Az utóbbi évek történetsorai általában arról szóltak, hogy adva van egy jóképességű fickó, akit nők kisebb-nagyobb csapatai (de minimum ketten) szeretnek, ilyen/olyan minőségben... köztük én is.
Észrevettem ezeknek az n/m kapcsolatoknak egyetlen, ám igen lényeges közös jellemzőjét. Mi nők (minők) alapvetően el tudjuk fogadni, ha azt, akit szeretünk, más is szereti. Illetve... a többségünk el tudja fogadni. Sőt, komoly együttműködésre is képesek vagyunk a szeretett ember közérzetének javítása érdekében. (Néha igen bensőséges módon is akár... erre is van legalább három példa, amit hirtelen fel tudnék sorolni, ebből kettőről már értekeztem is e helyen. A tangómuzsikára zajló harmadiknak a múltkorokban volt egy szemtanúja, szegény csak azt hajtogatta: "de semmi feszültség nem volt itt... mindenki laza volt és nyugodt.. szeretetteljes... nagyon jól éreztem magam a társaságotokban" - kellettek hozzá arcizmok és tapintat, hogy ne nevessem el magamat, és ne kezdjek el vidéki barátnőnknek magyarázkodni a látott performance miatt, - de nem tettem. Ő nem tud a majd'egy évvel ezelőtti, órák hosszat tartó női vihogásról, amit ketten követtünk el a harmadik szereplő távozása után, sem arról a szeretetteljes beszélgetésről, ami akkor megtörtént köztünk - sem semmiről, ami ehhez az apró és lényegtelen mellékszálhoz tartozik. Nem is lényeges. Annyit tudok csak a dologhoz hozzáfűzni ma is, és nem többet, hogy vannak az életben nem várt bónuszok, kellemes pillanatok, pont a barátság határán, amelyeket az ember nem gondol tovább, és tudja, egyszerűen tudja, hogy ezen a helyen az összes hülyeségével együtt, maradéktalanul elfogadják - és ez egyszerűen jó érzés. Ennyi, és nem több.)
...
Egy dolgot viszont nem tolerálunk.
Azt, ha ez nem így van. Ha a másik nőben nincs szeretet az őt (is) szerető szerettünk iránt.
Én legalábbis ezt nem bírom elviselni. Nagyon nem. Megbocsáthatatlan bűn a részéről, sokkal inkább, mint bárminemű látens vagy nyílt féltékenység vagy ellenszenv.
(Ennek ellenpéldája Machinátor működése a férjével kapcsolatban. Bár kissé röhejesnek találom, hogy már bulikra se meri elhozni, - mintha az ő férje lenne az egyetlen háromlábú a brigádban; - némileg sajnálom is barátomat, a Halat Aki Nem Tud, ..de tulajdonképpen nem hoz ki belőlem a viselkedése mélyebb érzelmeket, mert tudom, hogy az egészet rosszul értelmezett, úgynevezett szeretetből csinálja. Akit pedig szeretnek... hát az szenvedhesse el a Szent Szerelem nevében az összes ilyen hülyeséget. Vagy meneküljön. Vagy akármi. Ü dóguk - mondaná a székely.)
...
Tulajdonképpen mindig is érdekelt volna, hogyan működik mindez lélektanilag fordított helyzetben? Hogyan viselkednek egy ilyen szituációban a férfiak?
A múltkori bulin módom volt ebbe belepillantani.
A kocsmabulikába azzal az eltökélt szándékkal mentem el, hogy nincs az a hervadt alkesz, aki engem megakadályozhat abban, hogy én jól érezzem magam, csakazértisnahát. Állítólag táncika is lesz - akkor már nagy baj nincs, nincs az a randa fiú akivel én néhány Bailey's után ne tudnék táncolni, csak zene legyen.
