Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Ennek az embernek volt egy döngölt padlójú, csinos, rendezett pincéje. A pince sarkában békésen álldogált három szépséges, kecses, elegáns amfora. Az ember pedig szorgalmasan töltögette az amforákat édes nektárral, drága borral, különlegesen ízletes nedűkkel. Így ment ez hosszú-hosszú éveken át. Az ember csak töltögette a drága amforákat, töltögette, mígnem...
Történt egyszer, mikor az egyik amfora már majdnem csordultig volt, hogy az ember egy óvatlan mozdulatot tett a keskeny pincében. Fordulás közben felborította az amforát, amely hangos csattanással esett darabjaira, a belé töltött drága nedű szétfolyt a padlózaton.
Az ember megsiratta a törött amforáját, melyet hiába próbált már összeragasztani, sajnos nem sikerült. Érezte, milyen hatalmas veszteség érte - s szomorúan látta, hogy ahol a drága nedűt beszívta a pince földje, ott előbb sár képződött, majd a sár megkeményedett, megcserepesedett, mint a sivatagban a vándor ajka - s tudta már, hogy ezt senki többé fel nem puhítja, az ott marad, örök emlékéül a valaha volt amforának és a sok, bele töltögetett drága nedűnek.
Aztán, mit volt mit tenni, folytatta a megmaradt amforák töltögetését. De már nagyon, nagyon óvatosan mozgott, félve, nehogy felborítsa őket, s ezzel okozza vesztüket.
Nem is borította fel.
De az egyik amfora gyengébb anyagból készült, nem bírta a túlterhelést... és egy napon, mikor az ember épp egy nagyobb adag nektárt szeretett volna az amforákba tölteni, egyszer csak... elhasadt.
Elhasadt, és a sok drága, édes nektár mind a pince földpadlójára folyt.
Lett is ott akkora sár, hogy nem lehetett arra járni sem. Az édes nektár összekeveredett az ember sós könnyeivel, aki a pincelépcsőn ülve siratta elveszett, kedves amforáit.
Addig-addig sírt, míg a nagy bánattól egyszer csak elhasadt a szíve.
Így aztán a harmadik amfora örökre, félig üres maradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.