Szívcsakra

Ha reggel lett volna időm blogbejegyzést írni, a következő bejegyzésnek "Rémálom az Elm utcában" vagy "A fehér asszony" címe lett volna.
De nem volt időm, és - hála az Univerzumnak és a jó barátoknak - mostanra sikerült feldolgoznom az élményt és leszűrni a tanulságokat. Mivel ez nem ment volna a szeretet energiája nélkül, és ezért végtelenül hálás vagyok - ezért választottam a fenti címet mostani írásomnak.
De kezdjük az elején.
...
Az elmúlt hetek keserveit még korai lenne megosztanom Veletek - nyugtával dicsérd a Napot, szól a közmondás - mindenesetre adott egy több forrásból táplálkozó alap fusztráció az életemben mostanában.
Erre jött a tegnapi telefonbeszélgetés, melynek a végén ismét zokogásba fulladtunk, annyira irracionálisan, értelmetlenül és hiábavalóan, hogy azzal nincs mit kezdeni.
András fiam, aki kijött utánam, és meglátta a könnyeimet, vigasztalóan ölelt meg, és azt mondta: "Tudod, nem tud rajta túl lenni. Nem tudsz vele versenyezni. Ő már sohasem fog semmi bántót tenni, vele már nem lehet összeveszni. Nem fog belőle kiábrándulni. Ez már így marad. Nem tud továbblépni. És ez nem jó neked. Engedd el őt. Nyugodj meg, Anyu."
"Igazad van, kisfiam."
Aztán vacsoráztunk, tettem-vettem, majd eljött az alvás ideje.
...
A buszon elég sokan utaztak. Ablak mellett ültem, középtájon, a mellettem lévő ülés üres volt. Egyszer levettem a szememet a kint rohanó tájról és a busz belseje felé néztem.
És akkor megláttam őt.
Fehér volt, valószínűtlenül és élettelenül fehér... szeme alatt enyhén lilás karikák, eszelős tekintet, bárgyú mosoly, hosszú, barna, zilált haj... fiatal nő volt, viszonylag magas, de.. olyan... nem evilági. A busz valósnak ható környezetében fehérsége szinte világított. Egyik kezét felém nyújtva, eszelős mosolyával lassan, de megállíthatatlanul közelített. Felpattantam, és a busz hátuljába menekültem. Ott jó néhány fickó ült egyrakáson (ébredés után valamiért a társkeresők átlagos felhozatala jutott az eszembe), és én közéjük menekültem, helyet szorítottak nekem, bár láttam rajtuk, hogy nem értik, mit keresek én ott. De hiába menekültem oda: a fehér lány közeledett, lassan lebegve és bárgyún mosolyogva, már egészen közel volt, kinyújtotta a kezét felém, és én lebújtam az ülések alá...
...
Zihálva ültem fel az ágyban, szemeim kipattantak.
Csak ültem ott percekig, kapkodva a levegőt. Aztán ittam egy kis vizet, néven neveztem, és megkértem szépen, hogy menjen el.
...
Már nem volt velünk, és hamarosan meg is érkeztünk úticélunkhoz. Egy parkban, szobrok között sétálgattunk, egy régi kúriaféle, sok és harsogó zöld bokor, nyírott zöld gyep... az idegenvezető valamit magyarázott: munkásmozgalom, merénylet - ennyi maradt meg bennem. Vége lett a kirándulásnak, a többiek a kijárat felé indultak. Én lemaradtam, egy szobor bronz talapzatánál hosszasan elidőztem. Észrevettem ugyanis, hogy a látogatók rengeteg holmit otthagytak: leginkább mobiltelefonokat és üveggyöngyöket találtam, egy egész kosárnyit sikerült összeszednem. Utánuk vittem, hogy nem hiányoznak-e valakinek... de nem akadt jelentkező értük.
...
Reggel, a szokásostól eltérően, nem a bal, hanem a jobb oldalon fájt a fejem.. nagy nehezen összeszedtem magamat, és teljesen lelombozódva nekiindultam meglátogatni ezobarátnőmet, akivel ezt már napokkal ezelőtt megbeszéltük.
...
