AZ ŐRÜLT

- - - - Mit háborgattok?

Takarodjatok innen!
Nagy munkába' vagyok. Sietek.
Ostort fonok, lángostort, napsugarakból;
Megkorbácsolom a világot!
Jajgatnak majd és én kacagok,
Mint ők kacagtak, amikor én jajgattam.
Hahaha!
Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kacagunk.
De a halál azt mondja: csitt!
Egyszer már én is meghalék.
Mérget töltöttek azok vizembe,
Akik megitták boromat.
S mit tettek gyilkosaim,
Hogy gaztettöket elleplezzék?
Midőn kiterítve feküdtem:
Reám borúltak s könnyezének.
Szerettem volna fölugrani,
Hogy orraikat leharapjam.
De nem harapom le! gondolám,
Legyen orrok és szagolják,
Ha rothadok, s fúladjanak meg.
Hahaha!
És hol temettek el? Afrikában.
Az volt szerencsém,
Mert egy hiéna kiása siromból.
Ez az állat volt egyetlen jóltevőm.
Ezt is megcsaltam.
Ő combom akarta megenni:
Én szívemet adtam oda,
S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle.
Hahaha!
De hiába, csak így jár,
Ki emberrel tesz jót. Mi az ember?
Mondják: virágnak gyökere,
Amely fönn a mennyben virúl.
De ez nem igaz.
Virág az ember, melynek gyökere
Ott lenn van a pokolban.
Egy bölcs tanított engemet erre,
Ki nagy bolond volt, mert éhenhala.
Mért nem lopott? mért nem rabolt?
Hahaha!
De mit kacagok, mint a bolond?
Hisz sírnom kellene.
Siratni, hogy oly gonosz a világ.
Az isten is felhőszemével
Gyakran siratja, hogy megalkotá.
De mit használ az ég könyűje is?
A földre hull, a ronda földre,
Hol az emberek lábbal tiporják,
S mi lesz belőle,
Az ég könnyéből?... sár.
Hahaha!
Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona,
Érdempénz melleden a nap,
S ruhád, rongyos ruhád a felhő.
Hm, így eresztik el a vén katonát,
A hosszu szolgálat jutalma
Egy érdempénz és rongyos öltözet.
Hahaha!
S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven,
Midőn a fűrj azt mondja: pitypalatty?
Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt!
Az asszony vonzza magához a férfiakat,
Mint a folyókat a tenger;
Miért? hogy elnyelhesse.
Szép állat az asszonyi állat,
Szép és veszedelmes;
Arany pohárban méregital.
Én ittalak, oh szerelem!
Egy harmatcseppnyi belőled édesebb,
Mint egy mézzé vált tenger;
De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb,
Mint egy méreggé vált tenger.
Láttátok-e már a tengert,
Midőn a fergeteg szánt rajta
És vet beléje halálmagot?
Láttátok a fergeteget,
E barna parasztot,
Kezében villámösztökével?
Hahaha!
Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról.
Érett gyümölcs vagy, föld, lehullanod kell.
Még várok holnapig;
Ha holnap sem lesz a végitélet:
Beások a föld közepéig,
Lőport viszek le
És a világot a
Levegőbe röpítem... hahaha!

Petőfi Sándor:Szalkszentmárton, 1846. január

(Barátosném, Nagy Machinátor által megidézve a tegnapi nap folyamán.)

Őrült szerelem

- Tényleg csak a pénzért vagy vele? Mert.. hogy is mondjam... nem egy szépség - mondta Csaba, mikor ma végre felhívtam, mert megígértem, hogy beszámolok neki a leletemről (ami egyébként normál fehérvérsejt-számot mutatott, és a szokásos alacsony haemoglobin, haematokrit értéket) majd közölte, hogy ő ezt tudta, a rákot nem lehet "csak úgy" elkapni.
Lényegében ilyesmit mondott Mérnök úr is, mikor szemére hánytam, hogy meg se kérdezte, milyen az eredmény.
- A képzelt betegeknek nincs valódi betegsége - mondta egy enyhe mosoly mellett, és én majdnem litániázni kezdtem a csomóim miatt, amiket nem képzelek, igenis ott vannak a testemben egyre több helyen, kitapinthatóan és minden kétséget kizáróan - de volt valami abban a mosolyban, amitől ostoba porszemnek éreztem magam a sivatagban. A legfurcsább az volt az egészben, hogy azt sem bántam, hogy lehülyéztek a lényeget tekintve. Ez úttal ezt simán elfogadtam. Bár nem tudok azonosulni azzal, hogy ne lenne semmi bajom - de ez ebben az összefüggésben tulajdonképp lényegtelen.
Van, mikor az egyik őrült mondja meg a másiknak, hogy mennyire hülye, és ez tulajdonképp imádni való dolog.

Baby Gabi & Lányi Lala: Őrült szerelem

De visszatérve az alapkérdésre, Csabának természetesen tagadóan válaszoltam, - akkor azt hittem, hogy őszintén - és pár órán keresztül nem is tértem vissza a témára.
Most azonban itthon vagyok, még 11 óra sincs, és én már ágyban vagyok - egy hete nem voltam itthon, sem 11 órakor alvásra nem volt módom készülődni. Azóta sokat hűlt a ház, kellemetlenül hideg van, mi tagadás - és én eltűnődtem a kérdésen.
- Nekem muszáj volt meggazdagodnom - mondta Mérnök úr, nem titkolt haraggal nézve rám.
- Muszáj volt, mert különben már nem is tudom hol lennék. Egy őrült... megbélyegzett.. a társadalom számkivetettje... és még pénze sincs... Mi lett volna velem úgy?? Ez a világ csak a pénzt imádja. Undorító, rohadt, velejéig romlott világ! - torzult el az arca.
Némi rossz érzés futott végig rajtam. Egyfajta vádbeszédnek éreztem ezt az egészet ("lám, te is csak akkor álltál velem szóba, mikor már annyi pénzem lett, hogy el sem tudom költeni") - így jobbnak láttam csendben hallgatni.
Ez reggel történt, kicsit feszültebbek voltunk mindketten, engem a rengeteg munka nyomasztott, őt pedig a családi bajokon túlmenően az én - az övétől teljesen eltérő - életvitelemhez való alkalmazkodás (rohanjunk dolgozni, aztán megint és megint - ez az ő szemszögéből nyilván teljesen értelmetlen. De szép is ez. Vagy izé.)
Csaba kérdésére feljött bennem a reggeli dialógus, és elkezdtem tűnődni rajta.
Rájöttem, hogy nagyon bonyolult kérdéskör ez.
Ha az utóbbi időkben általam ideálként tekintett férfiakra gondolok, el kell ismernem, hogy egyik sem azon siránkozik huszonharmadikán, hogy hogyan fogja átvészelni a következő fizetésig hátra lévő napokat, zsíros kenyéren vagy paprikás krumplin.

