mostanában ritkán van erőm, hogy felkeresselek. De ez nem is csoda, tekintettel az élet minden frontján zajló eseményekre.
Hogy - minden riogatás ellenére - mégsem lettünk címlapsztori, azon nem csodálkozom: mindenki tudja és teszi a dolgát, a bajban még a kevésbé táltosok is igyekeznek megtáltosodni, a kiborulókat bátorítják, általános a támogatás és az együttérzés. (Na jó, többé-kevésbé... voltak ugyan kivételek, de ezek csak erősítik a szabályt). Végül is, egy csónakban evezünk, és volt már ezen a fedélzeten egészen kellemes is az itt-tartózkodás. Meg amúgy is: ki szeretné hullámsírban végezni? Tippem, hogy nincs olyan ember aki erre vágyna.
Ezzel együtt, a hullámverés nem könnyíti meg a navigációt. Sőt. Ezt a jelen helyzetben inkább keservesnek mondanám. Még az új cél kitűzése is keserves ilyen viharos tengeren, egyelőre az orkán átvészelése az egyetlen cél.
Valamelyik nap azon tűnődtem, hogy milyen furcsa is, hogy erre az évre a "biztonság megteremtése" az egyetlen, kijelölt célfeladat - és lám: ennek az - eddig meglévő - alapvető paraméterei is veszélybe kerültek, rövid idő alatt és rendkívül látványosan.
- Hogyan lesz ebből biztonság? - kérdeztem magamtól, aztán elámultam. Tavaly, a tüzes ló évének kezdetekor, pontosan ugyanígy, ugyanezzel a kételkedő hangsúllyal kérdeztem magamtól: "Hogyan lesz ebből tűz?" - és lett tűz, de még mekkora erővel gyulladt fel bennem újra az élet lángja... szinte hihetetlen érzés volt, még ma is beleborzongok, ha felidézem.Ebben a pillanatban tudtam, hogy a "hogyan" nem az én dolgom. Csak a hit. A hit pedig pedig maga a bizonyosság. Emlékeztek?
"Egyszer a falusiak elhatározták, hogy esőért imádkoznak. Az ima napján mindenki kivonult a mezőre, de csak egy kisfiú volt, aki hozott magával esernyőt. Ez a HIT.
Amikor egy egyéves gyermeket a levegőbe dob az apja, nevet, mert tudja, hogy el fogja kapni. Ez a BIZALOM.
Amikor éjjel aludni térünk, nincs rá biztosíték, hogy reggel felébredünk. Mégis beállítjuk az ébresztőórát. Ez a REMÉNY."
Hát, valahogy úgy létezem mostanában én is, mint a kisfiú az esernyővel. Nem is aggódom különösebben: aminek lennie kell, az úgyis el fog érni hozzám.
Például, van ugye, az elemi halálfélelem, ami váratlanul támad, és képes szívritmus-zavart előidézni.
Azaz képes volt. Még most is megrohan néha, de eljutottam odáig, hogy már nem akad el tőle a ketyegőm. Ezt - furcsa módon - egy nagyon erős vízió segítségével értem el. Nem írnék ide részleteket, de beszélgettem egy szellemmel, és ajándékot is adtam neki: sok gyönyörű, színes gyöngyöt, a vállamon át a hátam mögé dobva, éjszaka, valami poros földúton. Nagyon érdekes volt. Horrorfilmbe illő jelenetet vizualizáltam.
De használt.
...
Ezzel együtt, a halálfélelmek, és ezzel kapcsolatosan az élet végső értelmetlenségének gondolata, még elő-elő jönnek, csak az intenzitása csökkent az élménynek. Nem valami kellemes ez így együtt, még szívlötyögés nélkül se.
Kell még idő a gyógyuláshoz.
Tulajdonképpen, visszagondolva az életemre, elmondhatom, hogy a nagyobbik felét pánik-üzemmódban éltem le. (Régebben ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, - harmincas éveimben valamikor -, hogy az élet egy véget nem érő válság, én pedig örökös válságmenedzser vagyok). Ez sarkallt azokra a teljesítményekre, amelyekre - visszagondolva - méltán lehetek büszke. De, azt hiszem, túl nagy árat fizettem érte: az egészségemet.
