Zárt égésterű tüzelőberendezés

 Az elkövetkező napok valamelyikén ismét elővettem azt a bizonyos meditációt, és nem várt pozitív tapasztalatokkal gazdagodtam általa.

A vizualizáció ez úttal egy félhomályos, kisebb helyiségbe vezetett, amelyben egy kazánban égett a tűz. Nyitott ajtaján át látni lehetett a lángok elbűvölő lobogását; táncuk narancsos csíkokat vetett a homályos falakra. Kellemes meleg volt, és én ott álltam a kazán mellett, kezemben egy paksaméta A4-es méretű, fekete-fehér fényképpel - rajtuk a már emlegetett jelenetek - és nyugodtan, mindenféle érzelmi megrendülés nélkül, egymás után dobáltam be őket a kazán nyitott ajtaján, figyelve, ahogy a lángok elemésztik a rajtuk szereplő jeleneteket.

Határozottan könnyebben éreztem magam, mint a korábbi alkalommal. A képek mérete is jóval kisebb volt, és mintha kevesebb lett volna belőlük.

Az utolsó bedobása után még egy kicsit belebambultam a csodás, narancsos lángba.

- Zárt égésterű tüzelőberendezés - mondta valaki a fejemben a szakkifejezést, melytől nevethetnékem támadt, annyira nem illett az alkalomhoz. Ez segített elhagynom a kazánházat; s mikor magamhoz tértem, egy kóbor gondolat tartott velem.

Sajnos nem elkerülhető, hogy "találkozzak" némely jelenet főszereplőjével.

A gondolat nem érintett kellemesen, bár anyira meg sem rázott, mint az az előző élmény alapján várható lett volna.

...

Az elmúlt napokban rendszeressé tettem a meditáció meghallgatását, és észre vettem valami, a reál szférára kiható változást.

Én az utóbbi időben már minden kreativitásomnak híjával voltam - nem csak takarítani nem volt lelkierőm (amit mindig is utáltam) de még az általam korábban szeretett tevékenységek sem mentek (például a kézimunkázás).

Nos... nem tudom, mennyiben függenek össze a dolgok, de két napja kényszert éreztem, hogy folytassam a félbe maradt gyöngyhímzésemet. Rövid idő alatt nagyot haladtam vele (ma és tegnap).

Ami a fájdalmakat illeti, jelentősen csökkentek; bár ehhez az is kellett, hogy újból elkezdjem a progeszteron krémet.

A használati utasítás azt írja, hogy egy hét szünetet kell tartani havonta a használata során. Nos... a negyedik napon úgy ítéltem meg, hogy nagyon kockázatos nekem - nélküle. Most még megpróbálok "csökkentett módban" progeszteronizálni - de a 7. nap után (holnapután) vissza fogok térni a természetgyógyászom által meghatározott, a normál dózis dupláját jelentő, terápiás adagomhoz.

Mert a tűzvészt az eső oltja el a leghatékonyabban.

...

A nagy lábujjam zsibbadása kis mértékben bár, de megmaradt. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy fizikai szinten a gerincsérvem az okozója, mely eddig is okozott kisebb érzékelés zavarokat a jobb lábamban (comb, boka) - bár ilyen elemi erejű élményt még nem.

...

A reál szférában az elmúlt napokban egészen jól teljesítettem - na nem a háztartásvezetés, de a könyvelői feladatkörök tekintetében. Gyanítom, hogy az ünnepkörből még hátra lévő napokra is a munka lesz jellemző; rengeteg a tennivaló, két hét kiesett ismét, a covidnak "hála".

Ami az anyagiakat illeti, kissé elszomorított a tény, hogy egyes, várt bevételeim nem érkeztek meg - ez pusztán egyes kiadások miatt rém kellemetlen, melyeket nem sikerült az elmaradás miatt rendeznem. Félek, hogy ebből lesznek még veszteségeim... de ez egy ilyen év volt, és  ha jól gondolom, az anyagi kihívásoknak nincs még vége, azok jövőre is okozhatnak "érdekes" perceket. Mindenesetre áldást kérek ezekre a helyzetekre is, hiszen ami nem öl meg az megerősít - és én ezen a téren már amúgy is kib... szott erős vagyok. Hja.

...

Ma, fellelve valami email címet, írtam Dokikámnak (a kórház száma nem válaszolt, hiába csörgettem sokszor), levelemben összefoglalva az eddigi eseményeket szeptembertől mostanáig, és segítségét kérve a továbbiakhoz - megdöbbenésemre az osztályvezető főorvos válaszolt, rövid, de kedves hangvételű levelében megköszönve az összefoglalót (jajj az az írói vénám..), jelezve, hogy 4-én kérjek új időpontot a beavatkozásra, és boldog új évet kívánva.

Ámen.

Kicsi halál

A következő nap reggelén rettenve vettem észre, hogy minden fizikális állapotjelzőm iszonyatos mértékű romlást mutat. A hasam tompán fájt; a fájdalom legalább kétszer akkora területre sugárzott ki, mint előtte bármikor. A talpaim, mintha eleven tűz égtné; nem csak a sarok ominózus pontján, de azon túl még vagy négy-öt helyen (napfonadék, epe-máj, a szokásos reflux zónák, vese, gerinc, kicsit még a szív zóna is érintett volt).

Szó szerint alig bírtam a lábaimon állni.

Mindennél rettenetesebb volt a fentiek miatti pánik érzése. A pániké, hogy én most valami borzalmas dolgot követtem el. Hogy szabadjára engedtem valami rettenetes negatív erőt. Egy erőt, mely gyilkolni is képes; s az áldozata jobb híján, nos... én magam leszek, ha így folytatom.

Megbocsátás... jutott eszembe nap közben egyre többször; de ismét azt éreztem, hogy ez nekem egyszerűen nem megy; én mélyen magamba temetem a haragot, neheztelést, ...de még soha, semmit sem bocsátottam meg senkinek (önmagamnak), s a fekete-fehér képeken ütött-vágott jelenetek némelyike különösen abba a körbe tartozik, amelyek amúgy is megbocsáthatatlanok.

 - Akkor meg kell halnom?!? - merült fel bennem többször a kérdés, kellemetlenül, szúrósan, és nem jött rá válasz, csak a talpaim, meg a hasam lüktettek, mintha a pokol égett volna bennem.

Ezzel együtt, elmentem vásárolni; délután pedig nekiláttam a készülődésnek - kissé későn és kevéssé hatékonyan; pedig erő felett igyekeztem - miközben végig emésztett a tűz.

Este újra rávettem magamat arra, hogy meghallgassam azt a bizonyos meditációt.

Rávettem magamat, annak ellenére, hogy szabályosan rettegtem; igen, saját haragomtól féltem (pincédben láncos kutyák vannak, ne engedd fel őket - mondta Jeromos, és én nem tudtam, hogy nekem micsoda fenevadak nőttek abban a pincében. Igen, palotapincsinek látszottak, amíg nem kaptak energiát; nyilván nem véletlen, hogy ennyi évtizeden át óvatosan adagoltam nekik az életerőt - bezzeg, mikor elkezdtem energiát juttatni az alsó csakráimnak, nos... kiderült, micsoda vörös szemű, zabolázatlan fenevadak szabadultak ki abból a pincéből. És most itt keringenek, kontrollálatlanul, gyilkos ösztönökkel. Vadásznak. 

Rám.

....

Igazából...

Igazából én megtanultam - Nagy Fal melletti megtapasztalásaim során - hogy nekem a haragomat nem szabad kimutatni, mert annak mindig rossz vége lesz. Egy idő után már nem is gondoltam "elegáns" dolognak a harag, mint érzelem kinyilvánítását. Sőt, általában az ösztönös, önvédelmi reakciókat.

Egészen messzire eljutottam az önfeladás útján - ezt jelezték az alsó csakráim az energiahiányos állapotukkal.

...

Tehát néhány szelídebb, gyógyító meditáció után rászántam magam, hogy újra meghallgassam azt a bajkeverő hangforrást.

...és semmi. Még egy halvány érzésfoszlány sem. Értetlenségem folyamatosan nőtt, míg vége nem lett a dolognak. Olyan volt, mintha az előző napi teremben ácsorognék a narancssárga ruhában, és nem történne semmi, nem jönne senki. Egy idő után unottan vonogattam a vállam, majd otthagytam az egészet a francba;kissé csodálkozva, hogy mi volt, ami az előző napi kiborulást okozhatta?

Mikor magamhoz tértem, az első szó, ami eszeme jutott, az "elfojtás" volt - s ettől nem lettem boldog;hisz értem én, hogy én nem haragudhatok, megbocsátani nem vagyok képes, tehát ez az egyetlen lehetséges út - ám azt is tudtam, hogy ez a halál útja.

...

Másnap reggelre a fájdalmaim, bár kis mértékben csökkentek - a hasfájás kiengedett, a talpfájdalmak enyhültek - mégis döbbenten ültem az ágy szélén, és ordíthatnékom volt az elkeseredéstől.

Konkrétan nem éreztem a jobb lábamon a nagy lábujjamat. Teljesen el volt zsibbadva.

A jobb lábammal mostanában folyamatosan bajok vannak. És most már külsőleg is látszik. Ha valahová, én a jobb lábamra kaptam a stigmáimat: hámló bőr, keményedések, lábkörömgomba, fájdalmak - és most még ez is.

...

Összeszorított foggal álltam neki a karácsonyi készülődés soron következő etapjának - szerencsére segítségemre sietett a vejkóm, Gábor; akivel lelkiztünk kicsit a lányom furcsa viselkedésén és boldogtalanságán ebben a kapcsolatban, meg általában az életben... ez is nyom a hangulatomon mostanában, látom, hogy szenved, nem találja az útját, és súlyos teherként nehezedik rám a tudat, hogy a családi minták mekkora szerepet játszanak ebben az egészben.

Rálaltem közben ismét a 21-én már jópárszor meghallgatott zenére:

Parázsszív Táltoserő meditáció

Ez úttal, Karácsony ide vagy oda, kényszeresen hallgattam újra és újra, minden tevékenységem közben; kissé bűnbánóan gondolva Jézusra meg a fehér báránykákra; tudván, hogy ez meglehetősen pogány dolog részemről, és nem is bizonyos, hogy jól teszem, hogy tovább izzítom a tüzet, mikor már így is szinte szétéget, de akkor már úgy voltam vele, hogy lehet, hogy már úgyis mindegy - legalább jelzem a magam módján, hogy én nem hagyom magam "csak úgy". Akkor se, ha eléget az eleven tűz, annak minden fájdalmával.

...

Végül lett Karácsony, családi vacsora, ajándékozás, beszélgetés - ezekről majd később - s mikor mindenki elment, és Anyám is lenyugodott végre, lefeküdtem aludni, szomorúan, elkeseredetten - s már csak gyógyító meditációra és Rafael zenéjére volt lelkierőm.

...

Robi a Karácsonyt is munkával töltötte, ma reggel jött haza, hogy lemehessünk a gyerekeiért Tápiórettenetesre; s én azzal fogadtam, hogy rázúdítottam a narancssárga meditáció történéseit; kiemelve az ő lerúgott fejének esetét (- Akkor bukósisakban alszom! - válaszolta, és ezen nagyot nevettünk), a gyilkos harag érzését (- Pedig tudod, hogy akkor gyógyulsz meg, ha megbocsátasz? - kérdezte, anélkül, hogy analizálni akarta volna a képek tartalmát, vagy a harag okára vonatkozóan bármilyen kérdést feltett vola - és ezt hálás szívvel vettem tőle) és végül a zsibbadást, mely megmaradt, sőt, mintha fokozódott volna; bár a fájdalmak enyhültek (nem múltak el teljesen). 

Pont, mielőtt hazaért volna, olvastam el a zsibbadás lelki okaiak leírását - bár, ha őszinte akarok lenni, Jacques Martel nélkül is tudtam, hogy a zsibbadás az elfojtás következménye, egy "kis halál", melynek kiváltó oka, hogy túlságosan fájnak a megsebbzettség érzelmi tünetei.

Ezt is ráöntöttem tehát, és megértően viselkedett, sőt, kissé még aggódni is látszott a legújabb testi tünet okán.

Mondom én, Robi rendes fiú.

Azt hiszem.

...

"A csillagfényben olvad a jég

A mágláyhoz egy szikra elég

A méreg a tűzben lassan elég

A lélek visz tovább

Mindig egy újabb kezdet a vég

Míg eggyé lesz ez a föld, ez az ég

Míg áramlik, nem alvad a vér

Még él. utat talál

A Fény felé"

...

A legjobb, ha áldást, Fényt és világosságot kérek láncos fenevadjaimra, haragjaimra, mérgemre.

Tényleg az a legjobb - sőt, az egyetlen lehetséges út.

Segítőmnek igaza van ebben is.

Válj Fénnyé!

 Előre bocsátom, hogy ezért az élményért nagyon meg kellett dolgoznom. Hosszú folyamat eredménye, hogy eljutottam idáig. Három hónap munkája van benne... plusz a mai "lustálkodós" napé.

Délután kezdtem két "lazulós", pihentető meditációval; aztán kissé jöttem-mentem a reál szférákban, majd estére elkezdtem ismét, tematikusan az alsó csakrák erősítését.

A délutáni meditációban örömmel töltött el, hogy a fejtető fölé vizualizált gömb mintha színesebb lett volna, mint korábban bármikor;élénk pirosat és narancssárgát is felfedezni véltem benne, s ez a látvány nagyon jól esett.

Este tehát folytattam az alsó csakrákkal végzett munkát; két gyökércsakra-meditáció után a szexcsakra következett.

Az első meditációnál élek a gyanúperrel, hogy kiesett a kritikus rész, bealudtam, vagy hogy nevezzük azt az állapotot amikor kikapcsol a tudatosság maradéka is - de talán nem is baj; jó volt hangolódásnak, erőgyűjtésnek - mert ami utána következett, az felért egy lórúgással.

Élő Öröklét Fény - Szexcsakra meditáció

Nem hallgattam ezt még; ismeretlen pálya volt számomra - ilyenkor mindig van bennem egy kis kíváncsiság, nagyobbb nyitottsággal, odafigyeléssel igyekszem eleget tenni az instrukcióknak.

Nos... mikor eljutottunk odáig, hogy engedjünk el mindent ami kudarc, fájdalom, önbecsülés-letörés ezen a területen, és lássuk, hogy töltődünk a narancssárga fénnyel - nos, ott nagyon durva képsorok kezdtek el kibontakozni. A maga módján ez volt eddig a legdurvább meditációs élményem, még a Segítőm által vezetett újjászületés-meditáció sem volt enyire durva.