Hamar feltűnt, hogy itt ma este én leszek az ügyeletes helyi jellegű királylány - a mindkét nembeli felhozatal ismeretében ebben nem sok meglepő volt, ráadásul először tévedtem a szent helyre.
De két fickó különösen lelkesnek tűnt.
A kékszemű korombeli, zömök, pocakos srác volt, intelligens arcvonásokkal, értelmes - és sokszor törvénytelen - tekintettel. Vele kezdtem a táncot és a beszélgetést, tekintettel arra, hogy az okosabb fajtából valónak tűnt - egy ilyen helyen pedig egy dologból szokott általában hiány lenni: értelemből. Esetében nem volt; ha nem is volt a csúcsok csúcsa (el vagyok kényeztetve ezen a téren sajnos), de annyi mindenképpen akadt, hogy érdekes legyen a beszélgetés.
- Vetít. Ez is vetít - azonosítottam az ismerős jelenséget, és ezt követően érdeklődő, ábrándos szemekkel, ám a mesélőt teljesen hülyének nézve hallgattam tovább. (Sajna ez alighanem lesírt rólam, mert az este folyamán alkalmi beszélgetéseink során többször is, fájdalmasan felsóhajtott: "nem hiszed, ugye?" ...A performance tökéletes volt, és nekem erősen kellett ügyelnem, hogy hangosan fel ne röhögjek.)
Kisvártatva azonban becsatlakozott a vigasságba a kollégája.
Barna hajú/szemű srác, teljesen hétköznapi, szolid figura, vagy egy tízessel fiatalabb nálam - abból a fajtából, aki senkinek nem tűnik fel, akire véletlenül sem lehet ráfogni, hogy a legcsekélyebb mértékben intelligens, különleges vagy különösen vonzó.
Volt viszont valami, amitől nagyra nyíltak mégis a szemeim, úgy három taktus után.
...ááááááá... ez a fickó piszok jól táncol!!!
Tudjuk, a tánc is olyan, hogy abban két ember vagy összeillik, vagy nem. Vannak a baráti brigádban vérprofi táncosok, akik mellett mégsem tudom maradéktalanul jól érezni magamat - talán épp azért mert ők vérprofik - és van egy hatalmas kivétel, Frici, az Őrangyal, akivel mindig élmény a tánc, ösztönösen megtaláljuk a megfelelő, összeillő mozdulatokat, lépéseket, ritmust. Ha pedig véletlenül mégsem, akkor összenevetünk - részemről olyankor a teljes elfogadás állapotában vagyok, tudom, hogy térdig letaposhatom a lábát, akkor sem fog a legcsekélyebb mértékben sem megorrolni rám, tán még örülne is ennyi törődésnek.
...PG ismeri a barátait, számtalan hosszú irománya egyikében emlegette is őt, "Bulibáró" titulust adva neki. Kiéreztem én ebből egy enyhe irigységet, ami a maga nemében megint csak nonszensz: PG az összes hülyeségével együtt egy értelmes, helyes, társaságbeli fickó (lehetne, ha nem harcolná le magát rendszeresen) - Frici meg, szegényem, hiába van akkora szíve, hogy annak leírása nem férne el egy négyszáz oldalas könyvben, mégis az a kategória, akire okosnak nevezett, de igazából csak kirekesztő hölgyemények (barátnőim..) azt mondják: "Egy bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá."
De térjünk vissza a kocsmabulikába és a hófehér sportcipők tulajdonosához.
Azok a cipők nagyon meggyőzőek tudtak lenni, és mi végigtáncoltuk az egész éjszakát, csak ritkán megszakítva némi ph érték magunkhoz vételével. Ilyenkor a kékszemű lesből támadott és folytatta a vetítést. Amikor pedig épp nem vetített, szorgalmasan hurcolta az italokat nekem is és a barátjának is.
Mert, hogy érdekesebb legyen a sztori, hamarosan kiderült, hogy a két fiú országos cimbora. Sőt, kollégák, sőt, szomszédok, sőt, még fusizni is együtt szoktak, sőt a családtagjaik is baráti viszonyokat ápolnak.
