickó volt, szerette a kisfiamat, mindig a karjába vette, úgy mentünk hármasban sétálni. Látszott, hogy büszke ránk, és mindig hozott Zsoltinak valami apró ajándékot, kis játékot - szerintem többet is, mint amennyit megengedhetett volna magának.
Hiába.
Nem volt kegyelem. A zombik nem ismerik ezt az érzést.
Utána egy ideig nem volt senki az életemben, annak a mondatnak az igazságtartalma letaglózott. Akkor már valahol, a lelkem mélyén - az esetből tanulván - az is bennem volt, hogy nem akarok fölösleges fájdalmat okozni senkinek. Elég, ha én szenvedek, minek kell ezt még fokozni mások kínjaival?
Közben eljött az államvizsga, túl is estünk rajta valahogy, és az egyik csoporttársnőm a diplomaosztóra bulit szervezett otthon, náluk, Pestimrén.
A bulin a társaság meglehetősen vegyes volt. Barátosném férje sofőr volt, így a fiúk zömmel az ő baráti köréből kerültek ki - nem volt annyira tájidegen számomra ez a dolog, hisz Mosolyalbum is teherautó-sofőrként dolgozott, amíg el nem itta a jogsiját - így elpoénkodtunk a jelenlévőkkel, minden hátsó és akármilyen szándék nélkül.
A társaságból kirítt a maga testi adottságaival Nagy Fal (208 centijéhez akkor mintegy 120 kiló társult, igazából még elhízottnak se lehetett mondani, inkább csak nagy darabnak). Lesírt róla, hogy nem az értelem bajnoka, ez egyenesen hervasztó volt. Aztán sokat ittunk, letérdelt elém, megkérte a kezemet és megesküdött, hogy színházba is fogunk járni (akkor ezen jót vihogtam, és az élet nekem adott igazat: egyszer sem jutottunk el közösen színházba a 16 év alatt..).
Aztán hazamentem, és szerettem volna elfelejteni az egészet, de a barátnőm felhívott, és órákig beszélt szegény Nagy Falról, hogy mennyire odavan, és milyen rendes, és meghalt az anyukája.. bla-bla-bla.
Én meg valahogy beleegyeztem abba, hogy jó, randizok vele még egyszer.
Végül is, nekem úgyis mindegy, én zombi vagyok.
A következő randira tulajdonképp nem is emlékszem, csak arra, hogy végül náluk kötöttünk ki, a lőrinci ház előtt az utcán meggyfák voltak, és a rossz Ladával lekoccolta az egyiket.
- Te mindig így állsz meg? - kérdeztem, és ezen jót röhögtünk, percekig, a könnyeim csurogtak. ...azt hiszem, nem voltunk józanok, sőt, majdnem biztos vagyok benne, hogy nem voltunk józanok.
Az a "minden mindegy, lesz, ami lesz" érzés kerített hatalmába, ami olyan ritka vendég szabályozott kis életemben, fegyelmezett öntudatomnak köszönhetően.
Egy percig nem gondoltam, hogy nekem erre a fickóra fel kellene néznem, hogy nekem őt meg kellene hódítanom, vagy nyernem, sőt: kifejezetten úgy gondoltam, hogy akkor most szórakozunk egy jót, holnap pedig csá, bébi. Se szép, se okos nem vagy... hagyjuk ezt... kaland, és annyi.
És akkor megtörtént a csoda.
Nem, nem lettem szerelmes.
Viszont olyat szexeltünk aznap éjjel, hogy csak ámultam és bámultam, hogy hü... hu... mi ez? Ezt így is lehet?
...tulajdonképpen addig nekem sok örömöt a szexuális élet nem hozott. Fájdalmakat, kellemetlenségeket, fiatalkori terheséséget, kisgyereket, akiről gondoskodnom kellett, méghozzá egyedül - később közömbös érzeteket - ezeket igen, de olyat, hogy igazán élvezni tudjam a szexet, olyat még soha.
Valakitől azt hallottam egyszer, hogy vannak a megb@szott lányok, és vannak az asszonyok.
Na ott, akkor sikerült státuszt váltanom... asszem, kicsit későn.
24 múltam akkoriban, én már nem is vártam, hogy ilyesmi bekövetkezhet, a szexet a maga mellékhatásaival együtt eltettem valami "szükséges rossz" feliratú fiókba a lelkemben, és akkor jön ez... mondhatjuk, leesett az állam, és úgy maradt.
A legfurcsább az egészben az volt, hogy pont egy olyan partnerrel sikerült ezt megélnem, aki voltaképpen minden volt, csak álmaim pasija nem.
Hát, ezt az ellentétet sok-sok év sem tudta bennem feloldani.
És az okát még a mai napig sem tudom.
...illetve, azt hiszem, egyetlen oka lehetett: az, hogy ő tényleg oda volt értem, igyekezett a kedvemet keresni; mellette elengedhettem magam bátran, mondania sem kellett, tudtam, hogy neki így vagyok jó, ahogy vagyok - már ez is bőven több, mint amit remélhetett a Zélettől.
Furcsa dolog ez az egész.
Kicsi Rigó azt mondta a Bíróságon:
- Pedig ez a Tiétek akkora világra szóló szerelem volt, azt hittük, hogy sosem fogtok elválni!
- Úgy gondolod, hogy szerelem volt? - néztem rá csodálkozva. - Érdekes, hogy én ezt nem így éreztem.
- Pedig az volt, nem is akármilyen.
...felmerül a kérdés, hogy mi a szerelem? Az az imádat, amit én általában szerelemnek gondolok, és amit sosem éreztem Nagy Fal irányában - vagy a sötét, tömény szexuális vágyat szokás-e "szerelem"-ként nevezni...
És egyáltalán.
Ha értitek.
De ha nem, az se baj.
Én sem értem, már 20 éve. (Júniusban múlt 20 éve, hogy megismerkedtünk. Repül az idő.)
Fodor Ákos: Társasélet
fölkerestelek, hogy
ne kelljen rádöbbenned:
magamrahagytál
(A Nő a tükörben FB-oldalról hozom. Annyira találó az elmúlt három évemre... olyan fájón találó. A szöveg, és a kép is. ...de már nem megyek sehová. És így talán lassan-lassan rádöbbensz. ...vagy nem.)
2014. július 17., csütörtök
A titok
(A Szilánkok FB-oldalról. Mert aktuális. És mert a mai naphoz adott egy picike napfényt. Köszönet érte.)
Első és legfontosabb lépés a változásodhoz, hogy találd meg önmagad. Éld végre a saját életed, s ne azt, amit mások elvárnak tőled. Egy életed van, most már hagyj fel elherdálásával. Keresd meg miben vagy a legjobb, és azt gyakorold nap, mint nap. Vidd tökélyre. Legyél benne te a király. Ehhez még végy egy csipet mosolyt, minden nap folyamatosan légy vidám. Ha rossz a napi leosztásod keresd meg benne, ami jó, és azt vidd tovább, ne a kudarcokkal foglalkozz, hanem a napi sikeres pillanatokkal. Nem lehet minden nap napfényes, de megtalálhatod miden napban a napfényt. Ha ezt képes vagy erőlködés nélkül minden nap véghezvinni, ha olyan természetes lesz számodra, mint a reggeli felkelés, boldog, sikeres és gazdag leszel. A gazdagságot ne pénzben mérd, az csak hab legyen azon a bizonyos tortán. Ajándék lesz a többi mellé. De ne higgy nekem! Csak próbáld, ki ha változást akarsz az eddigi silány és kudarcokkal teli életedben. Még csak pénzedbe sem fog kerülni, mint sok hiteltelen, álszent tanítók által pénzért árult tanfolyamok, a hogyan élj és legyél, boldog és sikeres, címmel. /Losahng/
2014. július 15., kedd
Napi adok-kapok
...aki ezt meglátja, és nem ismeri a történetet a maga teljes valójában, az simán elhiheti, hogy:
1./ én sárkány vagyok
2./ kitart mellettem,
3./ tehát igazi férfi...
De hát ez egyik se igaz...
Kezdjük ott, hogy sárkánynak én legfeljebb Süsünek lennék jó. A vadkörtét én is szeretem... legyen. Több hasonlatosságot nem bírok felfedezni magamban a sárkányokkal, a kénköves villámok eregetése mennydörgő robaj kíséretében nem az én műfajom.
...Igazából inkább angyal vagyok, szárnyak nélkül... hiába. Ennek ellenére, hiába nézte a sorozatot, nem volt velem jóban-rosszban... akkor milyen kitartásról beszélünk?
A hármas ponthoz a fentiek függvényében nincs hozzáfűzni valóm.
Hiába, lehet, hogy a nők sminkelnek, de a férfiak hazudnak.
Most én is égessem be? Írjam le a keresetlen véleményemet erről a kedves megosztásról az ismerősei felvilágosítására? És még van, aki helyesel neki. Ész megáll. Sunyipók.
Hoppácska, tudok jobbat.
Ó, ez pont jó lesz. Aranyos ez a kislány... a szöveg pedig tökéletes. De azért csak cizelláljunk rajta egy kicsit.
"Ha rágós, akkor nem muszáj, ugye? Beletörne a fogam!" :)
...na ennyi elég is volt ma estére Virtuáliából... álnok palik gyűjteménye, nagyon unlak, azt hiszem.
2014. július 14., hétfő
Szeretetünk és félelmeink
...a Szabadon Ébredők oldal által közzétett, a szeretet és félelem szintjeit elemző írás nem véletlenül jött szembe velem. Ezt már a szeretet szintjeinél felismertem. Azonnal be tudtam azonosítani, hogy én általában embertársaimmal az 5. szint szerint kommunikálok - és nem véletlen, hogy az empátiával kapcsolatos írások annyira "megtaláltak" engem - hiszen ez a fejlődés útja a számomra.
A félelem "katalogizálása" még érdekesebb felismeréseket hordozott.
A gyökércsakra szintjén jelentkező félelem elleni harcról szóltak az elmúlt évek - elmondhatom, hogy eredményesek voltak. Már nincs bennem ezzel kapcsolatos félelem, inkább valamiféle ősbizalom - de ezt már kifejtettem nem is olyan régen.
Érdekes volt számomra a szexcsakra szintjén megjelenő félelem értelmezése - leírtam már itt ezen a helyen is sokszor, hogy nem tartom magamat elég jó férfinak, ezt sokan, sokféleképp nem értették, de alapvetően ez komoly gond az életemben - végül is, (épp ma beszélgettünk Szomszédasszonnyal erről) hogyan várhatnám el, hogy engem Emberként fogadjanak el, ha én magam is elégedetlen vagyok a személyiségem férfias vonásaival?
Kicsit tovább gondolva ezt a dolgot, a mi családunkban négy generáció óta csodálatos, erős nők, és gyenge, tutyimutyi, vagy nem létező férfiak vannak... ha valaminek, hát ennek vanvalamiféle családi karma - feelingje, és fogadom, hogy ezt, mihelyt lesz rá módom, neki is fogok állni felderíteni, nemcsak a saját, hanem a lányom érdekében is.
Érdekes módon, a napfonat csakrához kötődően nem érzek magamban extra félelmet, nem gondolom, hogy az emberek gonoszak lennének - sőt, sok embernél nyitottabb és óvatlanabb vagyok, erre példa ez a blog is. Tehát itt, érdekes módon, viszonylagos harmónia uralkodik bennem.
A szívcsakra szintje - no, ez már árnyaltabb kérdés, sajnos, ezen a szinten az elmúlt évek romlást hoztak. Igenis, van már bennem egyfajta félelemérzet, félek szeretni, félek, hogy kihasználnak. Tartok tőle, hogy azok a nagyon intenzív megélések, melyek arról szóltak, hogy én szeretek, de engem nem szeretnek, ezen a téren beindítottak már egyfajta védekező reflexet. A témához érdekes adalék még az Új Medicina infarktusról szóló videója, ezen belül is a női infarktus kiváltó okainak ismertetésénél sikerült rácsodálkoznom arra, hogy mennyire rossz nekem, ha rendszeresen kritizálják női és anyai mivoltomat.
Konkrétan ebbe simán bele is dögölhettem volna. És sose derült volna ki a valódi ok.
Nemcsak a gerincbántalmaim javulása miatt lehetek hálás Bajnai Robertó előadásainak, azt hiszem.
A torokcsakra szintjénél nem tudtam nem Szomszédasszonyra gondolni, akivel néha viázunk, néha egyetértünk - de azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ez (legalább) egy valóban inspiráló és szeretetteljes kapcsolat. :)
A homlokcsakra szintje - ezen a területen nagyon is aktuális teendőm van: gyógyulásom érdekében szembesülnöm kell fiatalkori önmagammal, aki annyi - már akkor is ésszerűtlennek, logikátlannak és megmagyarázhatatlannak tűnő - cselekedetet hajtott végre egy időben.
Van az életemben (fiatalságom idején) egy szakasz, amire nem vagyok büszke. Sőt, nemcsak büszke nem vagyok, (ez lenne a kisebbik baj) de meg sem bírom érteni.
Hogy lehet, hogy nem bírom megérteni - önmagam?
Le kell írnom, hogy szembesüljek vele.
Nehéz lesz.
És végezetül: a koronacsakra szintjén jelentkező félelmek.
Én nem féltem a haláltól - nagyon sokáig nem féltem tőle. Annál kevésbé, mert már többször is volt halálközeli élményem (ezeket itt meg is örökítettem) és mindig békés, kellemes képzetek társultak hozzá.
Ehhez képest az elmúlt télen azon kaptam magam, hogy esténként azért húzom a lefekvést, mert félek elaludni, mert az a megsemmisülés.
A csúcsok csúcsa az az érzés volt, mikor a paplan alatt egymáshoz ért a két lábam, és olyan volt, mintha két idegen test érne össze, mintha én már ott se lennék, megsemmisültem volna.
Majdnem megállt a szívem a rémülettől.
Szerencsére, ez nem jött gyakran - de így is elég volt, hogy hetekre hazavágjon.
Sokáig én ezt Édesanyám életkorával, egészségi állapotával és az ezekkel kapcsolatos szorongásokkal magyaráztam - de részem volt azóta két beszélgetésben, az egyiket Édesanyámmal folytattam, a másikat Szomszédasszonnyal, és mindkettő abba az irányba mutatott, hogy a jelenség magyarázatát máshol keressem.
Nagyon máshol.
Vigyáznom kell a saját önazonosságomra, senkit sem szabad annyira szeretni, hogy a kedvéért belebújok valaki más szerepébe, mert akkor egy idő után idegen lesz tőlem - önmagam. És ha saját magát elveszti az ember - az tényleg felér egy halál-élménnyel.
No ugye, hogy mégiscsak le kell zárni azt a szívcsakrát, mert csak a baj van vele?... (avagy: hogyan tovább? Ez ám a spirituális paradoxon porszemnyi életemben.)
...
Ha valaki szkeptikus elolvassa ezt az írásomat, egyrészt hülyének fog nézni, (ez a kisebbik baj), másrészt nem fogja érteni, hogy mi a frászért foglalkozok én ennyit magammal.
Hát, valahogy úgy van ez az egész, hogy én elvileg Gyógyító vagyok. INFP.
(Meg az is igaz, hogy belőlem csak egy van, rám vigyázni kell. Mások többen vannak, őket könnyebb pótolni...) viccet félretéve: én vagyok a legjobb páciens Önmagam számára. Tökéletes kísérleti alany. Ha nálam működik, működni fog másokon is a kipróbált ismeretanyag/technika.
Nem is lehet másképp.
Az ember csak magát tudja meggyógyítani.
Mások legfeljebb segíthetik őt az Úton.
A félelem "katalogizálása" még érdekesebb felismeréseket hordozott.
A gyökércsakra szintjén jelentkező félelem elleni harcról szóltak az elmúlt évek - elmondhatom, hogy eredményesek voltak. Már nincs bennem ezzel kapcsolatos félelem, inkább valamiféle ősbizalom - de ezt már kifejtettem nem is olyan régen.
