Alapok és tetők

A nappaliban ismét esik az eső, és ennek kapcsán újból eszembe jutott az a kissé zavaros gondolatmenet, amin vasárnap, az első nagy beázás okozta károk enyhítése közben morfondíroztam.
Ha esetleg olvasás közben azt gondolná valaki, hogy teljesen hülye vagyok, szeretném megnyugtatni: nem hülye, csak INFP, azaz minden jelenségét a világnak elsődlegesen belül értelmezek, a belőlem kiváltott érzéseken, gondolatokon keresztül.
Ebből néha egészen furcsa képzettársítások születnek. Most megosztom Veletek az egyiket, Ti szegények.
...
Röviden összefoglalva: a nyomorúságos tető, mint az várható volt, megadta magát és emiatt a nappali beázik. Elég rendesen, ahhoz képest mindenképpen, hogy Andiék valami javítgatásfélét csak csináltak rajta nyár végén. Sajnos az egyik deszka is megadta magát, és behorpadt, a meggyűlő víz pedig utat talált a kátránypapírrétegek között.. gyakorlatilag sz@rrá áztatva a nappali szőnyegét és padlóját (ami egy vékony linóleum a betonon).
András fiam ezzel kapcsolatosan ismét elmondta, hogy le kellene szedni a tetőt, ráfalazni hogy meglegyen a minimálisan elfogadható belmagasság, koszorú, kefnik, beton, térdfal, gerendázat, cserép... elfáradtam mire végigírtam. Mindez tulajdonképpen egy-másfél millióból megvalósítható lenne. Tulajdonképpen.
- Kisfiam, ennek a háznak nincs egy tisztességes alapja. Alap nélküli házra tegyek koszorút?... és különben is, mi lesz, ha megszűnik a munkahelyem, és nem fizettem a hitelekbe eleget hogy legyen pár hónapnyi nyugtom, mire új munkahelyet találok? Építünk a banknak házat?
...persze tudom, hogy valamit mindenképpen kell ezzel a tetővel csinálni. Csak az nem tiszta még, hogy tulajdonképpen mit is.
...
És akkor (épp a szőnyegből próbáltam a nagyja vizet kinyerni) eszembe jutott a volt kollégám.
Régen volt, Andi akkor született, én pedig Nyáregyházáról jártam fel a Szabadság-hegyre szoptatós anyaként napi tíz órákat dolgozni, mert Nagy Fal inkább csak otthon heverészett a gyerekekkel, nekem meg olyan órabérem volt, ami még most se számítana rossznak, nemhogy 17 évvel ezelőtt. Tehát félholtan is mentem. Császármetszés után négy hónappal már dolgoztam. Vonatoztam. A WC-ben fejtem magam. Mert enni kellett adnom a gyerekeimnek.
(Vannak nehezebben megbocsátható dolgok, ez egy ilyen, de nem ez a legrosszabb. Ó, nem. És nem is András születése.)
...no szóval, akkoriban volt egy kedves öreg kollégám. Nem emlékszem a nevére (ezek az INFP-k már csak ilyenek), de az arca most is előttem van. Ő adott egyszer egy papírlapot, és azt kérte, hogy rajzoljak egy fát.

...Ma sem tudnék másmilyen fát rajzolni. Szép egyenes, lendületes törzs, üde lombok, köztük puha fészek, benne mindig, szigorúan három fióka, éhesen, tátott csőrrel. A fészek akkor van tele, ha a fiókák száma három. Hogy ez honnan jön.. valahonnan messziről, az biztos. És az anyamadár örökké úton van, fáradhatatlanul hordja a kukacot a csemetéinek.
Majdnem tökéletes minden.
- De hol vannak a gyökerei? - kérdezte a kollégám.
- Mármint..nagyon szép fa, életerős, lombos, sudár. A fészekben a három fióka, nem kettő, nem négy, pontosan három.. és a madármama... Te vagy és a gyerekeid. Rendben van. De látod? Nincsenek a fádnak gyökerei..