Rapülők - Túr dö flanc

De az is elvitathatatlan tény, hogy mindannyian ebből a körből, valamilyen szempontból kivételes teljesítményt nyújtottak. Igaz ez a Farkasra, Kékhemüre, - és igen, Mérnök úrra is.
Hogy ezt ez a beteg társadalom sok pénzzel "bünteti" - az tulajdonképpen számomra mellékkörülmény, ennél sokkal fontosabb, hogy van valami, ami miatt fel lehet rájuk nézni.
Azt hiszem, hogy ugyanígy tudnék tisztelni egy átlagos jövedelmű orvost, tűzoltót, vagy vadakat terelő juhászt is, amennyiben megtapasztalnám benne, hogy van valami olyan speciális képessége, tudása, ami erre predesztinálja őt.
Tehát azt hiszem, hogy a helyes válasz nem annyira a pénzhez, mint inkább a tisztelethez kötődik.
Legalábbis remélem.
...
Pénteken találkoztunk a szokásos üzleti megbeszélésünk alkalmából. Tudjátok: kicsi számla, kicsi áfa, kis beszélgetés.
És valami történt.
Kezdődött azzal, hogy nem tudtam lebeszélni arról, hogy hazahozzon.
Sokáig beszélgettünk az Allee büdös parkolójában mindenféléről, betegségről, válásról, csajozásról, csalódásokról és reményekről, meg egy furcsa üzenetről, ami elemi indulatokat kavart fel bennem - aztán egyszer csak beindította a motort és suhantunk Törökbálint felé.
Még sosem volt nálunk - még tavaly sem engedtem, hogy ide jöjjön, pedig nagyon akart segíteni az elfagyott csővezetékekkel kapcsolatosan - és én most sem akartam, hogy feljöjjön, de teljes határozottsággal indult meg a nyolcvan méter sáros földön felfelé.
A házban a szokásos méla kupleráj - senki nem számított ilyen fordulatra a történetben.
Gyermekeim csodálkozó pillantásaitól kísérten bevonultunk a kisszobámba, mely sokkal hasonlatosabb egy kollégiumi lyukra mint lakószobára, majd folytattuk hosszas beszélgetésünket.
Közben gazdagabb lettem némi ötvösmunkával, kavicsok csillognak benne, bár ezt igazán nem kértem vagy akartam (tanulj meg elfogadni, szólt a Hang akkor reggel); az idő haladt a maga útján, többször is szó volt róla, hogy talán tovább kellene indulnia, de igazából egyáltalán nem volt sietős, és tulajdonképp egy idő után már nem is esett jól a gondolat, hogy esetleg tényleg nekiindul a Balaton felé vezető hosszú útnak a sötét éjszakában.
Valamiféle látens féltékenység bujkált már abban a kellemetlen érzésben, azt hiszem.
Ezt egyébként azóta párszor már éreztem, bár próbálok kitérni előle, lehetőség szerint elegánsan és felemelt fejjel.
Aztán megrohant valami ismerős érzés, ahogy ült ott a forgószékemben, oldalra hajtott fejjel, szomorúan és fáradtan.
Előtte beszélgettünk a könyvelőirodai időkről, abban is Attila szerepéről. Elmondtam neki, hogy én akkoriban mennyire szerelmes voltam belé, meséltem egy-két epizódot abból a csodálatos történetből - és eszembe jutott az a régen ismerős, meghitt érzés, ami akkor fogott el mindig, mikor végre - csütörtök esténként - kettesben maradtunk és foglalkozhattunk a cég "üzleti könyveivel".
Mármint Attila.
Én meg az ő masszírozásával.

- Megmasszírozhatom a nyakadat? Nyugi, teljesen szexmentesen - tettem hozzá, utalva a korábbi levélben foglaltakra. (És még komolyan is gondoltam. Akkor még legalábbis.)
Miután megkaptam az engedélyt, folytattuk a dolgot valahol ott, ahol Attilával abbamaradt ezelőtt majd' húsz esztendővel. Kezelésbe vettem a nyak- és vállizmait, karját, miközben ő egyre jobban ellazult. A végén egy önkéntelen mozdulattal átöleltem és egy puszit nyomtam az arcára.
...és akkor eszembe jutott, hogy igazán életemben csupán egyetlen, meg nem cselekedett dolgot bántam meg.
Azt, hogy akkor elengedtem Attilát.
- Megfogadtad, hogy ha még egyszer valakivel hasonló érzéseid támadnak, nem engeded el "csak úgy".
- Igen - sóhajtottam befelé, megadóan.
És nem követtem el még egyszer ugyanazt a hibát.
...
- Mit is mondott neked Attila akkor mikor segítséget kértem tőle és bemutatott neked?
- Azt, hogy rendes fiú vagy és törődjek veled.
- Miért nem kérdezted meg tőle, hogy pontosan hogyan? Mennyi időt megspórolhattál volna nekünk..
- Hát igen...
- Bár talán nem is baj. Lehet, hogy minden így volt jó. Fő, hogy végre egymásra találtunk.

Chris Rea: And You my love

A hit, meg a hegyek

"Egyszer a falusiak elhatározták, hogy esőért imádkoznak. Az ima napján mindenki kivonult a mezőre, de csak egy kisfiú volt, aki hozott magával esernyőt. Ez a HIT."

Kékhemü a kisfiú az esernyővel, ezt péntek óta bizonyosan tudom. Nagyon meghatódtam emiatt a felismerés miatt.
(Hajlamos vagyok az ügyfeleim felől áradó pozitív energiáktól meghatódni. ...az élet más területein miért nem kapok vajon ilyesmit?... Hülye karmám van, az bizonyos - bár, legalább nem teljes csőd, - csak félig.)

Az ilyen kisfiúk hitét nem szabad megingatni.
De hogyan tegyem, hogy mindenkinek jó legyen? Hisz belőlem csak egy van, nem tudok négy-ötfelé szakadni.
Tanult kollégám azt mondaná:
"Miért csökkenésben, szűkösségben gondolkodsz? Növekedésben kell gondolkodni."
Egyszer már igaza volt...
...
Újra olvasgatni kezdtem a Cashflow négyszöget. Megint elidőztem annál a kesergésnél, hogy én egy istenverte "E" vagyok; még olyan gondolataim is támadtak, hogy egy mezei "A"-ból sokkal könnyebben lehet "C", mint egy "E"-ből - tulajdonképp az "A" és a "C" ugyanazt a lovat ülik meg, legfeljebb az ellenkező végén - nekik a kötődések fontosak, legfeljebb az alá-fölé rendeltség irányát kell megváltoztatni.
Egy istenverte "E"-nek nem fontosak a kötődések.
Morgó az egész világon a legjobb barátom, de soha fel nem hívnám, hogy "Hogy vagy, rég beszéltünk".
Még szerencse, hogy ő kellően introvertált ahhoz, hogy ez ne zavarja.
Legalábbis remélem.
Mikor a gyerekeim panaszkodtak az apjuknak, hogy én keveset hívogatom őket telefonon, az apjuk csak annyit mondott (pedig akkor még bőven együtt voltunk):
- Tudom. Anyátok ilyen. Nekem is mindig nekem kell felhívnom, ha bármit akarok, ő sose telefonál.