Azt kutatva, hogy mikor is kezdődött ez az egész, az általános iskola felső tagozatáig jutottam el. Akkor történt, hogy, ha hébe-korba becsúszott egy-egy rosszabb jegy, akkor azt nem mertem elmondani otthon (anyám túldrámázta ezeket mindig). Talán éppen emiatt az őszintétlenség miatt, szabályosan pánikba estem, hogy ezt akkor most gyorsan ki kell javítani, nehogy anyám megtudja. Tudtam, hogy akkor idegrohamot kap - azt a depressziós szemrehányáshegyet nagyon nehezen tudtam tolerálni, a minősítésekket meg aztán pláne.
"Sz@r, takony kölök vagy" - ez a mondat űzött el engem a főkönyvelőségig, meg az epebajig, ebben biztos vagyok.
No mindegy. Megtörtént. Meg kell bocsátanunk szüleink hibáit, hisz szülőként mi is számtalan hibát vétünk.
(Szegény anyám, a múltkor azt mondta: "mégiscsak jól neveltelek"...helyeseltem, mi mást tehettem volna? Hisz sok mindent tényleg jól csinált. Hogy nem tudott eléggé szeretni? Azt hiszem, annak leginkább a depresszió volt az oka. Hisz aki nem szereti önmagát, és az életét, az nem tud szeretni másokat, még a saját gyerekét se.)
Sajnos, annyira még nem vagyok magas fokon, hogy ezeket a jogos negatív érzéseket úgy tudjam feloldani, hogy azok ellenhatás nélkül elpárologhassanak a lelkemből.
Ehhez Buddhának kellene lennem, de az - még - nem vagyok.
Hogy valaha leszek-e? Hát, a harmadik fájdalomtest-tulajdonság, a lobbanékonyság, azt hiszem, ezt nagyon megnehezíti számomra.
Ugyanis a lobbanékonyság tekintetében nagyon magas pontszámot értem el.
Azt hiszem, az a húsz pont, amit ott sikerült elérnem, az sok munkát fog adni nekem még az Úton.
"Érzelmeid könnyen keletkeznek, intenzívek és hamar képesek hamar eluralkodni rajtad és átvenni az irányítást a viselkedésed felett."
(Csak halkan és zárójelben jegyzem meg, a korábbi témához kapcsolódóan, hogy a félelem is érzelem...)
Vége lett hát ennek a kapcsolatnak, véglegesen és visszafordíthatatlanul vége. Valahogy úgy történt meg, mint mikor a libikóka sokáig billeg ide-oda, nem tudva, merre billenjen, - aztán egyszer csak elhatározza magát és eldől egy irányba. És onnan már nincs visszaút.
Furcsa paradoxon, hogy éppen az én kárörvendő nevetésem billentette el a libikókát - akkor hirtelen fel sem fogtam, hogy mi történik éppen, csak élveztem, hogy mostanában kezdem visszakapni a régi, gyorsan járó agyamat (mit tesz az oxigén - nem is olyan rossz néha ébernek lenni), és csendes tűrés és további önmarcangolás helyett meg tudtam fogalmazni egyetlen frappáns és vidáman feltett kérdésben mindazt, ami akkor éppen a lelkembe gázolt - a kérdésbe ágyazott állítás talált, sebzett, és rövidesen rám vágták a telefont. Percekig vihogtam még a "sikeremen", majd lassan-lassan elkezdtem értelmezni a történteket.
Azt éreztem, hogy sikerült revansot vennem (hiszen, mint ezt a múltkorokban a kövérséggel kapcsolatosan a másik féltől sikerült megtudnom, az igazság az, ami igazán fáj) - tehát visszavágtam azért a sok, lelkembe maró, apró megaláztatásért, amit el kellett szenvednem, mikor is a káromra nevetett a másik fél, és ez elégtétellel töltött el. Mintha hájjal kenegettek volna, olyan elégedett voltam magammal, ez az igazság. Ugyanakkor kicsit rosszul éreztem magam a kérdésem valódi tartalmától: vajon tényleg belém akart rúgni ezzel a sztorival? ...de pár nap elteltével ezt átgondoltam. Rosszul ítéltem meg az ő szándékait. Ő tényleg örült. Nem azért mesélte el, hogy milyen segítőkész, hogy éreztesse, hogy bezzeg nekem nem segített, és ezzel belém rúgjon újra. Nem, nem akart belém rúgni, ez a vádpont nem állja meg a helyét. Hogy őszinte legyek, eszébe se jutott, hogy nekem is vannak érzelmeim, és hogy a tény, hogy nekem nem segített, szerettének meg igen (mondom: szerette... én nem az vagyok, mert a szeretet, ugye, cselekszik, Pál apostol bölcs ember volt) - az fáj. Leginkább: le se sz@rta, hogy én neheztelek, vagy se, rosszul esik, vagy se. Az utolsó mondata is erre hajazott: "Minek kellett neked elmondanom".
