Valamikor a múlt hét közepe felé történt, hogy egyszer csak megálltam, és megkérdeztem magamtól: mikor volt időd/erőd utoljára boldognak lenni? ...és valóban. A korábbi, szokásos mentális tornámat: a boldogság érzésének megidézését, mikor csak kiültem a nagy gazos kertbe, vagy csak úgy magam elé meredtem egy rövid időre, azt érezve, hogy "élni jó" - ezt a napi boldogsággyakorlatot az események elsodorták, zaklatott lelkület és hullámzó kedélyállapot maradt utánuk. Pattanásig feszült idegeimmel nem tudtam már mit kezdeni, nem volt energiám rájuk, - és nem szerettem ezt az érzést, hiszen mostanában már napi tápláléka volt ez a lelkemnek.
Abban a 12 napban Nagy Fallal kicsiben, sűrítve újra lejátszottuk az együtt töltött 16 évünket.
Hasznos volt ez az időszak, néhány dolgot jobban megértettem belőle - azt, hogy mindenek ellenére miért szerettem (beismerem, szerettem), és azt is, hogy miért nem eléggé (ez utóbbiról saját maga tehetett zömmel).
Miután felszállt végre a repülő, akkor éreztem meg, hogy mennyire megerőltető volt nekem ez az egész. (Ezekkel a butterfly-ekkel csak baj van). Napokig levegőt sem kaptam a fájdalomtól - mire végre eljutottam annak a beismeréséig, hogy ez az egész sztori, a betegeskedő autóval és Nagy Fallal - súlyos önértékelés-letörési konfliktust váltott ki belőlem, s ennek helyreállítása a felelős az elemi fájdalmakért.
A felismerés óta sokkal könnyebb, jóval kevésbé fáj - de azért még mindig érzem itt-ott. Bele fog telni egy kis időbe, míg ezt az egészet kiheverem.
Az elmúlt hét másik híre, hogy végül mégiscsak kibékültünk az én drágaságommal. Bár már a legkevésbé sem számítottam ilyen fordulatra.
A helyzet az, hogy szeretem én őt, ha már nem is annyira lobogó lelkesedéssel és fenntartások nélkül, mint az elején - de szeretem. Elismerte, hogy igazam van és megígérte, hogy változtat a viselkedésén.
Majd meglátjuk. Egyelőre jól megvagyunk, remélem, ez így is marad.
A hírlevél szerkesztést elkezdtem, fél éjszakám ráment tegnapelőtt, de még nincs kész az első szám. Színvonalas hírlevelet készíteni nem is olyan egyszerű, pláne, ha az ember a saját gondolatait is bele akarja szőni. (Azért remélem, hogy a hétvégén befejezem.)
...hát ennyi történt, nagyon kivonatosan, az elmúlt időszakban. A mélyebb megélésekkel egyelőre adós maradok - sok mindent helyre kell raknom magamban, és nem tudom, mikor lesz erőm szavakba önteni.
Talán majd egyszer arra is sor kerül.
Addig is néhány szuperholdas kép egy gif-be összefűzve. Kispestről. ...azért remélem, nem szárad le a lábam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.