Nem tudom, hogy mennyire egyedi az esetem, mindenesetre már kezdem feladni a reményt, hogy két ifjabb zsengémmel átvészeljük ezt a rettenetes kamaszkort komolyabb szakadás nélkül. (A naggyal se sikerült.)
...hogy ez mennyire így van, ezt a mai reggel is ékesen alátámasztotta.
Az úgy kezdődött, hogy elaludtam.
Nem vagyok rá büszke, de nem hallottam meg az ébresztőt - alighanem azért, mert le volt halkítva a telefonom, és este elfelejtettem visszahangosítani.
Néha előfordul - de én, sajnos, nagyon ideges lettem ettől, hisz a gyerekek tőlem függetlenül is képesek késéseket produkálni, és András fiam a múlt héten a cirkószerelő miatt is mulasztott két napot.
Szóval, mi tagadás, erősen és morogva sürgettem őket. Persze tudtam, hogy az első órát már lekésték - de legalább a másodikra érjenek be...
Erre kaptam néhány nem épp szívmelengető reakciót, melyek felett csak álltam - néha nem értem, hogy lehetnek ilyenek, mintha nem is én szültem volna őket - majd a kifejtő részben azt is megtudhattam, hogy ők már utálnak itthon lenni.
Mintha ennek az egésznek én lennék az oka.
Mire ide érkeztek, - végre - a kocsiban ültünk és én erősen ráléptem a gázra, már csak az a cél lebegett a szemem előtt (ezt nem is titkoltam előlük), hogy végre megszabaduljak tőlük, mert már nem bírtam cérnával őket. Egyszerűen irritált a meg nem értésük, és az, hogy nekik fontosabb, hogy engem kritizáljanak, mint az iskolába igyekezet.
A buszig érve a kocsiban még egymással is majdnem összevesztek, amennyiben András megvádolta Mankát, hogy biztos panaszkodott az apja egyik régi (és nekem régen ellenszenves) ismerősének, mert az az Andrásnál érdeklődött, hogy jól vagyunk-e, minden rendben van-e.
Ekkor állt be a busz, és én valami lehetetlen rikács hangon rájuk ordítottam, hogy "Ott a buszotok! Tűnjetek már iskolába! Mozgás!"
András úgy meglepődött, hogy visszanézett egy pillanatra, de a régi beidegződés, mely szerint ennek az ordító hangnak zokszó nélkül engedelmeskedni kell, hatott. (Nem, nem én ordítottam velük így régen. De úgy látszik, csak ebből értenek. Megszokták. ...még, hogy ők utálnak velem élni. Mit szóljak én.)
A vita abbamaradt (végre), kipattantak a kocsiból és rohantak a buszhoz.
Láttam őket felszállni, távozni.
Megkönnyebbülhettem volna - de nem sikerült. És nem is csupán a késés miatt: utálok ordítani, de kihozták belőlem, és ami még ennél is rosszabb: kiderült, hogy nem tudok számukra megfelelő légkört biztosítani. Hogy egy merő szenvedés az életük szerencsétleneknek. Mert nincs bőrkabát és Mc Donalds. És amúgy is: a nyomorultaknak fejenként csak két szendvicset csomagoltam, én gonosz lélek, pedig négy alatt nem élet az élet (elküldeném már őket Etiópiába túlélőtáborba, igazán.)
Persze mit vártam?
Hisz én halálra dolgozom magam.
Nincs energiám jópofizni.
Azt se tudom, hogy kéne, hogy nekik is megfeleljen.
Sőt.
Gyanítom, hogy akármit csinálnék, akkor se lenne jó.
Maximum, ha kitömném őket pénzzel, addig jó lennék, amíg az tart.
Utána megint én lennék a szarfaszú szemétláda.
...
Mert gyereket nevelni öröm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.