A villamoson egy fiatal lány ült, akit ismerhettek, mert a néni leült szembe vele, és beszélgetni kezdett. Reszelős hangján mesélt az unokákról, akikkel tegnap találkoztak, aztán mindenféle betegségek kerültek szóba, látás- hallás- és mozgásbeli korlátok...
Párja, a bácsi, mellette állt, görnyedt háttal kapaszkodott. Volt egy olyan érzésem, hogy úgy fogja azt a kapaszkodót, mint aki attól fél, hogy ha elengedi, menten összecsuklik. (A fiatal lány nem érzett indíttatást arra, hogy átadja a helyét, és ettől én éreztem magamat kellemetlenül, pedig távolabb ültem). Persze a bácsi nem is igényelte az ülőhelyet, elvégre egy férfi nyolcvan évesen is férfi... (azt hiszem, valami ilyesmiről lehetett szó az esetében). Annyira roskatagok, annyira szánni valók voltak mindketten a maguk állapotában, hogy elszorult a szívem.
Azonban... mikor a neje hosszan ecsetelte állagromlásának kellemetlen kísérőjelenségeit, történt valami.
- Betegség, ugyan! Ez a korral jár! - mosolygott rá, és abban a mosolyban annyi őszinte, önzetlen, szelíd szeretet volt, s a szeretet mögött olyan, szinte gyermeki öröm fénylett - az adni képesség szinte ifjonti öröme, energiája - hogy egy pillanara még a lélegzetem is elakadt ettől az energianyalábtól, melynek kéretlen tanúja lettem. Szinte láttam, ahogyan - egy pillanatra - megfiatalodott a szeretetben.
Mert az ember addig fiatal, amíg képes adni... és addig boldog, míg van kinek adnia.
(Alkonyat. Megálló.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.