- Gyújts gyertyát. Fehéret. Minden este. Gyújts gyertyát, és vedd körül magadat és az otthonodat fehér, vagy arany védőburokkal. Mondd, hogy védőburkodon csak az juthasson át, ami hasznos és szükséges számodra. Ismételd ezt minden nap, amíg csak szükséged van rá. És még valami... Neked mindig nehéz karmád volt. Ismerlek gyerekkorunk óta. Amiket magadra húztál, amiken átmentél... oldásokra lenne szükséged, hogy levesd végre a Terézanyu szerepkört. Nem a te feladatod mindenkit meggyógyítani, felemelni. Nem kell magadra venni mindenki csomagját. ...Amúgy is, csak azon lehet segíteni, aki akarja a változást. Aki nem - azzal kár erőlködni, mert lehúz magához. Ti most így jártatok. Nem voltál annyival magasabb energiaszinten, hogy ki tudd rántani a sárból - és lassan-lassan te is kimerültél ebbe a küzdelembe. Ez veszélyes számodra. Nagy szükséged van a védelemre. Védd meg - önmagad.
...
Tudod, egy léleknek 40 napja van arra, hogy elhagyja a Földet. Ha ennyi idő alatt nem tud elmenni (mert például nem engedik el) akkor itt ragad. Itt ragad, és lehet, hogy éppen annak az energiái táplálják, aki nem engedte őt el. Ilyenkor annak az erejét veszi el, aki hurcolja őt, mint egy kis "csomagot", anélkül, hogy észrevenné. Idővel megbetegíti, legyöngíti.. Sokszor nem is lehet máshogyan észrevenni a jelenlétét, csak úgy, hogy furcsa cselekedetekre ragadtatja azt, akihez kötődik.
Hogy tényleg erről van-e szó, azt nem tudom megmondani. Azt csak egy igazi Látó tudja megmondani.
De a fehér gyertya, és az, ha közben szeretetteljesen elküldik őt oda, ahová tartozik, az mindig jó hatású. Megkönnyíti neki a visszatérést.
Ezt nem neked kellene csinálni... hanem annak, aki nem tudja elengedni.
Minden este, fehér gyertya gyújtása mellett, szeretettel rá kellene gondolnia, megköszönni az együtt töltött időket, és megkérni, hogy térjen vissza a Teremtőhöz.
Hiszen ilyenkor szenved a lélek is, hiszen addig, amíg itt kavarog, nem tud újjászületni, nem tudja a karmáját betölteni - ez az állapot Neki sem jó.
De ez nem a te karmád.
A te dolgod, hogy önmagad védd. És nem, nem használna neki sem, ha ott folytatnátok, ahol abbahagytátok - a gyerek kezét el kell engedni, hogy megtanuljon járni. Neki akarnia kell, nagyon akarnia a gyógyulást, az elengedést. Nem tőled várni, hogy hordd helyette a terhét. Így csak tönkre mész te is.
Hagyd őt egyedül megvívni a maga harcát.
Ha egyáltalán meg akarja vívni.
Ha pedig mégse - akkor ne legyen lelkiismeret-furdalásod, az az Ő döntése.
...
Beszélgettük még egy ideig, és közben megkaptam életem első írói megbízatását: hírlevél-szerkesztő leszek. :)
...
Közben befutott a férje is, aki semmit nem változott a szalagavató óta. Ők már huszonhat éve járják azt a páros táncot, amit mi is járhattunk volna - ha Mosolyalbum is úgy akarta volna..
Befutott, megölelt - és éreztem, hogy találkozik a szívcsakránk, és a szeretet energiája egy pillanatra átjár mindkettőnket.
Csodálatos élmény volt.
Lent, a Lehel téri aluljáróban, ahová a vihar elől menekültem, miközben néztem az esőcseppeket, ahogy nagy erővel verték a lépcsőket - szóval ott lent, a lépcsősor alján, ismét megéreztem azt a valószínűtlen energiahullámot... felnéztem a szürke égre, a háztetőkre, amelyeket csapdostak a vihar hullámai - és boldog voltam.
Ismét átéreztem a Létezés csodálatos boldogságát.
Mert vannak barátaim. Vannak, akik szeretnek.
Ide tartozom.
...
Nina következett a programok sorában - ahol ismét kiderült, hogy a csípőtáji érintettségem sem múlt el, sőt... a fájdalom szinte égetett, mikor ennek a résznek a masszírozása történt, és én ismét azon tűnődtem, hogy és még mit vettem magamra ebből a kapcsolatból, és hogyan kellene önmagamat meggyógyítanom...
(Tudod, a csípőnek mihez van köze? - kérdezte Szomszédasszony. - A szexcsakrához.)
...
Mindenesetre hazafelé jövet késztetést éreztem rá, és bevásároltam egy rakás üveggyöngyöt. Ki tudja, miért.

Tabáni István: Fényév távolság
(Ott a tenger
...Itt az én hajóm)