Téli tücsök hegedűje

(Sajnáltam. Pedig a pokolba vezető út is sajnálattal van kikövezve. Csak ült a konyhában, majd' három óra hosszat, és csak mondta, mondta.)
Kezdte a keresetével. Ami, mint tudjuk, sosem verdeste az egeket. Ami nem csoda, tekintettel a rendkívül magas iskolai végzettségére (8+targoncavezetői szupertnafolyam). Sőt, mindezekhez képest még mindig jól keresőnek minősül a magyar viszonyok között a maga bruttó 170 ezrével.
(Persze, a nagyüzemi logisztikai szolgáltató egység, ahol mostanság dolgozik, messze nem Laciapu meg a haverok "ügyeskedünk, tehát vagyunk" típusú magyaros cége. A nagyüzemi mentalitás, az óra-perc blokkolás, a napi két cigiszünet, ki- és belépéskor teljes átöltözés, testi átvilágítás, stb. mindkettőnktől eléggé távol esik. Nem, mintha nem lehetne megszokni (a lágerben régen biztos rosszabb volt), de nem az, amiről az ember világ életében álmodozott. Ez már önmagában szánni való a korábbiakhoz képest. ...persze, Laciapu mindig kivételezett a drágaságommal, rám, meg a gyerekekre való tekintettel.
..azt hiszem, Laciaputól kaptam életem legnagyobb dicséretét. Sosem fogom elfelejteni.
Mikor már Nagy Fal elcuccolt és telesírta a fél világot a gonoszságommal, pár hónap alatt kiderült, hogy sem Sóska, sem Újanyu nem volt ideális választás. Akkor még Laciapunál dolgozott, reggelente még mindig együtt kávéztunk, és szidtuk újdonsült párjainkat. Önmagában őrület volt ez, és csak fokozódott. Mikor szóba került, hogy mégiscsak ki kellene békülni, és erről beszélgetett a főnökével, Laciapu csak annyit kérdezett tőle: "és még min gondolkozol?"
...minősített dicséret volt ez akkor, amikor az ismerősök előtt minden rossznak el lettem mondva. Pontosan tudom, hogy annak köszönhetem ezt a hozzáállást, hogy Laciapu pontosan ismerte a családunk életét, Nagy Fal "értékeit" és az én hozzáállásomat. Azt, hogy mindig megvédtem Nagy Falat, minden körülmények között, sokszor még Laciapu elképzeléseivel szemben is. Sokszor olyankor is, amikor Laciapunak volt igaza.
...Nagy Fal pedig nem tett semmit azért, hogy a cégemet ne érje utol a vész. Pedig azt tőle vártam, ha már tevőleges és mulasztásos része is volt abban, hogy így alakult a dolog..
Persze hiába vártam ezt is. Mint mindig, minden támogatást...)
De térjünk vissza a konyhában történtekre.
Rövidesen áttértünk Újanyu méltatására. Konkrétan azt nehezményezte, hogy Újanyu mennyire részre hajló Újhugi irányába, és Újhugi mennyire követelődző, hogy az én lányomnak semmit nem tudnak venni, de Újhugi folyton akar valamit, csokikát, rágót, nasit, kacatokat. És az anyja mindig meg is veszi ezeket neki.
...én közbevetettem, hogy mi ugyanezt csináltuk a saját gyerekeinkkel. (Valami oka csak van annak, hogy most ennyire padlón vagyok anyagilag, és ez az ok nem a saját extra fogyasztásomban keresendő, ezt tudjuk. Persze azok a közös gyerekek voltak, és az én számlámra történt minden költekezés. Tehát Nagy Falat nem izgatta különösebben, hogyan teszem magam tönkre a családi boldogulás jegyében. Az ember olyan hülye, hogy igyekszik mindent megadni a gyerekeinek, sokszor a lehetőségei határain túl. - Mondjuk itt Magyarországon nem nehéz ezen a határon túlra kerülni, hogy őszinte legyek. Ez régebben is így volt, hát még mostanság.)
Közbevetésem nem hatotta meg, mert egyrészt úgy érzi, hogy egyenlőtlen az elosztás a gyerekek között, másrészt látja, hogy a kettőjük összes jövedelme sem lesz elég a mezei tücsökéletforma fenntartásához. (Bezsákoltál, kisapám. Velem nem történhet annál rosszabb, mint hogy meg kell fizetnem mindannak az árát, amit Rátok költöttem. De Ti ha így folytatjátok, megérkeztek a híd alá...)
De ezzel még nem volt vége a panasznapnak. És itt tényleg elkapott a szánalom.
Ugyanis megmutatta a lábszárát, és elpanaszolta, hogy a nyáron keletkezett rajta egy seb, amely fájt és viszketett, nem gyógyult, gennyesedett.