...Szóval, hosszan elidőztem a gondolatsornál, hogy mennyivel jobb lenne a könyv által erősen javallt "C" státuszt kihagyva egyből "B"-vé lenni, mert az már megint egy személytelenebb, kevesebb függelmi viszonyt igénylő pálya - de be kell látnom, hogy a "C"-vé lét nem megkerülhető állomás ezen a rögös úton.
Ennek jegyében bejelentkeztem egy nagyon érdekes tematikájú, újszerű továbbképzésre, melynek egyik modulja könyvelőiroda vezetői alapismeretek megszerzésével kecsegtet.
(Erről hosszasan beszéltem Carrambának, remélve, hogy megemlíti Perixnek - törjön az ember borsot az orra alá, ahol csak lehet. Már csak az általános szeretet jegyében is.)
Valószínűsítem, hogy be kell majd fektetnem vezetői tréningekbe is - pont a gyenge oldalam, az emberekkel való bánás képességének javítása érdekében.
És tovább olvastam a Cashflow négyszöget.
Elidőztem ismét az "otthon nem eszköz, az otthon forrás" felismerésen - ennek félreértelmezésének illetve magának a ténynek mennyi hozadéka tud lenni egy ember életében, szinte hihetetlen - de erről majd egy későbbi bejegyzésben.
Amit most boncolgatok, az a termék és a rendszer szétválasztásának kérdésköre, illetve a Feladat, hogy létre kell hozni a működőképes, sőt, legalább részben önjáró Rendszert.
Létre kell hozni, mert az emberi tényező mellett valóban ez a siker záloga.
Tulajdonképpen a hétvégén, míg a macskajajjal kevert furcsa és nagyon ellenszenves, deréktáji fájdalmakkal súlyosbított rosszulléttel itthon dögledeztem, és látszólag semmit nem csináltam, végig ezen járt az agyam.
Például azon, amit a faktor nem látott még soha (legalábbis mióta tart ez az őrület).
SZMSZ a beceneve a futurisztikus jelenségnek, és nekem meg kell alkotnom a saját szervezetemre nézve, mihelyt felmértem a tennivalókat és összeraktam fejben a know-how-t.
Arra jöttem ugyanis rá, hogy újabb szereplőket kell bevonni a történetbe. Újabb feladatköröket, ellenőrzési pontokat és eljárásrendeket kell kialakítani és delegálni, amiket be is kell tartani és tartatni.
Kemény erőpróba lesz ez egy "E"-nek, azt hiszem.

De hát a hit hegyeket mozdít el.
Bennem hisznek, méltónak kell rá lennem.




Ui: ma bezzeg egész nap rohangáltam mint pók a falon, bankba, egyik ügyfélhez, másik ügyfélhez, ügyvédhez, harmadik ügyfélhez - mellesleg nem csak a cégem került át végre a saját irányításom alá, hanem némi vajúdás után meg is fialt.

Hogy aztán jól tette-e, az majd kiderül.

Férfinapra

Éljenek a teremtés koronái! Boldog férfit minden nőnek! :)

Cafe del Mar: Love my soul

Hétvégi spiritusz - a sérthetetlenség művészete (újratöltve)

...láttam, hogy valaki itt keresgélte ezt az írást. Megtaláltam, bár a Szabadon Ébredők már be van tiltva, ám nem szűnhetik meg az ezo bölcsesség a világhálón, tehát tessék, szeretettel Nektek, de azért figyelmetekbe ajánlom a saját kiegészítésemet is, mert szerintem sokkal hasznosabb, mint maga az alapmű.

Íme:

Van az, mikor megy ez dolog. Működik külön figyelmeztetés nélkül. Elengeded, tudod, hogy az ő hülyesége (megélései, pillanatnyi állapota) által diktált kényszer cselekvése ez, és neked semmi közöd az hozzá. Elütöd egy mondattal, élét veszed. Olyan is van, hogy elfogadja, tovább léptek. Aztán van, hogy alacsonyabb energiaszinten vagy, mert esetleg neked is épp nehezebb, talán valami külső körülmény miatt, és a másik megint ugyanezt csinálja - "rágja az életedet". Akkor előfordul, hogy Te nem a szokásos elengedős választ adod rá, hanem besokallsz. A másik pedig nem érti, hogy mi van, eddig ezt veled meg lehetett csinálni. Aztán olyan is van, hogy elengeded a bántást, kritikát; a másik nem kapja meg a rabolt energiát - amire nyilván neki van szüksége - de nem nyugszik, tovább, és tovább próbálkozik. Te pedig tovább és tovább hárítasz, kendőzöl, kitérsz. Aztán meglátod mások szemében a sajnálatot. Hogy te emiatt a feléd irányuló viselkedés miatt sajnálatra méltó lettél. És akkor érzed, hogy te nem azért tettél bele ebbe a dologba időt, energiát, hogy téged mások annak a viselkedése miatt sajnáljanak, akinek a kedvéért te annyi energiát feláldoztál. És olyankor rájössz, hogy nincs értelme elengedni, kitérni, elsimítani, nem megbántódni. Mert ha a másikban nincs annyi tolerancia, hogy elengedjen, kitérjen, elsimítson, mert nem akar neked fájdalmat okozni, akkor benned miért legyen? Van az a mondás, hogy "Természetesen sok a hibám, ha kevés benned a szeretet." ...nem, nem megoldás, ha nem veszed magadra. Az a megoldás, ha nem bántasz és nem bántalmazol. Sem szóval, sem tettel. "Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el."

Érdemes megfigyelnetek a "" jelek közé tett szólásokat, a néplélek szösszeneteit a témakörben, és rögtön rájöhettek, hogy mennyire nem az ezoizé a mélyen gyökerező és valódi, hanem az ezekben megfogalmazott, kikristályosodott, évezredes bölcsesség.

...nem, nincs kedvem nyolcvanhárom milliomodszor is meghallgatni, hogy mi mindent csinálok/csináltam rosszul. Nyilván rengeteg dolgot. De a legrosszabb dolog, amit megtehettem, hogy olyan embernek adtam sok, sok időt, teret, energiát az életemben, aki nem tudott engem nagylelkűen szeretni.
Ha őszintén átgondolom, én még azokkal az emberekkel is sokkal nagylelkűbb voltam, akiket nem szerettem, mint ő velem, akit állítólag szeretett.

https://www.hirmagazin.eu/kulcs-a-boldog-elethez-a-serthetetlenseg-muveszete

Závodi 50 - Sing Sing és Irigy Hónaljmirigy - Halál a májra (2014)

Lara Fabian: You're not from here

Eldar Mansurov: Taleyim

Szerjozsenykának, a teremtett világ túlsó oldalára

...csak mert tudom, hogy elidőzött ma gondolatban a Margitszigeten a szökőkútnál, és mert erről a számról mindig Ő jut az eszembe.

Egy villamosmegállóban láttuk egymást először, a Margit híd budai hídfőjénél, a Rod Stewart séróba belekapott a szél, és olyan helyes jelenség volt, hogy hirtelen büszke lettem Rá, és magamra, és vidám és könnyű lett minden, pedig nem értettük egymás szavát, egymással szemben ülve chateltünk a HÉV-en, kicsit zavarban voltam a butaságom miatt, de mégis jó volt.
Aztán mentünk a műemlék vonattal, és összeért a lábunk; aztán lesegített róla, és akkor egyetlen pillanatra én voltam a Hercegnő, akiért eljött a Szőke Herceg, megnéztük a hobbit-házakat, és fényképeztünk, chipset toltam kólával és ettől szörnyülködött, hogy hogyan lehet ilyen rettenetes mérgeket bevinni a szervezetembe, én meg csak mosolyogtam; aztán lebetegedtem, rázott a hideg, váltólázat kaptam, és nem mertem a szeme elé kerülni, mert értelmetlennek találtam az egészet, a távoli barátnővel, és a közeli Csabával súlyosbítva, és talán egyszerűbb is volt lázban feküdni otthon, meg egyértelműbb is, mint selyem lepedőket összegyűrni egy szállodai szobában, előre részletesen elképzelt forgatókönyv szerint azért, hogy amikor majd elviszi a Nagy Ezüst Butterfly, akkor én zokogva roskadjak le valami budai padra a gyomromban mardosó fájdalommal.
Mikor újra találkoztunk, már tudtuk, hogy ez nem megy, miattam, meg miatta, meg a rajtunk kívül álló okok miatt, és én éreztem azt a finom távolságot, ami leereszkedett közénk, és velünk volt csavargásaink alatt, pedig bejártuk Budapestet, elvittem a kínai barátomhoz vega kaját enni; a szökőkútnál is voltunk, és ott is rám zuhant ez a távolságérzés. Aztán  ültünk az Allee-nál és néztük a feliratot: "Patika", és ő kimondta "Patyika", lágyan és dallamosan, ahogyan egy orosz próbál magyarul beszélni. Nevettünk rajta, és ott végre enyhült kicsit a belső feszültség.

