Szóval, most, hogy elült mindenki, és a lakásban uralkodó nem épp délszaki hőmérséklettől eltekintve minden rendben van, volt kis időm visszatérni a problémához. (Husom, minden hibánk ellenére én is szeretlek Téged... és tudom, hogy ez kölcsönös... Ma kicsit sok volt a kritika, én meg elég nyűgös voltam, hogy nehezen toleráljam... de Te tudod, hogy nem szoktam adós maradni... tehát remélem, hogy ezt is megbeszéltük - a magunk módján, ahogy már ez Mérleg-Vízöntőéknél lenni szokott. ...oké, majd kiderül, hogy Nálad mennyi az 1/x... Részemről fátylat rá. Gyermek meg okosodott. Bár a homály... nem kicsi, ezt tudjuk).
Tehát azt remélve, hogy minden rendben van, leültem ismét ez elé a forgó lány elé, és hosszasan néztem. Hosszasan néztem, mert a délutáni élmény nem, hogy nem volt kellemes, hanem kifejezetten ijesztő volt, az alatt a fél-egy perc alatt, míg a nagy képet néztem, nemcsak, hogy a forgásirány váltakozott sűrűn, hanem ehhez valami nagyon kellemetlen, szédülős-fejfájós-hányingeres élmény társult. Lehet, hogy rossz passzban talált meg a vizuális teszt, nem tudom, de az érdeklődésemet felpiszkálta. Különösen azért, mert ez az élmény nagyon ismerős volt számomra: ezt szoktam érezni már kis adag alkohol elfogyasztása után is, sőt, néha elég pusztán egy múló rosszullét, vagy túlságosan nagy fáradtság is hozzá.
Határozottan éreztem, hogy közelébe jutottam annak a megfejtésének, hogy miért olyan rossz a térbeli tájékozódó képességem (ez közröhej tárgya volt régebben, baráti körben - végül is Nagy Fal, aki egyébként buta mint a tök, ezen a téren valóban kiemelkedő képességekkel rendelkezik - velem szöges ellentétben).
Azt határozottan tudom, tulajdonképp régóta, hogy a bennem lakozó bizonytalanságérzetek egy részének a tér érzékelésével kapcsolatos kisfokú anomáliám az oka.
Tehát, most viszonylag ellazult állapotomban, rászántam magam, hogy kicsit ismerkedjek ezzel az agyféltekekérdéssel. Úgy is, mint balogsuta.
Hát érdekes volt.
Állapotomnak megfelelően nyugodtan és nyitott módon közelítettem meg a problémát, és elkezdtem a kép egy pontjára (fej) koncentrálni. Szándékosan nem néztem alatta a kis képeket, és vártam, mi lesz.
Most nem lettem rosszul a váltakozástól... de az attól még megmaradt. Később még a fordulatokat is számolni kezdtem. Átlagosan 2-8 forgásonként változik a forgásirány, és nagyjából kiegyenlített mértékben forog jobbra vagy balra a lány az érzékelésem szerint. Sajnos, pusztán akaratlagosan nem tudom befolyásolni... pedig ezzel is próbálkoztam, de kevés sikerrel. (Természetesen, ha a lenti képekhez kapcsolódó "trükköket" alkalmaztam, azok hatottak, de itt most nem ez volt a kísérlet lényege.)
Eltűnődtem ezen a dolgon.
Lehet, hogy ami hátráltat engem a téridőben, az nagyon is komoly előnyöket ad az élet más területein?
Hiszen kreativitásból nálam sosem volt hiány. Sőt.
Viszont az örökös tépelődéseim, bizonytalanságaim, az az örökös érzés, hogy jaj, valamit biztos épp most rontok el, és az emiatti szorongás - ezek lehet, hogy összefüggenek ezzel a fura agyműködéssel.
Valahogy úgy képzelem el ezt, hogy amikor igent mondok az egyik agyféltekém által javasolt megoldásra, a másik azonnal ott terem és hülyeségnek minősíti azt.
Azt hiszem, hogy valamit kellene tenni annak érdekében, hogy ezek jobb viszonyba kerüljenek egymással.
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tényleg csak egy húr lenne a két fülem között.
Nem kéne ennyit agyalni hülyeségeken. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.