Volt bennem egy rövid hezitálás a "melyiket is válasszam lovagomul ma estére" témakörében (tudom, ósdi 1/1-es panelek mentén gondolkodom), végül eszembe jutott a közkeletű bölcsesség:
"Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen."
Elméláztam a dicső múlton, és eszembe jutott, hogy 10 esetből 11-szer én az értelmesebbnek látszó idősebb fiúkát részesíteném előnyben: alkatilag, arcvonásokban, észjárásban stb. sokkal közelebb áll hozzám, mint a másik.
Sajnos erről az is beugrott, hogy 10 esetből 11-ben esnék pofára. Így, vagy úgy, de arcommal érinteném a nem túl tiszta padlózatot, az egészen bizonyos.
Ez az érvanyag ebben a formában már meg is győzött arról, hogy mi a teendő.
A táncikát tehát folytattuk hajnali kettőig - már mindenki kidőlt, csak mi ketten bírtuk még - és ismét meg kellett állapítanom, hogy nem volt rossz hatással az állóképességemre az utóbbi időben abszolvált heti többszöri 2,5 km úszás, igazán nem.
Mélypont mindössze egyetlen egyszer adódott az este folyamán. A pénzbedobálós zenegép repertoárjába (Rázd meg, gyere, gyere; nézése meg a járása; Pokerface és vidéke - ezeket csak azért jegyzem, hogy fogalmatok legyen a hely színének vonaláról) valahogy bekerült ez a nyomorult zeneszám, Csuka Mónikával meg a bőgő sirályokkal - még az is lehet, hogy én voltam, aki beválasztotta; ez is valami tudatalatti mozdulat lehetett, István azt mondaná: "Az intelligenciák!" - hát akkor az intelligenciák egyenesen hozzá zavartak, mert bizony, amíg Csuka Mónika csodálatos zenéjére összebújtunk Gidával, és ő a nyakamba temette az arcát - ami önmagában egy megható mozdulat volt, és akár örülhettem is volna neki, (már csak a -10 évre tekintettel is), ...nekem nem volt jobb dolgom, mint rezzenéstelen arccal befelé zokogni Istvánra gondolva és újra érezni azt a rettenetes, marcangoló hiányérzetet, ami egyszerűen abból a tényből adódott, hogy ő nem volt jelen.
Csuka Mónika: Sirályok sírnak
A hiányérzet annyira hirtelen jött, annyira elemi és fájdalmas volt, hogy nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy ki ne essek a szerepemből.
Mikor végre elszabadulhattam, odaálltam a pult mellé, és rázúdítottam kocsmárosné barátnémra és az ott inhaláló kékszeműre az egész katyvaszt. Bemutató előadást is tartottam hozzá: kinyújtottam mind a két kezemet, megmutattam a két gyűrűsujjamat, melyeken még István rendezte el nagy műgonddal a rubinköves gyűrűket: a balra került át a Nagy Faltól kapott nagy rubinos, és a jobb kezemre a kis, szív alakú rubincseppet tartalmazó gyémántos gyűrű, mely szögletes és itt-ott éles és húsba vágó, mégis letehetetlen, mint ez az egész.
(Felrémlett kamionos haverom elképedése, mikor mindezeket meglátta, és megkérdezte:
- Hát neked hány pasid van? - és akkor arra gondoltam, hogy két gyűrűsujj, két gyűrű, ennyi pont, bőségesen elegendő. Nekem már nem kell többé senki. Legalábbis komolyan biztosan nem.)