Aztán a Petőfi híd pesti hídfőjéhez keveredtünk valahogy, és már késő volt, el kellett búcsúznunk, és én felszálltam a villamosra. A csukódó ajtón keresztül visszanéztem rá, állt ott szomorúan, és én is szomorú voltam, és rohanni akartam, le a villamosról, a karjaiba vetni magamat, de nem mertem megtenni, és hagytam, hogy a villamos elinduljon, és én csak néztem, amíg tehettem.
Akkor láttam utoljára.

Miko Vanilla: Endless love

...a születésnapomon megköszöntött. Úgy írta alá: Patyika.
Elfutotta a könny a szemem.

Nyolcvan méter

Nyolcvan méterre van a házunk a kertkaputól. Nyolcvan méter emelkedőt kellett megtennem tegnap a hideg, nyirkos éjszakában lassan botorkálva a sáros-gödrös úton. Majdnem éjfél volt, túl voltunk ezen a - legnagyobb jóindulattal is csak felemásnak mondható, bár kétségtelen, hogy paranormális témákban bővelkedő - randin.

Nem, nem éreztem rosszul magam. De különösebben feldobottan sem.

A nyolcvan méteren felfelé bandukolva néhány lépésenként felrémlett előttem egy-egy, számomra kedves férfiúi tulajdonság.

Férfiúi tulajdonság, ami fontos nekem, amit szeretnék szeretni a partneremben.

Csak jöttek ezek a semmiből, látszólag összefüggéstelenül, aztán el is tűntek. 

Lenyomtam a kilincset, hogy besettenkedjek az alvó házba, és akkor... akkor belém villant.

Belém villant, hogy ilyen férfit nem ismerek, csak egyetlen egyet.

És akkor rázni kezdett a zokogás.

...vége lesz ennek valaha?

Hétvégi spiritusz

Azt mondják, hogy "Isten pontosan tudja azt, hogy mire van szükséged, azt is, hogy kire van szükséged, azt is, hogy mikor. Tanulj meg várni." Jó, de mire? Minek? Mit érdekli Istent, hogy nekem mire van szükségem? (Isten=szabályrendszer, tudjuk. Nem érdeklődik, a függvényt se érdekli az ő végeredménye, bár a változók megváltoztatásával a végeredmény tényleg módosítható - de nem azért, mert a függvényt ez "érdekli".) Felcsendült a lelkemben a "söpörtem én már eleget, söpörjön már más is" népdal "várni" igével történő átdolgozása a háttérben, elhaló motívumként. De tovább olvastam. Kíváncsi voltam, hogy az eddigieket meg lehet-e még fejelni valamivel. Lehetett.

Azt tanácsolták egy várakozásban megfáradt sorstársnőnek, hogy: "Megvan az oka, ha még nem érkezett meg. Érdemes befelé figyelni, hol lehet a blokk... az eddigi leckéket megtanultuk-e... valóban készen állunk-e... olyan partnerré váltunk-e, amilyenre vágyunk?"
Pfff... az eleje még csak hagyján. Blokkok, leckék... legyen. Tényleg van, akinek sokszor le lehet vetíteni ugyanazt a filmet... Máskor meg begörcsölök az első véresebb képkockánál).

A készen állást illetően magam részéről egyre inkább úgy érzem, hogy én többé soha nem fogok "készen állni"... bár belegondolva, ez is egy hülyeség, készen állni a százméteres gátfutás startjánál szoktak.. mindegy, a párkapcsolat is felfogható valami ilyesminek. Ez még szódával elmegy.
Ami igazán kiakasztott, az az utolsó mondat.
Olyan partnerré válni... a "partner" szó a magyar nyelvben azt jelenti, hogy valaki, valakivel, valamilyen viszonyban van. Üzleti partner, kapcsolatban partner. Hogyan tudna valaki önmagában partner lenni? Hiszen ahány partnerkapcsolat, annyifélék vagyunk mi magunk is. Hogy a partnerkapcsolatban milyenek leszünk, az nem csupán rajtunk múlik, hanem a partnerünkön is. Legalább 50%-ban. Volt már az életemben néhány partneri kapcsolat, és mindegyikben kicsit más voltam. Aszerint, hogy a partnerem mit hozott ki belőlem, illetve számára mi volt a fontos - magyarán, hol volt a függvény metszete, a közös halmazunk.
De olyat, hogy önmagamban leszek partner? Önmagammal alkossak metszetet?

Tételezzük fel, hogy sikerül.
Akkor meg minek oda harmadik személy?

Ááááááááááááááááááááááááááááááááá......................

Coach

...egyre többször gondolkodom azon, hogy el kellene mennem egy ilyen szakemberhez, mert minden helyi jellegű harciasságom mellett, ha eszembe jut - és rendszeresen eszembe jut - a kérdés: "What do you want with your life?" - a válasz még mindig, súlyosan hiányzik.

Márpedig dönteni kell, fogy az idő.

Lopott idő - részlet

Ilyen a box

Ma nagyot meccseltem Kojakkal. Lehet, hogy nem volt szép tőlem, hogy az utasítását még a kiadásának a napján keresztülhúztam, hisz ő mindig kedves és tünci volt velem (és ez tulajdonképp még igaz is, figyelemmel életvezetési tanácsaira) - de az a helyzet, hogy az az utasítás ab ovo, a jogszabályokból levezethetően nem volt érvényes.
Ebben egészen bizonyos vagyok, nem véletlen, hogy nem is akarta ő hogy az írásos formát kapjon.
Én nem vagyok afféle "hátulról jövök" típus, az e-mailemből mindenki kapott, ossza be, a frontvonal mindkét oldalán. Persze ez neki volt iszonyúan kellemetlen - de aki korpa közé keveredik, ne csodálkozzon, ha megrágcsálják éhes jószágok.

Kékhemü persze nagyon vigyorgott, de miután vázolt néhány háttérinfót, még jobban leesett az állam - ha eddig csak sejtettem volna, most már teljes bizonyossággal tudom, hogy ebben a meccsben neki van igaza. (Azt csak zárójelben jegyezném meg, hogy Kojakot "szegény szerencsétlennek" titulálta, mely szóösszetétel mély igazságtartalmát sokkal jobban értettem, mint amennyire ezt Kojak valaha is fel fogja fogni).
Én meg vagyok olyan marha, hogy ilyen esetekben az igazság sokkal jobban érdekel, mint a saját bőröm.