Érdekes volt számomra a szexcsakra szintjén megjelenő félelem értelmezése - leírtam már itt ezen a helyen is sokszor, hogy nem tartom magamat elég jó férfinak, ezt sokan, sokféleképp nem értették, de alapvetően ez komoly gond az életemben - végül is, (épp ma beszélgettünk Szomszédasszonnyal erről) hogyan várhatnám el, hogy engem Emberként fogadjanak el, ha én magam is elégedetlen vagyok a személyiségem férfias vonásaival?
Kicsit tovább gondolva ezt a dolgot, a mi családunkban négy generáció óta csodálatos, erős nők, és gyenge, tutyimutyi, vagy nem létező férfiak vannak... ha valaminek, hát ennek vanvalamiféle családi karma - feelingje, és fogadom, hogy ezt, mihelyt lesz rá módom, neki is fogok állni felderíteni, nemcsak a saját, hanem a lányom érdekében is.
Érdekes módon, a napfonat csakrához kötődően nem érzek magamban extra félelmet, nem gondolom, hogy az emberek gonoszak lennének - sőt, sok embernél nyitottabb és óvatlanabb vagyok, erre példa ez a blog is. Tehát itt, érdekes módon, viszonylagos harmónia uralkodik bennem.
A szívcsakra szintje - no, ez már árnyaltabb kérdés, sajnos, ezen a szinten az elmúlt évek romlást hoztak. Igenis, van már bennem egyfajta félelemérzet, félek szeretni, félek, hogy kihasználnak. Tartok tőle, hogy azok a nagyon intenzív megélések, melyek arról szóltak, hogy én szeretek, de engem nem szeretnek, ezen a téren beindítottak már egyfajta védekező reflexet. A témához érdekes adalék még az Új Medicina infarktusról szóló videója, ezen belül is a női infarktus kiváltó okainak ismertetésénél sikerült rácsodálkoznom arra, hogy mennyire rossz nekem, ha rendszeresen kritizálják női és anyai mivoltomat.
Konkrétan ebbe simán bele is dögölhettem volna. És sose derült volna ki a valódi ok.
Nemcsak a gerincbántalmaim javulása miatt lehetek hálás Bajnai Robertó előadásainak, azt hiszem.
A torokcsakra szintjénél nem tudtam nem Szomszédasszonyra gondolni, akivel néha viázunk, néha egyetértünk - de azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ez (legalább) egy valóban inspiráló és szeretetteljes kapcsolat. :)
A homlokcsakra szintje - ezen a területen nagyon is aktuális teendőm van: gyógyulásom érdekében szembesülnöm kell fiatalkori önmagammal, aki annyi - már akkor is ésszerűtlennek, logikátlannak és megmagyarázhatatlannak tűnő - cselekedetet hajtott végre egy időben.
Van az életemben (fiatalságom idején) egy szakasz, amire nem vagyok büszke. Sőt, nemcsak büszke nem vagyok, (ez lenne a kisebbik baj) de meg sem bírom érteni.
Hogy lehet, hogy nem bírom megérteni - önmagam?
Le kell írnom, hogy szembesüljek vele.
Nehéz lesz.
És végezetül: a koronacsakra szintjén jelentkező félelmek.
Én nem féltem a haláltól - nagyon sokáig nem féltem tőle. Annál kevésbé, mert már többször is volt halálközeli élményem (ezeket itt meg is örökítettem) és mindig békés, kellemes képzetek társultak hozzá.
Ehhez képest az elmúlt télen azon kaptam magam, hogy esténként azért húzom a lefekvést, mert félek elaludni, mert az a megsemmisülés.
A csúcsok csúcsa az az érzés volt, mikor a paplan alatt egymáshoz ért a két lábam, és olyan volt, mintha két idegen test érne össze, mintha én már ott se lennék, megsemmisültem volna.
Majdnem megállt a szívem a rémülettől.
Szerencsére, ez nem jött gyakran - de így is elég volt, hogy hetekre hazavágjon.
Sokáig én ezt Édesanyám életkorával, egészségi állapotával és az ezekkel kapcsolatos szorongásokkal magyaráztam - de részem volt azóta két beszélgetésben, az egyiket Édesanyámmal folytattam, a másikat Szomszédasszonnyal, és mindkettő abba az irányba mutatott, hogy a jelenség magyarázatát máshol keressem.
Nagyon máshol.
Vigyáznom kell a saját önazonosságomra, senkit sem szabad annyira szeretni, hogy a kedvéért belebújok valaki más szerepébe, mert akkor egy idő után idegen lesz tőlem - önmagam. És ha saját magát elveszti az ember - az tényleg felér egy halál-élménnyel.
No ugye, hogy mégiscsak le kell zárni azt a szívcsakrát, mert csak a baj van vele?... (avagy: hogyan tovább? Ez ám a spirituális paradoxon porszemnyi életemben.)
...
Ha valaki szkeptikus elolvassa ezt az írásomat, egyrészt hülyének fog nézni, (ez a kisebbik baj), másrészt nem fogja érteni, hogy mi a frászért foglalkozok én ennyit magammal.
Hát, valahogy úgy van ez az egész, hogy én elvileg Gyógyító vagyok. INFP.
(Meg az is igaz, hogy belőlem csak egy van, rám vigyázni kell. Mások többen vannak, őket könnyebb pótolni...) viccet félretéve: én vagyok a legjobb páciens Önmagam számára. Tökéletes kísérleti alany. Ha nálam működik, működni fog másokon is a kipróbált ismeretanyag/technika.
Nem is lehet másképp.
Az ember csak magát tudja meggyógyítani.
Mások legfeljebb segíthetik őt az Úton.
Tékozló kisfiú hazatérése
...Banduci egy héttel ezelőtt, hajnalban érkezett meg. Az álom és ébrenlét határán irtózatos motorhanot hallottam, és azon gondolkodtam, hogy hogyan tudta elhozni a buszmegállóból az Astrát? Ott hagytam szerencsétlent, lapos kerékkel, beteg motorral, nyomorultul, inkább gyalog jöttem, hogy kíméljem, amennyire tőlem telik, mert halálán van... de emlékeim szerint nem vitt magával Sopronba kulcsot, akkormeg mi ez?
Felültem és kinéztem.
A kertben egy kék autó állt.
- Mi... mi ez? - néztem a lukon végképp összezavarodva. Egy rövid ideig pontosan úgy éreztem magam, mint azon az emlékezetes napon, mikor este egyedül és duzzogva tértem aludni a hitvesi ágyba (az még nem az Ikeás ágycsoda volt, csak a két összetolt heverő), mert Nagy Fal már megint inni ment a cimborákkal - és reggel arra ébredtem, hogy az ágy végéből egy behemót kutya erősen néz... engem néz, a saját szobámban, egy borjú nagyságú idegen kutya... merjek egyáltalán megmozdulni, vagy itt lesz végem? Ha ez a torkomnak ugrik így fektemben, nekem annyi... gyöngyvirágom meg mellettem részegen-büdösen-ruhástól horkol, mintha ez az egész így normális lenne...
A borjú nagyságú kutyáról kiderült, hogy egy jámbor és gyerekszerető, elkóborolt labrador, akit két hét vendégszereplés után visszaadtunk a megtalált családjának (esküszöm, hogy nem akart menni), és most is kiderült, hogy került oda a kék autó.
Banduci, az én drága kisfiam, saját autóval érkezett haza. Egy autóval, amit egy kéz alatt vett laptopért cserélt.
Tudjuk, hogy nem a jogosítvány vezeti az autót, de hogy egy forgalomból kivont autóval, jogsi nélkül, autópályán, Sopronból... pár másodperc alatt sikerült teljesen felébrednem.
- Te normális vagy???? Ha megállít a rendőr, helyben le is lőnek!!
Csak mosolygott, közölte, hogy tudja, hogy mit csinál. Én nem így láttam... nem így láttam, de a kamaszoknál problémásabb emberfajta a világon nincs.
Két napig arról beszélt, hogy eladja, mert úgysincs pénze az átírásra, én meg - mosst már - azt mondtam, hogy ha idáig elvergődött vele, akkor ne adja el. Bár nem értettem egyet azzal se, hogy vette, de ha már így van, ne adja el.
A harmadik napon elment horgászni. Én dolgoztam.
Halat ugyan nem fogott, de estére jött a hír: eladta az autót bontásra, tízezerért.
Az a Corsa ért egy százast, alsó hangon.
Mint kiderült, a (kisebbségi) vevő azt mondta neki, hogy dupla átírási díjat kell fizetnie, mert az előző tulaj sem íratta át.
Csak itthon, mikor csendben megjegyeztem, hogy őt csak a saját átírási díja terhelné, legfeljebb beszednék azon is a díjat, aki neki eladta - hát akkor láttam, hogy magába fordul.
Utána hosszas előadást tartott a kisebbséggel szemben követendő magatartásformákról, jobbikos stílusban, és én nagyon szenvedtem. Végül - pár nap kellett azért hozzá - meggyászoltuk a jó kis Corsát (olaj az olajhoz, csavar a csavarhoz), elvittük Juci nénit a haverék műhelyébe és Banduci elkezdte itthon megváltani a világot, mert úgy döntött, hogy az érettségi előtti évben (talán az lesz...) mégiscsak igénybe veszi a Mama Hotel szolgáltatásait.
A világmegváltást egy fél éjszakán át tartó motivációs monológgal kezdte (csapatmunka volt a kulcsszó a monológban), mi néztünk, hogy mi a baja, csapatról nem beszélni kell, hanem csapatszrűen viselkedni...), kirámolt mindent a szobájából és a fürdőből a nappali közepére... és most ezeket kerülgetjük, mert kettőig alszik, éjjel tévézik, a kettő között meg csigalassan halad az építőipari "szak"munka. És mi vagyunk, akik nem dolgoznak csapatban... éjszaka...
Most még erősítést is hozott...
...türelmem angyali, idegeim erősek, és 27-éig úgyis megcsinálja. Nem meri ő azt megtenni, hogy így legyen minden még akkor is.
Jön haza a jó édes apja.
Kalandos július követi a mozgalmas júniust. Nem panaszkodhatok unalomra.
Jöjj, magnézium pezsgőtabletta....
Happy Gang: Sokáig voltam távol
Felültem és kinéztem.
A kertben egy kék autó állt.
- Mi... mi ez? - néztem a lukon végképp összezavarodva. Egy rövid ideig pontosan úgy éreztem magam, mint azon az emlékezetes napon, mikor este egyedül és duzzogva tértem aludni a hitvesi ágyba (az még nem az Ikeás ágycsoda volt, csak a két összetolt heverő), mert Nagy Fal már megint inni ment a cimborákkal - és reggel arra ébredtem, hogy az ágy végéből egy behemót kutya erősen néz... engem néz, a saját szobámban, egy borjú nagyságú idegen kutya... merjek egyáltalán megmozdulni, vagy itt lesz végem? Ha ez a torkomnak ugrik így fektemben, nekem annyi... gyöngyvirágom meg mellettem részegen-büdösen-ruhástól horkol, mintha ez az egész így normális lenne...
A borjú nagyságú kutyáról kiderült, hogy egy jámbor és gyerekszerető, elkóborolt labrador, akit két hét vendégszereplés után visszaadtunk a megtalált családjának (esküszöm, hogy nem akart menni), és most is kiderült, hogy került oda a kék autó.
Banduci, az én drága kisfiam, saját autóval érkezett haza. Egy autóval, amit egy kéz alatt vett laptopért cserélt.
Tudjuk, hogy nem a jogosítvány vezeti az autót, de hogy egy forgalomból kivont autóval, jogsi nélkül, autópályán, Sopronból... pár másodperc alatt sikerült teljesen felébrednem.
- Te normális vagy???? Ha megállít a rendőr, helyben le is lőnek!!
Csak mosolygott, közölte, hogy tudja, hogy mit csinál. Én nem így láttam... nem így láttam, de a kamaszoknál problémásabb emberfajta a világon nincs.
Két napig arról beszélt, hogy eladja, mert úgysincs pénze az átírásra, én meg - mosst már - azt mondtam, hogy ha idáig elvergődött vele, akkor ne adja el. Bár nem értettem egyet azzal se, hogy vette, de ha már így van, ne adja el.
A harmadik napon elment horgászni. Én dolgoztam.
Halat ugyan nem fogott, de estére jött a hír: eladta az autót bontásra, tízezerért.
Az a Corsa ért egy százast, alsó hangon.
Mint kiderült, a (kisebbségi) vevő azt mondta neki, hogy dupla átírási díjat kell fizetnie, mert az előző tulaj sem íratta át.
Csak itthon, mikor csendben megjegyeztem, hogy őt csak a saját átírási díja terhelné, legfeljebb beszednék azon is a díjat, aki neki eladta - hát akkor láttam, hogy magába fordul.
Utána hosszas előadást tartott a kisebbséggel szemben követendő magatartásformákról, jobbikos stílusban, és én nagyon szenvedtem. Végül - pár nap kellett azért hozzá - meggyászoltuk a jó kis Corsát (olaj az olajhoz, csavar a csavarhoz), elvittük Juci nénit a haverék műhelyébe és Banduci elkezdte itthon megváltani a világot, mert úgy döntött, hogy az érettségi előtti évben (talán az lesz...) mégiscsak igénybe veszi a Mama Hotel szolgáltatásait.
A világmegváltást egy fél éjszakán át tartó motivációs monológgal kezdte (csapatmunka volt a kulcsszó a monológban), mi néztünk, hogy mi a baja, csapatról nem beszélni kell, hanem csapatszrűen viselkedni...), kirámolt mindent a szobájából és a fürdőből a nappali közepére... és most ezeket kerülgetjük, mert kettőig alszik, éjjel tévézik, a kettő között meg csigalassan halad az építőipari "szak"munka. És mi vagyunk, akik nem dolgoznak csapatban... éjszaka...
Most még erősítést is hozott...
...türelmem angyali, idegeim erősek, és 27-éig úgyis megcsinálja. Nem meri ő azt megtenni, hogy így legyen minden még akkor is.
Jön haza a jó édes apja.
Kalandos július követi a mozgalmas júniust. Nem panaszkodhatok unalomra.
Jöjj, magnézium pezsgőtabletta....
Happy Gang: Sokáig voltam távol
2014. július 13., vasárnap
Szabolcsi fiúk / ó, doktor úr!
Swamp Sixty Rock Band
A tegnapi buli fergetegesen sikerült. A SWAMP együttes igazán jó zenét játszik, jó kis pörgős, hamisítatlan amcsi rokit. Mindazonáltal meglehetősen visszafogottan üldögéltünk Szomszédasszonnyal a koncert alatt, a sör-lángos-vodkanarancs hármas társaságában. Azt hiszem, az egésznek a legnagyobb hibája az volt, hogy túl hamar lett vége, még vagy két órát húzhatták volna a talp alá valót, addigra biztos belemelegedünk - de ezt csak most gondolom így, és talán nem is baj, hogy így alakult az este, ahogyan, hiszen így lett valóban kalandos.
...a kaland egy megmagyarázhatatlan, artikulálatlan ordítással kezdődött, a hátam mögül. Majd' eldobtam a telefont a kezemből, úgy megijedtem.
Hátranéztem, és két fura egyént láttam a szomszédos asztal mellett ácsorogni. Az egyiken szalmakalap, napszemüveg, (késő este volt), a hátán egy sombreró. A másik, a kisebb, az olyan melósfélének látszott, mikor hátranéztem, egyből odahajolt (majd'rám esett..), és sűrű elnézéseket kért a "doktor úr" nevében.
