Emelkedés. - Elmélkedés.

Forog a nagy kerék, mondta Nagyapa, és igaza volt.

Az ember élete sokáig simán, lassan telik, mint a síkságon lassan tovahömpölygő folyam. Aztán jönnek mélypontok, ahol felgyorsul az élet "folyása", keservesen zuhan beléjük minden, ami élő. Majd jönnek magaslatok, melyekre felrepít a lendület. S ez így megy tovább. Némely szakadék annyira mélynek tűnik, hogy már szinte kiutat sem találsz.

Mélyrepülésem során az egyik kisebb, lokális mélypontomnál kaptam, útravalónak, a következő mondást: ha törődsz azzal a dologgal, ami bánt, és megpróbálsz javítani rajta, hidd el, hogy jobb lesz. Lehetnek közben visszaesések... persze. De a visszaesések sem lesznek már olyan mélyek... mindig egy-egy kicsivel jobb lesz, ha teszel érte, hogy jobb legyen.

Hálás vagyok ezért a mondatért, igen.

Sokszor eszembe jut, és mindig olyankor, mikor elkapna a rosszkedv. Szinte a fülemben cseng... és rengeteget segít nekem. (Egyébként, hogy most itt tartok, a "lábadozás" szakaszában, azt mondatoknak köszönhetem. Mondatoknak, amelyek erőt adtak...)

Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyen igaz. Hiszen megtörtént a Csoda: ennek a mondásnak az igazságtartalmát hinni tudom, és pont az által válik igazzá, hogy hiszem. Sőt. Nem csupán hiszem, hanem ennek szellemében igyekszem élni az életemet. Néha elejtem ugyan a fonalat, - de újra és újra felveszem, és folytatom a munkálkodást a Világ (és önmagam) Jobbá Tételén. (Tudjátok... INFP... amit ott leírtam, az most is igaz. Önmagamban kell újra hinnem... ez a legfontosabb.)

 ...hát nem furcsa? Ennyire szubjektív lény az ember.

Képesek vagyunk a lelkünkkel, a fejünkkel teremteni és pusztítani. Vonzani és taszítani. Képesek vagyunk ugyanazt a jelentéktelen eseményt sorscsapásként vagy isteni csodaként megélni. ...csak rajtunk múlik, hogy milyen színben látjuk a világot és önmagunkat benne.

Egy valamit biztosan tudok. Ha valami valóban bánt, valóban akadályoz abban, hogy jól érezzem magamat önmagammal, akkor azzal ténylegesen foglalkozni kell.

Még akkor is, ha az embernek - főleg eleinte - inkább menekülhetnékje van a problémától. Menekülhetnékje, mert kevésnek érzi magát, hagyja a gondot maga fölé emelkedni. Pedig minden emberben megvan a képesség arra, hogy javítson a saját és a környezete sorsán.

Sőt.

Nemrég olvastam egy mondást, ami nagyjából arról szólt, hogy minden emberben, akivel valami rossz történt, ott van a képesség, hogy azt a rosszat "átfordítsa", a legjobbat hozza létre, mert, ha nem lenne ott, nem is ezt a próbatételt kapta volna.

Ebben kell hinni, és abban, hogy "mindig egy kicsivel jobb lesz."

És idővel tényleg jobb lesz.

Csak nem szabad feladni.

LGT - Nem adom fel