Eltűnődtem azon, amit Anyus mondott valamelyik este, mikor felhívtam, hogy kicsit kiöntsem a szívemet neki.
Arról beszélt, hogy manapság már nincsenek közeli barátai, csupán felszínes kapcsolatok fenntartására szorítkozik az életében: sok embert kedvel, de valahogy mindenkivel... megtartja a három lépés távolságot.
Értettem, miről beszél, én hasonlóképpen érzek.
Tulajdonképpen az ember idővel, és a csalódások segítségével ráébred, hogy botorság közeli kapcsolatba kerülnie bárkivel. Hogy nem érdemes szorosra húzni azokat az érzelmi szálakat. Nem, nem szabad. A legnagyobb hülyeség valakit túlságosan szeretni.
Igazából csak azok tudnak fájdalmat okozni az embernek, akiket közel enged magához. Akiknek meg akar felelni, csak azok tudnak igazán belerúgni. A többiek? Elvan velük az ember, mint a befőtt. És igen, ez az "időnként kicsit beszélgetünk, de aztán ki-ki megy a maga útján tovább" állapot, ez legalább meghagyja a szabadságot, a méltóságot, és az elvárás nélküliséget.
Persze, ezekbe a "kapcsolatokba" nem fér be számomra a testi érintkezés, mert ahhoz valódi intimitásra, szoros érzelmi szálakra és bizalomra van szükség - tehát jobb is ezt az egészet kiiktatni az életből. Túl nagy árat fizetünk érte, valahogy úgy, ahogy az az öreg néni mondta az angliai öregek otthonában. Több fájdalmat hoz, mint örömöt.
...
A melankólia tegnap este kezdődött, az ajánlkozást olvasva - hová, minek már? Akkor kell szeretni, amikor ott az ideje, nem utólag - elkezdtem magamat sajnálni.
Azon kezdtem ismét pityeregni, hogy vajon miért van, hogy tőlem mindig, mindenki csak akar valamit. Hogy senki, soha nem akart adni. Hogy van, akinek a tudásomra, van, akinek a tanácsomra, van, akinek a szeretetemre van szüksége. Mások a pénzemre, és olyan is van, aki a lábam közötti használt térre áhítozik.
Ebből a sok emberből egy sem akad, aki szívesen adna nekem bármit is.
Aztán azzal vigasztaltam magam, hogy ez biztos azért van, mert túl jól adom a bankot. Hogy én erős vagyok, okos vagyok, jó szívű, kívülről talán annyira szegénynek se látszom, elég jól tartom magam... persze, ha nem ilyennek látszanék, akkor meg szóba se állnának velem (lehet, hogy jobban is járnék).
Szóval, ha az ember nem akarja, hogy kihasználják, vagy kiszolgáltatott legyen, jobb, ha tart bizonyos távolságot fajtársaitól.
Mert az emberállat olyan, mint a csirke.
Rááll a beteg társára, hogy közelebb kerüljön a meleghez. Letapossa, ha kell.
Ezért a legjobb taktika mégiscsak erősnek, okosnak, ügyesnek, szépnek és biztos egzisztenciával rendelkezőnek látszani.
És szigorúan ügyelni, hogy a "három lépés" sose csökkenjen.
Akkor se, ha ez néha fáj.
Ettől a melankóliától eltekintve, ma jó kedvem volt. Azt hiszem, jó munkát végeztem. Most már a Tenger Istenén a sor. Én pedig megérdemlek egy kis lazítást.
Volt okom arra, hogy megdicsérjem magam, nem csupán az elvégzett munka miatt, hanem azért is, mert közben a legnagyobb mutatványt is sikerült - már rég nem számolom, hogy hányadszorra - ismét előadnom.
Tudjátok, melyik az?
Az az, mikor a bűvész kint áll a színpadon, a reflektorok kereszttüzében. Leveszi a fejéről az üres cilindert... körbemutatja... ez bizony tök üres, még a bélése is látszik... aztán előveszi a varázspálcát, csiribú-csiribá, három varázskör a cilinder fölött, és hoppá... mit húz ki belőle? Ni, ez már megint egy nyúl. Lehet, hogy sovány, lehet, hogy kicsi, de nyúl.
Na ezt csináljátok utánam.
Utóirat. Nem tudok lájkolni ismeretlenek oldalán. Pedig ma adtam volna a virágokra. Nem, mintha ez számítana. De tényleg.
VálaszTörlés