"Doktor úr" szintén odajött, volt bocsánatkérés, kézcsók és egyéb gesztusok, kiderült, hogy ő tartott hangpróbát az eljövendő eseményekre készülődvén. Beszélgetésbe elegyedtünk, mely rövidesen három nyelven (orosz, német, magyar) folytatódott, a lehető legvegyesebben. Egy-egy angol szóval megspékelt totális zagyvaság volt, mindenesetre "Doktor úr" bár tajrészeg volt, de alig bírtam vele tartani a lépést. Komoly agytorna volt ez a rövid csörte, egészen felvillanyozott. Hiába, bírom az értelmes palikat, még részegen is. A másik fickó leült az asztalunkhoz, és elmondta a maga ízes tájszólásával, hogy ő Jaózsef, és Szabolcsból jöttek, ez az első napjuk itt, egy hétig nyaralnak, Doktor úr tényleg doktor (ezt erős kételkedéssel fogadtuk elsőre, de rövidesen kiderült, hogy nincs igazunk... most már azt is tudjuk, hogy sőt..), és itt vannak a többiek is, karaokezni mennek a partra és mi menjünk velük. Azt is megtudtuk, hogy a sombrerót Doktor úr egyenesen Mexikóból hozta tavaly, ne képzeljük, hogy az Ecserin szerezte. Csak mihez tartás végett.
Hogy őszinte legyek, még a táskám felé is aggódó pillantásokat vetettem Jaózsef közelsége miatt, bár az enyhítő körülményként jött szóba, hogy a társaság bőrszíne az "elfogadható" tartományban mozgott. Doktor úr meg kimondottan jófejnek tűnt, valamint hullarészegnek, a többiekhez hasonlóan.
Egy idő után a két invitálóból négy lett, és ekkor Védelmezőnk jobbnak látta, ha közbe avatkozik: a hölgyek vele vannak. Még azt is odasúgta Szomszédasszonynak, hogy ez nem pálya.
Akkor már nagyon röhögtem.
Aztán a zenekar elcuccolt, a szabolcsi fiúk elmentek karaokezni, mi meg az utolsó pohár sörön és vodkanarancson üldögélve vártuk, hogy elteljen a fél óra, és mehessünk a vonathoz.
Az állomásra érve azonban konstatálnunk kellett, hogy vonat sehol. Még kiírva se. Tíz perc tanakodás után arra jutottunk, hogy lekéshettük (bár nem értettük, hogyan), és eldöntöttük, hogy nem dekkolunk itt, hanem megcélozzuk az első vonatot, két óra tizenháromkor, addig irány a karaoke-bár, legalább gyűjtünk némi élményanyagot.
És lőn.
A partra alig találtunk le a bivalysötétben, de szerencsére egy fiatal pár, és a messzehangzó elementáris ordítás útba igazított.
Megérkezésünkkor már javában "állt a bál", Doktor úr énekelt - orgánuma valóban lenyűgöző - de a szemekben nem igazán csillant megismerés szikrája. Mi ezen jót nevettünk, leültünk kicsit iszogatni, majd énekelni kezdtünk, és a végén mi is beálltunk az énekelve/ordítva ugráló népek közé. Vagy egy óra ezzel telt, és a végére megértettem Majdnemvejemet (the No.1.) aki karaoke-val szokta levezetni a fáradt gőzt - az ember egyszerűen kiordítja és kiugrálja magából a felgyülemlett stresszt, és máris minden oké.
Ami a táncitáncit illeti, magam is meglepődtem, hogy milyen felszabadultan ugrabugráltam, már nagyon régen nem éreztem ilyesmit, utoljára talán fiatal koromban.
Minden rendben is lett volna, ha Jaózsef és az öreg haverja (ezek mindegyike mindegyikkel rokon volt, de ki nem lehetett deríteni, hogy milyen fokon és minőségben, mert össze-vissza beszéltek) ránk nem startoltak volna.
Az öreg (58-s születésű - lám, minden relatív, még az öregség is) kerek perec és többször is megkérdezte tőlem az este folyamán, hogy nem akarok-e vele szexelni. Én már az első alkalommal kerek perec közöltem vele, hogy nincs az az Isten, de Szabolcsban nem éppen a gyors reagálású agyvelőállomány van túlsúlyban.
Mindenesetre alapvetően kedveskedve kísérletezett, így én sem váltottam át alpáriba, bár néha már rohadtul untam.
Mindenesetre az első tüskét talán nem is annyira ez, mint inkább 79-es születésű Jaózsef barátunk szúrta a körmöm alá. Leült velünk szemben (addigra már mindent tudtunk mindhármukról - érdekes, a negyedik fiú csak a buli végén keveredett elő) és ártatlan kék szemmel megkérdezte:
- Ti milfek vagytok?
Az a szabolcsi jó táncos édesanyád, az a milf - villant át az agyamon gyorsan és igen határozottan. Szomszédasszony ehhez képest kedvesen megkérdezte:
- Ezt hogy érted?
- Hát, hogy ugyan nem vagytok már fiatalok, de olyan csinosak vagytok, szépen felöltözve - kezdte.
- Úgy érted, hogy küldetésünknek érezzük-e, hogy kisfiúkat boldogítsunk? - vágtam közbe (legszívesebben pofon vertem volna). - Hát nem.
Jaózsef csak vigyorgott, részegen és igen boldogan, hogy sikerült felheccelnie.
...
Örültem, hogy egy időre megszabadultunk tőlük, örömöm azonban nem sokáig tartott. Rövidesen szóváltás támadt Jaózsef és egy nagydarab, kopasz között, erre Szomszédasszony karon fogta a kis hülyét és elvezette biztonságos távolságba, én meg elkaptam az öreget, hogy szedje már össze a bandát, és vigye haza őket, mielőtt itt kitör valami ereszdelahajamat.
(Hogy is mondjam? Annyira vidéki taplók voltak, hogy erre már nem lehetett valóban haragudni. Ők nem játszották a hülyét, nekik ezt nem kellett improvizálni. Jött. Egyenesen Szabolcsból.)
Sajnos Doktor úr nem akart még hazamenni, épp egy újabb opuszba kezdett, tehát ott maradtak és boldogítottak minket egészen a buli végéig. Doktor urat egyébként istenítették, ő volt a Főnök, mint kiderült, a verekedés is majdnem azért tört ki, mert a fickó elvette Doktor úr egyik fejfedőjét (pedig abból jól el volt látva, istenuccse).
Szomszédasszony - jobb híján - szociológiai felmérésbe kezdett a vidéki hímsoviniszta tájparasztok szexuális szokásait illetően. (Hajnali egy órakor, túl Demjénen és a Nagy Utazás-on, mi mást tehet egy értelmes nő, vonatra várva, egy rakás részeg f@sz társaságában?)
A nyilvánvaló késztetést az adta, hogy mint kiderült, mindhárman családos emberek, sőt, a bonyolult és be nem azonosítható rokonsági kötelékekbe valami módon az asszonyok is beletartoznak, sőt, a nejek is itt vannak a gyerekekkel a szálláson - ők nem jöttek le a karaoke-bárba felszabadultan ordítozni és riszálni, mint a rossz életű és egyszer használatos "milfek".
Mikor megpendítettük nekik, hogy miért gondolják, hogy korrekt eljárás, ha ők itt részegen félredugnak, és hogy nem zavarja-e az öreget, ha a lányát az apja tudtával és beleegyezésével szarvazzák fel - erre jöttek a rossz ósdi hímdumával, mely szerint a férfiak mások, mint a nők, egy férfinél nem számít, ha egyszer-kétszer-nyolcszor-tízszer félredug.
Az én Feldmár András cikkein szocializálódott pszichém (a hűség elhatározás kérdése) ezen már túlságosan felháborodott, és megkérdeztem az öregtől, hogy miért képzeli, hogy egyszerre két nőt is hüyének nézhet (t.i. engem meg a feleségét). Erre az volt a válasz, hogy ő nem néz engem hülyének, hisz elmondta szépen, hogy milyenek a körülményei és mit szeretne. (Csak az én válaszomat nem akarta megérteni, az Istennek se. Lehet, hogy süket? Alkalmilag?)
Szomszédasszony ekkor, a szociológiai felmérés folytatásául, megkérdezte, hogy hányszor csalta meg a nejét - erre csak köntörfalazás jött válaszul. Aztán azt is megkérdezte, hogy mit tenne, ha a neje csalná meg őt?
A válasz az volt: lehet, hogy már nem élne.
Ezen a mondaton befulladtam. Az az igazi, gyűlölt hímsoviniszta életfelfogás nézett itt vissza ránk, a maga hamisítatlan tájparaszt módján, amit annyira utálunk...
Igen, gyűlölöm, hogy a sötét agyuk szerint a nő csak használati tárgy, legfeljebb az egyik tartós használatra, a másik alkalmilag, hogy a nő csak "dísz a pinán", "barika", hogy átlagosan 60.000.- Ft-tal kevesebb nettó bérért kell dolgoznia ugyanabban a munkakörben, hogy 2-essel kezdődik a személyi száma (ezt is férfi találta ki, biztos vagyok benne), hogy a házi munkában b@sznak segíteni, de a kész p.csa meleg málét elvárják, hogy szabad nekik félreb@szni de ha egy nő ezt meg meri tenni akkor meghurcolják érte, hogy ha negyven éves korod után elhagyod magadat akkor rusnya vén boszorkány leszel, ha adsz magadra, akkor meg milf (büdös vén ribanc?).
Eszembe jutott a szüfrazsettekről szóló olvasmányélményem - a saját, egyébként liberális felfogású férjeik sem segítették őket a harcban, hogy az emberek (köztük ostoba, maradi nők, meg önmagukat gavallérnak képzelő férfiak) megkínozták őket, és világháború kellett hozzá, (mikor a hülye hímek egymást kipusztították), hogy a női választójogot, az azóta is fájóan emlegetett "egyenjogúságot" elnyerhessük.
Még nagyon, nagyon sok tennivalója van a nőmozgalmaknak, és sajnos - a konzervativizmus virágkorát éljük - egyre több lesz. Ezeket a dolgokat helyre tenni a fejekben, mind a női, mind a férfi fejekben - több generáció munkája lesz még. Szomorú.
Eszembe jutott, hogy manapság is akad értelmesnek látszó nő, aki a zoknimosásban szeretne kiteljesedni - és az is, hogy manapság öregurak tinilányokkal kavarnak, fiatal fickók meg pótanyucikát keresnek. Beteg ez a világ, betegek benne a férfiak, és a nők is.
És ez nemhogy javulna, de mintha az idő múlásával egyre rosszabb lenne.
Nem hiszem, hogy különösebben van kedvem bármiféle emberi játszmázáshoz a belátható jövőben.
Pedig egy másik doktor úr meghívott az élete egyik fontos eseményére.
Azt hiszem, nem merek elmenni.
Elég volt a csalódásokból és a bunkókból.
És ez nem iskolai végzettség függő titulus.
UFO: Szerelemdoktor
...ma azt kérdezte tőlem valaki, hogy tulajdonképp mit akarok az életemtől?
Jó kérdés.
Nem is tudom pontosan.
Illetve, csak egy dolog bizonyos.
Amit a Hang mondott.
"Írj, írj, írj!"
(Közben néha karaokezhatunk is. :))
A tegnapi buli fergetegesen sikerült. A SWAMP együttes igazán jó zenét játszik, jó kis pörgős, hamisítatlan amcsi rokit. Mindazonáltal meglehetősen visszafogottan üldögéltünk Szomszédasszonnyal a koncert alatt, a sör-lángos-vodkanarancs hármas társaságában. Azt hiszem, az egésznek a legnagyobb hibája az volt, hogy túl hamar lett vége, még vagy két órát húzhatták volna a talp alá valót, addigra biztos belemelegedünk - de ezt csak most gondolom így, és talán nem is baj, hogy így alakult az este, ahogyan, hiszen így lett valóban kalandos.
...a kaland egy megmagyarázhatatlan, artikulálatlan ordítással kezdődött, a hátam mögül. Majd' eldobtam a telefont a kezemből, úgy megijedtem.
Hátranéztem, és két fura egyént láttam a szomszédos asztal mellett ácsorogni. Az egyiken szalmakalap, napszemüveg, (késő este volt), a hátán egy sombreró. A másik, a kisebb, az olyan melósfélének látszott, mikor hátranéztem, egyből odahajolt (majd'rám esett..), és sűrű elnézéseket kért a "doktor úr" nevében.
"Doktor úr" szintén odajött, volt bocsánatkérés, kézcsók és egyéb gesztusok, kiderült, hogy ő tartott hangpróbát az eljövendő eseményekre készülődvén. Beszélgetésbe elegyedtünk, mely rövidesen három nyelven (orosz, német, magyar) folytatódott, a lehető legvegyesebben. Egy-egy angol szóval megspékelt totális zagyvaság volt, mindenesetre "Doktor úr" bár tajrészeg volt, de alig bírtam vele tartani a lépést. Komoly agytorna volt ez a rövid csörte, egészen felvillanyozott. Hiába, bírom az értelmes palikat, még részegen is. A másik fickó leült az asztalunkhoz, és elmondta a maga ízes tájszólásával, hogy ő Jaózsef, és Szabolcsból jöttek, ez az első napjuk itt, egy hétig nyaralnak, Doktor úr tényleg doktor (ezt erős kételkedéssel fogadtuk elsőre, de rövidesen kiderült, hogy nincs igazunk... most már azt is tudjuk, hogy sőt..), és itt vannak a többiek is, karaokezni mennek a partra és mi menjünk velük. Azt is megtudtuk, hogy a sombrerót Doktor úr egyenesen Mexikóból hozta tavaly, ne képzeljük, hogy az Ecserin szerezte. Csak mihez tartás végett.
Hogy őszinte legyek, még a táskám felé is aggódó pillantásokat vetettem Jaózsef közelsége miatt, bár az enyhítő körülményként jött szóba, hogy a társaság bőrszíne az "elfogadható" tartományban mozgott. Doktor úr meg kimondottan jófejnek tűnt, valamint hullarészegnek, a többiekhez hasonlóan.
Egy idő után a két invitálóból négy lett, és ekkor Védelmezőnk jobbnak látta, ha közbe avatkozik: a hölgyek vele vannak. Még azt is odasúgta Szomszédasszonynak, hogy ez nem pálya.
Akkor már nagyon röhögtem.
Aztán a zenekar elcuccolt, a szabolcsi fiúk elmentek karaokezni, mi meg az utolsó pohár sörön és vodkanarancson üldögélve vártuk, hogy elteljen a fél óra, és mehessünk a vonathoz.
Az állomásra érve azonban konstatálnunk kellett, hogy vonat sehol. Még kiírva se. Tíz perc tanakodás után arra jutottunk, hogy lekéshettük (bár nem értettük, hogyan), és eldöntöttük, hogy nem dekkolunk itt, hanem megcélozzuk az első vonatot, két óra tizenháromkor, addig irány a karaoke-bár, legalább gyűjtünk némi élményanyagot.
És lőn.
A partra alig találtunk le a bivalysötétben, de szerencsére egy fiatal pár, és a messzehangzó elementáris ordítás útba igazított.
Megérkezésünkkor már javában "állt a bál", Doktor úr énekelt - orgánuma valóban lenyűgöző - de a szemekben nem igazán csillant megismerés szikrája. Mi ezen jót nevettünk, leültünk kicsit iszogatni, majd énekelni kezdtünk, és a végén mi is beálltunk az énekelve/ordítva ugráló népek közé. Vagy egy óra ezzel telt, és a végére megértettem Majdnemvejemet (the No.1.) aki karaoke-val szokta levezetni a fáradt gőzt - az ember egyszerűen kiordítja és kiugrálja magából a felgyülemlett stresszt, és máris minden oké.
Ami a táncitáncit illeti, magam is meglepődtem, hogy milyen felszabadultan ugrabugráltam, már nagyon régen nem éreztem ilyesmit, utoljára talán fiatal koromban.