Ugyanis, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy jönni kezdtek a képek. Fekete-fehér fényképek, rajtuk életem férfiai. Férfiak, akik nem szerettek, vagy akiket nem szerettem, férfiak, akikkel valami, valamiért nem sikerült. 

Először csak néhány kép jött: Mosolyalbum "Szeretlek annyira hogy tudjam hogy nem szeretlek", meg Balatonkék; még egy srác ifjúkoromból. Egy-egy nézés, hangulat, búcsú; félresikerült randevú... kudarcok, sikertelenségek. Nagyjából idősorban, amennyire meg tudtam állapítani.

Aztán egyre gyorsaban, egyre durvább képek kezdtek özönleni felém. A képeken jelenetek, megalázás, megaláztatás és megalázkodás; erőszakos jelenetek; fizikai és lelki terror. (Egy átlagos magyar nő élete?)

Két ember bűnlajstroma különösen hosszú volt, a képek számát és tartalmát tekintve: Nagy Fal és Jé, igen, ők ketten nem aprózták el, ha a bántásomról volt szó.

(Látjátok, még írni sem vagyok képes ezekről a történésekről. Annyi mindenről írok... de még nekem is van, amiről nem sikerül. Ami túl durva.)

De mire idáig jutottam a pergő képek sorában, én már narancssárga ruhában, üvegcipőben, mint valami Hamunarancska, ugráltam a hatalmas narancssárga szoba narancssárga padlójára hulló óriási, fekete-fehér képeken, egyikről a másikra; toppantottam az üvegcipővel:

- Válj fénnyé! - és a fénykép apró, narancsos fényszilánkokra hasadt, a fénycseppecskék felemelkedtek, hogy a nagy, narancs sugárhoz csatlakozva táplálják és növeljék a belém áramló narancs energiát.

Némelyik fénykép nem akart a földön landolni;megállt előttem, szembesítve egy-egy eltemetett jelenettel; ezeknek behúztam egyet, vagy, mint egy elfuserált Linda, fejhangon visítva rúgtam szét lendületből, miközben egymás után ismételgettem:

- Válj fénnyé! Válj fénnyé! Válj fénnyé!

Közben éreztem, ahogy nő bennem a harag. Az a harag, amit ennyi éven át olyan sikeresen elfojtottam magamban.

Kicsit meg is ijedtem az idegen új érzéstől; de nagyon nem tudtam analizálni, nem volt rá időm. Előjöttek még további, kisebb-nagyobb gonoszságok; egy fürdőruhás fénykép, amiről 20 kilóm le lett retusálva a "poén" kedvéért; egy kedves mozdulat, melynek nem lett folytatása; egy elcserélt kabát... szóra sem érdemes apróságok. És a harag tovább gyűlt sebzett lelkemben, ahogy ütöttem-rúgtam a régi képeket.

Egyszer csak, mosolyogva, szeretetteljesen elém állt Roberto.

- És velem mi lesz? - kérdezte bizakodóan. 

- Hogyhogy mi lesz? Majdnem megöltél, b+. - feleltem, mélységes haraggal. - Mi lenne, mégis? Válj fénnyé! Válj fénnyé, és tápláld az energiámat! Megérdemled, nem érdemelsz jobbat! - kiáltottam az ítéletet.

Ismét egy lindás rúgás... Robi feje leszállt, teste szilánkokra tört. Narancsos, apró szilánkokra.

...

Megdermedtem.

- Mit tettem? Jaj... azt mondtam neki... nem a jelenetnek, hanem Neki... hogy váljon fénnyé?

Hogy lehettem ilyen gonosz? Sosem kívántam senki halálát, még azokét sem akik nagyobb bűnöket követtek el ellenem. Őt meg még szeretem is... hogy kívánhattam ilyet?

...amit ő csinált, az tulajdonképp, némely korábbi élményemhez képest semmiség. Ő csak kinevetett. Ha be is csapott, annak a motivációit is értem régen. Ő - a maga módján - jó lélek. 

Talán a legjobb a képeken szereplő figurák közül.

Mondjuk nem biztos, hogy ez részemről nagy dicsőség.

De halált akkor sem érdemel.

...

Ott álltam tehát lefagyva, keresgéltem Robi szilánkjait, s tudtam, hogy össze nem rakhatom, amit szétromboltam. Patakzott a szememből a könny, hogy én ezt nem akartam! Hogy sose tudnám bántani - az öcsémet. 

A meditáció végére a testem csakugyan tűzforró volt, bőgtem mint a záporeső; ültem az ágyon, és eljutottam a beismerő vallomásig. Valahogy így hangzott:

Ahhoz, hogy Robival így alakultak a dolgok, ahogy - nos, ahhoz nekem is van némi közöm. A sérüléseimnek.

...

Kicsit később felfedeztem, hogy míg a meditáció közben végig csak a hasam fájt, tompán, de érezhetően; viszont utána a hasfájás  bár elmúlt, de mindkét sarkamban és tenyeremben is sajogni kezdett a méh reflexzóna-pontja. 

Tehát gyors masszírozás következett, aztán kipróbáltam, hogy meddig bírok fél lábon állni (ez fontos, de nem jelen bejegyzés témája); majd magamhoz ragadtam a laptopot, hogy lehetőleg még frissességében leírjam az élményt, már csak a történeti hűség kedvéért is.

...

No ez az a meditáció, amit addig kell ismételgetnem napi szinten, amíg minden harag kiég belőlem.

Jiking 2021 - 3. rész

 A két kérdés után tartottam némi pihenőt, de ez az 54. jósjel felpiszkált bennem valamit.

Ugyan, nézzünk már rá Robival való kapcsolatomra, változott-e valamit.

Én úgy gondolom, hogy elég sokat.

Annak idején kezdődött azzal, hogy én képzeltem valamit ennek a kapcsolatnak a minőségéről; ezt a téveseszmét egy ideig ő tudatosan táplálta bennem, aztán (mikor már biztonságban érezte magát mellettem) - nem állítom, hogy nem szándékosan, és viszonylag csúnyán - letarolta.

Ezt a csalódást én kb. két évig nem tudtam kiheverni; olyan mély fájdalom volt ez nekem, hogy mire eljutottam odáig, hogy érzelmileg - nagyjából - feldolgozzam, addigra fizikailag is megbetegedtem. A Biologika természettörvényeivel vitába lehet szállni, de nem érdemes - működnek a gyakorlatban. A konfliktus feloldási szakaszban jöttek a tünetek, konkrétan a rák.

Az, hogy a bal mellemben alakult ki, (bal kezes vagyok) rámutat, hogy valóban párkapcsolati eredetű volt az elváltozás lelki oka.

Mindenki azt tanácsolta, hogy azonnal szakítsak meg a kiváltóval minden kapcsolatot - s ez, figyelemmel a sínekkel kapcsolatos kockázatra - teljesen racionális, és a javamat szolgáló javaslat volt.

Ami miatt mégsem tudtam szót fogadni, nos, az az, hogy ismét - neveltetésemből fakadóan - mások érdekeit kellett a sajátom elé helyezni; amennyiben végiggondoltam, hogy mi lenne Roberto kis családjával nélkülem, mennyivel keservesebb életük lenne. S nem volt lelkem ennek a lépésnek a megtételére; nem kis részben azért, mert ha nincs is túl szoros kapcsolatunk, mégiscsak megszerettem őket - annyit szenvedtek már ebben az életben, most még én is rúgjak rajtuk egyet, csak azért, mert az apjuk nem képes megadni nekem azt, amire vágyom?

A lelki gyógyulásomhoz vezető úton komoly előre lépés volt, mikor a fejéhez vágtam, hogy ez az egész az ő hülyesége, hibája, és belőle indul ki; s ő zokszó nélkül el is ismerte, hogy igazam van.

Aztán jöttek a testi tünetek, s a gyógykezelésnek "hála" az utóbbi időben már kevésbé voltam kihegyezve az egész kérdéskörre.. nagyjából elengedtem azt a kérdést, hogy Robit férfinak lássam;bár mint embert a történtek ellenére is szeretem. Szeretem, mert megértem ármánykodásainak eredőjét; sőt, látom, hogy nagyon próbál megfelelni. Ez főleg az utóbbi időben igaz - talán a betegségem őt is felrázta a maga módján.

Én pedig mostanában néha megengedem magamnak, hogy tűréshatár-kutatásokat végezzek rajta.

Sosem voltam túl rendes háziasszony, de az utóbbi időben még azt is alulmúlom, be kell valljam.

Volt egy szakasza a kapcsolatunknak - nyáron, nyár végén - mikor már szabályosan rettegtem azoktól a bizonyos "sínektől", a kézenfogva elalvástól, az energia vákuumtól, amit mindez elő tud idézni bennem.

Akkor találtam ki magamnak a kutyákat.

Mármint terápiás célra.

Segítőm mondta a kutyáim megbetegedései kapcsán, hogy ők át tudnak venni negatív karmát az emberektől, megszenvedik a gazdájuk helyett. Példának a saját kiskutyája történetét hozta fel.

Én pedig amúgy is megfigyeltem már magamon, hogy az én nagy, göndör, fehér bariszőrű farkasaim közelében sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, mint bárhol. Szerintem a kuvaszokban sok van a krisztusi (fehér) energiából; nézzetek bár hülyének, én nagyon érzem rajtuk.

A két dolog ötvözete hozta el, hogy Mutyulik gyakran bent alhatnak a házban; Roberto ágyában is időnként; s neki tűrnie kell a kutyaszőrt (neki, aki mindig hisztizett, ha véletlenül egy hajszálam megcsiklandozta az arcát, ha hozzá próbáltam bújni. Már nem próbálok. Nesze b+. Ez nem hajszál. Ez kutyaszőr! Fehér és sok, üldözzed! Úgy kell neked, fogod te még visszasírni azokat az időket, amikor csak a hajszálaim voltak útban!)

De mindezt nagyon finoman, pianóban csinálom (csináltam); sőt, egy idő után meg is untam az örökös ágyhúzást, és némileg megszántam Robertot a szőrszálakkal vívott örök csatáiban. Így Kutyuli ha be is jöhet, de az ágyra már csak ritkán jöhet fel, és csak akkor, ha Robi is beleegyezik.

Köztünk szólva, ezt a próbát hősiesen kiállta. Egy rossz szava sem volt;mint ahogy a rendetlenség miatt sincs; pedig néha látom a tekintetén, ahogy végignéz a tereptárgyakon, hogy őszintén nem erre vágyna.

Még kicsit hagyom érlelődni ebben az energetikában; de előbb-utóbb úgyis rendet csinálok. Amúgy is nyakunkon a Karácsony.

De olyan jó heccelni. Meg lusta is vagyok. Ez van.

Tűréshatár-kutatás. Még ideológiai hátteret is gyártottam hozzá.

Ami viszont pozitív: mostanában már nem rettegek annyira tőle.

Vagy inkább magamtól a közelében.

Mintha az energia áramlások is kevésbé lennének megterhelők.

De ebben az is sokat segít, hogy mostanában keveset van itthon. Gürizik szegényem, hogy behozza a három havi lemaradást (nagyon helyes..)

...

No tehát, a kérdés így hangzott:

Mi a helyes viselkedés részemről Robival szemben?

Az 53. Fokozatos fejlődés jósjelét kaptam.

(Ez azért már jóval szimpatikusabb alapállapot, nem?)

Kérdésedre a válasz: „Halad, de jóval lassabban, mint ahogy szeretnéd!” Két természeti hasonlat segít átélni a helyzetedet. Az egyik, ahogy egy vékony erecske elindul, kanyarog, duzzad, erre-arra csörgedezik, magába gyűjt más vizeket, majd szétterjed, s hatalmas, hömpölygő folyammá válik. A másik, a két kua hasonlata: egy Fa nő a Hegy tetején. Mennyi idő kell hozzá! Ráadásul külső szem csak a lombjait látja, gyökereit nem! Pedig ez teszi a fát naggyá, erőssé; hogy egyre mélyebben belenöveszti magát a föld sűrű, sötét rétegeibe! Amit látni, az belülről és alulról növekszik. Ami a növekedés folyamatát segíti, az a benső szilárdság. A bizonyosság: „Úgy lesz, ahogy megálmodtam!” Magasra nőni csakis rendíthetetlen alapokon lehet. A másik lényeges dolog: külső alkalmazkodókészség. Mit jelent ez? Mindig a legkisebb ellenállást követni. Mindenhová belebújni, fogást keresni hajlékonyan, szívósan - szüntelenül alkalmazkodva a külső lehetőségekhez. A növekedés küzdelem - de nem az a célja, hogy legyőzd a külvilágot, hanem hogy kiteljesedj! A növekedés akadálya: a türelmetlenség. Idővel a gyökérzet a sziklát is szétrepeszti, belefúrja lágy szálait a kemény kövekbe, de ha ezt a lassú küzdelmet sietteted, akkor az egészből nem lesz semmi. Itt sejtes növekedésről van szó. Lépésről lépésre. Fokozatosan. Van nap, amikor semmi sem történik. Van, amikor úgy tűnik, az egész visszafejlődik; a helyzet néha teljesen reménytelennek látszik. Ebben a jósjelben tanulod meg, hogy sorsod nem egyenes vonalban, hanem cikcakkban halad. Ahol minden „cik” és minden „cakk” nem zsákutca, hanem az érlelődés kihagyhatatlan állomása! Ilyenkor elveszted a hitedet. Rohannál tovább. Valaki azt kiáltja benned: „Az egészből nem lesz semmi! Gyerünk tovább, nem szabad itt leragadni!” S utólag kiderül: amit mellékvágánynak hittél, haladásod döntő állomása volt! Nietzsche azt mondta: „Akarni = egy akaratot sokáig akarni.” A Csien jósjel mélyebb értelme önmagad és mások lényének fejlesztését látja itt: „Az Igaz Ember szilárdan őrzi erkölcsi s szellemi erejét, hogy fejlessze a közönségeset.” Bármit kérdeztél, a válaszban nemcsak a távoli beteljesülés lehetősége rejlik, de az is, hogy hozzá kell nőnöd a feladathoz. Éretlen vagy még, hogy most, azonnal megkapd. 

