Miért

...utálom ezt a fajta ébredést.
Régen ilyen nem volt, vagy aludtam, vagy ébren voltam, esetleg félálomban, kicsit lebegve másfelé - de az a Valaki ott bent nem panaszkodott különösebben, vagy ha panaszkodott is, nem így csinálta.
Mostanában többször előfordult, hogy félálomban, két világ közt lebegve megkérdezi tőlem: miért?
...olyankor el van rontva az egész napom.
...
A kérdés januárban hangzott el először, itt bent, mikor is az álom és az ébrenlét közé, mint egy villám csapott be. Egészen pontosan így hangzott, halk és nyűgös hangon:
- Miért kellett újra felébredni ebben a siralomvölgyben?

Körbenéztem, és tényleg siralomvölgyet láttam magam körül... sőt, egész nap. Nem tudtam a kérdező ellen szólni, nem volt semmi, ami miatt azt mondhattam volna, hogy nincs igaza.
De utáltam, hogy igaza van.

Azóta még egyszer-kétszer volt ilyen. Most már csak annyit kérdez: Miért?
...
Ma hajnalban különösen szépet álmodtam. Idegen földön jártam, talán Kanadát képzelem hasonlónak: magas, hófödte hegyek, fenyvesek, egy kisváros, alsóbb fekvésben... hatalmas épületek a síkságon, aztán felfelé haladva egyre régiesebbek, és a dombokon, a fenyők alatt vörösbarna föld.
(A vörösbarna színre legalább ráismertem: épp tegnap csodáltam meg egy fényképemen, amit a szomszédék erdei fenyőjéről készítettem napsütésben.)
A levegő friss volt, fenyőillatú, és én valami régimódi gyárfélét kerestem, mintha ott vártak volna engem... ballagtam a hegyoldalon, vidáman, frissen...
...
Aztán egyszer csak jött az ébredés.
És vele együtt, a másodperc tört része alatt, a halkan, nyafogva feltett kérdés:
- Miért?
És tudtam, hogy arra gondol, hogy miért kell itt küzdeni, miért nem hagytam őt békén a fenyőfák alatt, most visszarángattam ide ebbe a keserves, értelmetlen nyomorúságba. Éreztem, hogy utál itt lenni, és hogy semmi olyasmit nem tudok felmutatni neki, ami elviselhetőbbé tehetné szenvedéseit.
...
Tegnap felhívott Sasmadár.
Már nagyon régen nem beszéltünk - de már a kórházban tudtam, hogy fel fog hívni. Bizonyos voltam benne, mint a csillagok járásában, vagy a víz folyásában.
Azzal kezdte: mostanában nem imádkozott értem, mert azt hitte, hogy boldog vagyok, ...de már tudja, hogy muszáj. Én pedig nem akartam mondani, mert tudom, hogy tudja - hogy én azt is tudom, hogy mikor nem imádkozik értem.
Furcsa egy kapcsolat ez köztünk.
Nem beszélgettünk hosszasan, és a szokásos köröket róttuk: valamiféle csodaszert talált, amiből egy adag 800 forint és állítólag a halottakat is feltámasztja. Ő most azt szedi...
Ismét ügyesen vegyítette a hitet az üzlettel... a végén persze, hogy döntetlenre ért véget ez a meccsünk is, mint eddig az összes többi - de ő az az ember, akit minden linksége ellenére, minden üzletszerű hitterjesztésen túl, mégsem tudok úgy kezelni, mint akármely csalót.
Mert az ugyan - de egy kicsit mégsem. Vagy ha igen, akkor azt lélekből teszi. Esetemben mindenképp.
Én vagyok a te Trebisched...
Mert engem szeret az Isten.
...
Eltűnődtem a rómaiakon: ők aztán tudtak élni! Sőt, meghalni is. Ha valamely római polgár kivívta császára haragját, akkor hatalmas búcsúlakomát rendezett, ...mely alatt felvágatta az ereit, és lassan elvérzett. Szépen, vidáman, kedélyesen.
Ők tudták, amit én is tudok: az elvérzés a legszebb halálnem. Sokkal szebb, mint a fulladás, amitől mindig is irtóztam, vagy a mérgezéses görcsök... aki elvérzik, egyszerűen csak kilebeg a testéből. Talán a fagyás lehet még hasonlóan kellemes (gondolok itt a gyufaáruslány meséjére).
Engem szeret az Isten. Szép halált szán nekem.
Először hat éves koromban, az orrmandula műtét után sikerült majdnem elvéreznem. Rohammentővel vittek vissza a kórházba, hogy elállítsák a vérzést valahogy.
A másik esetről itt is írtam, a nagy fiam születésekor történt, hogy majdnem sikerült kilebegnem az ablakon - de visszarántott az engem varró orvos őszinte aggódása. Szinte kellemetlen élmény volt, újra visszakerülni ebbe a nyomorult testbe.
...és most itt a harmadik...
Békés vagyok.
Annyit teszek csak, amennyit nagyon muszáj, semmivel sem többet. Próbálom a megmaradt kis energiáimat a legszükségesebb feladatok ellátására koncentrálni. Minden más - le van...
Nem vágyom semmire, nem érdekel semmi.
De tudom, hogy még nem engedhetem el, hiába akar menni...
Még dolgunk van. El kell varrni néhány szálat, ki kell egyenlíteni a számlákat, meg kell erősíteni a gyerekeket, hogy meg tudjanak állni a saját lábukon.
Igen, Bandika is.
Ő a legnehezebb feladatom.
...
A "Miért?" kérdésre pedig, nap közben, eszembe jutott a megfelelő válasz.
Talán beéri vele.
...
Még nem írtam le minden történetet...