Minden rendben is lett volna, ha Jaózsef és az öreg haverja (ezek mindegyike mindegyikkel rokon volt, de ki nem lehetett deríteni, hogy milyen fokon és minőségben, mert össze-vissza beszéltek) ránk nem startoltak volna.
Az öreg (58-s születésű - lám, minden relatív, még az öregség is) kerek perec és többször is megkérdezte tőlem az este folyamán, hogy nem akarok-e vele szexelni. Én már az első alkalommal kerek perec közöltem vele, hogy nincs az az Isten, de Szabolcsban nem éppen a gyors reagálású agyvelőállomány van túlsúlyban.
Mindenesetre alapvetően kedveskedve kísérletezett, így én sem váltottam át alpáriba, bár néha már rohadtul untam.
Mindenesetre az első tüskét talán nem is annyira ez, mint inkább 79-es születésű Jaózsef barátunk szúrta a körmöm alá. Leült velünk szemben (addigra már mindent tudtunk mindhármukról - érdekes, a negyedik fiú csak a buli végén keveredett elő) és ártatlan kék szemmel megkérdezte:
- Ti milfek vagytok?
Az a szabolcsi jó táncos édesanyád, az a milf - villant át az agyamon gyorsan és igen határozottan. Szomszédasszony ehhez képest kedvesen megkérdezte:
- Ezt hogy érted?
- Hát, hogy ugyan nem vagytok már fiatalok, de olyan csinosak vagytok, szépen felöltözve - kezdte.
- Úgy érted, hogy küldetésünknek érezzük-e, hogy kisfiúkat boldogítsunk? - vágtam közbe (legszívesebben pofon vertem volna). - Hát nem.
Jaózsef csak vigyorgott, részegen és igen boldogan, hogy sikerült felheccelnie.
...
Örültem, hogy egy időre megszabadultunk tőlük, örömöm azonban nem sokáig tartott. Rövidesen szóváltás támadt Jaózsef és egy nagydarab, kopasz között, erre Szomszédasszony karon fogta a kis hülyét és elvezette biztonságos távolságba, én meg elkaptam az öreget, hogy szedje már össze a bandát, és vigye haza őket, mielőtt itt kitör valami ereszdelahajamat.
(Hogy is mondjam? Annyira vidéki taplók voltak, hogy erre már nem lehetett valóban haragudni. Ők nem játszották a hülyét, nekik ezt nem kellett improvizálni. Jött. Egyenesen Szabolcsból.)
Sajnos Doktor úr nem akart még hazamenni, épp egy újabb opuszba kezdett, tehát ott maradtak és boldogítottak minket egészen a buli végéig. Doktor urat egyébként istenítették, ő volt a Főnök, mint kiderült, a verekedés is majdnem azért tört ki, mert a fickó elvette Doktor úr egyik fejfedőjét (pedig abból jól el volt látva, istenuccse).
Szomszédasszony - jobb híján - szociológiai felmérésbe kezdett a vidéki hímsoviniszta tájparasztok szexuális szokásait illetően. (Hajnali egy órakor, túl Demjénen és a Nagy Utazás-on, mi mást tehet egy értelmes nő, vonatra várva, egy rakás részeg f@sz társaságában?)
A nyilvánvaló késztetést az adta, hogy mint kiderült, mindhárman családos emberek, sőt, a bonyolult és be nem azonosítható rokonsági kötelékekbe valami módon az asszonyok is beletartoznak, sőt, a nejek is itt vannak a gyerekekkel a szálláson - ők nem jöttek le a karaoke-bárba felszabadultan ordítozni és riszálni, mint a rossz életű és egyszer használatos "milfek".
Mikor megpendítettük nekik, hogy miért gondolják, hogy korrekt eljárás, ha ők itt részegen félredugnak, és hogy nem zavarja-e az öreget, ha a lányát az apja tudtával és beleegyezésével szarvazzák fel - erre jöttek a rossz ósdi hímdumával, mely szerint a férfiak mások, mint a nők, egy férfinél nem számít, ha egyszer-kétszer-nyolcszor-tízszer félredug.
Az én Feldmár András cikkein szocializálódott pszichém (a hűség elhatározás kérdése) ezen már túlságosan felháborodott, és megkérdeztem az öregtől, hogy miért képzeli, hogy egyszerre két nőt is hüyének nézhet (t.i. engem meg a feleségét). Erre az volt a válasz, hogy ő nem néz engem hülyének, hisz elmondta szépen, hogy milyenek a körülményei és mit szeretne. (Csak az én válaszomat nem akarta megérteni, az Istennek se. Lehet, hogy süket? Alkalmilag?)
Szomszédasszony ekkor, a szociológiai felmérés folytatásául, megkérdezte, hogy hányszor csalta meg a nejét - erre csak köntörfalazás jött válaszul. Aztán azt is megkérdezte, hogy mit tenne, ha a neje csalná meg őt?
A válasz az volt: lehet, hogy már nem élne.
Ezen a mondaton befulladtam. Az az igazi, gyűlölt hímsoviniszta életfelfogás nézett itt vissza ránk, a maga hamisítatlan tájparaszt módján, amit annyira utálunk...
Igen, gyűlölöm, hogy a sötét agyuk szerint a nő csak használati tárgy, legfeljebb az egyik tartós használatra, a másik alkalmilag, hogy a nő csak "dísz a pinán", "barika", hogy átlagosan 60.000.- Ft-tal kevesebb nettó bérért kell dolgoznia ugyanabban a munkakörben, hogy 2-essel kezdődik a személyi száma (ezt is férfi találta ki, biztos vagyok benne), hogy a házi munkában b@sznak segíteni, de a kész p.csa meleg málét elvárják, hogy szabad nekik félreb@szni de ha egy nő ezt meg meri tenni akkor meghurcolják érte, hogy ha negyven éves korod után elhagyod magadat akkor rusnya vén boszorkány leszel, ha adsz magadra, akkor meg milf (büdös vén ribanc?).
Eszembe jutott a szüfrazsettekről szóló olvasmányélményem - a saját, egyébként liberális felfogású férjeik sem segítették őket a harcban, hogy az emberek (köztük ostoba, maradi nők, meg önmagukat gavallérnak képzelő férfiak) megkínozták őket, és világháború kellett hozzá, (mikor a hülye hímek egymást kipusztították), hogy a női választójogot, az azóta is fájóan emlegetett "egyenjogúságot" elnyerhessük.
Még nagyon, nagyon sok tennivalója van a nőmozgalmaknak, és sajnos - a konzervativizmus virágkorát éljük - egyre több lesz. Ezeket a dolgokat helyre tenni a fejekben, mind a női, mind a férfi fejekben - több generáció munkája lesz még. Szomorú.
Eszembe jutott, hogy manapság is akad értelmesnek látszó nő, aki a zoknimosásban szeretne kiteljesedni - és az is, hogy manapság öregurak tinilányokkal kavarnak, fiatal fickók meg pótanyucikát keresnek. Beteg ez a világ, betegek benne a férfiak, és a nők is.
És ez nemhogy javulna, de mintha az idő múlásával egyre rosszabb lenne.
Nem hiszem, hogy különösebben van kedvem bármiféle emberi játszmázáshoz a belátható jövőben.
Pedig egy másik doktor úr meghívott az élete egyik fontos eseményére.
Azt hiszem, nem merek elmenni.
Elég volt a csalódásokból és a bunkókból.
És ez nem iskolai végzettség függő titulus.
UFO: Szerelemdoktor
...ma azt kérdezte tőlem valaki, hogy tulajdonképp mit akarok az életemtől?
Jó kérdés.
Nem is tudom pontosan.
Illetve, csak egy dolog bizonyos.
Amit a Hang mondott.
"Írj, írj, írj!"
(Közben néha karaokezhatunk is. :))
2014. július 12., szombat
2014. július 10., csütörtök
Mára csak ezeket... némi humorral fűszerezett szemléletfejlesztés, FB-ről. :)
Tanulságos történetek:
1. lecke
Egy férfi otthon bemegy a zuhanyzóba, miután a felesége éppen végzett a tusolással, amikor valaki csenget.
A feleség gyorsan maga köré csavar egy törölközőt, és lemegy a bejárati ajtóhoz.
Amikor kinyitja az ajtót, azt látja, hogy Béla, a szomszédjuk áll ott.
Mielőtt bármit is szólhatna, Béla kikerekedett szemekkel ezt mondja:
"Adok százezer forintot, ha ledobod magadról a törölközőt."
Egy pillanat gondolkodás után a nő ledobja magáról a törölközőt, és ott áll pucéran Béla előtt.
Néhány másodperc múlva Béla átadja a százezer forintot és elmegy.
A nő visszaveszi magára a törölközőt és bemegy a házba.
Amikor visszaér, a férje kérdezi tőle: "Ki volt az?"
Béla volt, a szomszéd"-válaszolja.
Nagyszerű"-mondja a férj. "Mondott valamit arról a százezer forintról, amit a múltkor adtam neki kölcsön?"
A történet tanulsága:
Ha időben megosztod az üzleti partnereiddel a hitellel és a kockázattal
kapcsolatos információkat, azzal megelőzheted a felesleges kitárulkozást.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
2. lecke
Egy pap felajánlja egy apácának, hogy elviszi kocsival.
Az apáca beül és keresztbe teszi a lábát, ami miatt a ruhája felhúzódik, és így láthatóvá válik a combja.
A pap ezt meglátja és kis híján karambolt okoz.
Miután egyenesbe hozza az autót, a pap lassan az apáca combjára teszi a kezét.
Az apáca azt mondja: "Atyám, emlékszik mit mond a 129. zsoltár?"
A pap erre elveszi a kezét.
De amikor sebességet vált, akkor a keze újra az apáca combjára téved.
Az apáca megint azt mondja: "Atyám, emlékszik mit mond a 129. zsoltárt?"
A pap elveszi a kezét és mentegetőzik: "Sajnálom, nővér, a test könnyen bűnbe esik."
Amikor megérkeznek, a nővér nagyot sóhajt és kiszáll.
Amikor a pap visszaér a templomba, szalad, hogy megnézze a 129. zsoltárt.
Meg is találja: "Menj tovább és keresgélj, mert ott feljebb megtalálod a megdicsőülést."
A történet tanulsága:
Ha nem vagy jól informált a munkáddal kapcsolatban,
akkor könnyen elszalaszthatsz egy nagyszerű lehetőséget.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
3. lecke
Az értékesítő, a pénzügyes és az ügyvezető ebédelni megy, amikor út közben találnak egy régi lámpást.
Megdörzsölik, erre kijön belőle egy szellem.
Azt mondja a szellem: "Mindegyikőtöknek teljesítem egy kívánságát!"
"Először én! Először én!"-Mondja a pénzügyes.
"A Bahamákon szeretnék lenni, a jachtomat vezetni és gondtalanul élni."
Puff, a pénzügyes eltűnik.
"Most én! Most én!"-mondja az értékesítő. "Hawaii-on szeretnék lenni,
henyélni a parton a személyi masszőrömmel, soha ne fogyjon el a koktél,
és legyek mindig boldog."
Puff, ő is eltűnik.
"Oké, most te jössz"-mondja a szellem az ügyvezetőnek.
Az ügyvezető azt mondja: "Ezek ketten legyenek ebéd után az irodában."
A történet tanulsága:
Mindig hagyd, hogy először a főnök beszéljen.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
4. lecke
A sas üldögélt a fán és csak henyélt, nem csinált semmit.
Arra jött a nyúl, meglátta a sast, és azt kérdezte tőle:
"Lehetne, hogy én is csak üldögélek és nem csinálok semmit?"
"Persze, miért ne?"-mondta a sas.
A nyúl erre leült a földre a sas alá, és ő is henyélni kezdett.
Hirtelen megjelent a róka, ráugrott a nyúlra. és megette.
A történet tanulsága:
Nagyon-nagyon magasan kell lenned ahhoz, hogy megtehesd, hogy csak üldögélsz és nem csinálsz semmit.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
5. lecke
A pulyka és a ló beszélgetnek.
"Bárcsak képes lennék arra, hogy felrepüljek annak a fának a tetejére"-
sóhajt a pulyka"-de nincs annyi erőm!"
"Nos, miért nem csipegetsz egy keveset az ürülékemből?"-mondja a ló. "Tele van tápanyaggal."
A pulyka megfogadja a tanácsot, és csipeget a ló ürülékéből.
Erre elég ereje lesz ahhoz, hogy a fa legalsó ágára felrepüljön.
Másnap megint csipeget az ürülékből, és eléri a második ágat.
Néhány nappal később a pulyka büszkén felrepül a fa legmagasabb ágára is.
Ekkor észreveszi őt egy vadász, aki fogja a puskáját, és lelövi.
A történet tanulsága:
A sok lószar felrepíthet a csúcsra, de ott tartani nem fog.
Tanulságos történetek:
1. lecke
Egy férfi otthon bemegy a zuhanyzóba, miután a felesége éppen végzett a tusolással, amikor valaki csenget.
A feleség gyorsan maga köré csavar egy törölközőt, és lemegy a bejárati ajtóhoz.
Amikor kinyitja az ajtót, azt látja, hogy Béla, a szomszédjuk áll ott.
Mielőtt bármit is szólhatna, Béla kikerekedett szemekkel ezt mondja:
"Adok százezer forintot, ha ledobod magadról a törölközőt."
Egy pillanat gondolkodás után a nő ledobja magáról a törölközőt, és ott áll pucéran Béla előtt.
Néhány másodperc múlva Béla átadja a százezer forintot és elmegy.
A nő visszaveszi magára a törölközőt és bemegy a házba.
Amikor visszaér, a férje kérdezi tőle: "Ki volt az?"
Béla volt, a szomszéd"-válaszolja.
Nagyszerű"-mondja a férj. "Mondott valamit arról a százezer forintról, amit a múltkor adtam neki kölcsön?"
A történet tanulsága:
Ha időben megosztod az üzleti partnereiddel a hitellel és a kockázattal
kapcsolatos információkat, azzal megelőzheted a felesleges kitárulkozást.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
2. lecke
Egy pap felajánlja egy apácának, hogy elviszi kocsival.
Az apáca beül és keresztbe teszi a lábát, ami miatt a ruhája felhúzódik, és így láthatóvá válik a combja.
A pap ezt meglátja és kis híján karambolt okoz.
Miután egyenesbe hozza az autót, a pap lassan az apáca combjára teszi a kezét.
Az apáca azt mondja: "Atyám, emlékszik mit mond a 129. zsoltár?"
A pap erre elveszi a kezét.
De amikor sebességet vált, akkor a keze újra az apáca combjára téved.
Az apáca megint azt mondja: "Atyám, emlékszik mit mond a 129. zsoltárt?"
A pap elveszi a kezét és mentegetőzik: "Sajnálom, nővér, a test könnyen bűnbe esik."
Amikor megérkeznek, a nővér nagyot sóhajt és kiszáll.
Amikor a pap visszaér a templomba, szalad, hogy megnézze a 129. zsoltárt.
Meg is találja: "Menj tovább és keresgélj, mert ott feljebb megtalálod a megdicsőülést."
A történet tanulsága:
Ha nem vagy jól informált a munkáddal kapcsolatban,
akkor könnyen elszalaszthatsz egy nagyszerű lehetőséget.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
3. lecke
Az értékesítő, a pénzügyes és az ügyvezető ebédelni megy, amikor út közben találnak egy régi lámpást.
Megdörzsölik, erre kijön belőle egy szellem.
Azt mondja a szellem: "Mindegyikőtöknek teljesítem egy kívánságát!"
"Először én! Először én!"-Mondja a pénzügyes.
"A Bahamákon szeretnék lenni, a jachtomat vezetni és gondtalanul élni."
Puff, a pénzügyes eltűnik.
"Most én! Most én!"-mondja az értékesítő. "Hawaii-on szeretnék lenni,
henyélni a parton a személyi masszőrömmel, soha ne fogyjon el a koktél,
és legyek mindig boldog."