Kojak csak nézett rám fennakadt szemekkel, mikor visszatámadtam. (Mint egy sárkány.) Nem tudott olyan érvet mondani, amire meg ne feleltem volna.. Azt hiszem, átmentem konok és megtörhetetlen fúriába. Ezt az oldalamat ebből a társaságból eddig csak Perix ismerte. Kojaknak teljesen idegen volt ez a viselkedés, és csak latolgatta, hogy mi is legyen erre az egészre a reakciója, mert a jelenlegi becsicskult világban az ilyen fajta fellépés, amit tőlem látott (mondjuk úgy: öngyilkos manőver, bár én azért reménykedek a hosszú életben, még ha ilyenkor arra is gondolok, hogy ennek a második felét nem biztos, hogy ebben a csodálatos országban kellene eltölteni) viszonylag ritka. No meg mert a dolgok jelenlegi állása szerint csak szükséges, hogy átadjam a cég számvitelének elvégzéséhez szükséges alapvető ismereteket, mindkettőnk legnagyobb bánatára.

Végül annyit kérdezett tőlem: de miért? - és én számtalan érvem közül a legszemélyesebbet, Perix hozzáállását hoztam fel. Közöltem, hogy "mert utálom".
Ez általában és konkrétan vitán felül igaz az én szintemen, ráadásul maximálisan irracionális érv volt, ebből fakadóan láthatóan még humorosan is hatott ott, abban a szituációban.
Igazság szerint olyan voltam, mint az egymásnak feszülő hegyek között az egér, amely minden erejével próbálja széttolni azokat az erőket, melyek végül is összemorzsolhatják. Az erőkre ráhivatkozni viszont teljesen felesleges, és Kojak habitusából fakadóan értelmetlen is lett volna, mert számára az igazság szó nem képvisel valódi jelentéstartalmat, ő inkább csak az "érdek" kifejezést ismeri. Így legalább valami humorral tudta oldani a feszkót a végén - tulajdonképp nem is bánom.
Nem haragszom én szegény szerencsétlenre.
...
Ahogyan az új kolléganőnek is mondtam: ha minden kötél szakad, akkor még mindig fog telni egy repülőjegyre. Csak oda.

Majka: Ilyen a box

(Mellesleg ma tízmilliószoros nap van. Ha igaz, akkor az elkövetkező időkre a mai nap energiái tízmilliószorosan hatnak.
Szerintetek?...)

