Haverok, buli, fanta

Tartozom még némi zanzásított élménybeszámolóval a farsangi bulika tárgykörében. Hezitáltam sokáig, hogy mit is írhatnék, mert annyira szélsőséges volt.. mint általában mostanában minden.
De megpróbálom összeszedni magam és kiírni a lényeget. Legalábbis egy részét.

Kezdjük azzal, hogy PG barátom végül is elgyávult, magára maradt innen 170 kilométerre a pár üveg vörösborral. Nem ért nagyon váratlanul a dolog, ismerem őt már egy ideje, még akkor is, ha sohasem láttam - de tudjuk, ő az az ember, akinek mostantól mindig van egy mentsége.

Tehát továbbra is beszélgetünk, és ő talán az egyetlen ember, aki ezt tőlem igényli is. Sőt, tegnap kiprovokálta - pedig semmi kedvem nem volt élni sem. Még akkor sem, ha az sms-emre nem vártam választ.
Nem vártam választ, mert tudom, hogy túl sok érzés egy szívnek egyszerre a szeretet és a gyűlölet - és ha az a szív gyűlölni akar... más nem fér már bele.

Mégis fájt.

Ezzel együtt, jó volt, hogy PG éjjel kicsit kizökkentett a kavargó gondolatokból és az önsajnálatból. Már délután nagyon aranyos volt, azzal a puha pulcsi szöveggel - mint egy kamasz, pedig nagyon igyekezett felnőttnek látszani.
Igen, ilyenkor mind olyan kedvesek tudnak lenni.
Legjobb lenne megmaradni ezen a szinten, azt hiszem.
Mindenesetre beszélgetésünk baráti vonulata éjjel teljesedett ki. Elpanaszoltam neki aktuális bánataimat és kicsit szidtuk együtt Machinátort, megegyezve végül is abban, hogy mi mégiscsak mind barátok vagyunk, és Machinátor akármekkora önző kosságos valaki, mi mégis szeretjük. Már csak azért is, mert túl jók vagyunk ahhoz, hogy tartósan haragudjunk - és ez az ő szerencséje.
Volt okom, hogy ezt taglaljam PG-vel.
Sajnos már megint volt.
Nem szoktam harmadik félnek panaszkodni - de a bulikán történt valami, és nekem megint elgurult a gyógyszerem.

No de kissé messzebbről kell ezt az egészet kezdeni. Mondjuk tavaly ősznél.
Akkor még nem kezdődött el ez az egész István és énközöttem (dehogynem, csak még mindig nem jutott el a tudatküszöbömig), mikor az előző csapatépítő tréninget tartottuk.

Azon a bulin se történt semmi, legfeljebb annyi, hogy bánatomban becsiccsantottam (épp akkortájt nyerte el Csaba végleg a lapátot), Gabi lépcsőházában széttörtem egy üveg bort, gyalog negyedikről fel is takarítottam - ez a jelenet később István lépcsőházában színjózanul és a stressztől megismétlésre került - ő se díjazta, még annyira se, mint szegény Gabikánk, akinek később ráadásul leszakadt velem a WC-je is, pedig nem tettem semmit vele, esküszöm - ezt az eseményt hónapokig tartó küzdés követte, mire sikerült helyre állítani... és mindez nem volt elég, jól bemutatkoztam a Fantomnak is aznap.

A Fantomot ismertem már, mint ahogy ismertem PG-t és még sok más embert mielőtt bármiféle kommunikáció zajlott volna közöttünk. Barátaim azt is fogják tudni, ha véletlenül erre tévednek, hogy kiről írok és miért ez a neve - de erre nem akarok most kitérni.

István teóriája szerint minden emberi kapcsolat egy összenézéssel kezdődik - és nem lehet tudni, hová jut, mi lesz a vége. Visszagondolva az életemre, igazat kell adnom neki.
(Ennek fényében különösen érdekes az a jelenség, hogy mennyire szenvedtem, mikor Szomszédasszony elcipelt arra a tantra-estre, és nekem minden ott előforduló fickó szemébe kellett néznem egy-egy teljes percen keresztül. Megváltás volt, mikor vége lett a feladatnak.)

No de térjünk vissza a Fantomhoz.

Azt hiszem, három másodperc kellett talán ehhez a bizonyos összenézéshez - de lehet, hogy két és fél is elég volt.