Puff, ő is eltűnik.
"Oké, most te jössz"-mondja a szellem az ügyvezetőnek.
Az ügyvezető azt mondja: "Ezek ketten legyenek ebéd után az irodában."
A történet tanulsága:
Mindig hagyd, hogy először a főnök beszéljen.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
4. lecke
A sas üldögélt a fán és csak henyélt, nem csinált semmit.
Arra jött a nyúl, meglátta a sast, és azt kérdezte tőle:
"Lehetne, hogy én is csak üldögélek és nem csinálok semmit?"
"Persze, miért ne?"-mondta a sas.
A nyúl erre leült a földre a sas alá, és ő is henyélni kezdett.
Hirtelen megjelent a róka, ráugrott a nyúlra. és megette.
A történet tanulsága:
Nagyon-nagyon magasan kell lenned ahhoz, hogy megtehesd, hogy csak üldögélsz és nem csinálsz semmit.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
5. lecke
A pulyka és a ló beszélgetnek.
"Bárcsak képes lennék arra, hogy felrepüljek annak a fának a tetejére"-
sóhajt a pulyka"-de nincs annyi erőm!"
"Nos, miért nem csipegetsz egy keveset az ürülékemből?"-mondja a ló. "Tele van tápanyaggal."
A pulyka megfogadja a tanácsot, és csipeget a ló ürülékéből.
Erre elég ereje lesz ahhoz, hogy a fa legalsó ágára felrepüljön.
Másnap megint csipeget az ürülékből, és eléri a második ágat.
Néhány nappal később a pulyka büszkén felrepül a fa legmagasabb ágára is.
Ekkor észreveszi őt egy vadász, aki fogja a puskáját, és lelövi.
A történet tanulsága:
A sok lószar felrepíthet a csúcsra, de ott tartani nem fog.
2014. július 9., szerda
Egy aprócska tanács
...ma az önszuggesszióról olvasgattam itt-ott Virtuáliában, úgy is, mint egy (viszonylag) egyszerű módszerről, hogy az ember emeljen az energiaszintjén és segítse önmagát a céljai elérésében. Olvasgatás közben felmerült bennem egy érdekes kérdés: mi lett volna velem önszuggesszió nélkül?
Lehet, hogy már marokszámra nyomnák belém a bogyókat valami zárt helyen.
Pedig nem is tudatosan csináltam, ösztönből jött. Azt hiszem, hogy ezt máshogy nem is lehet. Vagy lehet, de nem hatékony. ...figyelni kell a jelzésekre, a "belső hang" súgására.
Egyszer - akkoriban épp Sasmadárral tartottunk Biblia-órákat - hazafelé jövet megáltam a domboldalon. Iszonyúan fájt a lelkem, s ezen még a Biblia sem segített. Hogy is segíthetett volna: az életem romokban, üldöztetés mindenfelől, és iszonyatos lelkiismeret-furdalás, hogy mindezeket a bajokat én hoztam saját fejemre...
Kínomban feltettem egy kérdést.
- Meddig tart még ez a szenvedés?
Meglepő módon azonnal jött a felelet.
- Még két évig.
(Igen, az a Hang volt. ...vagy azonnal válaszol, vagy egyáltalán nem. Ha válaszol, mindig ledöbbenek...)
Én ebbe a szentenciába bele is törődtem, viseltem a keresztet engedelmesen. Ha két év a bűnhődés, hát két év, megérdemlem.
...és tényleg: bő két év alatt lassan lecsengett a fájdalom. Nem mardos már a lelkiismeret-furdalás. Nem utálom magam, nem érzem gyengének, sőt, mostanra újra megtanultam bízni a saját erőmben.
A változás nem egyszerre jött el, és nem is jelenti azt, hogy mostantól minden fenékig tejfel (ma például a gerincfájdalmam nem feledtette velem, hogy amit tegnap véghez vittem, az bizony nagyon nehéz, és az önérzetemet súlyosan sértő dolog volt - érdekes módon, ennek tudatosítása, és önmagam megdicsérése után le is csengett a fájdalom) - de mindenképpen sokkal jobb az általános közérzetem, magasabb az energiaszintem... minden más bennem, és ettől körülöttem is.
Például, már képes vagyok újra az emberek szemébe nézni.
(Én, aki régen nyíltan, gond nélkül szembe néztem bárkivel, évekig kerültem az emberek tekintetét.
Aztán a lányom elém tette, amit az Interneten ebben a témában talált - és szembesített azzal, amit magam is tudtam magamról. ...hát, érdekes volt visszaolvasni. Mindenesetre az energiaszintem növekedése óta ez már nem okoz nehézséget - ennek a legjobb bizonyossága a múltkori "szemezős" gyakorlat volt.)
Most viszont arról az időszakról szeretnék írni, amikor még javában jártam a magam Kálváriáját, hordtam a keresztem.
A két év alatt voltak pihenő idők. Percek, pillanatok, lélegzetvételnyi szünetek. Napsütés, kis virág, lepke... suttogó lombok, kopogó esőcseppek... kristályként csillogó víztükör... egy-egy mély lélegzetvétel a dombtetőn... nem is tudom. Engem ezek boldogítanak és energetizálnak, nem minden ember egyforma, ezért nem tudom, hogy más mikor, mitől érzi magát valóban jól, de azt tudom, hogy ezt a "gyakorlatot" akkor kell végezni. Akkor lesz hiteles. És az nagyon fontos, hogy hiteles legyen, mert ellenkező esetben több a kára, mint a haszna.
Azt tudom, hogy nagyon tudatosan figyeltem ezekre a pillanatokra, fényképezőgéppel, vagy anélkül, de soha nem mulasztottam el tudatosítani, hogy igen... igen, most jól vagyok. Itt vagyok, szabad vagyok, jól vagyok, sőt: boldog vagyok. Ugyan eleinte a "boldogság" túlzás volt - de abban a lelkiállapotban a fájdalom hiánya önmagában boldogító tényező, így hát ezt is hozzá gondoltam: Boldog vagyok.
...hálát adtam a Mindenségnek ezért az állapotért, és kicsit elidőztem benne. Mint a fuldokló, ha végre pár pillanatra ki tudja dugni a fejét az örvényből.
Nem, ne értsetek félre, ez még nem volt akkora erő, mint ami tegnap áramlott át rajtam... az szinte hihetetlen, elementális élmény volt.
De azok a kis energetizáló percek-pillanatok éppen ennek az energiának a befogadására készítettek elő. Kristálytiszta, ősi erő: a Természet ereje.
Sokáig szűkölködtem. Szűkösség tudatban éltem. Már akkor is, amikor együtt éltünk Nagy Fallal, hó végére (vagy előbb) elfogyott a pénzünk, hiába próbáltam spórolni, beosztani, főztem éjjel-nappal... nem volt elég. És ilyenkor jöttek az eperohamok, a tehetelen, önpusztító düh, a szűkölködés érzése. És eladósodtunk... a végtelenségig.
Aztán egyedül maradtam ezzel a rengeteg gonddal, és lassan-lassan rájöttem, hogy az éhhalál mégiscsak elmarad. Hogy annyi, amennyi a közvetlen, szűken vett létfenntartáshoz kell, mindig adódik valahonnan. Szinte hihetetlen, hogy hogyan működik az Univerzum. Tényleg igaz, hogy ahol nagy a szükség, ott közel a segítség. Vagy Édesapám szavaival: ha a Jóisten nyulat adott, bokrot is ád. Csak egyvalamit nem szabad: feladni. Akkor is tovább kell csinálni, ha nem hiszel. Csak menni kell előre... és megoldódik. Lehet, hogy a következő sarkon vár a megoldás. Vagy az azutánin. Ha nem mész el odáig, sosem fogod megtudni, hogy ott volt-e...
Ebben az időben azt gondoltam, hogy éhen halni éppen olyan nehéz, mint jól megélni. És valóban: nem haltunk éhen, de nem is éltünk jól.
Most már érzem, hogy ennek az időszaknak is vége. Változott a hitrendszerem, és ez változtatni fog a sorsomon is. Érzem, hogy megérdemlem azt, hogy jól éljek. Megérdemlem, pont azért, amit végigcsináltam. Tudom, hogy sok ember nem bírta volna. És azt is, hogy ez azért volt az én próbatételem, mert én képes voltam véghezvinni. Rám volt szabva.
(Még valamire szoktam magamat emlékeztetni: az az ember, aki végletesen el tud szegényedni, és ezt elbírja, az képes meggazdagodni is... alkalmas rá, meg bírja tenni. Hiszen ugyanazt a spirált kell forgatni... csak visszafelé.)
Mindenkinek megvan a maga próbatétele. A saját Kálváriája, keresztje, és az úton a pihenők. Ki-ki csak maga tudhatja, hogy mikor, miért lehet hálás. De azt tudom, hogy ezeket a - valóban áldott - pillanatokat tudatosan és hálás szívvel megélni a legnagyobb erőforrás nehéz időkben.
Légy hálás és bízz a Mindenségben, és minden megoldódik. Lehet, hogy nem azonnal, - de megoldódik.
Lehet, hogy már marokszámra nyomnák belém a bogyókat valami zárt helyen.
Pedig nem is tudatosan csináltam, ösztönből jött. Azt hiszem, hogy ezt máshogy nem is lehet. Vagy lehet, de nem hatékony. ...figyelni kell a jelzésekre, a "belső hang" súgására.
Egyszer - akkoriban épp Sasmadárral tartottunk Biblia-órákat - hazafelé jövet megáltam a domboldalon. Iszonyúan fájt a lelkem, s ezen még a Biblia sem segített. Hogy is segíthetett volna: az életem romokban, üldöztetés mindenfelől, és iszonyatos lelkiismeret-furdalás, hogy mindezeket a bajokat én hoztam saját fejemre...
Kínomban feltettem egy kérdést.
- Meddig tart még ez a szenvedés?
Meglepő módon azonnal jött a felelet.
- Még két évig.
(Igen, az a Hang volt. ...vagy azonnal válaszol, vagy egyáltalán nem. Ha válaszol, mindig ledöbbenek...)
Én ebbe a szentenciába bele is törődtem, viseltem a keresztet engedelmesen. Ha két év a bűnhődés, hát két év, megérdemlem.
...és tényleg: bő két év alatt lassan lecsengett a fájdalom. Nem mardos már a lelkiismeret-furdalás. Nem utálom magam, nem érzem gyengének, sőt, mostanra újra megtanultam bízni a saját erőmben.
A változás nem egyszerre jött el, és nem is jelenti azt, hogy mostantól minden fenékig tejfel (ma például a gerincfájdalmam nem feledtette velem, hogy amit tegnap véghez vittem, az bizony nagyon nehéz, és az önérzetemet súlyosan sértő dolog volt - érdekes módon, ennek tudatosítása, és önmagam megdicsérése után le is csengett a fájdalom) - de mindenképpen sokkal jobb az általános közérzetem, magasabb az energiaszintem... minden más bennem, és ettől körülöttem is.
Például, már képes vagyok újra az emberek szemébe nézni.
(Én, aki régen nyíltan, gond nélkül szembe néztem bárkivel, évekig kerültem az emberek tekintetét.
Aztán a lányom elém tette, amit az Interneten ebben a témában talált - és szembesített azzal, amit magam is tudtam magamról. ...hát, érdekes volt visszaolvasni. Mindenesetre az energiaszintem növekedése óta ez már nem okoz nehézséget - ennek a legjobb bizonyossága a múltkori "szemezős" gyakorlat volt.)
Most viszont arról az időszakról szeretnék írni, amikor még javában jártam a magam Kálváriáját, hordtam a keresztem.
A két év alatt voltak pihenő idők. Percek, pillanatok, lélegzetvételnyi szünetek. Napsütés, kis virág, lepke... suttogó lombok, kopogó esőcseppek... kristályként csillogó víztükör... egy-egy mély lélegzetvétel a dombtetőn... nem is tudom. Engem ezek boldogítanak és energetizálnak, nem minden ember egyforma, ezért nem tudom, hogy más mikor, mitől érzi magát valóban jól, de azt tudom, hogy ezt a "gyakorlatot" akkor kell végezni. Akkor lesz hiteles. És az nagyon fontos, hogy hiteles legyen, mert ellenkező esetben több a kára, mint a haszna.
Azt tudom, hogy nagyon tudatosan figyeltem ezekre a pillanatokra, fényképezőgéppel, vagy anélkül, de soha nem mulasztottam el tudatosítani, hogy igen... igen, most jól vagyok. Itt vagyok, szabad vagyok, jól vagyok, sőt: boldog vagyok. Ugyan eleinte a "boldogság" túlzás volt - de abban a lelkiállapotban a fájdalom hiánya önmagában boldogító tényező, így hát ezt is hozzá gondoltam: Boldog vagyok.
...hálát adtam a Mindenségnek ezért az állapotért, és kicsit elidőztem benne. Mint a fuldokló, ha végre pár pillanatra ki tudja dugni a fejét az örvényből.
Nem, ne értsetek félre, ez még nem volt akkora erő, mint ami tegnap áramlott át rajtam... az szinte hihetetlen, elementális élmény volt.
De azok a kis energetizáló percek-pillanatok éppen ennek az energiának a befogadására készítettek elő. Kristálytiszta, ősi erő: a Természet ereje.
Sokáig szűkölködtem. Szűkösség tudatban éltem. Már akkor is, amikor együtt éltünk Nagy Fallal, hó végére (vagy előbb) elfogyott a pénzünk, hiába próbáltam spórolni, beosztani, főztem éjjel-nappal... nem volt elég. És ilyenkor jöttek az eperohamok, a tehetelen, önpusztító düh, a szűkölködés érzése. És eladósodtunk... a végtelenségig.
Aztán egyedül maradtam ezzel a rengeteg gonddal, és lassan-lassan rájöttem, hogy az éhhalál mégiscsak elmarad. Hogy annyi, amennyi a közvetlen, szűken vett létfenntartáshoz kell, mindig adódik valahonnan. Szinte hihetetlen, hogy hogyan működik az Univerzum. Tényleg igaz, hogy ahol nagy a szükség, ott közel a segítség. Vagy Édesapám szavaival: ha a Jóisten nyulat adott, bokrot is ád. Csak egyvalamit nem szabad: feladni. Akkor is tovább kell csinálni, ha nem hiszel. Csak menni kell előre... és megoldódik. Lehet, hogy a következő sarkon vár a megoldás. Vagy az azutánin. Ha nem mész el odáig, sosem fogod megtudni, hogy ott volt-e...
Ebben az időben azt gondoltam, hogy éhen halni éppen olyan nehéz, mint jól megélni. És valóban: nem haltunk éhen, de nem is éltünk jól.
Most már érzem, hogy ennek az időszaknak is vége. Változott a hitrendszerem, és ez változtatni fog a sorsomon is. Érzem, hogy megérdemlem azt, hogy jól éljek. Megérdemlem, pont azért, amit végigcsináltam. Tudom, hogy sok ember nem bírta volna. És azt is, hogy ez azért volt az én próbatételem, mert én képes voltam véghezvinni. Rám volt szabva.
(Még valamire szoktam magamat emlékeztetni: az az ember, aki végletesen el tud szegényedni, és ezt elbírja, az képes meggazdagodni is... alkalmas rá, meg bírja tenni. Hiszen ugyanazt a spirált kell forgatni... csak visszafelé.)
Mindenkinek megvan a maga próbatétele. A saját Kálváriája, keresztje, és az úton a pihenők. Ki-ki csak maga tudhatja, hogy mikor, miért lehet hálás. De azt tudom, hogy ezeket a - valóban áldott - pillanatokat tudatosan és hálás szívvel megélni a legnagyobb erőforrás nehéz időkben.
Légy hálás és bízz a Mindenségben, és minden megoldódik. Lehet, hogy nem azonnal, - de megoldódik.