Hevesi Tamás: Ezt egy életen át kell játszani

Egy életen át kell játszani

Azt hiszem, amit most csinálok, az már minden határomon túl van.
Nem igazán tudom eldönteni, hogy a fizikai terhelhetőségem, az idegeim kapacitása, vagy mi ordítja bennem, hogy "elég!", de azt tudom, hogy ha csak rágondolok a faktorra, a szőr feláll a hátamon és ez a valami leállíthatatlanul és elviselhetetlenül üvölt. "Megyek az őrültjeimhez" - ezzel a mondattal szoktam elhagyni az otthonomat, és valóban, az az érzésem, hogy aki belép azon a szent kapun, az mind, mintha kint felejtené az agyát. Nézegettem már többször a bejárat mellett a falat, de nem láttam rajta fogast, rajta felakasztott szellőző agyakkal, és mégis.. Nem tudom, hogyan csinálják, de sikerül nekik. És a legnagyobb baj, hogy a vezetőknek is. Sőt, talán nekik leginkább.
Pedig, szeretem a levendulás villát, és szeretem a faktor elszámolást is.
Itt lettem vezető, amennyiben az egész cég minden felmerülő problémája és kérdése nálam landolt - és közben semmi segítséget nem kaptam.
Kékhemüéktől se sokat, az tény, de akkoriban legalább az elvárások is alacsonyabbak voltak, nem kellett teljes zárást csinálni, csak negyedévente, és a költséghely rögzítést se vették vérkomolyan.
Megértem én, hogy havi zárás, meg minden, de egyedül, egy ilyen lábbal hajtós rendszerben.. hagyjuk.
Ráadásul nekem kellett kiképezni az új BO-t; kitalálni egy rakás ellenőrzési eljárást, ellenőrizni a végrehajtást; kiképezni az új vezetés erre - valamelyest - alkalmas tagjait, (alkalmasságukról több esetben erős kételyeim vannak) hogy mit kell tekinteniük ebben a cégben, ha valami infót szeretnének; ja és mellesleg miért nem vagyok naprakész.
Az utóbbi időben a saját munkám mellett még az a harci feladat, hogy kiképezzek két (már ketten vannak, lesz ez még így se) kolléganőt a tudományomra, no meg esetleg a gazdasági igazgatót, amely szerepkört és a vele járó juttatásokat ideiglenesen megkapott Carramba, akit a kevés értelmes ember egyikének tartok a Kapitány brigádjából - de akkor is tény kérdése, hogy neki erre a cégre bokros teendői mellett egyszerűen nincs ideje, tehát lehet itt gazdaságiigazgatni de jure, de attól ő sose lesz itt de facto.
Mondjuk nálam fordítva volt a dolog, és kétségtelenül az tudhat kellemetlenebb lehetni. Vagy legalábbis fárasztóbb.
(Kojak régebben azt mondta, hogy ő örülne, ha engem neveznének ki, de nekem "el kéne fogadtatnom" magamat az új vezetéssel. Magyarán, hosszú nyelvcsapásokat javasolt, a saját mintájára. Ezzel csak egy a probléma: én nem vagyok egy kib@szott sikló, vagy tarajos gőte, már elnézést, hogy nyelvcsapásokkal vadásszak valami árva legyekre. Én szeretem, ha engem az elvégzett munkámért becsülnek, nem az ilyen jellegű képességeimért. Meg nyalni amúgy is csak úgy lehet, ha élvezzük az ízeket. A lefejezős délután óta tudom, hogy ez nem az az ízvilág, ami nekem teremtetett. Vagy másképpen: nincs bajom a sült vérrel hagymásan, kenyérrel - de nyersen fogyassza, akinek van ilyesmire gusztusa.)
Amit pedig végképp nehezen tolerálok, az az érdekeltek között folyó gyilok. Főleg abból a szempontból, hogy én Kékhemü ismerősei által keveredtem ide, és most ő az, akit ész nélkül támadnak - immár belülről, sok esetben olyasmikkel amik teljesen irracionálisak.
Win-lose szituációban gondolkodnak.. pedig lehetett volna ez win-win is, ha úgy állnak hozzá.
Nem sikerült.
Nem állítom, hogy Kékhemü bűn nélkül való.. erről szó sincs, de mégis, az ő, jelen helyzetre vonatkozó érvelésében sokkal több az igazságtartalom számomra. Leginkább akkor döbbentem erre rá, mikor felhívta arra a figyelmemet, hogy három hónapig open book működött a cég, Emzéperix jöhetett, bármit megnézhetett, kérdezhetett, észrevételezhetett, javaslatot tehetett - volna. Emlékeztem, ez tényleg így volt. Emzéperix persze sz@rt az egészre, mint mindenre általában; de arrogánsan betámadni bárkit, szembe vagy a háta mögött, ha az érdekei úgy kívánják - na arra ő bármikor kész.
 Azt tudom, hogy vérre megy a küzdelem, és én vagyok középen. Nagyon észnél kell lennem.
Hol az egyik, hol a másik fél kér tőlem olyasmit, ami miatt dobok egy hátast. A múltkor még szegény Galambot is foglalkoztattam vagy húsz perc erejéig, hogy képezzen tovább, cégjogilag kinek mi a hatásköre, milyen információkat adhatok át és kinek.
Nagyon hasznos volt az a húsz perc nekem - ismét - nem lehetek eléggé hálás érte.
Ehhez képest Kojak, hogy mást ne mondjak, már a bútorleltárnál tart a levendulásban, ami szánalom, még akkor is, ha az intarziás, hatalmas és gyönyörű tárgyalóasztalok; a régi faragott íróasztal és egynémely kép valóban jelentős értéket képviselhetnek.
Erre mondják, hogy a sz@r apróra rágása, és mikor rám rontottak, hogy én adjam ki, hogy Kékhemü másik cégében mi az eszközleltár, én nagyon csúnyán ránéztem Kojakra, és helyreigazítottam:
- Tudtommal Te ott nem vagy se tulajdonos, se ügyvezető, még alkalmazott se. Én ezeket az információkat Neked felhatalmazás nélkül nem fogom kiadni.
...és ez csak egy apró ízelítő ebből az egész diliből...
...
Szóval, erősen vágom a centit, közben tanítom az új kollégákat - a második hölgy értelmesebbnek tűnik sokkal, mint az első, de nagy kérdés számomra, hogy lesz-e benne elegendő állóképesség erre a munkamennyiségre. Nem tűnik mimózának, de olyannak se, mint aki szívesen megszakad a rá zúduló munkamennyiség alatt. Egyelőre nagyon elegánsan tipeg ide-oda. Az is tény, hogy fiatalabb - azzal a bizonyos bő tíz, de tán húsz évvel is; affektál ha affektálni kell - sok a korban hozzáillő pasi a cégnél, ez az érvényesülés biztos útja némi szempilla rebegtetéssel súlyosbítva -, de azt tényleg látom rajta, hogy az esze a helyén van. Kérdés, hogy veri-e a gépet majd, "mint süket az ajtót", mert hogy a másik kolléganő nem fog itt maradni adatrögzíteni, abban majdnem bizonyos vagyok. Pedig annak, szegényemnek, se a tudása, se az intelligenciája nincs meg ennek a kócerájnak a főkönyvelgetéséhez (hogy a gazdasági igazgatói teendőkről ne is beszéljünk).
Egyedül viszont kevés lesz a feladathoz, ezt borítékolom. Még akkor is, ha kemény csaj.
...
Tehát, hátra van még 27 nap ebből a diliből. Még 27 nap..
...
A múlt héten ért egy másik sorscsapás is, kapott a Farkas egyik cége egy bírságot. A legrosszabb az volt az egészben, hogy úgy hittem, hogy az az ügy rendben van, le van adva. A kész anyag meg is van, de hogy mi történhetett, arról lövésem nincs: nem nyomtam meg az "elküld" gombot, vagy a rendszer nem fogadta - ezt már nem tudom rekonstruálni se. Tehát fizetni fogok.
Nem is ez érdekel engem - hála a Teremtőnek, ez már nem fog földhöz verni jelen állapotomban - de fájt, hogy pont a Farkas cége lett az "áldozat".
Ha valamit nem szeretnék elveszteni, az az ő barátságuk. Már régen nem a pénz miatt - de ezt tudjátok.
...
Emiatt (is) pár napig nagyon depis voltam, egészen addig, amíg rá nem döbbentem, hogy Kékhemü viszont nem véletlenül annyira szívélyes mostanában velem: nagy összegű áfa visszaigénylésüket sikerült végre tető alá hozni, a pénzt visszautalták, pedig ő már nem is hitte, hogy ezt lehetséges. Úgy kellett neki apróra megmagyaráznom, hogy milyen doksikra, miért van szükség.
Teljesen más gondolatmenettel közelítette meg a kérdést, mint az adóhatóság.
Nekem lett igazam :)
...
Kékhemü egyébként mindig szívélyes velem. Nem volt ez mindig így, pontosan tudom, még napra is, hogy mikor változott meg a kettőnk közötti kapcsolat.  Tavaly május 31-én fordult a kocka, mikor is a szent Határidő eljött és délelőtt meglehetősen idegesen hívogatott, hogy mi van már az ő mérlegeivel, a hangjában minden rosszallás és lecseszési szándék; én pedig (bár én is ideges voltam egynémely utolsó percben végzett művelet miatt) mégis halál nyugodtan tudtam neki mondani a telefonba:
- Ugyan már, hol van még az éjfél?
Erre nem tehetett mást, elnevette magát.
Az a nevetés feloldotta a kettőnk közötti, rang és helyzetbeli különbséget.
Azóta partneri a viszonyunk.
...
Néha van olyan reggel, mikor feladnád. Semmi nem sikerült, elfogyott minden erőd. Legszívesebben meghalnál, mintsem hogy felkelj és útnak indulj. Ólom nehéz minden tagod, fáj a tested, a fejed, a lelkedet a kudarc érzése rágja.
Ezeken a napokon iszonyatos energiába telik felkelni és nekiindulni.
Mégis, csak egyet tanácsolhatok, kedves Olvasóm.

Soha ne maradj fekve.

