Sok bánatom mellett ma apró, nem várt öröm ért.
A platánosban voltam, mikor Kékhemüék eljöttek egy iratért. A nagy, fekete, sok karikás főnöki autó lefékezett a kovácsoltvas kapu előtt. Sofőrünk lehúzta az ablakot, odaadtam neki a számára szükséges nyomtatványt - de a hátsó ülésről hangos "szia,szia Gabi" hangzott, majd kinyílt az ajtó, kipattant belőle Kékhemü, megkerülte a kocsit a zuhogó havas esőben egy szál elegáns öltönyben, elkapott, megölelgetett, megpuszilgatott.
Abban a pillanatban elöntötte a szívemet a szeretet, öröm, megnyugvás, - mindaz a keverék, amit Forradalmár "inspiráció" néven nevezett, s amit oly gyakran éreztem Kékhemü társaságában a gyönyörű, intarziás asztal mellett tartott meetingeken, mikor is ketten beszéltük meg a stratégiai és taktikai lépéseket.
Azok után a beszélgetések után mindketten energikusabban keltünk fel az asztal mellől, mint ahogy leültünk, pedig keményen végigdolgoztuk azt az egy-másfél órát, lépésről lépésre, feladatról feladatra.
- Azt mondta, hogy szeretett veled dolgozni - mondta a múltkor a titkárnője.
- Igen, én is Vele - válaszoltam. (Pedig kevés ember van, aki ezt elmondhatja Vele kapcsolatban).
A titok talán az, hogy mindketten szerettük amit csináltunk? Vagy talán a személyiségünk is ilyen hatással van a másikéra? Nem tudom.
Mindenesetre hatalmas sóhajjal szakadt ki belőlem, számomra is meglepő módon:
- Annyira hiányoztok!
Abban a pillanatban már szégyelltem, hogy kimondtam - de igaz volt, és én őszinte ember vagyok.
Meg hülye is.
- Vivi mondta, hogy azért bejössz néha.
- Igen, két hetente az anyagokért.
- Beszéljek XY-nal, hogy találjon neked bent az irodában feladatot?
Itt felrémlett bennem XY - számomra - kissé ambivalens alakja, és köszönettel, mentegetőzve hárítottam.
Közben valahol hátul, az agyamban végigfutott valami ellenőrző program XY-t illetően.
Igen, az az üzleti terv brilliáns a maga rengeteg nullájával.
Mégis... mégis...
- Kell félteni ezt a fiút? - kérdeztem meg magamtól.
- Ügyes ő... talán nem. - jött a válasz, de a "talán" még este, az uszoda vizében is vissza-visszajött mint lágy, mégis kellemetlen motívum.
Mindenesetre megindokoltam a nemet - azzal, hogy elárultam Neki az elmúlt hét legnagyobb titkát. (Most majdnem azt írtam, hogy még senki nem tudja a családomon kívül, de ez nem igaz - egy embernek elárultam - de ő nincs Magyarországon jelenleg).
Láttam, hogy elkerekedett a szeme.
Ez az! Szeretem, ha másképp néznek rám! - gondoltam, és arra gondoltam, hogy éppen ez az egész dolog lényege. Legalábbis számomra ez jelenti a hozzáadott motivációt.
Aztán elköszöntünk hamar; este beszéltem Sofőr úrral, és még ő is észrevételezte a nagy szívélyességet.
- Hát igen - gondoltam magamban.
Aztán hozzátettem:
- És Ő a legkevésbé szeretett főnököm.
Nekem q.va nagy szerencsém van.
A főnökeimet illetően mindenképpen.
Ez is valami.. ha nem is az, amire valójában vágyom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.