Tehát, mikor a kékszemű megkérdezte, hogy mi a baj, és tulajdonképpen mit is akarok én itt most, már tényleg nagyon kellett figyelnem, hogy el ne bőgjem magam - nem tehettem mást, körbemutogattam az újabb gyűrűt, kicsit ütögetve, kicsit szeretgetve - metakommunikáció szintén jelezve az egész ambivalenciát, amit az elkövetés módja és körülményei kihoztak belőlem - és csak hadonásztam, mint egy hülye, miközben olyasmiket mondtam, hogy a világon semmit, én egyszerűen csak el akarom felejteni ezt az egészet, de nem tudom, egyszerűen nem megy, lesből támad és lever - és a kékszemű megértően bólogatott, hiába, értelmesebb fajta, láttam én ezt rajta már az elején.
Gida nem vett részt ezeken a beszélgetéseken, ő nagy dohányos, ilyenkor mindig kiment egy gyógycigire, boldog emberek a tudatlanok, gondoltam én, ugyanakkor hülyén éreztem magam, hogy egész éjjel vele táncolok, a másiknak mégis sokkal többet elmondtam önmagamról.
Az este tovább haladt a maga útján, a kékszemű szorgalmasan hordta az italokat, látszólag nagyfokú lojalitást mutatva a barátja irányába. Közben táncikáltunk ketten-hárman-néha négyen is ha valamelyik csaj beszállt, de igazából egyik fickót se nagyon érdekelte a helyi törzsközönség női része, pedig voltak köztük egész formás egyedek is.
Hogy őszinte legyek, hajnali fél kettő felé már kezdtem baromira unni őket.
És nem, nem akarta egyik se feladni.
- Eszem megáll - gondoltam.
Tulajdonképpen már nem is tudtam, mi tévő legyek, megkerestem a csajokat, hogy lassan készülődjünk - mélységesen egyetértettek velem. Visszaindultam a két magára hagyott fiúkához, és akkor egy pillanatra valami nagyon furcsát vettem észre.
Látszólag valami laza beszélgetést folytattak, hogy miről, azt sajnos a zene miatt nem igazán értettem, talán munkával volt kapcsolatos a téma.
Viszont ahogy egymásra néztek, a testtartásuk - abban semmi laza nem volt.
- Ezek mindjárt megverik egymást - esett le nekem, és ez baromi kellemetlenül érintett. Idáig végképp nem akartam feszíteni a dolgot - különös tekintettel a fent leírt őszintére.
Szerencsére kocsmárosné barátnőm rövid úton zárórát hirdetett.
Mikor kiértünk, zuhogott a hó, beterítve utcát, autókat - mindent.
Kékszemű barátunk előadott még egy kocsitakarítós-taxisstresszelős performance-ot. Közben odaszólt nekem:
- Megadod a telefonszámodat?
- Miért tennék ilyet? - kérdeztem vissza kerekre nyílt, ártatlan szemekkel.
Nem tudott mit mondani erre, és a szemem sarkából láttam, hogy Gida félrefordul, elfojtva egy vihogást.
- Jó lesz ezeknek holnap reggel a melóhelyen - futott át az agyamon, de szerencsére elindult velünk a taxi, ott hagyva a hősszerelmeseket.
- Ennek a Lacinak is van már legalább három mája! - mondták este barátosnéim, a kékszemű hősszerelmes alkoholfogyasztási szokásaira gondolva.
- És mi a helyzet Gidával?
- Ő? ...ő rendes fiú. Ha úgy gondolod, randizz vele nyugodtan. Pár napig el fog téged szórakoztatni - utaltak a csajok a köztünk uralkodó erőviszonyokra. (Mert a legfőbb erogén zóna az agy..)
Rendes fiú, rendes fiú, de hülyén éreztem magam a barátnőim előtt már a gondolattól is. Nem kicsit.
Legyek egy igazi női f@szkalap, és kérdezzem meg tőle:
- Cica, van gazdád?
Áááááááááááááááááááááá......
István, mit tettél velem?
Én eddig hittem a Szerelemben.
Most meg...
Hagyjuk is.
LL. Junior - Mr. Ragamoffin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.