A Nyugalom Útja

Érdekes lelki változások mennek végbe bennem mostanában.
Bár a bánat, utam állandó, kedves kísérőtársa, továbbra is mellettem lépdel szelíden, de az eddig érzett szorongások jó része köddé vált.

Immár nem izgat, hogy mi lesz a kapcsolatunkkal, le tudod-e győzni a saját árnyékaidat. Ez a Te harcod, nem az enyém. Nem kell miatta szenvednem - és már nem is szenvedek.
Végül is, mint az Átutazó jósjele is írta, meg kellett tanulnom, hogy saját magamban bízzak, megálljak a saját lábamon.
Ez sikerült, és a kemény leckéket, amiket ebben a műfajban Tőled kaptam, őszintén köszönöm.

Amit én az elmúlt néhány évben véghez vittem, arra nagyon kevés ember lenne képes. Ebben biztos vagyok.
Mondtam, és fenntartom, hogy ennek van egy olyan mellékhatása, hogy már nem fáj a hiányod. Ha nem fontos Neked, hogy lépéseket tegyél azért, hogy többet lehessünk együtt - ez a Te döntésed, és a Te utad.
Még csak szomorkodni sem tudok már miatta. ...azt hiszem, hogy elszomorkodtam az erre rendeltetett szomormennyiséget, megedződtem ebben a kérdésben, ...és nem vagyok elkötelezett az iránt, hogy a továbbiakban is folyton csak én engedjek.

Hasonlóképpen túltettem magam András fiam viselt dolgain: valahogy úgy kezelem az ő gyengeségeit is, mint a Tiédet. Egyre kevésbé érdekelnek.
Végül is, maholnap felnőtt ember lesz, innentől a sorsa alakítása csak Rajta múlik... nem húzom fel magamat fölöslegesen, és nem tekintem személyes kudarcnak, ha nem érti meg, mit is kellene csinálnia. Hiszen az Élet jó tanítómester, és addig ismétli mindenkinek a fejlődéséhez szükséges szituációkat, amíg az illető meg nem érti a leckét (vagy bele nem hal, hogy újra kezdhesse egy másik életben a tanulást.)

Érdekes módon, a harmadik stresszforrás, ami kiszakadt belőlem, mint egy nagy sóhaj, az az anyagiak felett érzett aggodalom.
Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy ha idáig eljutottunk, és mindazon nyomorgások ellenére, amiket átéltünk, még mindig nem sikerült éhen halnunk, akkor valamit piszok jól csinálok. Sokkal jobban, mint a nagy átlag, ebben biztos vagyok. Amúgy is: eddig még mindig bejött, ilyen vagy olyan formában, a "segíts magadon, Isten is megsegít" elv.
Vagy másképp: ha helyes az irány, "hátszelet" kapsz a Sorstól.. ezt mondják sodrásnak is. (Továbbra is helyt álló az a megállapításom, hogy anyagiakban általában megjön az a bizonyos "hátszél", ha előtte meg is szenvedek a vitorlák irányba állításával - ezt a kárpótlást kaptam az emberi kapcsolataim félresikerült volta miatt a Teremtőtől.)
Tehát semmi okom aggódni a május miatt, ha az áprilist kibírtuk, azt is ki fogjuk.

Ami a betegségtudatot illeti, az valóban szépen kifejlett, és ezzel kapcsolatosan néha mosolygok magamon: teljesen olyan leszek a végén, mint édesanyám, akinek kedvenc hobbija a betegségei.

Azt hiszem, hogy nem is bánom, hogy beteg vagyok.
Legalább sajnálhatom és szerethetem magam.
Ha az ember szeretetet kap, az mindig jó érzés.
Ha másoktól nem kapja meg, akkor önmagát bőséggel tudja kárpótolni: hisz nem csak szeretni tudja magát, hanem, ami még ennél is jobb, úgy szeretni, ahogy neki a legjobb.

Egy kívülálló sosem fog úgy szeretni, ahogy én tudom szeretni magamat, ez teljesen egyértelmű.
Kár is bárkitől ebben reménykedni. Nem tudja, milyen érzéseket vált ki belőlem a viselkedése - mert azok az én érzéseim. Ő legfeljebb csak azt érezheti, hogy az én lényem hogyan visszhangzik az ő lelkében, milyen érzeteket kelt.

De ha ez így van, akkor, őszintén, miért érdekeljenek mások? Miért mindig én legyek, aki adakozik?

Szerencsére mostanra már tényleg nincs miből.
Már nemcsak pénzem nincs, de energiám se, amit bárkinek átadhatnék.


...és, hülye dolog, de ez a tudat jó érzéssel tölt el.

(Majd' lefordulok a székről. ...és igenis, jó érzés ennyire bágyadtnak lenni. Csak kár, hogy nem lehet itt alukálni. No, nem baj! Majd a villamoson, mint az öreglányok. )