Ehhez képest egész este nem foglalkoztunk egymással, látványosan és tüntetőleg nem kerestem a társaságát, egymáshoz se szóltunk (vannekembajomelégminekezzelistetőzni).
Hajnal felé valamikor egymás mellé keveredtünk. Kicsit sokat ittam és kitört belőlem az őszinte. Valami olyat nyöszörögtem, hogy én jól érzem magam a társaságában.
Hiba volt.
Ez is.
Kiderült, hogy van barátnője.
Ott végiggondoltam, hogy én egy kötözni való állat vagyok.. és különben is, förtelem, ahogy viselkedek. Már csak eldiffundálni szerettem volna.. ami valamikor reggel meg is történt.

Úgy egy hónapja, kicsivel az után, hogy István meleg, szeretetteljes kézfogásai után egyszerűen kirakott engem a Tesconál, egyik barátnőnk létrehozott egy csodálatos párkapcsolati csoportot... majd merészen beletette minden ismerősét és ismeretlenjét, nem igazán gondolkodva azon, hogy az illetőnek aktuálisan van-e komcsikapcsija vagy nincs.
Az első napokban agyalogtam azon hogy innen kilépek, húzok a vérbe, mit stresszelnek engem ezzel az egésszel? Még hogy párkapcsolat. Talán a Holdon.
Amikor épp nem akartam menekülni, telesírtam az üzenőfalat. Mi mást tehettem volna? Nekem kegyetlenül fájt a lelkem - még most is nagyon fáj. Sajnos beszélnem kell róla, és nincs pszichológusom. Illetve... akkor még nem volt.

Most már itt van nekem PG. <3

A Fantom is bekerült ebbe a csodás csoportba, és meglepetten tapasztaltam, hogy elmúlt a párkapcsolati státusza.
Vannak ilyen csodák... az ember beborogatja, elmúlik.
Kár, hogy a szívfájdalmat, ami utána jön, nem ilyen egyszerű kezelni.
Persze az ember igyekszik.
Én is igyekeztem.. ez is hiba volt.
Rövid levelemre, melyben emlékeztettem egy őszi beszélgetésre, még rövidebb választ kaptam.
A lényege az volt, hogy szép, meg jó, meg minden, de én most épp kivagyok. Szóval menjek bőgni, ahová akarok.
Milyen szép és önzetlen hozzáállás volt ez tőle. Mindenféle lávcsitól függetlenül.
Úgy igazán.
(Tegnap este tényfeltártam PG-nek az eseménysort, és hozzátettem, hogy ő sokkal, sokkal különb. Hisz, bár épp haragban voltunk, egy szóra jött segíteni nekem. Ez olyasmi, amit az ember nem felejt el embertársának.)
A fentiek szellemében készültem hát a bulikára, leírva a Fantomot a föld alá kb. száz méterre - mikor is barátnőim kitalálták, hogy ebben a nevezett csoportban is hirdessem meg a felülmúlhatatlan hepeninget.
Nem nagyon láttam ennek más értelmét, mint a Fantom jelentkezését, - pár napig hezitáltam is, hogy most kell-e ez nekem - de aztán úgy gondoltam, ha akarják, hát legyen. Mit érdekel engem ez a szivar, emberileg gyökkettő, akkor meg nem mindegy? Elférünk ketten is egy csárdában, széles, tágas a tér - és meghirdettem a bulikát ott is.
Na ez is hiba volt.
Még fél óra se telt el, kaptam is rá rögtön olyat, hogy majdnem nyuszikát fogtam.
Valami olyasmit, hogy ha őt valaki nem viseli az inkább kerülje el a helyet, mert ő jön.
- Kisapám, én vagyok a szervező - vertem volna képen, de nem tudtam, csak a monitort bámultam, hogy most miaf@sz van?

Végül nem reagáltam semmit, próbáltam a jelenséget kizárni a tudatomból, amennyire tőlem telt.

A bulira meglepően sokan eljöttek, mióta én tag vagyok, talán ez volt a legnépesebb buli - aminek nagyon örültem, mint Közösségi Szellem vagy mi a tököm.

Beállított persze ez a szerencsétlen is, meglepően szelíd ábrázattal próbálkozott, én előtte háromnegyed órát kotlottam a konyhában, hogy Könyvmoly halas szendvicseit összerakjam (ők még nem voltak sehol, már megint elb.szták az időt, mint rendesen), és akkor jött ez a hátamraegypúp, és elkezdte eszegetni Könyvmoly szendvicskéit, még tán meg is dicsérte volna a kreálmányomat, de én ezt tőle különösen nem szenvedhettem, - gyakorlatilag megérkezése után a tizedik percben leoltottam mint a lámpát, közölve, hogy ezt nem neki csináltam.