Nem az volt, hogy "Igazad van, ha rosszul esik, de majd neked is segítek" - ez a verzió eszébe se jutott.
És nem véletlenül.
Azt hiszem, az önzés világbajnoka szembesült valódi énjével.
És rá kellett jönnie, hogy az, tulajdonképp - minden neheztelésen és fájdalmon túl - nevetséges.
Legalább annyira, mint az én kövérségem.
Nem, nem fogom abbahagyni a blogolást, mert ez a blog már nagyon sokszor segített nekem összerendezni a gondolataimat, cselekvési terveket és főleg stratégiákat alkotni. Erről a - saját magamnak adható - támogatásról nem akarok lemondani senki kedvéért. Viszont vele se akarok foglalkozni már.
Nyilván én is követtem el hibákat, okoztam fájdalmakat, mindezekért most, utoljára, bocsánatot kérek. És megbocsátom az ellenem vétetteket.
Mert: "bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek".
Sőt, még azt is el kell mondanom, hogy a szeretetemet se vesztette el. Azt hiszem, azon kevesek közé tartozik, aki örökre bírhatja.
De jobb nekünk egymás nélkül.
Maradjunk a mágikus erejű formulánál:
Szeretettel áldalak és elbocsátalak. Szabad vagy, és én szabad vagyok.
A mára rendelt mentális gyakorlat az volt, hogy mikre van szükségem, mit kérek ebben az időszakban?
Furcsa választ adtam rá: még több erőt kértem. Pedig, az elmúlt két év alatt, még sose volt ennyi energiám. Mondtam is csütörtökön Pének, hogy kimondottan szerencse, hogy csak most jöttek ezek a megpróbáltatások, két évvel ezelőtt nem éltem volna túl őket.
A végén még jóban leszünk.
...van egy tulajdonsága, amit, be kell vallanom, minden hibája ellenére csak csodálni tudok.
Ott, ahol más pánikol, ő szárnyakat kap. Ahol más (én) a bajt, gondot, problémát látja, ott ő a lehetőséget.
Ez juttatta őt oda, ahol van.
Ritka adottság ez. Valami olyasmi, amiről a "Szemléletfejlesztés" ír.
Azt hiszem, nagyon szeretném magamban fejleszteni.
...Szóval, erőt kértem, hogy véghezvihessem feladataimat: a Csia Zsen összerendezését, a biztonság megteremtését - bárhogy is, ennek az évnek az alapozás évének kell lennie. Vagy másképpen: el kell érnie a nagy mutatónak a 45 percet. Már nincs nagyon messze.
Ez most a feladat, és ezzel sok a dolog.
Azt hiszem, az élet több területén meg kell változtatnom a hozzáállásomat, több energiára lesz szükség bizonyos irányokban - ezért kértem további erőt az Univerzumtól.
Párkapcsolati terveim nincsenek, azt hiszem, olyan tapasztalatokkal lettem gazdagabb az utóbbi időkben, amelyek erősen megkérdőjelezik ennek hasznosságát és szükségességét az életemben. Nem gondolom, hogy feltétlenül, mindenkinek párkapcsolatban kell léteznie, hogy egyedül ez lenne a kiteljesedés egy lélek számára. Egyébként is: további negatív tapasztalatokra jelenleg nincs szükségem, és nem akarom az energiáimat elvonni a céljaim megvalósításától sem. Vannak most sokkal fontosabb dolgok ennél az életemben, és ha másra nem is, de arra tökéletes volt az elmúlt, bő három év, hogy megszokjam és megszeressem az egyedüllétet.
Ez a legnagyobb adomány, amit kaphattam, és köszönöm is. Mint Bambi az anyukájának, aki megtanította őt egyedül lenni.
Most már menni fog.
...
(A látható fényképalbum címe: A régi kéreg leválása.)
A fájdalomtest tesztet megtalálhatjátok itt:
http://utjelzok.blogspot.hu/2015/03/milyen-fajdalomtested-fajdalomtest-teszt.html
Sokat gondolkodtam, hogy reagáljak-e, de úgy döntöttem, hogy egy 40 hónapnál pár nappal több kapcsolatnak nem illik (legalább is az én normáim szerint) így véget érni!