2014. július 8., kedd
Rémségek kicsiny boltja
"Föld alatt a zombi is csicsikál, nem fogja meg a lábadat..."
(altatódal kislányomnak, négy-öt évvel ezelőttről, Laár pour Laár nyomán)
Megerősödött bennem az az életérzés, hogy rettentően rémisztő nő lehetek. Nézegettem magamat a tükörben, de bevallom, nem láttam agyarakat, vagy karmokat, semmi ilyesmit. Egyszerűen csak használom az eszemet, sokaknak már ez is rettenetes. Egy nő, akinek esze van.... félelmetes állatfajta. Chatpartnereim nem bírják az ilyet. (Avagy: minél magasabbra jutsz a hegyen, annál ritkább a levegő. Bizony ám...)
Megköszöntöttem a névnaposokat, és Balatonkék írt is válaszul egy kedves köszönömöt. Ennek kapcsán elbeszélgettünk az exek gyűjteményének szaporodásáról (sorszámot osztok, Béláim, sorszámot osztok...), kiderült, hogy hiába úsztam volna át Tihanyba, már ő is Ausztriában dolgozik. Meg se lepődtem, bár rosszul érintett a dolog. Kiürül még a Balaton is? Szépen vagyunk. Ez ám a jólét...
Épp kezdtem aggódni, hogy hová tűnt el az én drágaságom, tán csak nem elkapta a szakítás utáni mélydepressziós nagybetegség, mikor egyszer csak felbukkant egy FB-bejegyzés, mely szerint vígan van Siófokon, családi körben névnapozik. Még fénykép is keveredett fel róla.
Ne aggódjatok: ezeken a képeken nincs semmi kényszeredett vigyor... Köszöni, jól van. Szerettei körében, zavaró tényezőktől mentesen, jól van.
És én örülök ennek. Sőt, szurkolok.
(Hogy a rózsaszál miért került elő, azt fel nem foghatom, de osztom a nézetet, hogy tényleg jobb sorsra érdemes. Hasonlóan a fotográfushoz, aki megörökítette.)
Na de hadd térjek vissza a saját életemre, és a mostanában aktuális lekiállapotomra, épp időszerű.
Úgy vagyok ezzel a "pasizás" dologgal, hogy totál sikerül hülyeségnek néznem az életet az utóbbi időben. Ilyen nyitott, egyszerű és hátsó gondolatoktól mentes talán még sosem voltam, mióta Virtuáliába keveredtem. Olyan vagyok, mint egy doboz szeg. Ha érdekel valami, megkérdezem, ha véleményem van, elmondom. De ez sem jó, már több ilyen élményem is volt, hogy ez sem jó, van, aki zavarba jön (pedig nem az volt a szándékom, hogy zavarba hozzam), mások könyörögnek, hogy ne bántsam őket, pedig csak viccelődtem (idegek, kisfiam, idegek... azok kellenek ehhez a sporthoz), olyan is volt, aki szerint elutasító és barátságtalan vagyok, pedig csak kérdeztem (bár igaz, hogy megcélozva a rést a pajzson) - a férfiak reménytelenül mimózalalkűek. Vagy én lettem agresszor.
...nem, azt hiszem, hogy most meg túl sok energia van bennem, ez lehet a riasztó.
Sőt, ha visszatérünk egy mondat erejéig a szinglikérdéshez, akkor azt kell mondjam, hogy minden szingliben ez lehet az ijesztő. Mert a nők nagyon erősek... csak nem tudnak róla. A szinglik már rájöttek... rájöttek, tehát veszélyesek.
Meg is értem, ha a férfiak nem tudnak mit kezdeni ezzel a rengeteg nyers és kontrollálatlan energiával. Egyelőre még én sem tudok.
De nagyon élvezem.
...olvastam ma egy olyan mondatot Facén, mely szerint: "Az ember akkor szokott panaszkodni, hogy őt nem szeretik, ha valójában ő nem tud szeretni."
Ez a mondat analóg a tükör törvényekkel, és nagyon elgondolkodtatott.
Piszkosul messzire vezet a végiggondolása. Eszerint a mondat szerint ebben az utolsó párkapcsolati kísérletben én nem szerettem eléggé a másikat, viszont például Nagy Fal esetében én voltam a szerető fél... hát, hadd ne mondjam, egyiket sem így élltem meg, hanem épp ellenkezőleg.
Illetve... gondoljuk csak kissé tovább. Nagy Falat én nem szerettem - viszont tudtam szeretni mellette önmagamat, hiszen rajongott értem, eleinte mint nőért, később mint háziasszonyért és családanyáért. Én nem szerettem - de szerettem, ahogy szeret.
Drágaságom meg? Bármit csináltam, sosem voltam eléggé jó neki. Lemehettem hídba, nem jött felavatni. Nem tudtam magamat szeretni mellette, hiszen ő nem szeretett engem...
(Vágytam volna az elismerésre, mint nő, mint anya... és ő csak azt tudta mondani, hogy jó könyvelő vagyok.
Nem is vagyok jó könyvelő. Sőt. Könyvelő se vagyok. Nem szeretek könyvelni. Kényszerből könyvelek.
És ő csak ezt tudta bennem megdicsérni, semmi mást. Minden más pozíció már foglalt volt...
Féltem, hogy belepusztulok. Igen, az utóbbi időben már attól féltem, hogy belepusztulok ebbe az egészbe.)
Lehet, hogy erre gondolt, aki ezt a mondatot kinyögte? Végül is, végső soron, tényleg jobban szerettem magamat nála, mert csak sikerült eltávolodnom tőle...
Morgó, mikor mindezeket kivonatosan előadtam neki, azt kérdezte: miért kell neked minden f@szságot elolvasni? Még agyalsz is rajta? Felejtsd már el! - de hát ez Morgó, és ő férfi módra, tehát egyszerűen és világosan ítél,
...és tényleg hülyeség azon agyalni, hogy miért nem tudtam megszerettetni magam, nem sikerült, és kész.
Csak a lelkem mélyén félek, hogy ez máskor is így lehet. Vagy fordítva.
És nem akarok bántani senkit.
A Világbéke a legfontosabb dolog a világon.
Azt hiszem, tényleg jobb egyedül.
Jeean-Michel Jarre: Oxygene part 4
Ének az esőben
...és igen! Sikerült! Nem is volt nehéz! Elmondhatom, hogy nagyon, nagyon ügyes, okos, talpraesett, önálló Szuper Csaj vagyok! Egy igazi Szingli a javából! :))
...épp ebédeltem, mikor megnyíltak a felhők. A hatalmas üvegtáblákon kitekintve láttam, ahogy zúdul a szürke fellegekből a földre a víz, és éreztem a testemet átjáró energiát. Szinte beleremegtem, annyira sodró, olyan erős volt.
- Igen! Én már nem félek a vihartól. Megtanultam táncolni az esőben - gondoltam, és ettől a bizonyosságtól még több energiát éreztem magamban, magam körül, és a percekkel ez mintha nem csökkent, hanem csak fokozódott volna. Örvénylett, kavargott... hihetetlen volt.
A kávémmal - eső ide, vagy oda - kimentem az épületből. Kint, a nedves levegőben, ez az erőtér mégjobban megnövekedett, láttam, hogy magába foglalja a kávézóterasz esőáztatta asztalait, a szökőkutat, a gyepet a kis parkban... kavarogva és fényesen örvénylik, a szemben lévő épületig ér... és megértettem, hogy a Tűz, amit vártam, megérkezett. Megérkezett, itt van bennem, bármire képes vagyok, erős vagyok és legyőzhetetlen. Hogy megérdemlem a gyógyulást, hogy megérdemlem a jót, és hogy most már, nem is olyan sokára, meg is fogom kapni.
Singin' in the rain
...épp ebédeltem, mikor megnyíltak a felhők. A hatalmas üvegtáblákon kitekintve láttam, ahogy zúdul a szürke fellegekből a földre a víz, és éreztem a testemet átjáró energiát. Szinte beleremegtem, annyira sodró, olyan erős volt.
- Igen! Én már nem félek a vihartól. Megtanultam táncolni az esőben - gondoltam, és ettől a bizonyosságtól még több energiát éreztem magamban, magam körül, és a percekkel ez mintha nem csökkent, hanem csak fokozódott volna. Örvénylett, kavargott... hihetetlen volt.
A kávémmal - eső ide, vagy oda - kimentem az épületből. Kint, a nedves levegőben, ez az erőtér mégjobban megnövekedett, láttam, hogy magába foglalja a kávézóterasz esőáztatta asztalait, a szökőkutat, a gyepet a kis parkban... kavarogva és fényesen örvénylik, a szemben lévő épületig ér... és megértettem, hogy a Tűz, amit vártam, megérkezett. Megérkezett, itt van bennem, bármire képes vagyok, erős vagyok és legyőzhetetlen. Hogy megérdemlem a gyógyulást, hogy megérdemlem a jót, és hogy most már, nem is olyan sokára, meg is fogom kapni.
Singin' in the rain
2014. július 7., hétfő
Open Stage - Aranka, szeretlek!
...tulajdonképp mindazokat a tanításokat, melyeket tőle tanultam, a mai napig sem felejtettem el. Valóban örök érvényűek.
Soha nem találkoztam még nála ellentmondásosabb emberrel.
Isten éltesse.
Kedves Naplóm,
a hétvége vidáman és mozgalmasan telt. A mozgalmak egy részét Banduci kalandos hazatérése okozta (ennek hajmeresztő körülményeiről külön opuszt fogok írni bánatotokra), más részét - ki gondolná? az anyagi feltételrendszer biztosítása. Mindenesetre pénteken barátnős-elhajlós estet csaptunk Szomszédasszonnyal (elmentünk Nevadába, jó volt), szombaton kirándulni mentem: a 140B járattal átmentem a felüljárón, egyenesen a madaras Tescóba, mert ott akciós volt - nem, nem a csirkefarhát, hanem a fűnyíró. Mindenesetre jól felcuccoltam visszafelé, de szerencsémre egy helyes, készséges buszsorfőrt fogtam ki, még beszélgettünk is. Mondtam is itthon, hogy el kéne menni buszni egyet - az ifjúság persze nevetett, én meg persze nem mentem sehová, Andi haját melíroztam, ült a nagy tükör előtt, alufólia csíkok a hajában - jól vette az adást - Banduci meg ugratta, mint rendesen, az egész házban reménytelen rendetlenség uralkodik napok óta, mintha tornádó pusztított volna, pedig nem, csak Banduci letáborozott a nappaliban, és elkezdte rendbe hozni a szobáját. Én néha kiabálni szeretnék, de inkább beletörődtem, hogy megint utolért a háziasszonyi sors, és nekiálltam rendeltetésszerűen főzni. Szombaton még vettünk Juci néninek négy új papucsot, és beláttam, hogy immár nem halasztható tovább az autószerelőműhely felkeresése.
A tegnapi napon felavattam a fűnyírót, két óra küzdéssel sikerült tán 20 négyzetmétert (nagyjából) levágni, gyenge ez a szerencsétlen ide, de ha megveszek, se tellt volna nagyobbra, marad a sport, ami nem öl meg, az megerősít, és én nagyon erős leszek. Ja, és barna is.
Délben inkább bejöttem a napról - ami sok, az sok - és főztem, mint egy igazi házianyu, aztán ültem kicsit a net előtt, estére pedig beneveztem egy úszójegyre a Sportmaxba.
A tizedik hossznál már éreztem, hogy a fűnyíróhasználat nem múlt el nyomtalanul, de azért leúsztam a harmincat, mint alapterhelést, ha már eljöttem, és bementem három körre a szaunába is (meleg ide vagy oda, a harminc fok nem nyolcvan, annak megvan a maga élettani hatása), sőt pezsgőfürdőztem is.
A krapekok a szaunában a Camponánál lévő uszodát ajánlgatták, mint sokáig nyitva tartó lehetőséget a hétköznapokra (hétfőn, szerdán és pénteken oda járunk - szólt az instrukció, vajh miért?), de én nem vagyok biztos benne, hogy 25-ösben akarok úszni, mikor még a 33-as is eltörpül a szabad vízi végtelenség élményéhez képest. ...majd meglátom.
Kifelé jövet eszembe jutott Szerjozsenyka mondása: I'm shining like an Angel (after the sauna). Igen, ez a leírás jól közelíti meg a szaunázás utáni életérzést, mikor a méreganyagok eltávoznak az ember szervezetéből, olyan tiszta lesz, hogy szinte fénylik.
Mindenesetre fény ide, szauna oda, este fájt a fejem: a jobb szemem fölötti ponttól kezdődően, végig a meridiánon, a karomban is, az összes olyan pont fájt, ami az epeműködéssel összefügg. Jó lettem volna állatorvosi lónak ezekkel a fájó pontokkal, gyakorolhatták volna rajtam a ferdeszeműek a tűszurkálás tudományát. ...Nem biztos, hogy a fűnyíró volt az oka, végül is hónapok óta nem ettem disznóhúst, és tegnap, Banduci tiszteletére, az volt a menü.
Mindenesetre ma alig bírtam magam reggel összerakni, még ki sem festettem magamat, a hajlenövéseimről nem is beszélve... a lépcsőn persze ki jött velem szembe bent a melóhelyen? Persze, hogy Egysörös, (játssz a tudodmivel a tudodhol - villant belém a Morgóval megosztott mondat.)
Egész nap szurokltam Juci nénémnek: mostanra annyit tudunk, hogy a hármas hengerben nincs kompresszió - folytatás holnap.
(Valami öt hibát írt ki a gép, bár önmagában egyik sem nagy, de azt mondták, hogy még nem is láttak ilyet, hogy ennyivel még menjen egy autó.)
Holnap meg én is mehetek.
Fizetési előlegért.
A tegnapi napon felavattam a fűnyírót, két óra küzdéssel sikerült tán 20 négyzetmétert (nagyjából) levágni, gyenge ez a szerencsétlen ide, de ha megveszek, se tellt volna nagyobbra, marad a sport, ami nem öl meg, az megerősít, és én nagyon erős leszek. Ja, és barna is.
Délben inkább bejöttem a napról - ami sok, az sok - és főztem, mint egy igazi házianyu, aztán ültem kicsit a net előtt, estére pedig beneveztem egy úszójegyre a Sportmaxba.
A tizedik hossznál már éreztem, hogy a fűnyíróhasználat nem múlt el nyomtalanul, de azért leúsztam a harmincat, mint alapterhelést, ha már eljöttem, és bementem három körre a szaunába is (meleg ide vagy oda, a harminc fok nem nyolcvan, annak megvan a maga élettani hatása), sőt pezsgőfürdőztem is.
A krapekok a szaunában a Camponánál lévő uszodát ajánlgatták, mint sokáig nyitva tartó lehetőséget a hétköznapokra (hétfőn, szerdán és pénteken oda járunk - szólt az instrukció, vajh miért?), de én nem vagyok biztos benne, hogy 25-ösben akarok úszni, mikor még a 33-as is eltörpül a szabad vízi végtelenség élményéhez képest. ...majd meglátom.
Kifelé jövet eszembe jutott Szerjozsenyka mondása: I'm shining like an Angel (after the sauna). Igen, ez a leírás jól közelíti meg a szaunázás utáni életérzést, mikor a méreganyagok eltávoznak az ember szervezetéből, olyan tiszta lesz, hogy szinte fénylik.
Mindenesetre fény ide, szauna oda, este fájt a fejem: a jobb szemem fölötti ponttól kezdődően, végig a meridiánon, a karomban is, az összes olyan pont fájt, ami az epeműködéssel összefügg. Jó lettem volna állatorvosi lónak ezekkel a fájó pontokkal, gyakorolhatták volna rajtam a ferdeszeműek a tűszurkálás tudományát. ...Nem biztos, hogy a fűnyíró volt az oka, végül is hónapok óta nem ettem disznóhúst, és tegnap, Banduci tiszteletére, az volt a menü.
