Rémálom

Már jó ideje, egyre fokozódó mértékben vannak alvásgondjaim. Sokáig "csak" a lefekvés idejét halogattam, húztam el minél későbbre... lassan fokozódó aggodalommal gondolva az elalvásra, mint egyfajta "megsemmisülésre", a nemlét egy formájára.
A téli esti borzasztószopogatás hátterében is ez állt, a "földelés" segít az önkontroll kikapcsolásában. De beláttam, hogy túl nagy árat fizetek érte a gyomrom épségével - és abbahagytam.
Az alapprobléma persze megmaradt. Sőt.
Az idő múlásával, és az idegeim gyengülésével eljutottam odáig, hogy elalvás előtt/közben párszor fel-felriadok, összerándulva és kellemetlen érzetekkel - halálfélelemmel, a nemlét érzésével -  mire végre legyűr az álom és sikerül kicsit pihennem.
Az utóbbi időben néhányszor már előfordult éjszakai felriadás is, - de mind közül a legszörnyűbb a mára virradó élmény volt.
Az úgy kezdődött, hogy este felhívott Édesanyám, és elmondta, hogy felhívta őt részegen J, és el akar jönni hozzá "elbeszélgetni".
A szőr felállt a hátamon, még a gondolattól is. Elképzeltem hangját, ahogyan részegen gurgulázik, mintha egyenesen a vodkásüveg aljáról törne elő -  nem akarom, hogy ez az ember valaha még betegye a lábát akár hozzánk, akár Anyámhoz.
Soha.
...
Este vacsorát csináltam, örültem a növénycsere akcióban kapott új szerzeménynek (menta) és a lányommal beszélgettem, nem gondoltam az egészre.
De a tudatalatti nagy úr.
...
Rohantam körbe-körbe a lakásban, a ruhám zilált volt; egy asztal két oldalán néztünk farkasszemet egymással, amerre mozdultam, arra mozdult. Nézett engem, áradt az esztelen, értelmetlen gyűlölet azokból a kék szemekből. Éreztem a rettegést, a szívem a torkomban dobogott... tettem egy mozdulatot egy irányba aztán elrohantam a másikba, a szoba felé. Utánam vetette magát. Egy óvatlan pillanatban elkapta a csuklómat.
...
Zihálva és verejtékben úszva riadtam fel, a szívem úgy kalapált, mit ami ki akar esni. Percekbe telt, mire úgy-ahogy normalizálódott a pulzusom. Megnéztem az órát. Hajnali kettő volt.
Vagy másfél órát voltam ébren, addigra sikerült lecsendesítenem az idegeimet.
Reggel nem hallottam meg az ébresztést.
...
- Morgónak ismét igaza volt, nem halaszthatom az utolsó részlet megfizetését - gondoltam. Közben persze arra is, hogy ezzel újabb kellemetlenségeket okozok magamnak... de a bankok legfeljebb telefonálgatnak, meg leveleznek, de garantáltan nem fognak betörni hozzám, hogy a házban az összes gázpalackot kinyissák, kergetőzni sem kell velük, rendőrt sem kell hívni, hogy távolítsa el őket... igen, a bankoknál is van rosszabb. Ez a rosszabb, az én esetemben, J.
J, aki nem véletlenül szokta a szobája falán az ördögöt látni.
Az sem véletlen, hogy Sasmadár feladta azt a dolgot a démonirtással.
De nappal minden démon ártalmatlanabbnak tűnik, mint éjszaka.
...
Szinte vidáman szedelődzködtem, ma könnyű napnak néztem elébe (kellett is az éjszaka után), miniszoknyát húztam térbeli kiterjedéseimre, és nekiindultam.
A villamos tele volt óvodásokkal, csiviteltek, és szinte minden ülőhelyet elfoglaltak, tehát megálltam a forgórésznél.
Nem messze tőlem egy fickó ült. Mikor meglátott, tágra nyitotta hatalmas, világoskék szemeit, végignézett, alulról fölfelé, aztán vissza... már-már mosolyogni készült.
Kevés irritálóbb jelenség van egy mosolygó-stírölő kékszeműnél. Legszívesebben bemostam volna neki egy alattit hirtelen, úgy elöntött, forró hullámban a szokásos, értelmetlen, megmagyarázhatatlan ellenszenv. Mit képzel ez magáról? Mi a f@szt képzel? Mit vigyorogsz, rohadt tök?
10 szingli nőből kilenc illegetni kezdte volna magát a helyemben. Tőlem csak annyi telt, hogy - ösztönös mozdulattal - végigmértem, lekicsinylően elhúztam a szám szélét, aztán tüntetően kibámultam az ablakon, jelezve, hogy kutyába se veszem.
Közben belül óriási fusztrációt éreztem, és tudtam, hogy ez nem normális dolog. Végül is, azért vettem miniszoknyát, hogy hátha megnéznek. Hogy néz - hát Istenem, van szeme. Magánügy. Igazából semmit nem vétett nekem. Hozzám se szólt. Mi ez a mélységes ellenségesség bennem? Szegény ipse, mivel érdemelte ezt ki, hogy megfojtanám egy kanál vízben? Alighanem nem vagyok normális. Vagy lehet, hogy már az is zavar, ha egyáltalán megnéz valaki? Hogy ennyire zombi lettem, hogy irritálnak az emberek?
Mikor épp itt tartottam, szerencsére leszállt. Leroskadtam a felszabadult ülőhelyre, és - lassan lenyugodva - tovább sajnáltam magam zombi létemért, és kicsit őt is, érezve, hogy az a lenéző biggyesztés alighanem megbántott valakit, ismeretlenül (úgy kell neki, minek foglalkozik zombikkal, még megharapják a végén és menetelhet ő is a többi között).
Még pár könnyet is ejtettem zombiönmagamért (az önsajnálatnál jobb a világon nincs), - mikor egyszerre eszembe jutott, hogy mi volt szegény ipse legfőbb bűne.
Hisz ez kékszemű!
Épp az éjjel kergetőztem álmomban egy kékszeművel.
Nem csoda, ha ma különösen utálom a fajtájukat.
Hurrá!
Nem is vagyok zombi! Vagy legalábbis... nem annyira. Nem általában a hapsik irritálnak, csak a kékszeműek. Azok is a régi, rossz tapasztalatok miatt.

Ipsénknek ma reggel peche volt.

Holdviola: Bánat utca