Gondolatok

Türelem. „Ne aggodalmaskodj a holnap felől!” Maradandó értékek lassan gyűlnek össze. Ne akard erőszakosan kézbe venni sorsod irányítását, mert megzavarod az érés folyamatát! A korai, hirtelen siker összenyomhatja az embert, mert belül nem nőtt hozzá. A lélek számára nincs nagyobb próbatétel - és nyomorúság! -, mint amikor nagy gazdagság, nagy siker vagy nagy hatalom váratlanul tör rá. Külső szem ebből csak annyit lát, hogy a váratlan teher alatt eltorzul a jellem, megcsúnyul az ember - vagy ahogy manapság mondják: „meghülyül”. Ha belenézel egy ilyen hirtelen túlnyomástól felpüffedt emberbe, látod, hogy a lelke mélyén egy pillanatig sem hiszi, hogy mindez az övé! Mintha lopta volna. Van egy rejtett érzése: bármikor jöhetnek s elvehetik tőle, mert nem az övé. Csak zsebre vágta. Ezt a nyugtalan mohóságot érzed modern életünk minden percében: rohanunk, nem azért, hogy valahová elérjünk - mert cél már nincsen előttünk, a Vaskor embere nem tudja, mi az a „boldog beteljesülés” -; azért rohanunk, mert tudjuk, hogy egész civilizációnk roppant ingatag és nem tart már sokáig. „Felgyorsult életünk” mélylélektani oka a rossz lelkiismeret. Kifosztjuk egymást, a világot - s tudjuk, hogy sietni kell, mert pár nap a világ, és visszakövetelnek mindent! A valódi beteljesüléshez tartós alapokra van szükség. A jósjel a beteljesülést a férjhez menő lánnyal szimbolizálja. Az egyes vonásokban pedig azt írja le, hogy a vadlúd milyen sorsszerű stációkon jut át, amíg eléri a párját. Röptével érzékelteti az érlelődés, az alkalmassá válás lassú folyamatát. A „vadlúd” itt hófehér Lélek-madarat jelentett valaha, melynek célja, hogy egyre tökéletesebb, szellemibb legyen. Erről a vadlúdról azt tartották, hogy egyetlen, igazi társa van. Ha elveszíti, többé nem párosodik már. Ez azt jelenti, hogy kérdésed mögött nem futó vágy, hanem valódi beteljesülés óhaja rejlik. Olyasmi, amit föl kell nevelned magadban, mert sorszerű. Dolgozz magadon türelmesen, hogy amit vársz, azt megérdemeld! És másokat se siettess! 

...

Igazából nem tudom, hogy bármit is fel szeretnék-e nevelni ebben a kapcsolatban; de a Ji-King meggyőződéssel állítja, hogy igen. 

Jobban meggondolva, legfeljebb az önzetlen, elvárások nélküli - krisztusi - szeretetre gondolhat, másra nem hiszem. Azt igen, szeretném. Védelmet nyújtana mindkettőnk számára. Én nem várnék tőle semmit, ő pedig nem lenne veszélyben, ha nem teljesíti az elvárásokat - hiszen nem léteznek.

Abban bizonyos vagyok - Robi keserű élettapasztalatait, világhoz való hozzáállását ismerve - hogy a vele való megfelelő bánásmód kizárólag a fent leírt folyamat szerinti lehet; ezt alkalmazom már hosszú ideje, meglehetősen jó hatásfokkal, legalábbis ami a hétköznapokat illeti.

De hogy valódi beteljesülés óhaja rejlene kérdésem mögött... hát eléggé gyász, ha így van.

Ez kábé olyan lenne részemről, mintha kiskertet szeretnék a Holdon.

Maximum annyiban érdekes a dolog, hogy mód van-e az eddigi emberi együttműködés folytatására. és az említett, elvárások nélküli szeretetre. A jelek szerint mindenképpen - bár a jósjel többi része iránt meglehetősen szkeptikus vagyok.

No de kaptam két változó vonást, a 4. és 5. számút.

4. A vadlúd lassan a fákhoz vonul. Talán egy üres ágra lel. Nem hiba. 

A Nagy Úton pihenő. A legjobb erre gondolni, s elfogadni a helyzetet elégedetten, hálásan - bármilyen is. Örülj annak, ami van - akkor is, ha csak egy üres ág. (B.szki. Ez van most. Üres ágon ücsörgünk. Gubbasszunk. Értem én, de mi az a gub? - kérdezne most vissza szegény Csaba.)

5. A vadlúd lassan egy dombra száll. Az asszony három évig nem esik teherbe. De végül semmi sem tudja legyőzni! Siker! 

Utolsó próbatétel a beteljesedés előtt. A fejlődés utolsó stádiuma a legbiztatóbb - s ugyanakkor mégis nehéz, hogy várni kell rá. A „három év” hosszabb időt jelent. Főleg annak, aki türelmetlen. A próbatétel - mint a népmesékben - lehet külső akadály is: lényegében arról szól, hogy minden igazit akkor kapunk meg, amikor alkalmassá válunk rá. (Erről felrémlett az a régebbi tévedésem, hogy terhes vagyok.. emlékeztek? És Robi reakciója. Ennek a történetnek, életkoromnak, meg jelen egészségi állapotomnak az ötvözete olyan fájdalmasan szánalmas érzéshalmaz, ami meggátolja az agyamnak, hogy komolyan vegye, hogy hosszabb idő elteltével itt bármi siker lehet.

Pedig akár lehet is, ha az elvárások nélküli szeretet a cél. Épp, csak meg kell bocsátani... ezeket a megéléseket is. 

...no jó, holnap mégiscsak beengedem azokat a kutyákat az ágyába, még kevés kutyaszőrt kapott, azt hiszem...)

...

No és ha voltak változó vonások, akkor van Irányjel is.

Itt már tényleg nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek.

Az 59. Feloldás (Újraegyesülés) jelét kaptam.

A jég feloldódik, a köd eloszlik, a túlhaladott struktúrák felbomlanak - leomlanak végre a szétválasztó falak. Ide tartozik minden gátlásnak, előítéletnek, téveszmének, komplexusnak, görcsnek, megszokásnak; a test valamennyi leblokkolt életenergiájának és áramlásának, emberi kapcsolatokban pedig az elválasztó érzelmeknek, befagyott sorshelyzeteknek, elidegenedéseknek, félreértéseknek a feloldása. Végső soron itt az ego páncéljáról van szó, amely nemcsak elválaszt, de véd is, s ezért a felbomlás egyszerre történhet „fölfelé” és „lefelé”: fölfelé a határtalan szellem, lefelé a kaotikus ösztönök felé.  Ezért írja a bölcs: „Feloldódás. Siker. Templomához közeledik a király. Kívánatos átkelni a Nagy Vízen. Előnyös jósjel.” A jelképes magyarázat pedig így szól: „Szél fú a víz fölött. Feloldódás. Az Ősi Királyok ilyenkor templomot emeltek, és áldozatot mutattak be az Istennek.” Feloldódni fölfelé kell! A Szeretet felé! Az Egység felé! Az isteni teljesség felé! Valami magasabb eszmény felé, ami közös! Ha az ego páncélja szétomlik, és a tudat nem fölfelé tágul, de lefelé, olyan, mint a részegség: a határait elveszített ember nem szárnyal, hanem a földre ül, és a kavargó ösztönvilág erői irányítják. Végre eljött a pillanat! Ami gátolt s elválasztott most megszűnik - mert megszüntetheted. Egy ősi kommentár azt mondja, hogy amikor végre felolvad a jég, a víz alkalmassá válik a hajózásra: eljött a lehetőségek, a vállalkozások, a távoli célok elérésének az ideje. Ilyenkor oldódik a szív keménysége, a sokat ismételt negatív gondolatok jellemé, életté fagyott rendszere (a régi megunt program) rádöbbensz arra, hogy Istennek semmi sem lehetetlen! Kitágulnak a határaid. Ehhez azonban ki kell bomlani az érzelmi gubancoknak, és negatív gondolataidat („nem sikerül”, „mindenből baj lesz”, „vesztes vagyok”, „senki sem szeret” stb.) el kell hogy fújja a szélvihar: hadd, menjenek - ne is nézz utánuk! Ne azt keresd, ami másoktól elválaszt, hanem ami összeköt. Ne csak azt, ami közel van, hanem azt is, ami távoli: nincs lehetetlen! 

Gondolatok 

Valami oldódik. Benned... Körülötted?... Meglátjuk. Segítsd ezt a folyamatot. Gőg, félelem, gátlás, előítélet, múltbeli - már-már ösztönné vált - tapasztalatok görcse, tévhit, önzés, rosszkedv, magány, kudarcélmény, hitetlenség: íme, néhány jégdarab, amelynek föl kell olvadni és folyóvá áradni! Főleg az egoizmus. A „jég” a szeretet hiánya. „Jég” az a tévhit, hogy magam vagyok, nincs társam, nincs Istenem, nincs varázshatalmam sem. Mi az, ami megfagyott benned, és aminek most föl kell oldódnia? Mi az a ködfüggöny, aminek el kell oszlania? Mondd ki - és győzd le! Taktikád nem lehet kemény, csakis lágy, mint a víz, és szelíd, mint a szél. S persze nemcsak te oldódhatsz - világod is, amelyben élsz. Tágulhat a horizontod. Amikor a jégcsepp folyóvá olvad, a távoli tenger is az övé lesz..., mert eggyé válik vele. Minden egyesülést megelőz a feloldódás. Ne félj a szabadságtól.

...

Ha jól értelmezem, lebomlanak - hisz máris lebomlóban vannak - a kapcsolatunk korábbi "jégbe" (félelembe) fagyott struktúrái. Oldódik bennem a negatív tapasztalatok görcse. Tudom, hogy nem kell rá haragudnom azért, amit ellenem elkövetett, hisz nem volt tudatában annak, hogy cselekedete milyen hatást vált ki belőlem. S így rettegnem sem kell tőle; elég, ha a saját lelkem egészségére vigyázok, függetlenítem ettől a kapcsolatrendszertől; s gyakorlom az elvárások nélküli, isteni szeretetet az ő irányában éppúgy, mint bármely embertársam irányában.

(Éppúgy pedig hangsúlyozottan azt jelenti: nem máshogy.)

Elnyerem általa a szabadságot?

Elnyerem.

Jiking 2021 - 2. rész

 A következő kérdésemen menet közben kissé módosítottam (még talán az előzőek hatása alatt.

A kérdés eredetileg úgy hangzott: Mit tegyek, hogy 2021 felvirágzást hozzon családom és szeretteim számára?

Majd, miután visszaolvastam a kérdést, megráztam a fejem.

- Nem lesz ez így jó. Már megint kihagytam belőle életem legfontosabb szereplőjét: önmagamat.

Így hát hozzábiggyesztettem: "...engem is beleértve?"

Az 51. Gerjesztő jött ki, mint Alapjel.

A jósjel szavai még: mennydörgés, megrázkódtatás, „sokkhatás” termékeny inspiráció. 

Minden újjászületés hírnöke a megrendülés. A dermedésből, a halálból ébredő új élet először riadalmat kelt. A tavaszünnep villámlással, dörgéssel kezdődik. Az isteni - ha belép a sorsba először ijedtséget szül. 

Saul ájultan leesett lováról, amikor Krisztussal találkozott - s csak később ébredt föl, mint egy ÚJ EMBER, Pál. Minden újjászületésnek két fázisa van: egy megrázkódtató, félelmetes, riasztó szakasz - amikor a régi eresztékei hirtelen megrepednek és semmivé válnak - s egy örömteli, felemelő fázisa, amikor az új színre lép. Minden művész tudja, hogy igazi értékhez csakis megrendülés útján lehet jutni. És minden hívő ember tudja, hogy az istenivel való találkozást megelőzi az istenfélelem - ilyenkor valami túl fényes, túl hatalmas lép az életünkbe, amelytől először megijedünk. Halálból visszatért emberek mondják, hogy útjuk egy stációján megrémültek a szeretet hirtelen felvillanó, vakító fényességétől. Szemünk homályhoz szokott. Félünk a szabadságtól. A jósjel azt üzeni: ne félj a dörgéstől, válságtól, riasztó hírektől mindez az új élet előhírnöke! Mai korunk teljes egészében a Csen jelében áll. Sok a válság, a földrengés, a riasztó hír - mindez nemcsak valaminek a vége, de egy új létciklus kezdete is. Valaha a tavaszünnepet szertatásokkal köszöntötték. Az áldozópap a színültig telt áldozati edényt olyan nyugalommal tartotta a magasba, hogy sem földrengés, sem vihar meg nem ijeszthette - egyetlen csepp sem csurgott ki belőle! Ez a lélekjelenlét, ez a nyugalom, ez a benső bizonyosság ennek a jósjelnek a kulcsa. Teremts szívedben békét! Nézd nyugodtan a vihart! Ne vedd át mások rezgéseit, s ne félj - az idő neked dolgozik. Üdvös tett csakis nyugalomból születhet. Most nagyon erős a késztetés: cselekedned kell. Bensődből cselekedj. Célozz nyugodtan! Ne kapkodd el a lövést! Lelked csendes középpontjából tudd azt, hogy kívül két állapoton mész át: egy megrázó, nyugtalanító és szorongást keltő - s egy derűs, örömteli, oldott fázison. Ezek az érzelmi kísérői egy új életkorszakodnak. Baj, ha az első hangulati fázisban megrekedsz! 

Aki nem fél, a vízen is járni tud. 

Gondolatok 

Amikor valami indul: megrázó. Felrázó. Az új bömbölve születik. Ami félelmet kelt, az az induló Új. Új terv, új vállalkozás, új életszakasz, új szemlélet. Ami riasztó ebben a jósjelben, hogy roppant dinamikus. És látszólag váratlan, mint a robbanás. Az igazán nagy dolgok nem tudnak észrevétlenül belépni életünkbe. Most energiák szabadulnak fel. Mozgásba lendülnek a dolgok. Ebben a jósjelben éled át, hogy „Sorsod kiált!” Ez a nagy élmények megrendítő hatása.

...

Sokadszorra olvasom a fentieket. Sokadszorra... és két dologra tudok csak gondolni a leírtakkal kapcsolatban. Az egyik az egészségi állapotom - ezt azonban elvetettem abból a szempontból, hogy az külön kérdés volt; jelen kérdésfeltevésem inkább az anyagiakra/szellemiekre vonatkozik, s kevésbé erre.

Viszont akkor marad a másik...

nos... sajnos...

Ez a jósjel előrevetítheti Anyám halálát, igen. Reméljük, hogy nem ez lesz a látszólag váratlan, robbanásszerű élmény... de lassan el kell kezdenem felkészülni rá.

Nem... erre nem állok még készen. A legkisebb mértékben sem. Nem tudom, hogy valaha készen fogok-e állni rá.