VálaszTörlés„Vége lett hát ennek a kapcsolatnak, véglegesen és visszafordíthatatlanul vége. Valahogy úgy történt meg, mint mikor a libikóka sokáig billeg ide-oda, nem tudva, merre billenjen, - aztán egyszer csak elhatározza magát és eldől egy irányba.”
A libikóka, ha csak nem eredendően rossz, hibás, magától nem dől el, ahhoz a rajta ülőknek hozzá kell járulni, hogy tönkremenjen és akkor sem felborul, hanem valamelyik fél lelép és a másik alá száll.
Az itt leírtak szinte mindent tartalmaznak, aprócska ferdítésekkel, de szinte minden benne van.
Akkor, hogy mi is történt valójában! Felhívtalak, mert nem tudtam mi van veled. Azt tudtam, hogy a munkahelyi gondok miatt nem vagy lelkileg, idegileg a legnagyobb rendben. Beszélgettünk és elejtettem egy mondatot, aminek az előzménye az, hogy ex anyósom, mivel felköltözik Pestre, ahol nem tud, szeret autót vezetni, úgy döntött, hogy 82 évesen a jogsiját sem hosszabbítja meg, így feleslegessé válik a kocsija! A kocsit a lányomnak ajándékozza, de annak a műszaki vizsgája májusban lejár! Az más kérdés, hogy összeveszésünk után három nappal közölte, hogy ő levizsgáztatja az autót, ami nem nagy kunszt egy évi 3000 kilométert futó és egyébként a garázsban pihenő autó esetében. Vissza az eredeti témához! Én beszélgetésünk végén egy szóval megemlítettek, hogy beszélte az Ádámmal (halott exem unokatestvére), hogy levizsgáztatja-e a kocsit. Na ettől elszabadult a „pokol”. Gúnyos kacajjal kisérve közölted, hogy bezzeg a te kocsidat, aminek azért van néhány baja, amitől a vizsgán nem menne át, csak némi sumákolással, nem ajánlottam be az Ádámnak! Mondom, nem csak vizsgáztatni kell, hanem alapos és költséges javítás kell az eredményes vizsgához! Idáig már nem jutottunk el, mert a gúnyos kacajjal kisérve közölted, hogy „ne magyarázkodjak, mert nem hiszel el semmit amit mondok”. Itt jutottam el odáig, hogy közöltem, „minek kellet ezt neked elmondanom, akkor sütögesd a húst” , amit beszélgetésünk közben is csinált, és letettem a telefont!
„Leginkább: le se sz@rta, hogy én neheztelek, vagy se, rosszul esik, vagy se. Az utolsó mondata is erre hajazott: "Minek kellett neked elmondanom".
Nem haragból, de ha nem hallgat meg, fél információkból alkot vélemény, mit próbálkozzak a magyarázkodással!
Másnap én is sokat gondolkodtam, hogy mit tegyek az FB. kapcsolatunkkal és minekutána úgy sem érdekli mit írok, mondok, márpedig a sok ismerősöm egyike sincs így, kivettem az ismerőseim közül Elismerem, ezt azért elkapkodtam!
A blog? Az más kérdés, nem mindent szoktam elolvasni és még kevesebbre szoktam kommentet írni, de soha egyetlen kommentemben nem „hülyéztem le”!!! Ezt a blog bejegyzését őszintén szólva vártam. Mivel akkor ott befejezetlenül maradt a beszélgetés, tele félreértéssel, gondoltam itt majd megmagyarázom a történteket az én szemszögemből! Tudom, hogy hiába, mert az együtt töltött évek alatt már megtanultam, hogy ő úgy magyaráz meg dolgokat, mint a művészettörténész mikor elmondja, hogy a néhány száz éve készült műalkotás készítése közben miket gondolt, érzett a művész! Lássuk be ez csak elmélkedés és aligha van köze a valósághoz!
Végül is nekem is rosszul esett, hogy így kellet véget érni ennek a kapcsolatnak, hisz szerettem és hazudnék ha azt állítanám, hogy már nem szeretem. Valószínűleg visszateszem az FB.-n az ismerőseim közé és vagy elfogadja, vagy nem!
Utoljára itt egy idézet tőle:
"bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek".
U.I: Lehetne még ezt ragozni, de nekem nincs olyan írói vénám mint neki! Ha ennyiből nem érthető a szószaporítás is értelmetlen lenne!
Eredetileg többet írtam, de le van korlátotva az írható karakterek száma! Ha gondolod elküldöm a teljes szöveget emailban!
VálaszTörlés