Anyám

Anyám demenciája sajnos már középsúlyos, azt hiszem.
Azt, hogy az állapota évek óta hanyatlik, aggódással figyelem. Mit aggódással? Alapvetően iszonyodom az egésztől.
Ez az igazság.
Iszonyodom, mert annyira ambivalens volt ez az egész szülő-gyermek kapcsolat köztünk ebben az elmúlt 47 évben, hogy még a mai napig is vannak bennem eldolgozatlan szálak, elfojtott neheztelések miatta, mindamellett, hogy nagyon ragaszkodom is hozzá a magam hülye módján.
(Csabával ugyanezt az energetikai mintát képeztem le - sokáig tagadtam, hogy apakomplexus lenne, és talán nem is annyira apa- mint inkább anyakomplexus volt ez az egész, már amennyiben Csaba személyiségjegyei és hozzám való viszonyulása sok dologban teljesen analóg volt arra, ahogyan Anyu viszonyult hozzám - és én mindkét kapcsolatban szabadon megélhettem a feleslegesség, lényegtelenség; nem megfelelőség; "kiteszem a lelkemet és akkor sem vagyok elég jó" létállapotát.
És igen, őt is nagyon szeretem. És vele kapcsolatban is iszonyatos iszonyt érzek. Mint a csomócskáimmal szemben. Lehet, hogy túlreagálom az egészet, mégsem tudok máshogyan érezni. Ez van.)
...
Anyám utált velünk élni, hogy alig várta, hogy megszabaduljon a családi kötelmektől - ő ugyanolyan távolságtartó, sokszor elutasító anya volt, mint amilyen én lettem. (Sérült kötődésű emberek sérült kötődésű embereket nevelnek).
Nekem ahhoz Andris fiam kellett, hogy valakivel legalább nagyjából másmilyen tudjak lenni.. de ez hosszú történet és más irányba vezet.
A mai napig sem értem, hogy miért kellett 40 évesen gyereket szülnie "fiatalító" célzattal. Létezésem legfőbb okát és célját abban nevezte meg mindig, hogy őt a gyermekvállalás megfiatalította. Mint ahogy azért ment hozzá apámhoz (házasságuk válóperrel együtt két évig tartott), mert apám megfenyegette.
De anyám 40 éves volt, nem 20, mikor ezek történtek.
Meddig lehet kifogásokat keresni a hibás döntéseink igazolására?
...
Anyám fiatalasszony korában állt pszichiátriai kezelés alatt: súlyos idegösszeroppanása volt, melyet a kor színvonalának drasztikus kezeléseivel hoztak helyre úgy-ahogy.
A gyenge idegrendszert egyébként anyai dédmamámtól örököltük - végigmegy a családon, bár a generációkkal talán enyhül ennek a hatása.
Mindenesetre családunkban szép számmal vannak az átlagembereknél érzékenyebb, a "másik világ" dolgaira fogékonyabb lelkek is. Édesanyám testvére (akit nagyon szerettem, mai napig emlékszem rá, pedig alig voltam hat éves, mikor meghalt) pedig öngyilkos lett.
...
Mellém, ha nagyon el vagyok keseredve és autózom a csendes éjszakában, csak beül a barna, régi szabású öltönyében, nézzük együtt az utat, és csendesen annyit mond:
- Nem érdemes. Nekem elhiheted.
És olyankor elhiszem neki.
...
Anyám utolsó 47 éve csendesen, nyugodtan telt. Telhetett volna akár derűsen is, ha a derű legkisebb formáját megengedte volna magának - de nem tette.
Igazi passzív agresszív ember volt mindig is, akinek a lánya zsebpénzéből kuporgatva vásárolt karácsonyi ajándék ékszeres ládika koporsó; aki mindig betegebb, mindig szenvedőbb a másiknál, és általában a lányából is talán csak egy dolog érdekli: a teljesítménye.
Emlékszem nagyanyámra, aki - már túl a 70 -en - anyám ágya előtt térdelt, "Kislányom, meg ne halj!" Szerencsétlennek akkor már három gyereke volt a túlvilágon, anyám pedig, ötven-egynéhány évesen az ágyban ülve, színpadias mozdulattal fogta a vizes ruhát a szívtájához.
Kiskamaszként ezt a jelenetet a "különösen undorító" kategóriába tudtam csak elraktározni, néztem a nevelésemért felelős két ember között ezt a végtelen áramlást, és utálatosnak tartottam, hogy a fiatalabb rabolja az idősebb energiáit.
Anyám "rettenetes szívbaja" nem akadályozta meg abban, hál'istennek, hogy megérje a 87-et (isten éltesse még sokáig), de szegény nagymamámnak nem volt ilyen szerencséje, neki csak 83 évet adott a Teremtő.
És anyám azt mondja, hogy őt az anyja nem szerette.
Én utáltam volna magamat és nem tudnék olyan beteg lenni, hogy hagyjam az anyámat az ágyam előtt térdelni.. de le sem térdelt volna soha, azt hiszem.
Egyébként vannak azok a hát- lapocka- és bordaközi izomcsoportok, amelyek remekül tudnak ülő foglalkozást űző embereknél a szív irányába sugárzó, görcsös fájdalmat produkálni.
Hát igen, a torna vagy - nekem főleg - úszás ezeken sokat segíthet.
Ennyit a térdelésről.
...
Anyám passzív agresszív viselkedésű ember. Ami a passzív agresszív viselkedését illeti, emlékszem, (pedig nagyon fiatal voltam még, mégis emlékszem) mikor a bátyám rászólt, látszólag kedélyesen, hogy ne rinyáljon már annyit.
Anyám sose érte fel, hogy a fia miért nem látogatta őt sose, és miért tiltotta meg még azt is, hogy ő menjen hozzájuk látogatóba. Pedig ebben a mondatban minden benne volt, és én, hiába voltam talán mindössze tizenkét éves, mégis felkaptam a fejem rá.
A bátyám pontosan tudja, milyen anyánk van. Jobban, mint én - régebben ismeri.
Persze, mint ahogy a nagymamámnak a fia volt a kedvence, úgy Anyunak is a bátyám az Isten, nem számítanak neki az ilyen apróságok, hogy húsz év alatt egyszer sikerült látnia az édes egy fiát.
De az tény, hogy hetente többször is, kötelességszerűen felhívja az anyját.
...
Anyám nem akart velünk élni, zavarta, fárasztotta az életünk, nem is akart vele foglalkozni.
...
Anyám mindig is gyanakvó volt, gyanúsítgatott, sokszor alternatív valóságokat képzett, ha vélt vagy valós érdekei úgy kívánták.
...
Anyám nem szeretett engem, akkor sem, ha ő másképp éli meg ezt. Teljesítette a kötelességét, tisztességgel felnevelt, legjobb tudása szerint - de nem szeretett. Azt képzelte, hogy a szülő feladata a társadalmi kontrollt eljátszani a gyereke felett.

"Ha nem leszel jó, beadlak az intézetbe!"
Hányszor hallottam ezt, Istenem.
Még, ha legalább rossz lettem volna..
(Jé rám nézett, elmosolyodott, és azt mondta:
- Mész a lelencbe! Nekem még így mondták: Ha rossz leszel, mész a lelencbe!
- Úgy látszik, ezek a Böhmök nem tudtak máshogy gyereket nevelni..
- Hát, tényleg nem - mondta, és nevettünk.
De a nevetés mögött fájdalom bujkált.)
...
Anyám retteg. Üldözési mániái elhatalmasodtak rajta. Csak őt nézik a szomszéd házakból, kukkolnak kulcslyukon, éjjel zörgetnek ajtaján - és persze ezt meghallja, pedig szegénykém süket, mint az ágyú, két csöngő, telefon, félig szétverem az ajtót, mire meghallja, hogy be akarnék menni, és végre beenged. De az éjszakai kopogtatókat, azokat meghallja.
...
Anyám két évtizede szenved a magánytól, de senkit nem engedett közel magához.
...
Anyám két és fél évvel ezelőtt megváltozott kicsit.
Nem rinyált annyit, vidámabb lett - és valahogy egyszerűbb.
Mesélgette még az emlékeit, és nagyon örült, mikor elvittem orvoshoz, vagy meglátogattam.
"Milyen aranyos! Mint egy kislány!" mondták az emberek, és ő mosolyogva bújt hozzám, én pedig arra gondoltam, hogy ha ez a mellékhatása az öregedésnek, hogy az ember elveszíti a lelke kínjait, akkor nem is olyan rossz dolog ez.
Azért utánaolvastam ennek-annak, és a lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem feltétlenül jó jel.
De azért próbáltam pozitív maradni.
...
Anyámat az elmúlt másfél évben kissé elhanyagoltam a pénzhajhászat miatt. Előtte hetente háromszor jártam fel Hozzá, mostanában jó, ha heti egy látogatásra volt energiám. Azelőtt masszírozgattam a fájó tagjait, mostanában nem volt erre már erőm. Én magam is a túlélésért küzdök egy - embertelen követelményrendszert támasztó - világban.
És érzem, hogy mostanában mennyire beteg vagyok.
...
Anyám nem lát, nem hall és a gerince örökké fáj, már csak járókerettel tud járni.
Anyámnak már nincs türelme, kedve az élethez.
Az előző választásoknál, mikor a jelenleg regnáló uralkodóra szavazott, és én összevesztem vele emiatt, azt mondta, hogy ne bántsam, a legközelebbin már úgysem fog szavazni.
...
Anyám mostanában már nehezebben találja a szavakat, ha el szeretne mondani valamit. Lassan, nehezen, akadozva beszél, szókincsét mintha a szél söpörte volna el.. viszonylag rövid idő alatt.
...
Anyám azt mondja, hogy már nem akar élni.
...
Anyám az elmúlt években volt két agyi CT-n is, és egyiken sem mutattak ki semmi olyan elváltozást, ami gyanús lenne. Sőt, azt mondták, hogy "korához képest jó állapotú".
Olvasgattam, hogy a perifériás betegségekből kiindulóan reverzibilis lehet a demenciája...
Meg kellene hát ezzel is harcolni, mint a rákkal.
Kérdés, hogy ő maga akar-e, vagy ez is csak egy újabb szélmalomharc lenne..
...
Anyámnak sose voltam elég jó.
Mit tegyek, hogy ne legyek rossz gyermeke?...

