Megfigyeltem. Megfigyeltem, hogy ez az állapot a táplálkozás mellett legalább olyan szorosan összefügg az idegállapotommal.
Tegnap este a rakott kel, igen, már nem igazán esett jól.
De lehet, hogy addigra győzött le a saját nyomorúságom tudata.
Az a tudat, hogy eltelt ez a hét is, és semmire sem jutottam.
Nem sikerült végig levágni a füvet, mert eltört a csodálatos új fűkasza műanyagvacka, ami egy filléres kis izébigyó, de nem lehet kapni, és tulajdonképp szavam se lehet a forgalmazókra, hisz az egész gépet kicserélik garanciába - majd a jövő héten valamikor. Az új gép is jó lesz, gondolom, talán egy fél fűnyírásig. Amit nem szabi időben, kényelmesen csinálhatok majd, persze. (Akkor már meglesz egy egész fűnyírás, mert két fél alkot, és garantál egész-séget... :( )
Nem fejeztük be a lambériázást, mert kellene még anyag hozzá, de nem telik rá.
(Azt sem tudom, hogy lesz-e rá egyáltalán keret, vagy még karácsonykor is a nappaliban fognak rám visszanézni a konyhaszekrények, hiszen most kaptam azt a helyes kis hat számjegyű csekket az ELMŰ-től, még azt is ki kell fizetnem valahogy, valamikor. És jön a tél, újabb tartálytöltés. ...A Föld bolygó már újra közelít a Nap felé, ezt ne feledjük... rettegek a téltől. Iszonyatosan félek tőle. Ez ám a középosztálybeli életérzés á la Fogyasztói Társadalom...)
Nem lehettem a lányommal, mert ugyan azért vettem ki szabit, hogy vele legyek, de ő inkább napközis jellegű angol táborba ment. Csak, mert fontos vagyok és szeretnek.
Nem mentünk sehová és nem csináltunk semmit, mert nem volt rá pénzem (elköltöttem anyagra). Egyébként időnk se lett volna rá, esténként hová menjünk és minek. Meg ezzel az alaphangulattal.
A hét vége felé már majdnem belehülyültem az ezek miatti monoton stresszbe.
Most elvitte őket az apjuk, de már vártam, hogy vigye őket végre, hogy egy szenvedéssel kevesebb legyen az életemben. Mert ez így csak szenvedés, semmi más. Hisz nem tudom nekik megadni úgysem azt, amit meg kellene tudnom adni.
És szégyelltem magam azért, mert ezt érzem.
Elnézve a kis családot, megállapítottam, hogy nem csoda, ha az apjukkal sokkal jobban érzik magukat. Ő sz@rik bele mindenbe. ...és lehet, hogy neki van igaza. Nem kéne mindent így agyonaggódnom.
Orvoshoz kéne fordulnom? Lehet.
...mint minden második magyar embernek...
Ma még helyreállítom a lakást, amennyire tőlem telik jelen állapotomban - most már lassan csak jobban leszek, hiszen egy stresszel kevesebb - összeszedem a holmimat, kitalálom, hogy mi legyen az itthon maradó állatokkal, hogyan tegyek nekik kaját/vizet, hogy pár napot kibírjanak.
Aztán elmegyünk Zsuval hegyet mászni, onnan föntről hátha másképp látom majd a dolgokat.
Végezetül pedig megyek Hozzád, igen, ki szeretném pihenni ezt az egész idegi tortúrát, amit szabadság címén át kellett élnem.
Borzalmas.
Ennél még a munka is jobb.
Na ez az igazán rettenetes az én életemben.
Hogy mindig, minden szabimnak ez a konklúzió a vége.
