Az Univerzum tükrei

Jobb egy jól működő kerti csap, mint egy halódó kapcsolat - összegeztem a kerti csap mellett, a gödör szélén ülve a hétvége eddigi történéseit, ismét, kismilliomodszorra is megfogadva, hogy jó, jó, valamire biztos jó Kispestre járni - de engem ez a dolog tartósan nem tesz boldoggá, sőt, indukál bennem valami elemi hiányérzetet, melytől egyre bosszúsabb vagyok, és amelynek eredője leginkább az az egyszerű tény, hogy valahányszor ott vagyok, nem vagyok itthon. Pedig itthon a legjobb.
Ezt a bosszúságot a szeretet se tudja elfedni... nem, mert nem erre a lakótelepi életformára vagyok berendezkedve, nem ezt szeretném... csak nincs erőm ahhoz, amit szeretnék. És segítségem sincs. Sose volt. Mintha mindenki utálná ezt itt - de hogy lehet ennyi szépséget utálni? Hogyan?
...
A kerti csapot végül, nagy nehezen, sikerült működőképes állapotba hozni, és így meg tudtam locsolni a kis, felásott virágost, hogy az elvetett magoknak legalább esélyük legyen a túlélésre.
Ennek örömére, és tudatosítva, hogy már jócskán benne járunk a délutánban, nekiálltam az autóról lemosni a féléves koszt. Ez nem volt egyszerű dolog, különös tekintettel arra, hogy a víz olyan, amilyen. Tehát hiába mosom le a koszt, szép, vörhenyes foltok maradnak a kasznin a víz után, melyek csak nedvesen áttörölgetve lehet valamelyest eltüntetni.
Mindenesetre egy mikroszálas kendővel ezt is elkövettem - most fakó, de mindenképp tisztább, mint volt. Ez is valami.
Ezt követően fényképezőgépet ragadtam, és nekiálltam a mai gizgazfényképészetnek: kezdtem egy betévedt méhecskével, majd pénzvirág, almavirágok, cseresznye következett...

A kert végében, éppen a Húsvéti rozmaring mesébe illő virágainak fényképezésébe mélyedtem (szakadt melegítő, koszos póló, nyista melltartó), mikor megszólított valaki. A hang az utcáról jött.

- Elnézést, ne haragudon... nem tudja véletlenül, nincsenek itthon?

Azannya... madnem leejtettem a fényképezőgépet. A szimpatikus, értelmiségi kinézetű fickó a szomszédék házára mutatott, akik szemmel láthatóan itthon voltak - a kocsi a kertben, a szobában égett a villany.

- De, biztosan itthon vannak.
- Csöngettem, többször is, nem nyitották ki.
- Váron, mindárt bekiabálok nekik. A csengőt nem mindig hallják.
- Tudja, voltam már itt egy órája, akkor sem nyitották ki. Pedig a sarki telket szeretném megnézni... úgy tudom, eladó, és itt van a kulcsa.
- Igen, én is úgy tudom.

Közben előkeveredett a szomszédasszony, fél perc alatt lebeszélte a kedves vevőt a sarki telekről, és beinvitálta a közvetlen szomszédba, mondván, hogy az is eladó, bár nem tudni, mennyiért.

Ez volt az a pillanat, amikor először ment fel a vércukrom.

Legszívesebben ráordítottam volna szegény Erzsire, hogy ne árulgassa itt a telkemet, legyen szíves. De csak nyeltem egyet.

(Családi krónikánk egy - számomra soha fel nem fogható - fejezete, mikor Anyám a megszerzett telek felét nemes egyszerűséggel odaaándékozta Pirinek, aki a bátyám apját ápolta a kórházban, mikor gerincműtétje volt. Anyám később elvált a férjétől, mert az levágta megáról a gipszet, és ezzel a lépéssel örökre lerokkantosította magát. Pirivel és a férjével pedig 40 éven keresztül fújtak egymásra a kerítés két oldalán, mint a macskák... olyasmi volt ez, ami meghaladta az én felfogóképességemet, de nagyon ám.
- De miért csináltad? Nem lett volna elég egy doboz bonbont venni neki?
- Nem volt pénzem bonbonra.
... a fél megmaradt telek másik felét a bátyám kapta ajándékba. Nekem meg mindkettőjüktől meg kellett vennem a részét, mikor ideköltöztünk.
Az önkormányzatnál pedig közölték: sajnos nem tudnak építési engedélyt adni, mert "kicsi" a telek. Esetleg, ha kétszer ekkora lenne, akkor lehetne rá, mint tanyára, engedélyt kapni... azt hittem, beleőrülök. Jóanyám meg mosolygott. Mint aki nincs tudatában annak, hogy mit cselekedett.
Mikor Piriék távoztak az árnyékvilágból, a fiuk 6 millióért árulta a telket.
Akkor könyörögtem utoljára Anyámnak, hogy vegyünk fel hitelt a budapesti lakásra, és vegyük vissza a telket... hogy élhessem az életem végre.
Persze, akkor is nemet mondott. Mint mindig.
Próbálok nem haragudni... próbálok... próbálok... Istenem, bocsáss meg neki, nem tudta, mit cselekszik. Azóta se tudja. S ez már így marad.)

Idővel megnyugodtam, az új szomszédság nem költözött ide, ugyanúgy burjánzik a gizgaz, mint eddig... béke van, s ahol béke van és sok zöld, ott reménység is akad. ...no ezt a reménységet éreztem hirtelen elillanni Erzsi szónoklata nyomán. Hogy őszinte legyek, a tököm tele lett hirtelen mindennel... de ez még nem volt elég.

Tehát, csak nyeltem egyet, és visszamenekültem a fényképezőgép mögé... távolról figyelve a beszélgetésfoszlányokat, és idegeskedve a jövőn - mikor egyszer csak a szimpatikus fickó szájából olyat hallottam, hogy azt hittem, lenyelem a fotóapparátot ott rögtön.

- Tudja, az előbb vesztünk össze a barátnőmmel, hogy mit is akarok én itt? Gyalog kellett visszajönnöm, mert még csak el se hozott. Budaörsön lakik, egy panelban. Én meg szeretnék egy kis biogazdálkodást, gyümölcsöket, virágokat... hallani se akar róla. Nem is értem, hogy tud megmaradni a panelban.

Itt már lemerevedtem - ilyen létezik? Van? Létezik olyan hapsi, aki intelligens is, szimpatikus is, meg a kertet is szereti? Itt, Pistályban? És nem riad vissza az ezzel járó melótól?

S ha van ilyen, az miért egy panellakónak jut? MIÉRT??? Miért ilyen igazságtalan a Zélet?

...lelki szemeim előtt megjelent az a borzalmas látvány, hogy ezek megveszik a telkemet, a helyes fickó itt kapálgat majd a szomszédban, termeli a gyümölcsöt meg a zöldséget a kis barátnőnek, ez a panelp.na meg majd jön és nyávog, hogy mennyire rettenetesen utál itt lenni... hát nem biztos, hogy nem állítom bele az ásót. Látatlanba mondom.

Már csak a saját életem tapasztalatai miatt sem.

Univerzum! Kérlek! Ne tarts nekem ekkora tükröt... mert nem fogom tudni ép ésszel elviselni.
Nem kínozhatsz meg engem ennyire.
Tartsd ezeket távol a telkemtől.

Légy szíves.