Ma részvét nyilvánítási célból felhívtam Jutka "hugit" (Jé nevezte így másod-unokanővéremet, aki pont egy évvel idősebb nálam; egy év különbséggel szinte ugyanakkor születtünk, egymás után van a névnapunk is; ahogy Jé megállapította: tőle egyforma rokonsági fokban is vagyunk; és még a természetünk is hasonló - leszámítva, hogy Jutkának MUSZÁJ volt megtanulnia pedánsnak lenni, és minden extra háztartási feladatot, amit egy vidéki ház némi háztájival adhat - mert szegény elhunyt másod-nagynéném, no ő kemény egy asszonyság volt - az én anyám sehol se volt hozzá. (De erről máskor szeretnék írni)

Azt hittem, hogy Jutka szomorú lesz - de nem, mosolyogva beszélgetett a telefonba elhunyt édesanyjáról, és én nem értettem, hogy mi is van; sztoriztunk róla; közben enyhén olyan érzésem volt, mintha ő már megkönnyebbülést érezne, hogy élete megrontója végre örökre megpihent.. szinte bántott ez a könnyedség, de legalábbis furcsa volt. Az jutott az eszembe, hogy őt többet gyötörte az édesanyja, mint engem... igen, vannak az enyémnél nehezebb gyermeki sorsok is, itt egy élő példa, ezt közelről láthattam annak idején (és Anyám nem győzte hangsúlyozni a különbségeket, ha esetleg nem vettem volna észre). 

Aztán letettem a telefont, és arra gondoltam: lehet, hogy csak arról van szó az esetében, hogy könnyedebben el tudja fogadni, hogy az élet vele járója a halál.

Nekünk ez nem megy ilyen könnyen.

Anyámnak se.

Még - nagyjából - eszénél volt, mikor egyszer azzal fogadott egy látogatásomkor:

- Képzeld, mi történt! Az éjjel itt volt!...

- Ki? - kérdeztem meglepetten.

- A Halál! Itt volt... Tisztelgett, és elment...

Jól elment, már vagy tíz éve, hogy kerüli. Látjátok, még a Covid se fog rajta.

Hála a Teremtőnek.

...

Szóval nem tudom, hogy hogyan fogom tudni elengedni, ha itt lesz az ideje - de ne szaladjunk a dolgok elé, akkor menjünk át a hídon, ha odaértünk - de akkor nyugodtan és határozottan. Jah. Úgy kéne.

...

Kaptam viszont változó vonást, az 5-öst.

5. Megrendülés, jön-megy a baj. Tedd, amit a Közép akar. 

Építsd meg házadat, ha villámok csapkodnak körülötted, akkor is. Ne a nehézségekre - a szívedre figyelj, s nem ér veszteség. Ne légy körülményeid játékszere! Bensődet kövesd! Ennek a vonásnak a titkáról vall az az aikidó mester, akit nem lehet legyőzni akkor sem, ha nyolcan nyolc irányból támadnak rá. Azt mondja: ha figyelmem a Középen van, nem az időben élek. Ami kívül sorozatos, sokirányú baj, azt benső nyugalmam megállítja, és sorban mindenre és mindenkire válaszolok. Pánikban az események felgyorsulnak - nyugalomban lelassulnak. Nyugalomban egy zsonglőr tizenhat tányért tart pörgésben - pánikban egyet is leejt. Légy nyugodt s tedd, amit akarsz! Ne foglalkozz a félelmeiddel, inkább a tennivalóidra figyelj! 

Nos... ha valamitől rettenetesen tartok, az pontosan az ingatlannal kapcsolatos családi harc, ami Anyám halála utánra várható; ki kell fizetni a bátyámékat, és nem szabad hagyni, hogy Andriska elkótyavetyélje valami jelzáloghitelen a mi legnagyobb családi értékünket.

Kemény menetek lesznek ezek, nagy szükség lesz a Közép biztonságára és tisztán látására; az erejéről nem is beszélve.

Előre fázok tőle.

De majd akkor megyünk át a hídon, ha odaértünk... hja.

...

No és ha volt változó vonás, akkor van Irányjel is...

Ismerős jósjel érkezett. Ismerős, és kellemetlen érzeteket keltő. Nagyon nem örültem neki.

Az Irányjel az 54., a Férjhez menő lány (ágyas, másodfeleség).

(Ezt a jelet kaptam a Robival való kapcsolatomra is... emlékeztek?

Mindig nehéz szituációt jelent ennek a felbukkanása, ebben bizonyos vagyok.)

Alárendelt, kiszolgáltatott helyzetben vagy. „A vállalkozások bajt hoznak, semmi sincs, ami előmozdító” - mondja az Ítélet. Ebbe a helyzetbe ugyanis vágyaid, ambícióid, illúzióid sodortak, s nem mérted fel sem mások benső szándékait, sem saját méltóságod valódi parancsszavát. Minden ábrándot kiábrándulás követ. S minden vágy beteljesülését csalódás. Tetteidet nem benső tisztánlátásod, hanem éned káprázatai irányították. A helyzetet most valahogy el kell viselned. A kínai hagyomány ezt az alárendelt, s néha bizony megalázó helyzetet az „ágyas” képével ábrázolta. Nem főfeleség - csak szerető. Nincs méltósága, tekintélye, csak használják. Sőt kihasználják. Mit lehet tenni? Tűrni? Elmenekülni? Kitámadni és jogainkat követelni? Passzívan tűrni egy megalázó helyzetet nem üdvös. Kibújni belőle nem lehet, mert ezt a helyzetet vágyad és sóvárgásod már megidézte. Támadni és követelőzni pedig késő - ezt még azelőtt kellett volna, hogy gondolataid sorssá alakultak. Környezeted így vett meg, méltóság nélkül, s pontosan annyira értékel, amennyire magadat tartottad. Senki sem hallgat rád. Egyetlen, amit tehetsz, ha méltóságodat megőrzöd a méltatlan helyzetben. A Kui „megtérést”, „visszatérést” is jelent. Visszatérést önmagunkhoz. Ehhez először is fel kell ismerned a „nem tetszik” helyzetben saját vágyaid teremtő hatalmát. Nem mások a hibások, hanem te! Miattad nem sikerült, mert rosszul mérted föl magad s mások külső-benső helyzetét. Másodszor: vissza kell térned saját méltóságodhoz. A jelnek nagy tanulsága: csakis az igazi Énem hangját kell követnem. A szirénhangok félrevezetnek! 

Gondolatok 

Nem hallgatnak rád. Az események nélküled alakulnak, és nem olyan irányba, ami tetszik neked. Ami a képzeletedben szép volt, a valóságban sivár. kiábrándító. Nehéz elfogadni, hogy mindezt te álmodtad - pedig ez az igazság. Most tanulod meg, mi a különbség a képzelet s a káprázat (illúzió) között. Mindkettőnek varázshatalma van: amit az ember képzel vagy „káprázik”, az előbb-utóbb megvalósul. De amíg a képzelet előre látja nemcsak a fényes, de az árnyékos oldalát is, nemcsak a jót, de a vele járó rosszat is, addig a káprázat csakis a kedvezőt látja, az édes felszínt, s nem a keserű magot. Ezért keserves a csalódás. Világodat vágyaid teremtik - a képzelet s a káprázat hatalmai. Ezentúl, ha vágyódsz, ne a káprázat, hanem a képzelet mágiájával élj: képzeld végig a beteljesülésnek nemcsak fényes, de árnyékos oldalait is! Ha gyerekre vágysz, ne csak a kisbabát lásd, de az életre szóló felelősséget is, ne csak a szülői örömöt, de sorsterhet is. S ha másokkal képzelsz el közös terveket, ne vetítsd beléjük saját elképzeléseidet - figyeld inkább, hol tartanak, mit akarnak valóban önmagukkal s veled. Mindennek ára van. De a méltóságunk megfizethetetlen. És az alázat nem azonos a megalázással. A jézusi sorshelyzet tökéletes példája annak, hogyan őrzi meg valaki a méltóságát a lehető legméltatlanabb helyzetekben is. A Kui Mei a méltóság visszaszerzésének taktikájáról szól. És még valamiről. A kínai bölcsek realisták. Azt mondják: „a világ milliárdnyi lénye e jelben születik”. Vagyis káprázatból! Illúzióból! Valamennyien „szerelem-gyerekek” vagyunk! Szebbnek képzeltek minket, mint amilyenek lettünk. De mégis: vagyunk. A valóra válás mindig csalódással jár. Mint az összes Jósjelnél, itt is lényeges: kérdésed egy jövőbeli lépésedre vonatkozik-e, vagy benne vagy már a Jel erőtartományában. Ha még nem léptél, figyelmeztet: nem a tisztánlátásod irányít! Ha már léptél, taktikát kínál a helyzet szerény elviselésére és harmóniád visszaszerzésére. 

...

Azt hiszem, ezt az egészet komoly figyelmeztetésként kell kezelnem. Nagyon komoly figyelmeztetésként a jövőre nézve. Pontosan ki kell dolgoznom a stratégiát, taktikát - a lehető legrosszabb forgatókönyvre is elfogadhatóan, s ha szükséges, konfrontálódnom kell szeretteimmel érdekeim (sőt az ő érdekeik!) védelmében.

Csak olyan kompromisszumot köthetek, melyben méltóságom és jussom, valamint a családi vagyon biztonsága nem sérül.

No minden próbatételek közül ez lesz a legnehezebb. A vizsga.

...isten éltesse még sokáig Édesanyámat, ha agy nélkül is. F.sznak sincs ehhez az egészhez kedve. De tényleg. 

Jiking 2021 - 1. rész

Tegnap este, vacsora után, sokkélmény ért. Kinyitva a Fájszbukkot, másod-unokanővérem közleménye jött velem szembe arról, hogy az édesanyja meghalt. 

Kórházban volt combnyaktöréssel - és elkapta a covidot. 78 éves volt, 13 évvel fiatalabb, mint Anyám.

Fél éjszaka hánykolódtam, telve gyermekkorom emlékeivel; a rosszullét határán - iszonyú nehéz volt a szívem.

Ma nem sok mindent csináltam, kimerülve az éjszakától, meg a két nap intenzív melótól, inkább csak aludtam, meg ajándékokat csomagoltam - lekéstem még a postai nyitvatartást is, ami azért helytelen, mert így a postán rekedt termékek eladása már garantáltan a jövő évre marad; a nagy postán ugyan fel tudtam adni a csomagjaimat, de emiatt, meg a forrásaink továbbra is szűkös volta miatti dohogásommal elég sok időt elvesztegettem. Ezt követően, önmagamat megnyugtatandó (gyakoroltam a megbocsátást magammal szemben, nyilván, ha nem gürizek ennyit az elmúlt két napban; és nincs ez a letaglózó szomorú hír, ma sokkal frissebb lehettem volna, de ez legyen a legnagyobb baj a Zéletemben) elkezdtem Youtube videókat nézegetni legújabb érdeklődési körömnek megfelelően. Bele is botlottam mindenféle, a jelen időszakra volatkozó asztrozófiai útmutatásba.

Meditáció, termtés, új év, új kezdet - ezek a kulcsszavak köszöntek vissza mindenhonnan, és engem újra elkapott az a vágy, melyet pár napja már éreztem mocorogni: nevezetesen, hogy megkérdezzem a Könyvet, minden titkok tudóját.

A pénzérmék, melyeket erre a célra használni láttam jónak, egyáltalán nem valami magasztosan őrzött, szent ereklyék. Mosógépünk pár napja hibát jelzett, és Vejkóm a szűrő tisztítása során annak mélyéről bányászta elő őket. Megviseltek, foltosak, csorbák. Mégis: mikor megláttam őket, tudtam, hogy ők lesznek az Igaziak a Feladatra. 

Hisz oly kemény dolgokon vannak túl.

Mint én.

....

Első kérdésem mi más lehetett volna, mint a számomra jelenleg mindennél fontosabb kérdés:

Mit kell tennem annak érdekében, hogy teljesen egészséges legyek?

Megdöbbentő dolgokat üzent a Könyv.

Az alapjel a 30., Megvilágosodás lett - ezt már korábban mintha megkaptam volna; s nem igazán mélyedtem el üzenetében (azt hiszem ez is egy hiba volt, mely arra az útra vitt, amely annyi keservet tartogatott az elmúlt években).

A Könyv erről eképpen szól:

Föleszmélsz, öntudatra ébredsz. Szemeid kinyílnak: látóvá válsz. Amit eddig öntudatlanul tettél, azt most fokozatosan átlátod, megérted - és megismered. „Most már látom!” Az ész és az értelem között döntő különbség van. Az ész rövidlátó. Az „ember, aki nem nőtt fel”, legföljebb okos. Az értelem: lát. Az Igaz Ember bölcs. A bölcsnek minden gondja megoldódik, mert kivétel nélkül minden gond a megismerés hiányából ered. Lelkedet benső fényed világítja át, s „az igazság szabaddá tesz”. Minden csak addig nyomaszt, amíg nem értjük. A fényben megszűnik a félelem, értelemet nyer a szenvedés, s a múlt démonai nem kísértenek többé. (Az erdő is addig félelmetes, amíg sötét.) Most ráébredsz. Most megérted és megoldod. A Li tüzet, ragyogást jelent. A Liben fölragyogsz, melegítesz s világítasz. Nemcsak magadnak - másoknak is. Most megértheted sorsodat, életed értelmét, kapcsolataidat: mint amikor fölkel a nap, s eloszlatja a homályt, minden fénybe kerül s értelmes kontúrt kap. (Véget vet az érzelmek zűrzavarának.) A Li legnagyobb buktatója a hiúság. A fény sohasem önfény! A gyertya lángját a sűrű fagygyú táplálja s a láthatatlan levegő élteti. Az Igaz Ember egy „tehén alázatával s odaadásával” él: hűséges a föld adományaihoz, s figyelmét a magas szellemvilág felé fordítja: „Az ember semmit sem vehet, ha nem a mennyből adatott neki.” Aki azt hiszi, a tudás az övé: nem tud semmit. A Li „megkülönböztetést”, „elkülönülést” is jelent. A ősi hagyományok szerint szenvedéseink oka, hogy szellemünk „azonosult” a dolgokkal. Összetévesztette magát velük. Azonosult az egóval, mulandó testével, múltjával, indulataival, és még sok más egyébbel. Az élet drámájába beleveszett, mint egy színész, aki oly mértékben átéli szerepét, hogy már nem tudja, hogy játszik: maszkja rásült az arcára, s azt hiszi, a játék végén együtt hal meg vele. A Li fényében ez az azonosulás megszűnik. Felragyog az, aki játszik, s urává lesz a sok szerepnek. A megkülönböztetés az önismeret útja. „Ez mind én voltam egykor” - mondja Füst Milán, az író. Halhatatlan lelkünk halandó szerepeket vállal a világ színpadán - a Li jelében a játékos rádöbben magára, és urává válik a játéknak. 