Mindenesetre ma alig bírtam magam reggel összerakni, még ki sem festettem magamat, a hajlenövéseimről nem is beszélve... a lépcsőn persze ki jött velem szembe bent a melóhelyen? Persze, hogy Egysörös, (játssz a tudodmivel a tudodhol - villant belém a Morgóval megosztott mondat.)
Egész nap szurokltam Juci nénémnek: mostanra annyit tudunk, hogy a hármas hengerben nincs kompresszió - folytatás holnap.
(Valami öt hibát írt ki a gép, bár önmagában egyik sem nagy, de azt mondták, hogy még nem is láttak ilyet, hogy ennyivel még menjen egy autó.)
Holnap meg én is mehetek.
Fizetési előlegért.
2014. július 4., péntek
2014. július 3., csütörtök
Első randi
Már reggel aggódva álltam a tükör előtt: jó lesz-e ez a szerelés? Megütöm-e vele az elvárt mértéket? Tetszeni fogok-e Neki? Reménytelenül csórinak éreztem magam, a viseletes fehér hosszú ujjú pólóban meg a megem készítette szoknyában.
- Kövér vagy! - kritizáltam meg tükörképem domborodó pocakját, de ettől persze nem lett könnyebb a helyzetem. Mindenesetre bepakoltam hajkefét, sminkkészletet és minden vackot, és a magam fűzte kék lánccal is próbáltam valamelyest javítani a látványon.
Az órák lassan vánszorogtak bent az irodában, ahogy közeledett az indulás idje, egyre aggodalmasabb lettem.
- De tényleg, fogok neki tetszeni? Meg fogom őt nyerni magamnak egészen? - ilyesfajta gondolatok cikáztak át az agyamon.
Öt órakor nem bírtam tovább, kimentem a mosdóba. Különös gonddal végeztem a sminkelést: arckrém, a nyárias bőrszínemnek megfeleő megfelelő alapozó választása, a szemek hangsúlyozása barnás-szürkés árnyalatokkal... visszaemlékeztem profi fotósom tanácsaira, világos színű rúzst választottam... a végén elégedett voltam az eredménnyel.
- Valahogy így kell kinézni, ha hódítani akarok - gondoltam magamban. De még hátra volt a teszt.
Úgy döntöttem, Mr. Weismüller lesz a kísérleti alany. Ő úgyis olyan skatulyából előhúzott, lehetetlenül csinos úrifiú, hogy az embernek - jobb híján - a tenyere kezd el viszketni tőle. Egy olyan igazi látszat embere... aki inkább kívül hordja, amije van... tudjuk.
Ha látok az arcán valami változást, mikor rám néz, akkor jó munkát végeztem - gondoltam, mikor beszóltam a szobájába.
..és láttam. Igaz, csak egy pillanatra, mert nagy színész az ipse (zsibbasztó..), de láttam.
Mehettem a találkozóra. :)
...
(Néha, pillanatokra, de ja vu-érzésem volt. Már tudom, honnan a feltétlen bizalom.
...nagyon, nagyon emlékeztet Attilára.)
...
Ma megismertem azt az embert, aki az elkövetkezendő években garantáltan a támaszom lesz. Állócsillag lesz életem egén.
Az ügyvédemet. :)
- Kövér vagy! - kritizáltam meg tükörképem domborodó pocakját, de ettől persze nem lett könnyebb a helyzetem. Mindenesetre bepakoltam hajkefét, sminkkészletet és minden vackot, és a magam fűzte kék lánccal is próbáltam valamelyest javítani a látványon.
Az órák lassan vánszorogtak bent az irodában, ahogy közeledett az indulás idje, egyre aggodalmasabb lettem.
- De tényleg, fogok neki tetszeni? Meg fogom őt nyerni magamnak egészen? - ilyesfajta gondolatok cikáztak át az agyamon.
Öt órakor nem bírtam tovább, kimentem a mosdóba. Különös gonddal végeztem a sminkelést: arckrém, a nyárias bőrszínemnek megfeleő megfelelő alapozó választása, a szemek hangsúlyozása barnás-szürkés árnyalatokkal... visszaemlékeztem profi fotósom tanácsaira, világos színű rúzst választottam... a végén elégedett voltam az eredménnyel.
- Valahogy így kell kinézni, ha hódítani akarok - gondoltam magamban. De még hátra volt a teszt.
Úgy döntöttem, Mr. Weismüller lesz a kísérleti alany. Ő úgyis olyan skatulyából előhúzott, lehetetlenül csinos úrifiú, hogy az embernek - jobb híján - a tenyere kezd el viszketni tőle. Egy olyan igazi látszat embere... aki inkább kívül hordja, amije van... tudjuk.
Ha látok az arcán valami változást, mikor rám néz, akkor jó munkát végeztem - gondoltam, mikor beszóltam a szobájába.
..és láttam. Igaz, csak egy pillanatra, mert nagy színész az ipse (zsibbasztó..), de láttam.
Mehettem a találkozóra. :)
...
(Néha, pillanatokra, de ja vu-érzésem volt. Már tudom, honnan a feltétlen bizalom.
...nagyon, nagyon emlékeztet Attilára.)
...
Ma megismertem azt az embert, aki az elkövetkezendő években garantáltan a támaszom lesz. Állócsillag lesz életem egén.
Az ügyvédemet. :)
2014. július 2., szerda
16 év zoknimosás
"Zöld pántlika könnyű gúnya
Virágom, virágom
Mert azt a szél könnyen fújja
Virágom, virágom.
De a fátyol nehéz gúnya
Virágom, virágom
Mert a bánat földig húzza
Virágom, virágom."
(A kedvenc népdalom. Nem véletlenül. Tudtak valamit a régiek, hiába...)
...ma olvastam Bihari Viktória írását Facebook-on, mely szerint a szingliség ciki, és hogy ő ezzel szemben mi is szeretne lenni, azt így foglalja össze:
"Én mégis pótolhatatlan NŐ akarok lenni, koszos zoknikat görnyedt háttal mosó, iskolatáskát pakoló biztonságos és lágy öl, aki meleg vacsorával várja haza a férjét."
Én ezen az egész írásműn kissé kibuktam. Lehet, hogy szerencsésebb vagyok, mint ez a hölgy, mert 16 évig az lehettem, amit neki 37 év alatt nem sikerült elérnie - sőt, bizonyos elemek, főleg az iskolatáskával kapcsolatosan, ha megváltozott formában is, de még kísérnek - de én ezt nehezen tudom megemészteni. Mármint nem azt, hogy neki ez a pillanatnyi életcélja (legyen ez az ő baja, én már túl vagyok ezeken a körökön), végül is, minden ma élő nő életében van egy - hosszú - időszak, mikor lényegében a családja cselédje. Nem biztos, hogy ennek feltétlenül így kellene lennie, én egyre inkább a terhek megosztásán és a partnerségen alapuló, modern családmodell elterjedésében bízok - nyilván nem fog ez egyik pillanatról a másikra bekövetkezni, generációk jönnek-mennek, mire megérkezik ez a változás - de el fog jönni. Ezt, mióta volt "szerencsém" két generáció férfi tagjait is megismerhetni, biztosan merem állítani. ...és azért, ha nem is olyan közelről, de láttam már az utánunk botorkáló fiúkat is: generációról generációra veszítenek valamit a hagyományos férfiasságból, (ez mondjuk szomorú mellékhatása a dolgok ilyentén alakulásának), de változik a párkapcsolathoz való hozzáállás, a munkamegosztás, stb. A változás üteme persze rajtunk, nőkön is múlik: mit szeretnénk mi a kapcsolatban? Mert ha cselédek szeretnénk lenni, hát az urak ebben nem fognak minket megakadályozni, ebben bárki bizonyos lehet. A változásnak a fejekben kell elkezdődnie: és nem csak a férfi fejekben, hanem a női fejekben is. Nem egyszerű, és nem megy egyik napról a másikra, hisz évezredes mintákat kell átalakítani, de meg fog történni.
Érdekes ezt látni, és nem is irigylem ezekért a változásokért a maiakat: a régi keretek leomlóban, új támpontok pedig nincsenek. Nem csoda, hogy egy ilyen Conchita nyerni tudott a dalfesztiválon.
De térjünk vissza a ciki szingliség meghatározásra.
Szerintem ez egy gondolkodásbeli csökevény. Elítélése egy embercsoportnak. Előítélet.
Sokféle egyedülállóság van. Néhány az említett írásműben is megtalálható. De korántsem az összes. És a szösszenet írója szerint az egyedülállóság ténye a ciki,... az a nagy baj, hogy az egyedül álló nők többsége ezt el is hiszi, és ettől be is pánikol. Ezért nem szerettem ezt az írást... elolvassa az emlegetett 42 éves özvegy Tóth Jánosné Galgahévízről, aki három műszakban dolgozik, és elhiszi, hogy ő kevesebbet ér, mint azok a kislibák, akiknek sikerült gazdag pasit fogniuk - pedig az igazság pont ennek az ellenkezője. A cikkíró?...ő tudja, hogy a saját egyedülállóságát miért érzi cikinek, ezt csak egy pszichológus tudná megfejteni, talán túlzott megfelelési kényszer van a háttérben. Nem tudom. De kikérem magamnak, hogy engem, és özvegy Tóth Jánosnét cikinek nevezzen egy ostoba és meggondolatlan liba.
Én négy évig küzdöttem ezzel a kisebbrendűségi érzéssel. Négy évig, közben háromban még a tényt is tagadtam, hogy egyedülálló vagyok. Tudjuk: bármikor képes vagyok párkapcsolatot vizualizálni oda, ahol nincs... csak, hogy ne kelljen szembesülni a valósággal.
Végre eljutottam odáig, hogy élvezni kezdtem az egyedülállóság - tagadhatatlanul létező - előnyeit. Például, a éppen a cikkíró által hőn vágyott cselédsors végét. Hogy elkezdhettem azon gondolkozni, hogyan valósítsam meg a régi, elfojtott álmaimat. Hogy én osztom be az időmet, pénzemet, energiámat.
Épp kezdtem ráébredni arra, hogy a szingli annyival több az egyedülállónál, hogy felismeri és értékeli a saját értékeit. És nem kesereg azon, ami nincs, hanem hálásan és örömmel fogadja, ami megadatik.
Az önbecsülés a lényeg.
És akkor jön ez a cikk. Ráadásul egy nő tollából.
Kisanyám, menj el pszichológushoz.
Mielőbb.
Virágom, virágom
Mert azt a szél könnyen fújja
Virágom, virágom.
De a fátyol nehéz gúnya
Virágom, virágom
Mert a bánat földig húzza
Virágom, virágom."
(A kedvenc népdalom. Nem véletlenül. Tudtak valamit a régiek, hiába...)
...ma olvastam Bihari Viktória írását Facebook-on, mely szerint a szingliség ciki, és hogy ő ezzel szemben mi is szeretne lenni, azt így foglalja össze:
"Én mégis pótolhatatlan NŐ akarok lenni, koszos zoknikat görnyedt háttal mosó, iskolatáskát pakoló biztonságos és lágy öl, aki meleg vacsorával várja haza a férjét."
Én ezen az egész írásműn kissé kibuktam. Lehet, hogy szerencsésebb vagyok, mint ez a hölgy, mert 16 évig az lehettem, amit neki 37 év alatt nem sikerült elérnie - sőt, bizonyos elemek, főleg az iskolatáskával kapcsolatosan, ha megváltozott formában is, de még kísérnek - de én ezt nehezen tudom megemészteni. Mármint nem azt, hogy neki ez a pillanatnyi életcélja (legyen ez az ő baja, én már túl vagyok ezeken a körökön), végül is, minden ma élő nő életében van egy - hosszú - időszak, mikor lényegében a családja cselédje. Nem biztos, hogy ennek feltétlenül így kellene lennie, én egyre inkább a terhek megosztásán és a partnerségen alapuló, modern családmodell elterjedésében bízok - nyilván nem fog ez egyik pillanatról a másikra bekövetkezni, generációk jönnek-mennek, mire megérkezik ez a változás - de el fog jönni. Ezt, mióta volt "szerencsém" két generáció férfi tagjait is megismerhetni, biztosan merem állítani. ...és azért, ha nem is olyan közelről, de láttam már az utánunk botorkáló fiúkat is: generációról generációra veszítenek valamit a hagyományos férfiasságból, (ez mondjuk szomorú mellékhatása a dolgok ilyentén alakulásának), de változik a párkapcsolathoz való hozzáállás, a munkamegosztás, stb. A változás üteme persze rajtunk, nőkön is múlik: mit szeretnénk mi a kapcsolatban? Mert ha cselédek szeretnénk lenni, hát az urak ebben nem fognak minket megakadályozni, ebben bárki bizonyos lehet. A változásnak a fejekben kell elkezdődnie: és nem csak a férfi fejekben, hanem a női fejekben is. Nem egyszerű, és nem megy egyik napról a másikra, hisz évezredes mintákat kell átalakítani, de meg fog történni.
Érdekes ezt látni, és nem is irigylem ezekért a változásokért a maiakat: a régi keretek leomlóban, új támpontok pedig nincsenek. Nem csoda, hogy egy ilyen Conchita nyerni tudott a dalfesztiválon.
De térjünk vissza a ciki szingliség meghatározásra.
Szerintem ez egy gondolkodásbeli csökevény. Elítélése egy embercsoportnak. Előítélet.
Sokféle egyedülállóság van. Néhány az említett írásműben is megtalálható. De korántsem az összes. És a szösszenet írója szerint az egyedülállóság ténye a ciki,... az a nagy baj, hogy az egyedül álló nők többsége ezt el is hiszi, és ettől be is pánikol. Ezért nem szerettem ezt az írást... elolvassa az emlegetett 42 éves özvegy Tóth Jánosné Galgahévízről, aki három műszakban dolgozik, és elhiszi, hogy ő kevesebbet ér, mint azok a kislibák, akiknek sikerült gazdag pasit fogniuk - pedig az igazság pont ennek az ellenkezője. A cikkíró?...ő tudja, hogy a saját egyedülállóságát miért érzi cikinek, ezt csak egy pszichológus tudná megfejteni, talán túlzott megfelelési kényszer van a háttérben. Nem tudom. De kikérem magamnak, hogy engem, és özvegy Tóth Jánosnét cikinek nevezzen egy ostoba és meggondolatlan liba.
Én négy évig küzdöttem ezzel a kisebbrendűségi érzéssel. Négy évig, közben háromban még a tényt is tagadtam, hogy egyedülálló vagyok. Tudjuk: bármikor képes vagyok párkapcsolatot vizualizálni oda, ahol nincs... csak, hogy ne kelljen szembesülni a valósággal.
Végre eljutottam odáig, hogy élvezni kezdtem az egyedülállóság - tagadhatatlanul létező - előnyeit. Például, a éppen a cikkíró által hőn vágyott cselédsors végét. Hogy elkezdhettem azon gondolkozni, hogyan valósítsam meg a régi, elfojtott álmaimat. Hogy én osztom be az időmet, pénzemet, energiámat.
Épp kezdtem ráébredni arra, hogy a szingli annyival több az egyedülállónál, hogy felismeri és értékeli a saját értékeit. És nem kesereg azon, ami nincs, hanem hálásan és örömmel fogadja, ami megadatik.
Az önbecsülés a lényeg.
És akkor jön ez a cikk. Ráadásul egy nő tollából.
Kisanyám, menj el pszichológushoz.
Mielőbb.
Közgazdaságtan
Mára csak egy kis plágiumot hoztam Facebook-ról... eszembe juttatta, hogy az én arany csillagomnak gyakran emlegettem a határköltség-határhaszon elvet, úgy is, mint a párkapcsolatok (párkapcsolatunk) egyik legnagyobb korlátját... mire is jó a közgazdaságtan, ugye-ugye? (Ha jobb nem is lesz, segít megértetni bizonyos dolgokat. ...pedig akkor még arról nem is beszéltünk, hogy beruházás nélkül nincs megtérülés. És ez nemcsak anyagi értelemben igaz...)
