Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép, kerek, urasági birtok. Az urasági birtokon sokféle cselédnép élt-munkálkodott, különféle rendűek-rangúak. Élt a birtokon a sok nép között egy patkolókovács is. Ez a kovács igen szorgalmas, mesterségét tudó ember volt. Reggeltől estig csak azon fáradozott, hogy az uraság ménesének minden egyes lovát ellássa gyönyörűségesen csillogó-villogó, ékességesen szépséges patkókkal.
De hiába patkolt reggeltől estig, a sok purdét, akik a saroglyában figyeltek, sose tudta rendesen jóllakatni...
Jó szívű ember volt a patkolókovács: ha néha egy-egy szolganép elvetődött hozzá, elhozván rozzant gebéjét, a kovács örömmel megpatkolta ezeket a szedett-vedett jószágokat is, nagyon jutányos áron, mindenki megelégedésére.
Híre is ment rövidesen a patkolókovács tevékenységének és a cselédek egymásnak adták a kilincset nála. Mindenkinek akadt valami megpatkolni valója.
Igaz, mondták neki a szomszéd városban munkálkodó kovácsbarátai, hogy baj lesz ezekkel az olcsó patkolásokkal, rászállnak a népek, mindig többet és többet akarnak... de ő arra gondolt, hogy így kölcsönösen segítenek egymásnak, ő a cselédeknek, azok pedig neki pár garassal.
Neszét vette az urasági ispán is a patkolókovács működésének, és be is állított hozzá egy délutánon arany szerszámos, pompás paripájával, amelynek bal hátsó lábáról éppen leesett a patkó.
- No, te kovács, hallom, szoktál patkolgatni ennek-annak. Beszélik a népek. Hát itt van ez a jószág, patkold meg ezt is! De olcsón ám!
Gondolkodóba esett egy pillanatra a kovácsmester, de sok ideje nem volt a mélázásra. Hamar rájött, hogy jobban jár, ha ezt a lovat is megpatkolja, mégpedig igen jutányosan - hátha akkor a gazdája nem panaszolja őt be az uraságnál tiltott lópatkolás miatt.
Meg is egyeztek igen gyorsan, és ezután az urasági ispán is hozzá hordta a lovait olcsó pénzért patkoltatni.
Volt azonban ennek a kovácsnak egy igen rosszakaratú szomszédja is, egy másik patkolókovács. Ez a kovács már jó ideje igen ellenségesen nézte a mesterünk működését, hiszen amióta az a birtokra költözött, neki lecsökkentek a megrendelései. Hallotta itt-ott suttogni, hogy az új kovács csengőbb hangú patkót rak a lovakra, patkói szebbek, tartósabbak... és a szomszédot az irigység környékezte. Álnokságában attól sem riadt vissza, hogy feljelentse hősünket az uraságnál félrepatkolás miatt.
A bizonyítási eljárás lefolytatása során megállapítást nyert, hogy nem történt félrepatkolás. A szomszéd duzzogva vonult vissza udvarházába, és csak csendesen morgott tovább. Szegény kovácsmesterünk azonban a hosszadalmas hercehurca alatt, míg igazát kellett bizonygatnia, leesett a lábáról. Mikor egy ilyen nagy test leesik a lábáról, az mindig nagyot szól. Nagyot szólt most is, főleg a gyereksírás a kovács udvarából - de ez senkit nem hatott meg, sem ispánt, sem cselédeket, sem uraságot. A szomszédról nem is beszélve.
Míg hősünk betegeskedett, a cselédnépek hiába várták, hogy gebéikre új patkó kerüljön, és az urasági ispánnak is néhány napi várakozásába tellett, mire felszereltethette a legszebb aranyos-gyöngyös patkót kedvenc lovára. Igen elégedetlenek voltak a kovács bűnös hanyagságával, nem voltak hozzászokva, hogy váratják őket. Eszükbe sem jutott, hogy ennek a várakoztatásnak talán oka van, és hogy mehetnének világgá, hét üres faluban sem találnának még egy olyan patkolókovácsot, aki pár falat alamizsnáért olyan csengő hangú lópatkót szerkeszt össze, mint hősünk.