Gondolatok 

Az Ég, a Föld, a Víz és a Tűz: időtlen ősjelek. Alaptulajdonságok, amelyek valamennyi jósjelben benne rejlenek. A Tűz a „teremtő világosság” jele. Az ember a gondolataival teremt. A kínai azt mondja: Aki másokat ismer - okos, aki magát megismeri - bölcs. A valódi megismerés: önismeret. Bármit kérdezel, a Ji arra figyelmeztet, hogy kétségedet, gondjaidat te magad teremtetted, s csakis te magad tudod megoldani. Az önismeret nem passzív tudást, hanem mágikus teremtőképességet jelent. Megismerni valamit azt jelenti, hogy az a hatalmadba kerül! Ezért ennél az ősjelnél legdöntőbb az alázat. Önző tudással a világot tönkre lehet tenni. Látjuk is manapság. Önzetlen tudással a világot meg lehet menteni. Az önzetlen tudást úgy hívják: szeretet. Ha önfényedben élsz, hamar ellobbansz, és a kapcsolataidat elégeted. A bölcs alázatos tudása melegséget áraszt, és olyan kitartó, hogy ez a melegség még a halála után is árad. Elhagyott cipőiből is. Megértél arra, hogy az igazság súgását meghalljad. Fellángolsz, de tudd, hogy mint mindenki, a fényt te is csak kaptad. Ha azt hiszed, a tiéd, eléget. Aki a Li jelében született, sorsfeladatként a megismerést és a hiúság legyőzését kapta. Ezek a „tűzmadarak” gyakran lesznek manapság szelíd, magányos emberek. Mert ez a mi sötét korunk nem szereti a világosságot. A jósjel azt üzeni: világíts, magadba, magadból. Maradj alázatos. Az út nyitva áll előtted. A fényben nyilvánvaló, mi az, ami összetartozik, és mi az, ami nem.

Elég sok változó vonást kaptam... lássuk ezek üzeneteit.

1. Elindulás, Megtisztulás és tisztelet. 

Nincs hiba. Minden a jó kezdeten múlik. Ha egy kezdő harcos belép a gyakorlóterembe, összeszedi gondolatait, s meghajol nemcsak leendő mestere, de a terem előtt is. Ami kezdetben még csak parányi zavar, később már káosszá nő. Az első lépés: döntő. A tervek csírája. A lelki összeszedettség. (Akarni. Hinni, hogy sikerül. Ahogy Rafael figyelmeztetett.) A „csing” pedig nemcsak „tiszteletet”, de „csodálatot” is jelent. A tisztelet a megismerés előlege. A tanítvány még nem ismeri a mesterét, csak tiszteli, s ez a megelőlegezett respektus a biztosítéka, hogy idővel majd megismeri, s ő maga is mesterré válik. Amit elindítasz, s ahogy elindítod, az lesz belőle. A közönséges ember zaklatott lelkülettel indul, és senkit sem tisztel. Te nem ilyen vagy! 

2. Sárga fény. Magasztos üdv. 

A sárga a „Közép” színe. A közép lelked teremtő centrumának, a tisztánlátásnak a helye. Ami innen indul, üdvös és sikerül. (Nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak maradni. Néha nehéz..) Egyrészt mert elég erős vagy, másrészt mert átláttad a sorsát. Az ihletett lépés a legbölcsebb lépés. Most nemcsak azt tudod, mit teszel, de azt is, hogy ki vagy. Déli napod ragyog.

3. Napnyugtakor, ahelyett hogy dobolnál s énekelnél, öregkorodon siránkozol. Baj. 

A mulandóság csapdája. Lényed halandó része megriadt, és leragadt a sárba. Elfelejtetted, hogy halhatatlan vagy! Ha hinnél: dobolnál s énekelnél (táncolnál is, törzsi táncokat, az ám... ehelyett nyavalyogsz néha és húzod a lábad.). Ha hinnél, tudnád, a Nap nemcsak lenyugszik, de másnap újra fölkel! Rossz hangulatunkat nehéz legyőzni, mert egónk ragaszkodik hozzá. Azt mondja: addig élek, amíg sajnálom magamat! Terméketlen szomorúság. Álkatarzis ez - ne add át magad neki! 

5. Könnyei patakokban omlanak, szomorúan gyászol - s Üdv! Szerencse! 

A 3. vonal az álkatarzis. Ez itt a valódi katarzis. Itt az ember megtisztul és szívet cserél. Az ego hatalma megtörik - ez fájdalmas. Valódi énünk viszont felébred bennünk: ez boldogító. Látjuk, hogy minden kudarcnak mélységes és üdvös okai voltak. Magunk voltunk sorsunk beteljesedésének akadályai. Az élmény a felébredéshez hasonló. Nemcsak a nyomasztó álom múlt el, hanem az álmodó is: mások lettünk! (Hogy gyökeres átalakuláson megyek át, az egészen bizonyos. Hogy meddig jutok, azt nem tudom. A spirálon (lépcső? DNS?) lépegetek fölfelé. A teteje felhőkbe vész. Szép ez az út. Fenséges - és magányos.)

6. Az uralkodó megfegyelmezi a lázadókat. Csak a fejet öli meg - a démonokat futni hagyja. Hibátlan.

Lelkünk ura megoldja a gondot. Látja, hogy mindennek egyetlen gyökere van. Ezt most határozottan kiirtja - s minden rendbe jön. Aki tisztán lát, gyakran tapasztalja, hogy a legbonyolultabb problémának is egyetlen oka van. Ez sokszor egyetlen szóval megnevezhető. Például: hiúság. S ez, mint egy gyulladt fog a testet, az egész életet megmérgezi. Lelkünk ura tudja, mi a baj - és pontosan cselekszik. Nem esik a túlzás bűnébe, s fölösleges szenvedést nem okoz. A „csou”azt jelenti „démon”, „rossz szellem”, „rossz kísértés”. „Ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a Gonosztól” - ez ennek a vonásnak a titka. Ha a „gonoszt” megszünteted, nem vagy többé kísérthető. Lelkünk ura tudja, hogy a bennünk lévő bármiféle „gonosz” a láthatatlan világ valamennyi hasonló „gonoszságát” magához vonzza. Az agresszív ember körül fürtökben lógnak a kiéletlen agresszivitás „kísértetei”. A hiú ember a világ minden hiúságának médiumává válik. S akinek lelke mélyén a nagyravágyás elfojtott tüze ég, az könynyen válhat kalandor politikus félisteni ambícióinak szánalmas eszközévé. A megszabadulás taktikája: határozott erővel megszüntetni a baj okát - s utána elengedni, megbocsátani. - Letenni a kardot, s békét teremteni. 

(Egyetlen szóval? ...hát, azt a szót még nem találtam meg. Gyengeség, gyávaság talán. De egy speciális fajtája: csak akkor jön elő, ha a saját érdekeimet kell érvényesíteni. Ha mások érdekeit kell megvédeni, bátor vagyok, sőt, vakmerő. Életem nagy drámája, hogy nem találtam egyetlen embert, aki előbbre helyezze az én érdekeimet a sajátjainál, annak ellenére, hogy én ezt egy rakás emberrel megtettem. Persze miért csodálkozok ezen, hisz Anyámtól sem kaptam ezt meg soha - akkor miért is várhatnám el más emberektől? Igen, úgy lettem nevelve, hogy a saját érdekeimet háttérbe szorítsam. De akkor is... miért hagytam, hogy ez belém idegződjön? Miért nem vetettem le legalább az úgynevezett felnőttkor bekövetkeztével? Hogyan változtathatnám ezt meg egyszer és mindenkorra magamban?

Jó kérdések ezek. Szóval még ásnom kell az "egy gyökér"-ig. Elég sokat.)

...

Ami különösen megdöbbentett mindezek újra olvasása során, az az a tény, hogy ezen az úton járok - no, nem a betegségem kezdete, csak úgy szeptember óta, mikor is kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy bár kivágták belőlem a daganatot, de az azt előidéző alapproblémát nem szüntették meg, s ez bármikor újból démonként támadhat legdrágább kincsem, az egészségem ellen.

Ez volt az a pont, mikor szerencsésen rátaláltam Segítőmre, és elkezdtük a belső munkát.

Tudom, hogy még sokat kell dolgoznom magamon... az ál- és valódi katarzissal kapcsolatos ambivalenciáimat például a múltkor éppen Rafaellel vitattam meg, tán emlékeztek erre - de jó úton járok; ki tudom válogatni az ocsúból a tiszta búzát, kaptam hozzá útmutatást; s ha továbbra is így teszek, talán előbb-utóbb eljutok a megbocsátás állapotába is.

Hogy kinek kell megbocsátanom? 

Rengeteg embernek, akik tettel, vagy mulasztással, sokszor akaratukon kívül, néha akarattal, de megbántottak engem.

Frászt.

Saját magamnak, hogy mindezeket tűrtem.

Mindennek egyetlen oka volt... saját gyengeségem, elégtelenségem, vagy ennek tudata, képzete. Nos.. ezt a gyökeret kell felszámolnom magamban, kiirtanom.

Ez az egyetlen, valódi feladatom.

...

A változó vonásokon elmeditáltam tehát, majd az irányjellel folytattam. Ez pedig nem más, mint a 48. Kút jele.

A kút mélyén rejlik a tiszta forrás, az „Élet vize”, az örök érték és tudás, ami az embert emberré, a közösséget közösségé teszi. A jel azt üzeni: találj vissza lényed legmélyén rejlő emberségedhez. Találj vissza önmagadhoz és Istenedhez: ne feledkezz meg róla, ne engedd, hogy bármiféle külső-belső őrület következtében a „kút” beomoljon, bemocskolódjon. Aki az „élet vizét” issza, annak „örök élete” lesz akiben a forrás elhal, annak vége. A jósjel azt üzeni: ébredj magadra! És kérdésed mélyén keresd a lényeget! Ne elégedj meg semmiféle önáltatással, hazugsággal. A lényeg egyszerű és örök: Szeretet... Halhatatlanság... Boldogság... Az, hogy Isten szelleméből való szellem vagy... ez a lényeg. Ez van a kút legmélyén. Az élet vize nemcsak Tudást, de kimeríthetetlen energiát is jelent: aki ebből iszik, megifjodik. Kiapadt erői feltöltődnek, megújhodnak. Az élet vize: közös. Ami benned van, az rejlik másokban is. Lelkünk mélyén alapvetően egyek vagyunk, és ezért kivétel nélkül minden emberi közösség tartós boldogsága azon múlik: működik-e a „kút”, s isznak-e a vizéből vagy sem. Ha nem, a közösség megromlik és széthull, legyen az házasság, barátság, közös vállalkozás, egy nép, egy társadalom vagy egy emberi lélek. 

„Kút. Az ember megváltoztathatja városát, de nem változtathatja meg a Kutat. Jönnek és mennek, de a Kút Kút marad. Ha alja iszapos lesz, ha a merítőkötél rövid, ha eltörik a korsó: baj.” 

Itt az alkalom nemcsak ahhoz, hogy „megtaláld magad”, hogy mélyebb önismerettel fölfedezd valódi értékeidet és lehetőségeidet, hogy rádöbbenj végre: mi a vállalt sorsod a világban - de ahhoz is, hogy megtaláld mások kezét is, akikkel valóban közös sorsod van. Ebben a jósjelben nemcsak magunkat látjuk tisztábban, de másokat is. Egy kicsit „léleklátó” leszel, s ahogy magadban, másokban is megpillanthatod az értékeset. Azt, ami összeköt velük. Minden közösség szíve a Kút: ez minden kultúrának, társadalomnak, vallásnak a centruma. A legvadabb különbözőségek ellenére az emberek a Kútnál összegyűlnek, s egynek érzik magukat, mert itt bugyog Föl az a víz - az élet vize -, ami bennük közös. A Csing jósjele nemcsak gyönyörű, de fenyegető is: a kutat meg kell menteni, különben mindennek vége. Gyakorta akkor kapod ezt a jelet, ha a Kút veszélybe kerül! Ha átadod magad az éppen aktuális divatoknak, közhülyítéseknek, ha felszínesen érzel, gondolkodsz, ha elhallgat benned az inspiráció hangja, ha elural a kétely, a zűrzavar..., ha elengeded Isten kezét! Lelked legmélyén szólít meg ez a jel: ha „elér odáig a köteled”, és „nem törik össze a korsód”. Az igazi önismeretnek, tudásnak, lelki fejlődésnek, fizikai gyógyulásnak, megerősödésnek s a veled „egyívásúakkal” való találkozásnak éppúgy itt az ideje, mint annak, hogy fölfedezd s fölszámold a rontást, ami miatt mindez mégsem sikerülhetett! Szabadulj meg a méltatlantól! 

Gondolatok 

Az előítéletek különbözők - a lényeg egy. Sok vallás és bölcselet van - ami igaz bennük, az egy. (És egy a cél. A cél az Egy..) Akiben a kút nem működik, az azt keresi, ami szétválaszt. Akiben a kút működik, az pedig azt, ami összegyűjt. Ha a kút tiszta vizéből ittál, rájössz, hogy minden ember a testvéred. Jézus önmagát „élő víznek” nevezi, és az Evangélium egyik csodálatosan szép jelentében éppen a kútnál találkozik egy más népből való, szarváriai asszonnyal, az egyetlennel, aki előtt fölfedi, hogy ő a Messiás, és aki belőle iszik, soha meg nem szomjazik. Manapság, a sötét korban gyalázatos állapotban vannak a kutak. Ezért nem találunk korunkra jobb szót, mint azt, hogy embertelen. Az emberségnek ugyanis népek, fajok és vallások fölött közös eszménye, közös törvénye, közös feladata, közös származása van! Időtlen. Herakleitosz, Buddha, Krisna, Lao-ce, Jézus nem „mennek ki a divatból” - sőt egyre korszerűbbek lesznek. Amikor a Ji-kingtől kérsz tanácsot, a „kútból” merítesz. Azt tanácsolja: nézz a kútba: önmagad mélyére! Senkitől sem kaphatsz most tanácsot, segítséget, mert a megoldás, az erő benned van! Ha „köteled elér a vízig”, ha „edényed nem törik össze”, megdöbbensz hogy mennyi mindent tudsz, és milyen legyőzhetetlen erő van lelked mélyén! Nem gondoltad volna. Saját erődnek s értékeidnek ez a váratlan felfedezése rádöbbenthet arra, hogy másokban is ezek rejlenek! És nem azt nézed az emberekben, ami taszít, hanem ami vonz - s ez egy új együttműködés alapja lehet. 

...

Nem tehetek róla, de a Kút jósjelénél ismét elkapott az az érzés, hogy nekem ezen az úton kell tovább haladnom, meg kell találnom az "egyívásúakat"; azt a közeget, ahol végre megértés és elfogadás lehet a részem. Ismét a tanulás szükségessége merült fel bennem; egyre erősebben érzem ennek az útnak a hívását.

Furcsa szerzet

 Érdekes egy szerzet vagyok én, mi tagadás.