...lila. Fekete. Kék. Eszembe jutott a bátyám esete a levágott lábával. Rögtön visszakérdeztem: cukros vagy?
- Nem, voltam terheléses vércukor vizsgálaton is, de nem.
(Mélyen elhallgattam. Elnéztem a pocikáját, elgondolkodtam a 160 kilóján, a napi két doboz Marlborón - amit én finanszíroztam hosszú évekig -, azon, hogy még WC-re is kocsival jár, a 60%-os tüdőkapacitáson, a megnagyobbodott szívén... eszembe jutott, hogy eleinte azt az egy pozitívumot véltem felfedezni Újanyu felbukkanásában, hogy ő ápolónő. Tudtam, hogy előbb-utóbb - inkább előbb, mint utóbb - szükség lesz a szaktudására. Kár, hogy Újanyu személyisége nem olyan, hogy ezt a feladatot meg tudja oldani. ...ennél könnyebbek se sikerültek neki sose.)
Nagy Fal elkezdte pedzegetni, hogy esetleg visszajönne. Én pedig mélyen hallgattam. Nem tudtam erre mit mondani: sajnáltam a marháját (erre nincs jobb szó),  még jobban a lányomat, de alapvetően nem volt meg már bennem az a lelkesedés, hogy Hurrá! Családegyesítő projekt!
...és még csak nem is Te voltál a fő oka az ellenérzéseimnek. Nagy Fal is érezte, hogy vakvágányra tévedt, ezt követően rövidesen távozott is, de a rossz hangulat ott maradt.
A lányom érezte az apja levegőben lógó kérdését. Én rákérdeztem, hogy ennyire rossz-e otthon a helyzet, mire igen volt a válasz. Muszáj volt ismét hangsúlyoznom, hogy bármikor jöhet hozzám, ha úgy érzi, hogy nem bírja otthon a légkört. ...erre azt mondta, hogy ő azt szeretné, ha az apja is elköltözne.
Ettől még rosszabb lett a közérzetem.
Hogy ebből minél kevesebbet érezzen szegénykém - volt neki épp elég baja - tenni-venni kezdtem a lakásban.
Közben, szinte szokatlan módon, megpróbáltam más szemszögből tekinteni a rossz kedvemre. Ugyanis előszörre sajnálatból eredő rosszkedvként diagnosztizáltam, de ettől nem lett semmivel sem jobb.
(Vizsgáljuk csak meg ezt a sajnálatot kicsit messzebbről. Igen, Nagy Fal el van keseredve, és beteg is. Olyan betegsége van, amit a saját lustaságának és káros szenvedélyeinek köszönhet. Már milyen régen megmondták neki, hogy ne folytassa tovább ezt az életvitelt, de hiába. Magának okozta, én meg sajnálom érte. Ez önmagában értelmetlen. De van ennél rosszabb is. Például, mikor kivették az epémet, és én egy tányér levesre sem számíthattam tőle. Sőt. Mehettem újra kés alá, hogy emberhez valamennyire méltó életet tudjak élni... mindazért, amit akkor hirtelen felindulásból ellenem elkövetett. És még ez sem lett büntetőügy tárgya. ...vagy amikor császármetszés után négy hónappal nekem dolgozni kellett járni mert ő inkább otthon heverészett. És még hány ilyet tudnék sorolni. ...mostanra valamennyire megszabadultam ezektől a dolgoktól. És most kellene újra felvennem ezt a keresztet???
...Olyan volt az egész, mint mikor egy magoncra rátesznek egy nagy téglakupacot. A magonc élni szeretne, megkeresi magának a téglák között a fényt és levegőt. Ki is hajt, és leveleket, termést is hoz. Persze ott, ahol a fényhez, levegőhöz nem jut hozzá, erőtlen, fehér, girbe-gurba marad. Aztán egyszer csak elveszik a téglákat mellőle - amikre támaszkodott, ez is milyen ellentmondás, az elnyomóba kapaszkodni - és ott áll a vad viharban, erőtlenül, gyönge szárral, támasz nélkül. Ilyen érzésem volt, mikor Nagy Fal elköltözött. Hosszú idő kellett, mire valamennyire megerősödött az a gyenge szárrész, de úgy érzem, most már bírja a terhelést. Nem roppan össze a viharoktól. Bírja a magányt. Örül a napsütésnek.
...semmi szüksége újabb téglakupacokra... de mi lesz a lányommal?
Az én gyerekeim még kamaszok. Akármilyen linkek és nagy pofájúak, mégis a gyerekeim. Én vagyok az egyetlen ember, akire valamelyest számíthatnak. Nekem erősnek kell lennem azért, hogy ha kell, meg tudjam őket oltalmazni. Szükségük van a biztos családi fészekre.
...szükségük van rá... érted?
Gáspár Laci: Hagyd meg nekem a dalt