Időközben az uraság összehívta belső cselédségét, közöttük ispán uramat is, és megkérdezte tőlük, mit szólnának hozzá, ha fiatalabb ménesének patkolását is az új kovácsra bízná, nem a régire, aki nem is készít olyan csengőhangú lópatkókat, mint az új. Tisztességesen megfizetné érte.
Ispán uram hosszasan ráncolta a homlokát, aztán előadta az uraságnak, hogy erre jelenleg semmilyen lehetőséget nem lát, hiszen még azokkal a patkolásokkal sem végzett az "új" kovács, amelyeket neki, illetve a cselédeknek végez azért a pár garasért.
Így aztán a patkolókovács, mikor felgyógyult, tovább patkolgathatta eddigi megrendelői gebéit a pár forint alamizsnáért, még azt is elviselve, hogy elégedetlenkednek késedelmei miatt (mintha csak jókedvében lett volna beteg).
Egy napon leszállt az ablakába egy postagalamb, és elmesélte neki, hogy mit hallott az uraságnál, mikor az jövedelmező munkát ajánlott volna a kovácsnak.
A kovács éppen jó kedvében volt. Hosszasan nevetett, töbször is megkérdezve a postagalambtól, hogy:
- Tényleg? Ispán uram ezt mondotta volt?
Nem nagyon fért a fejébe, hogyan hálálhatják meg ilyen gonoszsággal az ő jólelkű szolgálatait - de egy kovácsmester feje, tudjuk, nem is kell, hogy minden bonyolult dolgot befogadjon.
- Igen. Ilyen az emberi természet - mondta a postagalamb, szinte együttérzően.
- No hát, kedves postagalamb, én nem is bánom, hogy nem kell újra tengelyt akasztanom a szomszéd kováccsal. Eddig ő patkolta a fiatalabb ménest, ha elveszik a kenyere újabb darabját, megint járhatok az urasághoz raportra. Biztosan kitalálna valami csodát, csak, hogy engem gyötörtessen. Ez nekem már nem hiányzik, elhiheted. Én a csendes békességet szeretem.
- Ez az, ami itt senkit nem érdekel - vetette közbe tárgyilagosan a postagalamb.
- Tudom, de nem baj. Elég, ha engem érdekel. Szóval nem bánom, hogy így döntöttek, szenvedjenek csak tovább a régi kovácsukkal, ahogy akarnak. Mit érdekel engem! - mosolygott a kovács. - Mindenesetre azokról az emberekről, akik megakadályoztak abban, hogy egy kicsivel több pénzt keressek, de azt el bírják viselni, hogy alamizsnáért dolgozzam nekik, megvan a véleményem - mondta.
A postagalamb mély megértéssel bólogatott, majd kirepült az ablakon. Végül is, ő csak postagalamb, miért is érdekelné őt az emberek természete?
...
A kovács pedig a csendes éjszakában a háza előtt ülve hosszasan gondolataiba merült.
- Még néhány hónap és kifizetem a ház árát. A szerszámok vételárából sincs már sok. Ilyen az emberi természet... hát én is ilyen leszek. Patkoltassák a girhes gebéiket, ahol akarják. Ha a garasokért végzett munkáért nem várhatok támogatást, akkor keressenek másik kovácsot. Az majd nem ennyiért fogja patkolni a lovaikat.
...
Még néhány hónap... és azután csak az uraságnak dolgozom.
...
Miután mindezeket végiggondolta, örömöt érzett, a szegény ember örömét a jól elrendezett dolgok fölött. Kisvártatva bement, lefeküdt, és rövidesen az igazak álmát aludta.
Ez nagyon jó!!
VálaszTörlésKöszönöm! :)
VálaszTörlés