Tehát, az már biztos, hogy még egyszer meg kell mászni az idén a Kő-hegyet.
Mindenesetre ma nem az ott készült képeket hozom Nektek, hanem az első itthon készült felvételeket a kis Nikonnal. (Coolpix L25 ő a legolcsóbb. De legalább van!!!)
Mikor ma hazatértem, még meleg volt a lakásban. Kint épp, hogy hűlni kezdett. Tipikus nyári késő délután volt: lassan enyhülő levegő, egyre mélyülő színek. Gyönyörű színek.
Kicsit beszélgettem a szomszédasszonnyal (Csodálom az erejéért, Gabika, ...hogy honnan fel tud állni...), azután meglocsoltam szomjazó szobanövényeimet, kicsit jöttem-mentem mezítláb a drapp konyhakövön, ami kellemesen hűsítette a talpam (ilyenkor érzem, hogy igen, ez az enyém, én választottam, és ma is ilyet akarnék ide...), azután kiténferegtem a kertbe.
Először csak a csápjait vettem észre, közelebb hajoltam, hogy megnézzem, mit is látok. Mikor teljes valójában kirajzolódott előttem, tudtam, hogy itt a vég... Fényképeznem kell!!
Szerencsére a modellem türelmes volt, megvárta, míg visszatérek a fényképezőgéppel...
Persze hogy nem álltam meg egyetlen képnél.
Nem tiltakozott. Élvezte a népszerűséget, mint egy celeb.. :)
Rajta kívül hoztam még Nektek szedret,
némi száraz virág-kötészeti alapanyagot fejlődésben,
...és a külön bejáratú dzsungelem képeit.
A fotózásra a macskáim is elkísértek (hiába, a macskás vén boszorka az macskás vén boszorka):
Most pedig itt ülök a hűvös, esőillatú szobában, a házat átjárja a kellemes fuvallat. Kint még csöpög az ereszről, a növényekről a várva várt éltető csapadék, és a távolból látszik egy-egy villám és hallani a moraját. De itt már megpihen a világ, és benne az ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.