Napok óta küszködtem a lustasággal, hogy dolgoznom kellene, de inkább csak a nyavalyáimmal foglalkoztam és sajnáltam magam a rengeteg feladat miatt.

Ma - pedig megint úgy keltem fel, hogy tiszta merő takony voltam, és a légcsövem is újra fájni kezdett, pedig azt már napok óta nem éreztem - de ráerőltettem magamra a güzülést egész nap.

Lekönyveltem Kékhemü legcsodálatosabb cégét, bekészítettem az utalandóit, nekiálltam az ügynökség havi zárásának, közben a Követeléskezelő keresztkérdéseit is megválaszoltam; mellékesen számlákat gyártottam magamnak és ügyfeleimnek; s most, este 23:20-kor, egy jó 11 órás kemény munkanap után - itt heverek az ágyban, hülyén vigyorogva, teljesen elégedett vagyok magammal, még a fáradtságot se érzem, ami pedig jogos lenne egy ilyen hajrá után.

Lehet, hogy én mindent azért hagyok az utolsó pillanatra; és azért megyek el pénzügyileg is mindig a vonalig, mert sivár kis életemben ez az egyetlen, ami kihívás? Amitől némi adrenalin termelődik bennem?

Mindenesetre most elégedett vagyok magammal, csak holnap folytatódjon ez a lendület, és két-három nap alatt megint megcsinálok annyit amit mások hetek alatt szoktak.

...hogy aztán újra nyavalyoghassak hetekig...

Van ennek bármi semmi értelme?

Mert furcsa szerzet vagyok...

Szösszenet

 Én is érzem hogy valahol nevetséges hogy semmi mással nem tudok érdemben foglalkozni immár harmadik hónapja, csak a saját egészségi állapotommal, annak legapróbb változásaiig.

De ha belegondoltok, valahol érthető az egész. Nem? De. 

Nahát.

Rafael

Két napja történt.

Az a nap negatív gondolatokat, erőtereket, aggodalmakat hozott. Anyám reggel elkezdte tátogatni a száját, és befelé mutogatott a torkába.

- Fáj a torkod?

Szótlanul bólintott. Megmértem a vérnyomását, magas volt (190), de láza nem volt.

Teletömtem mindennel, ami hirtelen eszembe jutott; vérnyomáscsökkentő, Algopyrin, extra dózis vitaminok... és rettegve jöttem.mentem egész nap a lakásban; közben fájlalva a hasamat. Negatív gondolataim túlnőttek a valós problémán (a négy napos láz okozta szorulástól kiújultak az aranyeres panaszaim; kellemetlenül összefájtak a méhemmel, s én persze ilyenkor remek rémképeket tudok teremteni, ha kell, ha nem..)

Estére Anyám - relatíve - frissen kelt fel, láz, köhögés semmi, torokfájás elmúlt, - s én ismét reménykedni kezdtem.

Nem voltam aznap - se - valami hatékony a melóban; s estére már leküzdhetetlenül vonzott a meditációk világa, lecsendesíteni elmém háborgását, s némi támaszt adni alsó csakráimnak, különösen a harmadiknak, mert lábamon - már régen tapasztalt módon - megvastagodott a napfonadékot jelölő pont, jelezve, hogy a bennem és körülöttem zajló események semmit nem hagynak érintetlenül.

A meditációkban kellemes oldott állapotban időztem órákig, élvezve a gyógyulás élményét; s végül a Segítőmtől kapott, mostanra már szokásossá vált lezáró meditációmmal végre átléptem az álom és ébrenlét határait.

Gyógyító Fény meditáció 

Nem tudom, meddig tarthatott az önkívület, de végül arra ébredtem, amire párszor már felneszeltem korábban is, ha ezt a meditációt hallgatva aludtam el.

A youtube bugyraiból ismét előkerült a jól ismert zene, mely mostanában olyan gyakori vendég nálam.

Rafael arkangyal

Halványan rémlik, hogy párszor már felneszeltem rá éjszakánként, majd - mivel annyira csodálatos, kellemes zene, vissza is aludtam. 

Azokon az éjszakákon mintha a DNS spirálomon lépkedtem volna, javítgattam megállás nélkül a zene ismétlődő hangzataira - reggelente mindig frissebben ébredtem.

Most viszont nem ment azonnal a visszaalvás.

Talán már pihentem annyit, hogy ne csússzak vissza azonnal az álomba, nem tudom. Mindenesetre egyszer csak megéreztem azt a semmivel nem összehasonlítható energetikát.

...talán már említettem, vagy nem, nem tudom. Gábrielnek is van egy jellegzetes energetikája. Ő.. hogy is mondjam.. szóval Gábriel, azon kívül, hogy az apám archetípusa, nos, azon kívül ő egy.. egy kékszemű. Nos... emlékeztek kisregényeimre a kékszeműekről? Gábrielben mindezek ellenére feltétel nélkül megbízok, hisz ő a védőangyalom. Viszont az energetikája... nos, az olyan.. olyan... kék. Mint a G betűk, amiket kaptam tőle.

A tegnapelőtti éjszakai látogatóm viszont barna volt. Barna energiái, barna szeme, barna, hosszú, hullámos haja volt, ezeket határozottan látni véltem. És azt, hogy mennyire megnyugtató személyiség.

Sokáig időzött nálam. Megfürdetett egy medencében, valahogy úgy, ahogy azt Segítőm vezetett meditációi alatt vizualizáltuk - de a medencében a folyadék ez úttal nem arany, hanem ezüst színű volt; s mintha még az ezüstkolloid is megemlítésre került volna; s általában az ezüst, mint információ, az egész vizualizációban nagyon hangsúlyosan szerepelt. 

(Másnapi tűnődéseim során eszembe jutott, hogy - hiszen - az ezüst és a Hold a női princípiumhoz kapcsolódnak; s nyilván nem volt véletlen ez a nyugtató, regeneráló ezüst fürdő.)

Aztán egy nagy bálteremben voltunk, én, és szeretett angyalaim; kristályok ragyogtak a teremben, és én táncoltam Rafaellel és Gábriellel; talán palotáshoz hasonlított a koreográfia, nyugodt volt és méltóságteljes, és valamilyen módon maga volt a Teljesség. Mint amikor a DNS spirálon lépked az ember. 

(Nem lehet véletlen, hogy mostanában ennyit táncolok álmaimban... a fiatal korom szól hozzám, az a sok el nem táncolt tánc, azt hiszem).

Végül újra otthon voltam. Rafael megérintette az arcomat, finoman, könnyedén.

Kísértetiesen hasonlított ez egy valaha volt érintésre...

- Milyen szépen lesültél!... - mondta a mozdulat után az akkori cirógató; s mi minden történt azóta, mily távol kerültünk egymástól... elszomorító.

- Haragszol rá?

Szótlanul bólintottam.

- Egyszer majd meg kell bocsátanod.. neki is - mondta Rafael, és tudtam, hogy igaza van. Sokaknak, sok mindent meg kell bocsátanom. Nem biztos, hogy képes leszek mindent megbocsátani.

Egy könnycsepp gördült le az arcomon.

- Tessék, még ez is... ez a hülye szentimentalizmus... olyan bőgős lettem... ez is a rossz ösztrogén bomlástól van biztos.. mi értelme ennek?

Rafael szelíden mosolygott.

- Nem, nem... figyeld meg magad, kérlek. Ha a sírás a betegségedtől van, gyengébb leszel utána. De ha a lelked tisztul... mint most... nos, akkor erősebb leszel a sírás után.

Elámulva figyeltem fel arra, hogy igaza van.

...

Miután Rafael gyógyító, szeretetteli érintésétől megnyugodott minden beteg bensőm, kérlelni kezdtem őt, hogy gyógyítson meg.

- Meggyógyítalak - mondta. - De csak akkor tudlak, ha hiszel benne.

Annyira jól éreztem magam - nem tudtam nem hinni. (Igazság szerint ez három napja tart.)

- Eljössz máskor is? - kérdeztem, mint egy aggódó szerelmes, mikor láttam, hogy dolga végeztével távozni készül.

Mosolyogva bólintott.

- Persze, hogy eljövök. 

.... 

Még az előző napok egyikén történt - daganatos betegeknek szóló meditációt hallgattam, melyben meg kell szólítani a daganatot - hogy a daganat végre válaszolt a méhemből.

Azt mindig is éreztem, hogy a méhemben növekvő daganat nem olyan, mint ami a mellemben volt.

Azzal nem lehetett volna szóba állni. Mondjuk nem is próbáltam - éreztem féktelen rosszindulatát, a teljes információs zárlatot, melyet okozott, az erejét, öntörvényűségét - és rettegtem tőle; egyetlen ambícióm az volt, hogy mielőbb szedjék ki, mert éreztem, hogy ebben a tempóban nagyon hamar túlnő rajtam. 

A méhemben lévő daganatok nem ilyenek.

Bizonyos lágyságuk van, mintha csak saját anyagom duzadt volna meg valamiféle irritációtól, fájdalomtól; s az a faramuci, hogy - mivel mélységesen megértem ezeknek a fájdalmaknak az eredőit - nem is vágyom úgy az elpusztításukra, mint az korábban a mellemben lévő csomóval volt. Sokkal szívesebben gyógyítanám meg a fájdalmaikat, mintsem hogy kivagdostassam őket magamból.

S a daganatok egyszer csak megszólaltak, mikor arról faggattam őket, mit kellene másképp csinálnom.

- Szeresd jobban a gyerekeket! - ennyi volt az instrukció.

...

Rafael látogatása után, másnap reggel, furcsát vettem észre.

- Jé... mintha megállt volna a növekedésük. Mintha... bizonytalankodnának. Mintha nem tudnák, hogyan tovább.

Aznap elfogyott a progeszteron krémem, és elrohantunk vásárolni.

Nem tudom, hogy hosszú távon mennyire lesz hasznos vagy káros - de jelenleg úgy érzem, hogy nagyon sokat köszönhetek neki.

Olyannyira, hogy még a sarkamon azokat a bizonyos pontokat is progeszteron krémmel kenegetem. 

Nézzetek hülyének, de azóta csillapodott a fájdalom.

Meditáltam azon a logikus kérdésen is, hogy hogyan lehet, hogy Anyámat elkerülte a rák - sem engem, sem imádott nagymamámat nem;de őt igen. Mi lehetett az esetében más?

Két válasz jött erre a kérdésre. Az első a mentális állapotához kötődő. Mivel ő mindig is rinyagép volt, aki Seduxen-Nospa-Algopyrin kombón élte le az életét, valószínűleg ezeknek a védő hatása erősen érvényesült az esetében. A Seduxen tuti minden oxidatív stresszt kiűzött, az Algopyrin pedig a gyulladásos folyamatokat fojtotta el csírájában.

Ilyen értelemben az orvosi kannabisz adagolásának nagyon is lehet létjogosultsága... nem tudom.

Kicsivel később azonban egy másik gondolat is gyökeret vert Anyám egészségesen önző életvitelével kapcsolatban bennem.

Nevezetesen, hogy idősebb korában Anyám lényegesen egészségesebben étkezett, mint én valaha. Sokkal több zöldséget-gyümölcsöt fogyasztott, és kevesebb készételt.

Ez is olyasmi, amit figyelembe kell vennem az életem átszabása során.

Mondjuk, azt nem mondhatom, hogy csirkehúst ne evett volna; mert szereti a mai napig is; viszont ő maga készítette el, ez talán valamit szelídít a tényen, hogy hormonkezelt az a hús.

Az amerikai ezredes nevével fémjelzett csirkegyárban mi viszonylag sokszor táplálkoztunk, főleg mióta Robival vagyok és sokszor meló után kellett egy falkát jóllakatni. 

A múltkorokban hosszabb idő kihagyása után pár egymást követő napon megint ott vacsoráztunk .

Arra lettem figyelmes, hogy felerősödött az ösztro-genezis bennem, és összefüggést véltem felfedezni a két dolog között.

A végén még Szerjozsenykának igaza lesz a vegetarianizmus kapcsán.

Vagy csak öregszem.

Sorsfeladat

 A kerek évek midig kihívásokat hoztak, kihívásokat, melyekek való megfelelés bizony rengeteg erőt kivett belőlem. 

Húsz évesen, Zsolti fiam születésekor a halálközeli, testen kívüli élmény, melynek leírásával tartozom még Nektek.

Harminc voltam, mikor a cseresznyefáról vakó leesésem által közelebbi ismeretségbe léphettem Lajos királlyal a Csele patakban.

Negyven, mikor a teljes egzisztenciális ellehetetlenülést kellett átélnem, melyből mindenféle külső segítség nélkül, egyedül kellett kikecmeregnem.

De mindezek a próbatételek, még az életellenesek is, sehol nem voltak mindahhoz, amit ez az év hozott.

Kezdve a rákkal, súlyosbítva a coviddal - s ami az egészben a legborzasztóbb, az a folyamatos félelem, ami ellen napi szinten küzdeni kell.

Mert a rák önmagában is egy olyan tudati mezőt hoz létre, melyben a - korábban magától értetődőnek látszó - szebb jövő lehetősége is megkérdőjeleződik, s ezt a hatást távolítani magamtól, nos, az is napi szinten lefoglalja az agyi kapacitások jelentős részét.

Ehhez jött még ez az éves covidfrász; - magam részéről így, hogy már lassan túl leszek rajta, nem nagyon értem, mi oka az emberiségnek a rettegés angyalait az egekig hajszolni, ahelyett, hogy zabálnák a vitaminokat és általában vigyáznának a testükre, immunrendszerükre.

Persze tudom, nem mindenki volt ilyen szerencsés, mint én; hisz ismerősi körből is tudok jópár elrettentő történetet, némelyiket meg is írtam e helyen.

Tulajdonképp a covidom lefolyásának használt, hogy én már tavasz óta immunerősítőkkel tömöm magam.

(Köztünk szólva a Tisztelt Emberiség tavaly ősz óta tudja, hogy van ez a drága szép vírus, ennyi idő alatt azért már csak feltölthette volna ki-ki a vitamin raktárait.)

A másik dolog, ami miatt szerencsésnek mondhatom magam, az a szervezetem - ebben sem szokásos - működése.

Ugyanis ez a vírus, tüneteiben, lefolyásában, nagyon hasonlít gyermekkorom influenza A vírusára.

Az A vírus jó ismerősöm, gyermekkoromban, ha belázasodtam, mindig "A" vírusok járták a világot, okozhattak lázat, legyengülést, tüdőgyulát - s mégis, emlékeimben úgy élnek, mint a számomra kevesebb rosszat hozó kórokozók.