Egy társkereső oldal legőszintébb vallomása egy bankár tollából
Egy fiatal lány őszinte társkereső vallomása jelent meg egy fórumon. Feketén-fehéren leírja a keresett férfi paramétereit, jobban mondva vagyonának nulláit.
A következő hirdetéssel keresi gazdag férjét a 25 éves lány:
„ Megpróbálok nagyon őszinte lenni. Ebben az évben betöltöm huszonötödik életévemet. Szép vagyok, jó az ízlésem és kifinomult a stílusom. Szeretném megtalálni a férjemet, akinek éves jövedelme 500 ezer dollár vagy annál több. Lehet, hogy kapzsinak találnak, de New Yorkban a középosztály éves jövedelme egy millió dollár, tehát nincs nagy elvárásom.
Van ezen a fórumon esetleg olyan férfi akinek éves fizetése 500 ezer dollár, és még nem nős? Azt szeretném kérdezni : mit kell ahhoz tennem, hogy gazdag férjem legyen, mint te?
Eddig olyanokkal randevúztam, akinek az éves jövedelme 250 ezer dollár volt. Ez az én eddigi rekordom. De hogy is lenne elég ez a fizetés ha a magas költségű New York Garden lakónegyedben szeretnék lakni?
Szeretnék a következő kérdésekre is választ kapni:
1. Hol lógnak leggyakrabban a gazdag nőtlen férfiak? ( szórakozóhelyek, fitnesztermek, éttermek névsorát kérem)
2. Pontosan milyen korosztályt érdemes megcéloznom?
3. A gazdag férfiak feleségei miért csak átlagos nők? Ismerek olyan nőket, akik nem szépek és nem különlegesek, mégis gazdag férjük van.
4. Hogyan döntöd el, hogy ki lesz a feleséged és ki csak a barátnőd? Én most határozottan férjet keresek.
Ms.Pretty
A világ leghíresebb bank, a New York-i JP Morgan vezérigazgatója a következő filozofikus választ küldte a fiatal lánynak:
Kedves Ms. Pretty
Nagy érdeklődéssel olvastam levelét, és tudom hogy sok lány érdekelt az alábbi témában. Engedje meg hogy kifejtsem válaszomat, mint szakmai befektető. Éves jövedelmem meghaladja az 500 ezer dollárt, így senki sem gondolhatja hogy csak az időmet vesztegetem. Üzleti szempontból feleségül vennem Önt egy nagyon rossz döntés lenne. Had magyarázzam el, miért.
Az amit Ön szeretne az a cseregazdálkodás jó példája: szépség pénzért cserébe. Az egyik fél biztosítja a szépséget, a másik fél pedig fizet érte, nem is keveset. Csakhogy van egy buktató tényező. Az Ön szépsége mulandó. Én pedig nem adhatok pénzt anélkül, hogy cserébe ne kapnék valamit. A jövedelem tehát évről-évre növelhető, de az Ön szépsége ezzel párhuzamosan elhalványul. A közgazdaságtanban ezt úgy nevezik, hogy a jövedelem a növekvő érték, Ön pedig a csökkenő. Ha Önnek csak a szépsége az egyetlen eszköze, akkor 10 évvel később értéktelenné válik.
Lehet hogy kegyetlen lesz amit mondok, de Önnel randizni számomra egy veszteséges kereskedelmi helyzet lehet. Ha valaminek az értéke csökken, azt azonnal el kell adni. Nem szerencsés tehát hosszú távon megtartani. Ez a helyzet a házassággal, amit Ön szeretne. Az túl hosszú időnek számít hogy egy értékét folyamatosan veszítő dolgot megtartsak.
Akinek az éves jövedelme több mint 500 ezer dollár, az nem hülye. Így maximum randiznak Önnel, de feleségül nem veszik. Így azt tudom ajánlani, hogy felejtse el ezt a célját. És ami még ettől is szebb, hogy Önmaga is elérheti azt, hogy ennyi legyen az éves fizetése. Nagyobb esélye van erre, mint találni egy gazdag bolondot. Remélem hogy ezzel segítettem.
Üdvözlettel
a JP Morgan igazgatója
Egy társkereső oldal legőszintébb vallomása egy bankár tollából
Egy fiatal lány őszinte társkereső vallomása jelent meg egy fórumon. Feketén-fehéren leírja a keresett férfi paramétereit, jobban mondva vagyonának nulláit.
A következő hirdetéssel keresi gazdag férjét a 25 éves lány:
„ Megpróbálok nagyon őszinte lenni. Ebben az évben betöltöm huszonötödik életévemet. Szép vagyok, jó az ízlésem és kifinomult a stílusom. Szeretném megtalálni a férjemet, akinek éves jövedelme 500 ezer dollár vagy annál több. Lehet, hogy kapzsinak találnak, de New Yorkban a középosztály éves jövedelme egy millió dollár, tehát nincs nagy elvárásom.
Van ezen a fórumon esetleg olyan férfi akinek éves fizetése 500 ezer dollár, és még nem nős? Azt szeretném kérdezni : mit kell ahhoz tennem, hogy gazdag férjem legyen, mint te?
Eddig olyanokkal randevúztam, akinek az éves jövedelme 250 ezer dollár volt. Ez az én eddigi rekordom. De hogy is lenne elég ez a fizetés ha a magas költségű New York Garden lakónegyedben szeretnék lakni?
Szeretnék a következő kérdésekre is választ kapni:
1. Hol lógnak leggyakrabban a gazdag nőtlen férfiak? ( szórakozóhelyek, fitnesztermek, éttermek névsorát kérem)
2. Pontosan milyen korosztályt érdemes megcéloznom?
3. A gazdag férfiak feleségei miért csak átlagos nők? Ismerek olyan nőket, akik nem szépek és nem különlegesek, mégis gazdag férjük van.
4. Hogyan döntöd el, hogy ki lesz a feleséged és ki csak a barátnőd? Én most határozottan férjet keresek.
Ms.Pretty
A világ leghíresebb bank, a New York-i JP Morgan vezérigazgatója a következő filozofikus választ küldte a fiatal lánynak:
Kedves Ms. Pretty
Nagy érdeklődéssel olvastam levelét, és tudom hogy sok lány érdekelt az alábbi témában. Engedje meg hogy kifejtsem válaszomat, mint szakmai befektető. Éves jövedelmem meghaladja az 500 ezer dollárt, így senki sem gondolhatja hogy csak az időmet vesztegetem. Üzleti szempontból feleségül vennem Önt egy nagyon rossz döntés lenne. Had magyarázzam el, miért.
Az amit Ön szeretne az a cseregazdálkodás jó példája: szépség pénzért cserébe. Az egyik fél biztosítja a szépséget, a másik fél pedig fizet érte, nem is keveset. Csakhogy van egy buktató tényező. Az Ön szépsége mulandó. Én pedig nem adhatok pénzt anélkül, hogy cserébe ne kapnék valamit. A jövedelem tehát évről-évre növelhető, de az Ön szépsége ezzel párhuzamosan elhalványul. A közgazdaságtanban ezt úgy nevezik, hogy a jövedelem a növekvő érték, Ön pedig a csökkenő. Ha Önnek csak a szépsége az egyetlen eszköze, akkor 10 évvel később értéktelenné válik.
Lehet hogy kegyetlen lesz amit mondok, de Önnel randizni számomra egy veszteséges kereskedelmi helyzet lehet. Ha valaminek az értéke csökken, azt azonnal el kell adni. Nem szerencsés tehát hosszú távon megtartani. Ez a helyzet a házassággal, amit Ön szeretne. Az túl hosszú időnek számít hogy egy értékét folyamatosan veszítő dolgot megtartsak.
Akinek az éves jövedelme több mint 500 ezer dollár, az nem hülye. Így maximum randiznak Önnel, de feleségül nem veszik. Így azt tudom ajánlani, hogy felejtse el ezt a célját. És ami még ettől is szebb, hogy Önmaga is elérheti azt, hogy ennyi legyen az éves fizetése. Nagyobb esélye van erre, mint találni egy gazdag bolondot. Remélem hogy ezzel segítettem.
Üdvözlettel
a JP Morgan igazgatója
2014. július 1., kedd
Írj, írj, írj!
Vasárnap délután történt... igen, akkor történt, hirtelen jött, nem voltam felékszülve erre az egészre.
Kint ültem a rozzant nyugágyban, a gazos kertben, és élveztem, hogy ott vagyok. Élveztem a napsütést, a fűillatot, az ég kékjét.
Mielőtt kimentem, újra olvastam az utolsó blogbejegyzéseimet. Úgy találtam, hogy pontosan fejezik ki gondolataimat, érzéseimet, hogy - kivételesen - nincs is bennük zavaró szóismétlés, és elfogadható a fogalmazás.
Elégedett voltam magammal. Lehunytam a szememet, hátradőltem, napoztam.
..és akkor egyszer csak valahonnan belülről, újra hallottam a kérdést, szinte sírósan, sürgetően, félve, mintha egy eltévedt kisgyerek beszélne a sötétben:
- Ki fogja tudni, hogy én író vagyok?
Felkaptam a fejem. De igazából nem is a kérdéstől döbbentem meg.
A válasz szinte azonnal megérkezett.
Már hallottam párszor ezt a hangot... Ő az.
- Mindenki. Csak írd meg. Írj, írj, írj!
Mélységesen megrendültem... éreztem, ahogy a könnyek végigcsorognak az arcomon. Csak sírtam, sírtam és sírtam. "Író vagyok!" - ismételtem szinte öntudatlanul.
- De hát én nem taunultam meg írni.. nem volt rá lehetőségem.. mással kellett foglalkoznom...
- Te író vagy. Nem kell tanulni. Erre születni kell. Te írónak születtél. Figyeld meg a kérdésedet! Nem azt kérdezted, hogy író vagy-e, csak azt, hogy ki fogja ezt tudni.
...csak Rajtad múlik, hogy ki fogja ezt tudni. Azon múlik, hogy írsz-e. Ezért, ha azt akarod, hogy tudják, írd meg. Írj, írj, írj sokat.
Nem, Te nem könyvelő vagy. Ne mondd, hogy nem tudod, hogy nem könyvelő vagy. Mindig is tudtad. Szenvedtél miatta. De ennek vége. Te nem könyvelő vagy, aki írói babérokról álmodik - Te író vagy, aki néha kénytelen könyvelni. Lásd meg végre a valódi önmagad!
- De... mi van, ha nem vagyok jó író? Ha nem jókat írok? Ha nem felelek meg ennek az eszményképnek?
...
Erre már nem jött válasz, és én éreztem, hogy beleütköztem egybe a Halász Alexandra által említett üvegplafonokból, melyek olyanok, mint egy üvegbúra, - mint abban az idióta amerikai sorozatban az a búra, ami ráborult a városra - hogy ha áttöröm, ott a Végtelen Szabadság, a szárnyalás lehetősége - és az ezzel járó veszélyek és kockázatok, a leesés, összetörés, fájdalom... Míg, ha belül maradok a búrán, nem történhet semmi baj, élhetem tovább megszokott, langyos és középszerű életemet.
Erre kiváló ürügyként szolgálhat a tudat, hogy nem tanultam írni - ha akarom, ha nincs elég bátorságom áttörni az üvegplafont...
Aztán eszembe jutott Müler Péter, akinek oly nagyon szeretem az írásait, annak ellenére is, hogy találtam már köztük olyan gondolatot, melyet én magam nem tartottam helyesnek - végül is, senki nem tévedhetetlen, még az írók sem, és talán nem is az a feladatuk, hogy tévedhetetlenek legyenek - inkább csak az, hogy gondolatokat ébresszenek az emberekben.
Aztán az is az eszembe jutott, amit Teréz anyáról mondott Halász Alexandra: hogy az utoló pillanatáig kételkedett abban, hogy megérdemli az üdvösséget... de tette a dolgát, ami az elhivatása volt.
- Írj, írj, írj! - szólt a parancs.
Ezt fogom tenni.
Majdcsak összetörik egyszer az az üvegplafon.
Kint ültem a rozzant nyugágyban, a gazos kertben, és élveztem, hogy ott vagyok. Élveztem a napsütést, a fűillatot, az ég kékjét.
Mielőtt kimentem, újra olvastam az utolsó blogbejegyzéseimet. Úgy találtam, hogy pontosan fejezik ki gondolataimat, érzéseimet, hogy - kivételesen - nincs is bennük zavaró szóismétlés, és elfogadható a fogalmazás.
Elégedett voltam magammal. Lehunytam a szememet, hátradőltem, napoztam.
..és akkor egyszer csak valahonnan belülről, újra hallottam a kérdést, szinte sírósan, sürgetően, félve, mintha egy eltévedt kisgyerek beszélne a sötétben:
- Ki fogja tudni, hogy én író vagyok?
Felkaptam a fejem. De igazából nem is a kérdéstől döbbentem meg.
A válasz szinte azonnal megérkezett.
Már hallottam párszor ezt a hangot... Ő az.
- Mindenki. Csak írd meg. Írj, írj, írj!
Mélységesen megrendültem... éreztem, ahogy a könnyek végigcsorognak az arcomon. Csak sírtam, sírtam és sírtam. "Író vagyok!" - ismételtem szinte öntudatlanul.
- De hát én nem taunultam meg írni.. nem volt rá lehetőségem.. mással kellett foglalkoznom...
- Te író vagy. Nem kell tanulni. Erre születni kell. Te írónak születtél. Figyeld meg a kérdésedet! Nem azt kérdezted, hogy író vagy-e, csak azt, hogy ki fogja ezt tudni.
...csak Rajtad múlik, hogy ki fogja ezt tudni. Azon múlik, hogy írsz-e. Ezért, ha azt akarod, hogy tudják, írd meg. Írj, írj, írj sokat.
Nem, Te nem könyvelő vagy. Ne mondd, hogy nem tudod, hogy nem könyvelő vagy. Mindig is tudtad. Szenvedtél miatta. De ennek vége. Te nem könyvelő vagy, aki írói babérokról álmodik - Te író vagy, aki néha kénytelen könyvelni. Lásd meg végre a valódi önmagad!
- De... mi van, ha nem vagyok jó író? Ha nem jókat írok? Ha nem felelek meg ennek az eszményképnek?
...
Erre már nem jött válasz, és én éreztem, hogy beleütköztem egybe a Halász Alexandra által említett üvegplafonokból, melyek olyanok, mint egy üvegbúra, - mint abban az idióta amerikai sorozatban az a búra, ami ráborult a városra - hogy ha áttöröm, ott a Végtelen Szabadság, a szárnyalás lehetősége - és az ezzel járó veszélyek és kockázatok, a leesés, összetörés, fájdalom... Míg, ha belül maradok a búrán, nem történhet semmi baj, élhetem tovább megszokott, langyos és középszerű életemet.
Erre kiváló ürügyként szolgálhat a tudat, hogy nem tanultam írni - ha akarom, ha nincs elég bátorságom áttörni az üvegplafont...
Aztán eszembe jutott Müler Péter, akinek oly nagyon szeretem az írásait, annak ellenére is, hogy találtam már köztük olyan gondolatot, melyet én magam nem tartottam helyesnek - végül is, senki nem tévedhetetlen, még az írók sem, és talán nem is az a feladatuk, hogy tévedhetetlenek legyenek - inkább csak az, hogy gondolatokat ébresszenek az emberekben.
Aztán az is az eszembe jutott, amit Teréz anyáról mondott Halász Alexandra: hogy az utoló pillanatáig kételkedett abban, hogy megérdemli az üdvösséget... de tette a dolgát, ami az elhivatása volt.
- Írj, írj, írj! - szólt a parancs.
Ezt fogom tenni.
Majdcsak összetörik egyszer az az üvegplafon.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)