Később volt egy bejövő hívásom. Az asztalon volt a telefonom - zártkörű a buli - és ő felvette és odaadta, hangosan - és helytelenül ejtve - a hívó nevét. (Informatikus kollégám volt, akire péntek este tízkor jött rá a dolgozhatnék, lévén neki is a sokadik állása - ő az, aki mindig furcsa helyszíneken talál meg: Haláp-hegyi kiránduláson, kocsmai züllésen... ez van, az ő időbeosztása már csak ilyen). Mire letettem a telefont, leesett valami.
Nekem van bőrtokom...
Kihajtotta, és megnézte, ki a hívó fél.
Eszembe jutott, mit mondott István DájáNáról, hogyan zsürizte az üzeneteit, telefonjait, hogyan avatkozott bele az életébe.

Ennyi elég volt, hogy szintet lépjen bennem a harag.

Így már meg is volt alapozva az este hangulata, szerintem az a csoda, hogy nem verekedtünk (na jó, kicsit, bár inkább részemről volt egyoldalú verés).
De nem maradt adós, többé-kevésbé agyon bántalmaztuk egymást, pszichikailag mindenképpen.
Mindezt nagyjából vidámnak tűnve.
Vagy nem is annyira.

Mindenesetre a rúdtáncos performance-t is előadtam, bár mindent elkövetett, hogy beégessen vele, de nem annyira jött össze neki.
...
Részemre ott jött el a mélypont, mikor egyszerűen faképnél hagyott a táncparketten. Ennél már csak az volt rosszabb, mikor kimentem levegőzni, és ott találtam a csajokkal. Machinátor épp mesélt valamit, és egy elkapott mondatfoszlányból összeraktam, hogy Forradalmárról volt szó - az összenézésükből azt is láttam, hogy azt a históriát Machinátor megfelelő felhangokkal, a maga egyszerű felfogásában tálalta már.
(Mert ő olyan kib@szottul racionális... főleg, ha másokról van szó.)
Abban a pillanatban tudtam, hogy én itt siralmasan és végképp hülyének vagyok nézve, és ez a két ember tulajdonképpen megérdemli egymást.

Ütni tudtam volna, ordítani és ütni. De inkább csak ott hagytam őket.
És megértettem, mikor PG tegnap este azt írta, hogy Machinátor neki már nagyon sok emberi kapcsolatát elrontotta.

Később a Fantom elment, és én ültem, magam alá roskadva. Igazi szeretteim: Frici, az Őrangyal, Könyvmoly és Írónőnk vigasztaltak, és valamikor a buli vége előtt kicsivel már újra tudtam táncolni is, ha nem is mosolyogva.

Pár nap eltelt, mire ezt az egész élményt valamennyire fel tudtam dolgozni. Mint általában, most is az uszoda vize segített benne. Míg róttam köreimet a nagy kékségben, azon tűnődtem, hogy honnan olyan átkozottul ismerős, amit most érzek?

És rájöttem.
Csaba viselkedett így velem az elején. Ugyanígy igyekezett heccelni, manipulálni, belepörgetni valamibe és én - akkor még tapasztalatlanul - ebbe hagytam is belerángatni magam.
Még a nyomozás, ellenőrzés, kontroll része is stimmel a dolognak.
Felrémlett bennem az érzés - engem nem szerettek - és eszembe jutott a dicstelen vég is, mikor is hét évnyi viszonzatlan odaadás, ápolás és tutujgatás után arra lettem érdemesítve, hogy női létem legintimebb titkait kijátsszák egy harmadik félnek.

Lehet, hogy paranoiás vagyok én is?

De nekem még egyszer ilyen nem kell.
Soha többé nem kell olyan, aki nem szeret engem.

...igen, még mindig nem hiszem, hogy István nem szeret. És ez nem fog megváltozni attól, ha még undokoskodni fog, vagy bánt bárhogy.
Mert neki elhittem.


Zámbó Jimmy: Gyere, sírj a vállamon
(Bőgjetek, hoztam egy kis nyálat. Hogy ne csak én szenvedjek már. Nahát.)