Valahogy az A vírusok, talán pont, mert magas lázzal védekezett ellenük mindig is a szervezetem, olyanok voltak, mint az úthenger: jöttek, letaroltak, de amilyen gyorsan itt voltak, olyan gyorsan el is távoztak; a szervezetem nem viccelt ha a pusztításukról volt szó, s ezt éreztem most is végig a négy napos láz alatt: jó dolog ez, a legjobb, amit jelen helyzetben az én csodálatosan okos testem tehet.

A "B" vírusokra általában mindenki rálegyintett, mert nem jártak ilyen állapotokkal - nos, valóban nem, viszont egy szimpatikus B vírussal akár hetekig, hónapokig is elkínlódott a szervezetem, mire végre megszabadult tőle. Emlékszem, hány tél volt amit gyakorlatilag végig betegeskedtem anélkül, hogy akár csak egy fránya hőemelkedésem lett volna...

Ami viszont rettegéseim legújabb eredője, az Anyám esetleges megbetegedésének lehetősége.

Nem győzöm magam nyugtatni, hogy "majd akkor megyünk át a hídon ha odaértünk"; hogy egyáltalán nem biztos hogy elkapja; ha elkapja, lesznek tünetei, s ha ne adj isten lennének, akkor sem bizonyos hogy annyira súlyosak.... de azért nagyon féltem.

Az a faramuciság, hogy minden, köztünk valaha feszült, feszülő ellentét ellenére, én nagyon szeretem az Anyámat. Valahogy úgy, mint ahogyan a mű szeretheti az Alkotót.

Hisz minden jó és rossz tulajdonságom létrehozásában (a rendetlenséget kivéve, erről korábban írtam); a világnézetem alapjaiban; a munkámban; a sorsomban - mindenhol ő irányított; nagyon jelentősen beleszólva a lehetőségeimbe - némely dolgokban segítő módon, másokban egyenesen rombolóan.

Emiatt életem legnagyobb ambivalenciája a vele való kapcsolatom; olyan energetikai mező, melynek kitisztítására csak remélhetem, hogy elég lesz a még hátra lévő életem.

- Egy könyvet látok benned - mondta Segítőm az első találkozásaink egyikén. - Egy könyvet egy kislányról.

- Igen... - mosolyodtam el.

- Az Anyám regénye. Régen tervezem, hogy egyszer megírom. De még... még nincs itt az ideje - hárítottam tovább a rám jellemző módon.

...

Akkor azt hittem, hogy a hárítás oka a szokásos, írói képességeim iránti bizonytalanság, az a - korábban megemlített - üvegplafon. 

De a pár nappal ezelőtti események más megvilágításba helyezték a dolgot.

Anyám regényének megírásához egyetlen dolog hiányzik, melyet el kell érnem, mielőtt érdemben hozzákezdhetnék.

Az a dolog, ami ebben a kapcsolatban egyáltalán nem volt szokásban; egyikünk sem adta meg a másiknak.

Ez pedig a feltétel nélküli szeretet, aminek alapja a megbocsátás.

No ez az én sorsfeladatom erre az időszakra.

Aktiváld a Mesterkódot!

 A cím egészen olyan mintha egy elfuserált ügynökös amcsi rettenetes filmből került volna elő, nézzétek el nekem.

Egészen olyan, de szoktam én kapni bizarr üzeneteket az elmúlt időszakban. Az egyik ilyen az "Ideje kékbe öltözni" kifejezés volt, ami számomra egyértelműen azt az értelmezést hozta, hogy ideje újra felvennie az aurámnak azt a gyönyörű kék ragyogást, ami jellemezte régen - vagyis ideje bezárt, meggyötört lelkemet újra megnyitni az emberek felé.

Bea barátnőm akkor hosszan fejtette ki nézeteit arról, hogy az én aurám nem kék - nem vitatkoztam, csak elmeséltem egy régi kalandomat egy bizonyos buszmegállóban egy úrral, aki a csajozásnak egy elég sajátos verzióját adta elő égszínkék aurával és hasonlókkal tűzdelve - majd látva egyet nem értésemet, annyit tett hozzá:

- Na jó. Most nem kék. Most biztos, hogy nem kék.

Így már sokkal értékelhetőbb volt a kritikai megjegyzése, hiszen tudom, hogy van ilyen. Sajnos, főleg az utóbbi időben - én is csak ritkán látom Andikám körül azt a finom, narancssárga vibrálást, amit pedig annyira szerettem nézni, mint az egészség és életöröm látható, mégis éteri jelét a kislányomon.

Ez a legújabb, címben jelzett egzotikum ma délután került elő.

Az úgy volt, hogy ma - végre - kissé jobban voltam délelőtt; keveset dolgoztam is; mosogattam is;és a tevékenykedés közepette egyszer elkapott az érzés, hogy a francba, már megint túlzásba vittem... elkezdett fájni a mellkasom és köhögni is kezdtem, így a lehető leggyorsabban felhagytam minden tevékenységgel, és lefeküdtem gyógyulni.

(A történeti hűség kedvéért meg kell emlékezzek a tényről, hogy a covid tesztem - egyáltalán nem meglepő módon - pozitív lett. A reálszférában a sztorit még ki kell egészíteni azzal, hogy a kutya sem keresett engem karantén elrendelése céljából, sőt, ami még ennél is bizarrabb, hogy a vizsgálatot elrendelő orvos - tudjátok, Dokikám a nőgyógyászatról, akinek mellrákos a kishúga - hétfőn reggel telefonon érdeklődött, hogy miért is nem mentem kés alá. Nem győztem hebegni hogy azt hittem, tud a vizsgálat eredményéről és annal ésszerű következményéről, a műtét újabb halasztásáról. Még azt is hozzá kell tennem, hogy karantén elrendelése hiányában egészséges(nek látszó) családtagjaim továbbra is járnak melózni; s én alapvetően meg is értem ezt, kinek van kedve januárban éhen halni?)

No de térjünk vissza a gyógyulás mai szent körére.

Tibeti hangtálak zenéjére vettem hangfürdőt. Furcsa, hogy még a felvett videó is máshogy szól minden egyes alkalommal, amikor meghallgatom - most akadozott némely tálak rezgése, ezen a furcsaságon tűnődtem, mikor egyszercsak átcsúsztam álom és ébrenlét határán.

Hirtelen a Levendulás portáján találtam magam. Este volt. A szokásos fenyő- és levendula illatokat sóhajtotta a kert, még bent a házban is érezhetően.

Be kellett zárnom az épületet.

Volt nálam egy nagy kulcs, amit bedugtam a riasztóba. Értitek? A riasztóba....

Ennek az irracionális műveletnek a hatására vörös fények kezdtek el villódzni, ritmusos vijjogás rázta a dobhártyámat, s vele a parancs:

- Aktiváld a mesterkódot! Aktiváld a mesterkódot! 30 másodperced van rá!

Remegő kézzel kapálództam egy telefon felé, de mire egyáltalán megfoghattam volna, felébredtem.

Felébredtem és hatalmas megkönnyebbülést éreztem.

Mintha az a bizonyos kód máris aktiválásra került volna.

...

Első értelmezési kísérletem Jézushoz vezetett, és vele összefüggésben a halszálka ábrához, mint jelkódhoz.

Ez jól esett, de nem elégített ki bennem valamit.

A Mesterkód... ezotéria kifejezésekre (kaputelefonos találatokra nem vágytam) egy hölgy nevét adta ki az internet. 

- Ööööö... izé - villant a fejembe, hogy fent nevezett Bea barátnőm épp hozzá akart elhurcolni a múltkor, de én inkább nemet mondtam és elmentem piacozni.

Akkor ott hirtelen kissé bánni kezdtem... aztán megnéztem a fényképét, olyan volt mint az amcsi álom, rúzs, mosoly, hányinger - és akkor mégse.

Felhívtam Segítőmet a felszólító mondattal és a hozzájutásom körülményeivel, hátha megfejti, hogy ez megint egy mekkora miez ami ide pottyant - s ő elismételte, hogy mennyire fontos az auránk és környezetünk védelme, energetikai tisztítása, s hangsúlyozása annak, hogy csak a feltétel nélküli szereteten alapuló dolgoknak, személyeknek, stb. van létjogosultsága az életünkben; minden mást fel kell szólítani hogy távozzon illetve megkérni a Teremtőt hogy oldjon fel minden ettől eltérő, létjogosultságát vesztett kötést, szerződést, adott szót, megállapodást és változtassa mindezeket fénnyé. Azt is mondta: mennyire jól tettem, hogy felébredtem, ez annak a jele, hogy jól működik a jelzőrendszerem, nagyon helyes!

Azt is kifejtette, hogy ilyenkor kérjek segítséget bátran akár égi Mesteremtől is, mindenkinek van ilyen (ezt nekem nem kell magyarázni, ismeritek bensőséges viszonyomat Gábriellel).

Amíg Segítőm mindezeket elmondta, a korábban hanyagul a kihúzott fiókra dobott melltartóm pántja megmozdult.

- Helyben vagyunk - gondoltam. Közben felrémlett a délutáni furcsa rosszullét is egy halvány gondolat erejéig.

Mindezektől függetlenül Beánál is futottam egy kört, akivel megállapítottuk, hogy az általa említett hölgy nekem jelenleg nem csupán árfekvése, de keménysége miatt sem lenne való; ugyanakkor piszkált a kérdés: miben jobb ő a többinél? Használt ez egyáltalán valamit Beának?

Mert én hiszek abban hogy ennek az egésznek csak akkor van létjogosultsága, ha hozzájárul valamivel a lét minőségének emelkedéshez.

Ígéretet kaptam arra, hogy erről is fogunk majd beszélgetni, kíváncsi leszek rá.

Viszont közben el is fáradtam. Hallgattam még némi alsó csakrákat érintő megerősítő zenét, közben ismét egy óriási tűz körül táncoltam a homokban, éreztem, ahogy a talpam végre átmelegszik, és minden egyes tánclépésem tölti azt a bizonyos földcsakrát - a végén még természet képeket is láttam, mintha repülnék az erdők-rétek-hegyek-tengerek felett, sőt Gaiát is, a kék bolygót, óvatosan a két kezem közé vettem egy rövid időre, mélységes tisztelettel adózva minden, e Földön Létezőnek.

Azt hiszem, alapvetően nagyon tudok osztozni Szandra törzsi táncok iránti lelkesedésében. Csak épp fizikumom nincs hozzájuk (se).

Mantra to Destroy All Confusion of the Mind

Az elmúlt napok magas láza furcsa változást idézett elő bennem. Meglehetősen leállította azt a bizonyos ösztro-genezist, mely a teremtésnek nem pont az a formája, ami számomra előnyös lenne. Ez furcsa és bár fáradt, de kellemes érzetként hullámzik a testemben, mint egyfajta (átmeneti?) szabadság. Ezzel kapcsolatosan határozottan az az érzésem, hogy a jövőben gyakorítanom kell az extrém hőmérsékletű helyek látogatását (és nem csak az extrém melegre, de az extrém hidegre is gondolok itt).

Mikor újra magamhoz tértem, frissebb voltam, mint előzőleg, s arra gondoltam, hogy a Mesterkód - nos, az bennem van. Saját magamban kell megtalálnom. Ennek pedig a tanulás az útja, hisz én olyan tudattalan vagyok ebben az egészben, csak fordulok jobbra-balra, mint elefánt a porcelánboltban...

Ez az elhatározás felvidított.

Most pedig még tisztítom kicsit a teret némi mantrával, aztán pedig alszom egy jót. 

Ha Anyám szellemei is úgy akarják.

Kodoish, kodoish...

Deva Premal Gayatri Mantra 

Földcsakra

 A tegnapi kezelésnek köszönhetően, a mai nap sokkal könnyebben ment. Nem érzem a tüdőmet-légcsövemet támadó kellemetlen érzést, és nem is fáztam annyira.

Viszont lágy lustaság öntött el délután. Pedig még mikor hazaértem a Covid tesztről, úgy gondoltam, hogy én most nekiállok és háztartok erősen, főzés, mosás, mosogatás végeláthatatlan feladatai kígyóznak akárhová nézek...

Aztán jól lebeszéltem magam az egészről, sokkal szimpatikusabb volt elheveredni az ágyon és gyökércsakra megerősítő meditációkat hallgatni mindenféle háztartási vagy szellemi munka helyett.

Így tettem tehát, és az álom és ébrenlét határán hallgattam a meditációt a vöröslő örvényről, mely balra forog; mígnem elérkeztünk két kérdésig.

- Ki jut eszedbe arról a szóról, hogy biztonság?

- A lányom - válaszoltam magamnak.

- És arról, hogy elfogadás?

- Robi.

 És ha égi lények, segítők is lehetnek?

- Gábriel.

Eddig még nem lett volna baj. De utána elkezdte a hang magyarázni, hogy most már felnőttél, és önmagadban kellene ezeket fellelni...

Akkor esett le nekem, hogy itt egy normális ember valószínűleg a szüleire gondol.

Nekem eszembe se jutott egyik sem, s ez nyilván nem lehet véletlen... és ettől sírni kezdtem, olyan világosan éreztem, hogy ez a tény mennyire szoros összefüggésben van azzal, hogy én abban az állapotban vagyok, amilyenben.

Igazából csoda, hogy ennek a bekövetkeztére 50 évet kellett várnom. Csoda, mely mutatja, mennyire erős vagyok.

Mindezeket leírtam Segítőmnek is - van baja velem elég - majd mint aki jól végezte dolgát, elkezdtem hallgatni a Gayatri Mantrát (még mindig a valósághoz kötődés erősítése jegyében).

A zene elvitt engem egy vad, törzsi szertartásra: a vízparton hatalmas máglya égett az éjszakában, dobok hangjára táncoltam - s egyszer csak előkerült már megint, ki tudja, honnan, a tudatalatti melyik bugyrából kúszik elő újra meg újra, de ismét ott volt Forradalmár.

- Menj innen - mondtam neki megmerevedve.

- Menj innen. Nem kell engem szeretned. Feloldozlak a szavad alól. Menj békével.

- De én nem tudlak téged nem szeretni - mondta a Zember, aki annyi bánatot okozott nekem.

Idegességet éreztem, rossz érzés vett erőt rajtam.

- Ne beszélj hülyeségeket! A barátnőd szerint bennünk semmi közös nincs, máshogy látjuk a világot, más értékek fontosak nekünk. Menj innen, ne szeress engem.

- De én nem tudlak nem szeretni téged - mondta az a nagy darab ember majdnem sírva, és én ledöbbenve néztem.

- De miért? Miért mondod ezt?

- Mert... mert én voltam az apád.

És akkor megéreztem, hogy igen, talán lehetett egy élet egyszer... egy élet, melyben már találkoztunk, melyben fontos kapcsolat volt köztünk. Fontos kapcsolat, mely nem sikerült valami jól. Ezt éreztem, és sikerült újra sírnom, pedig ez már, oldás ide vagy oda, végképp nem volt betervezve a mai napra.