Akkor szembesültem először a ténnyel, hogy elvált szülők gyerekeként tulajdonképpen a családom egyik fele (az apai ág) eleve ismeretlen számomra. Még apámat is csak ritkán láttam, nemhogy a családtagjait. Tulajdonképpen nem sokat tudok róluk. Legfeljebb annyit, hogy a debreceni temetőben némely síron nagyon ismerős nevek vannak...
(Ennek a résznek külön érdekessége, hogy nemcsak számomra, hanem Nagy Fal számára is. De ez egy másik történet. ...vagy lehet, hogy annyira nem is?.. hiszen ezek is gyökerek. Közös gyökerek.)
Magyarország egyik leghíresebb családnevét bírhatom, és még azt sem tudom, hogy apáim hogyan jutottak hozzá. Hogy mást ne mondjak.
Az anyai család pedig... hát ott megmaradt rokonok vonatkozásában (már akiket nem telepítettek ki a második világháború után) a rokoni kapcsolatok mindenféle negatív érzelemmel és fájdalmakkal terheltek, minden irányban, minden vonatkozásban. Még a nevüket sem őrizhették meg, az eljárás neve "magyarosítás", így lett Magdalena Böhmből Bihari Magdolna.
Ezekből, és az átélt mély, sötét nyomorból, melyet mindenki felejteni vágyott, ezekből kifolyólag meglehetősen gyatrák a rokoni szálak, gyenge kötődésűek. Az én kapcsolatom sem volt felhőtlen Anyuval, ahogyan neki sem Nagyival.
Tulajdonképpen a mai napig is jórészt az én toleranciám az oka annak, hogy így vagyunk ahogy vagyunk. Anyum nagyon sok mindent nem lát a lelki dolgokról... viszont tény, hogy a testi bajainak a felismerésében és az ellenük való küzdelemben nagyon eredményes, és kemény akaratereje van. Hát... ez jutott nekünk.
Lehetne rosszabb is.
...
Szombat délután beszélgettünk Anyuval és Csabára terelődött a szó. És Anyum szóba hozta ezt az apakomplexus dolgot. (Luke, én vagyok az apád! - mondta egyszer régen az én drágám, én meg nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.)
Anyu egyáltalán nem bántóan, inkább megértően beszélt. Én pedig újból, sokadszorra elmondtam, hogy nem akartam ennyivel idősebb párt, hogy előtte (Jé kivételével) korban hozzám illő partnereim voltak, és hogy az ízlésbeli/érzelmi/gondolati hasonlóságok, (no meg a stabilitás iránti igény) azok, amelyek miatt ez a kapcsolat létrejött és nagyrészt ezeknek köszönhető, hogy minden racionalitást nélkülözve fennmaradhatott.
Erre Anyum azt mondta, hogy ő is tudja, hogy lényegében gyökértelenül nőttem fel, és megérti választásom okait. Én magyaráztam valamit a pesti, múlt századi, belvárosi aszfaltműveltségről, mint kapcsolódási pontról, amelyet én Anyutól szereztem, Csaba pedig szintén otthonról hozott. Hogy ez miben nyilvánul meg, talán egy viselkedésminta lenne? - esküszöm, nem tudom meghatározni, de mindkettőnkben megtalálható, sok emberből pedig hiányzik. (Sajnos a gyerekeimből is, Andiból mindenképp.)
Aztán egy kicsit másképp kezdtem el ezen az egészen gondolkodni.
Tulajdonképpen talán nem véletlen, hogy életemnek abban a szakaszában kezdtem el az idősebbekhez vonzódni, amikor "szélviharban papír tízes" voltam. Lehet, hogy tényleg az apai védelemre, a gyökerekre, kapaszkodókra volt szükségem.
Lehet, hogy ez az egész részemről egy óriási kísérlet arra, hogy befoltozzam a lyukakat... az alapokon. Lehet, hogy ez az értelme a mások múltjában való bolyongásnak. A saját múlt pótlása. Ha belegondolok, ez azért elég szánalmas. Úgy valójában.
De ez van.

Meg amúgy is: milyen tetőt lehet rakni egy toldott-foldott alapra?
...
Leírtam ezt itt az előbb de valami nem volt gömbölyű. Percekig néztem, mire rájöttem. Nem ez a jó kérdés.
...
Hogyan építhetek igazi alapot?

(De hát van... ott van hátul, a putri mögött, csak merni kell építeni rá... 
Pfff...)