Aztán furcsa látomásom volt: letérdelt a homokba és kaparni kezdett, mintha az alig látható földcsakrámat akarná elérni és tölteni fénnyel; többször kellett mindenféle oldó mondatot mondanom, mint családállításnál, hogy felelős vagyok a sorsomért és én alakítom; meg hogy örömmel látom hogy ő is felelős a sorsáért; mire legalább újra eljutott az álló testhelyzetig, ha görnyedten is. 

Utána táncoltunk kicsit a tűz körül, komolyan és méltóságteljesen, mint férfi és nő - de távolságtartóan. Később valahogy oda keveredett Robi is, - öcsikém! - örültem meg neki; majd megráztam a fejem (nem jó ez így- futott át a gondolat) és megpróbáltam rá férfiként nézni - hát nem sikerült, de a szeretet és az előbb említett elfogadás vidám szikrákat gyújtott körülöttünk, tácoltam kis pajtásommal, és ezt Forradalmár mintha rosszallta volna; mármint a kispajtási státuszt; de a kispajtim a kispajtim, túl vagyok már azokon a körökön, hogy más legyen belőle, akármennyire is érzem az utóbbi időben részéről az elfogadást áramlani felém. Persze hogy elfogad. Kispajtim. Persze hogy örülök, hogy elfogad a kispajtim.

Végül meguntam mindkettőjüket, és elküldtem őket. Robi egy szóra eltávozott - mindig ezt csinálja, a való életben is; aggódik értem, vigyázzak magamra, majd távozik, mi nem tudunk tartósan egy energetikai térben egymás közelségében megmaradni, és ezt már meg is szoktam, sőt, rég nincs is rá igényem.

Forradalmár nehezen távozott, meg kellett ígérnem neki hogy eljöhet máskor is - nem sok kedvem volt hozzá, azt hiszem, akkor, ott, már fárasztott engem ez az egész - és utána tovább folytattam a táncot a dobok hangjára a tűznél - egyedül. Felszabadító érzés volt.

Yaki-Da: I saw you dancing

...

Később, mikor - legalább félig-meddig - már visszatértem a Földre, azon tűnődtem, hogy miféle kapcsolat lehet rég nem látott apám (...) és vér szerinti szüleimhez való kötődési konfliktusaim között; melyek az alsó csakrák működését és vele az egészségemet lassan de bizonyosan így hazavágták.

Választ ugyan nem kaptam, de egy furcsaság elkezdett motoszkálni az agyamban.

- Apámtól nem kaptam meg a biztonságot, anyámtól nem kaptam meg az elfogadást - sommáztam a múlt történéseit; kiegészítve Nevelőapámmal, vagy minek nevezzem, akitől szintén nem kaphattam meg a biztonságot az ismert okokból - majd betolakodott Gábriel alakja a képbe.

Gábriel - őrangyalom. Nem csupán azért lett az, mert apám is, én is az ő nevét kaptuk. Van ennek egy sokkal mélyebb vonulata is.

Gábrielt sokszor a vér szerinti apámhoz hasonlónak képzelem. Nagyon gyakran látom az arcára vetülni Apám arcát.

- Gábriel a hírhozó. Nem feladata biztonságot nyújtani. Ő világosságot hoz. Tulajdonképp... egy küldönc. Nem apa. Valódi Atyád küldte maga helyett.

Itt már egész szépen belementem a teremtés mítosz analógiáiba, sok is volt ez nekem; de hiszen Apámra sosem tekintettem úgy, mint szülőre szoktak; túlságosan bogaras volt, különc, enyhén antiszociális, és semmiképp nem egy követendő példa.

Egy csavargó... ahogy a Lord énekelte.

Lord: Vándor

Nem tudom, hogy ebből a pakkból így mi fog kisülni, de jó lenne már végre minden energiának a helyére kerülni és visszatalálni ahhoz, akit illet.

Hogy végre legyen kedvem élni.

Gyökércsakra dinamikus meditáció

Féltékenység

 Segítőmhöz hetek óta nem jutottam el - s most ő ajánlotta fel, hogy távgyógyít engem.

Igazából ezzel a távgyógyítással szkeptikusabb voltam, mint a személyes jelenléttel, be kell valljam, pedig már sokszor elmondta, hogy a szellemi energia szabadon tud áramolni, és szabad akaratából fogadja bármely érző lény a Földkerekségen - sőt, ez az energia intelligens, és - amennyiben fogadják - képes megtalálni az energetikai központokat, ahol szükség van gyógyerejére - sőt, annak is voltam már tanúja, hogy bár Segítőm fizikailag fáradt volt, mégis nagy energiákat tudott megmozgatni bennem-értem - mégis, ez a távgyógyítós dolog jobban hasonlított számomra valamiféle hókuszpókuszra amit a tévében látunk, mintsem valódi gyógyításra.

Az elmúlt napok viszont nagyon sűrűek voltak.

Kedden kezdődött a besűrűsödés, mikor reggel mégiscsak eljutottam a nőgyógyászatra, onkológusom gondos munkájának köszönhetően. Az ultrahangon azt a tájékoztatást kaptam, hogy a myómák nagyjából változatlanok; a petefészek ciszta eltűnt; viszont a méhnyálkahártya megvastagodás sajnos kicsit nőtt, már 19 mm; felritkult állományú; jó vérellátású.

- Szóval akkor nem műtötték meg? - kérdezte a fiatal doktornő.

- Nem - ráztam a fejem.

- És a kezelésén se változtattak?

- Nem.

- Akkor mitől lenne jobb? - kérdezett vissza, és én nem vallottam be, hogy három napja nem véletlenül tolom a progeszteron krémet; hallgattam, mikor arról folyt a szó, hogy ez a méhnyálkahártya előbb-utóbb vérezni fog, ha így megy tovább (magamban arra gondoltam, hogy azt a jelenséget menstruációnak hívják, és egészen a gyógyszerszedés eluralkodásáig ez - többé-kevésbé - havonta ismétlődő jelenség volt, most meg úgy eszélünk róla minntha mumus lenne..), halvány érzet szintjén a "felritkult állomány" kifejezést összefüggésbe hoztam a progeszteron hatásával - ez némi elégedettséggel töltött el, bevallom.

Majd a kis rendes dokikám következett, tudjátok, akinek mellrákos a kishúga; neki is eltáncoltam, hogy mi is történt szeptember 29-én. Átjött velem az osztályra és jövő hét hétfőre foglalt nekem műtéti időpontot; majd elküldött laborba, és holnapra kiírt egy jóóó covid tesztet.

Mindez kedden délelőtt történt tehát; és én csodálkoztam a saját reakcióimon. Ugyanis ez úttal természetesnek vettem, hogy a dolognak meg kell lennie - az elmúlt másfél hét hasfájása még élénk emlékként élt bennem - s a dokiban is sikerült jobban megbíznom - paradox módon tán pont azért, mert a személyes érintettség szálát nem vette fel;ellenben láttam, hogy milyen lelkiismeretesen próbálja a kerületi kismamák terhesgondozását abszolválni a jelen, lássuk be, áldatlan körülmények között.

Ezután bementem dolgozni, este pedig elmentünk Szandrához jógázni.

A jóga óra is jó volt, bár a vége felé feltűnt, hogy Szandra, aki egy csoda csaj, táncosnő, lobog benne az életerő és vitalitás, minden porcikája külön mozog - nos, kicsivel fáradtabbnak tűnt mint más alkalmakkor, mondta is, hogy valahogy nem az igazi. 

Másnap délután kezdtem el köhögni - hogy összefüggésben van-e ezzel az eseménnyel, vagy spontán megfáztam/összeszedtem valamit, azt nem tudom. A kolléganőm adott egy darab gyömbért (rettenetes csapás az a növény) és azt rágcsálva valahogy eltelt a munkaidő utolsó fele. Majd az éjjel rosszul aludtam, fájtak a tagjaim - ez még betudható a jógának nevezett emberkínzásnak, legalábbis igyekeztem ráfogni. Reggel viszont már úgy ébredtem, hogy nem csak a torkomban, hanem a légcsövemben, hörgők bejáratánál is éreztem hogy valami nem oké.

Azért elmentem a vérvételre - isten áldása két szerencsétlenség volt a két nővér, egyik sem tudott normálisan vért venni, és én aggódtam, hogy értékelhető lesz-e a minta... Szerencsére az lett. Két + érték szerepel csak benne: a monocita és... már megint a CA125, ami az álmoskönyv szerint nem feltétlenül jelent jót, bár az emelkedés minimális... de van. :(

A rendelőintézet büféjében máskor szívesen költöttem a pénzemet: finom a kávé, jó a melegszendó, legalábbis ez élt emlékeimben.

Nos... egyik sem ízlett. Ez furcsa volt, de ráfogtam arra, hogy biztos romlott a minőség.

Mire hazaértem, rázott a hideg. Felcsavartam a fűtést, betakarództam, meditálni kezdtem - másfél óra múlva még mindig a hidegrázás gyötört.

Ekkor jelentkezett Segítőm, hogy akkor ő most megkezel engem; s én úgy megörültem neki - valami jó történjen már a mai napban végre; ne csak a hisztis ügyfelek szembesítsenek a kevés energiával, amiből kénytelen vagyok gazdálkodni.

A kezelés - hittem is meg nem is, ismétlem, hogy működik - nem várt élményt hozott.

Igazából azt, hogy a földelésemmel van gond, ezt már rég tudjuk - hogy ilyen szinten, azt mostanában megint nagyon érzem, ez tény. A csodálatos méhem szóösszetétel annyira kedves volt a szájából;de még ezt sem tartottam annyira lényeges eseménynek. Hiszen tudja, hogy szeretem - a méhem is tudja, igyekszik ő gyógyulni, de nehéz helyzetben van szegényke. Tehát ezek nem akkora újdonságok.

Történt azonban valami furcsa.

- Valaki bejött. Valaki bejött, megzavart. Hatalmas féltékenységet éreztem. Olyan, mintha ez a valaki folyamatosan szívná az energiádat - kezdte a telefon túlsó végén. Én pedig leesett állal pislogtam ismét azon a csodálatos képességén, mellyel érzékelni tud rengeteg, megmagyarázhatatlan dolgot.

Anyám jött be a kezelés alatt, anyám, a lépegető zombi; bambán bámult, ötvenszer elmondtam neki, hogy menjen a szobájába, míg a végén ordítanom kellett, hogy menjen ki és hagyjon végre békén, élni, gyógyulni, pihenni.

Ugye ilyen esemény után belégzünk energiát, bent tartjuk, kilélegezzük a dühöt, kint tartjuk, be, ki, be, ki...

A négyütemű légzések során egy régi kép villant az agyamba.

Az az este, mikor Zsolti fiamat hazavittük a kórházból. Az apja akkor volt a legközelebb ahhoz, hogy elfogadja őt, engem, a családját.

Abban az estében benne volt egy lehetőség. Egy lehetősége egy kicsit hippi életre, együtt, hárman, apa, anya, gyerek.

Aznap este volt, hogy meg akartuk fürdetni közösen a kisfiunkat. Mosolyalbum is részt akart venni ebben.

...és akkor jött anyám, és kivette a kezemből a fiamat, közölte velem, hogy én ehhez úgysem értek, majd ő.

Zokogni kezdtem. Anyám az ötven fokra felfűtött konyhában, a hokedlira helyezett kis fürdőkádban pancsolt a fiammal. Csukott ajtó mögött.

Mosolyalbum az ajtóban állt, búcsúzkodott.

- Ne haragudj - nézett rám szomorúan. - Ne haragudj, nekem ez nem megy...

Tehetetlenül néztem, ahogy becsukódik mögötte az ajtó.

Tehetetlenül, összeroppant idegekkel.

Aznap vesztettem el az első családomat.

Anyám hibájából.

- Féltékenységet éreztem. Iszonyú nagy féltékenységet. És hogy csapolja az energiáidat.

- Mindig is az volt... mindig is féltékeny volt rám. A fiatalságomra, az eszemre, az állítólagos jó életemre, amiben neki a háború miatt nem lehetett része... a fiamra. Kivette a kezemből, elidegenítette, ellenem nevelte. Szétbarmolta nem csak a munkával kapcsolatos vágyaimat, terveimet, de még a családom se volt neki szent.

- Küldök neki áldást. Te is küldj neki áldást, hogy világosodjon meg, lássa be tévedéseit.

Valami felvinnyogott bennem. Az én anyám régen se volt világos, most meg egyenesen éjsötét. Már csak az állapota miatt is. Sose fog rájönni, hogy mit tett velem. Régen se jött rá, most már irracionális is ilyet képzelni róla.

A harag, a gyűlölet, az utálat fojtogatta a torkom. És életem megrontója, mintha érezte volna, folyton jött utánam, konyhába, szobába, folyosóra, ki-be, ki-be, ki-be és közben mondta az értelmetlen zagyvaságait.

Az egy dolog, hogy a saját házamban maszkot vagyok kénytelen miatta húzni, hogy meg ne fertőzzem, ha ne adj'isten elkaptam ezt a sz.rt - de még jön is utánam, provokál, érzi hogy gyenge vagyok, rácuppan az energiáimra...

A gyűlölet égett a szívemben, a mellkasom fájt, ahogy ötvenhétezredszer is felszólítottam arra, hogy menjen be a szobájába végre és hagyjon engem békén.

Közben az a gonosz gondolat is megfordult többször a fejemben, hogy most kéne össze-vissza nyalni-falni, és vége lehetne kis szerencsével a szenvedésnek - de ez nem segített a helyzeten; sőt, nagyon szégyelltem magam miatta, mint afféle jól nevelt, édesanyját és az emberi életet tisztelő, szerető gyermek.

Végül, mikor már az idegeim cérnákban lógtak, beadtam neki egy Xanaxot, hogy megnyugodjak végre. Mert az én életem is van olyan értékes, mint az övé, és nekem is jogom van pihenni, megnyugodni, feltöltődni... és egyáltalán.

Azóta nyugi van, de be kell hogy valljam, nagyon messze vagyok én még mindig attól, hogy áldást küldjek rá, rám, vagy a helyzetre.

És ez még akkor is így van, ha őszintén megvizsgálva még mindig nem tudom eldönteni, hogy melyikünk a féltékenyebb a másikra: ő rám a fent felsoroltak miatt, vagy én őrá, amiért kisajátította magának az elsőszülött fiamat.

Vagy inkább mindketten a másikra.

Vagy hogyan lehet, hogy az értelem elmúlik, a negatív érzelmek megmaradnak.

Vagy egyáltalán.