Cafe del Mar - Love my soul

Lélekmelengető

...tegnapról, Kis Hercegtől, az "engemnemlehetszeretni" témaköréhez:

"Téged lehet nem szeretni... csak minek?"

Erre a kérdésre az engem nem szeretők biztos mind tudják a választ. Nekem már a kérdésfeltevés is jól esett, mindenesetre.

Igyekszem átmenteni az általa kiváltott érzést egész hétre.

Vezetővé lenni

"Gyönyörű elméje van és nagylelkű. Megvan az a remek képessége, hogy mások arcára mosolyt csaljon még akkor is, ha éppen a saját gondjai nyomják a vállát. Valóban hiszi, hogy mindenkitől tud tanulni valami újat. Egy igazi vezető."

(Nametests: Mi a szereped ebben a világban?)

...akármi is lesz a végkifejlete a faktornál folytatott másfél éves tevékenységemnek, és milyen hozzáadott problémákat generált is ez az egész, elmondhatom, hogy igen.

Vezetővé váltam, ha akartam, ha nem.

Zavarban

Ma kedves közjátékban volt részem... néha történik ilyesmi az emberrel, aztán csak nézi kissé viseletes arcberendezését a tükörben, és azt kérdezi: "De miért?"
...
Elöljáróban hangsúlyozni szeretném, hogy nem ismerkedni járok uszodába. Ha őszinte akarok lenni, gátlásaim mértéke a rajtam lévő ruhadarabok számával fordítottan arányos. És felöltözve se vagyok egy "most mindenkit ledöntök" típus.
Tehát, mint rendesen, ma sem ez volt a cél.
Napok óta dolgoznom kellene, de inkább a testem-lelkem építésével vagyok kénytelen foglalkozni - mindent kivett belőlem az utolsó időszak, mindent, sőt még annál is többet.
Lényeg, hogy ezekben a napokban megpróbálom magam - viszonylag - egészségesre úszni és szaunázni.
Mint rendesen, most is szaunával kezdtem - megint idegesített kicsit, hogy miért nem bírom újabban az első szaunakört is ugyanúgy végigcsinálni, mint a továbbiakat, mikor ez korábban nem okozott problémát - majd 30 hossz úszás, szauna, 30 hossz úszás és szauna következett.
Szokás szerint nem foglalkoztam az uszodában előforduló fiúkákkal. Igaz, az utolsó szaunázásnál már volt valami fura érzésem, mintha valaki figyelt volna, de nem igazán tudtam/akartam ezzel a dologgal foglalkozni, és amúgy is, homály is volt, meg az illető hamarabb is ment ki, én még főztem magam takarék lángon vagy hat-nyolc percet.
A zuhany után, a szokásos szauna utáni félvak, szédelgős és kivörösödött állapotomban már csak a jakuzziba vágytam. Az ott lévő uraktól engedélyt kértem - és akkor a tudatomba vágott az a gyönyörű mosoly. Hirtelen menekülni akartam az ellenkező irányba, de már nem volt mit tenni, az engedélyt megkaptam, be kellett merülni a habokba.
Az a mosoly, az a tekintet.. atyaisten. Mintha egy divatlapból keveredett volna ide. És engem szuggerált, mint Ká a majmok népét a holdfényben. Megbűvölten felejtettem rajta a tekintetemet. Nem tudtam nem visszamosolyogni, egyszerűen lehetetlen volt.
A fickó hajában konszolidáltan csillogtak az ősz hajszálak, jóval kevesebb, mint amit nekem juttatott a Teremtő.
- B@sszus, ez a fiú fiatalabb nálam - kaptam el a tekintetemet megrémülve. - Sehol egy ránc, sehol egy szarkaláb, még egy pici lógó bőr se. Igen, fiatalabb, nem is kevéssel. Vagy 10 évet tippelek. És az alakja.. Úristen... Sehol egy szikra zsír, se tokácska, de még csak egy pici, diszkrét sörpocak se... Mit bámul ez rajtam? Eltévedt?
Testemen minden gramm háj külön jajgatni kezdett, legszívesebben lemállottak, szégyenükben világgá rohantak volna rólam.
- Maradjatok nyugodtan, teljesen mindegy, hogy itt vagytok-e, vagy a lefolyóban. Semmit nem segítene, ha nem lennétek rajtam. A szarkalábakkal, bedagadt szemmel, lenőtt hajjal akkor se lehetne mit kezdeni - mondtam nekik magamban, de ettől semmi nem lett jobb. Sőt.
A teljes megsemmisülés állapotában telt a következő negyed óra. Nem lehetett nem nézni, nem mosolyogni, még némi kommunikációra is sor került a jakuzzit irányító gombok tárgykörében, melyekkel nehezen boldogultam, nem akart bekapcsolódni, és ő megnyugtatott, hogy valamelyik nap meg leállítani nem lehetett. Közben nevetett, kivillantak a hófehér és szépséges fogai - ettől eszembe jutott sajnos az erősen generálozásra szoruló szájberendezésem is..
Abban a pillanatban legszívesebben vízcseppekre bomolva elfoglaltam volna az engem megillető helyet a lefolyóban, ő meg csak nézett a zöldesbarna, malomkerék nagyságú szemeivel, mosolygott, és bennem már megállás nélkül vinnyogott a Fluimucil reklám:
- De miért? Miért? Miért?
Még nem jutott semmi értelmes indok az eszembe, mikor jött az úszómester és nagy kegyetlenséggel bejelentette a zárórát. Kikászálódtunk a jakuzziból, közben mellette elmenve, valami ismeretlen okból odahajoltam, - ettől már megint felragyogott az a mosoly, istenem, de miért? - ettől végképp zavarba jőve, nagy nehezen kinyögtem valami hülyeséget az úszómesterről, ő pedig közölte a kinyitott szaunaajtók láttán, hogy "Lám, fűtik az uszodát!", bólogattam kínomban nagy komolyan, aztán elköszöntem és bemenekültem az öltözőbe, mint egy igazi hülye.
Az öltözőben két helyes fiatal nő épp szárítkozott, sokkal csinosabbak, fiatalabbak és soványabbak voltak nálam, és nekem kellett pár perc, míg magamhoz tértem a sokkból, amit ez az egész okozott.
Felöltöztem végül, és mikor a kardigánhoz értem, már viszonylag nyugodt voltam.
És akkor eszembe jutott valami.
Olyan volt ez a fiú... olyan egy nőnek, mint egy elegáns, selyem estélyi ruha. Vagy még inkább, mint egy magassarkú cipő. Eszembe jutott a magassarkú cipő, amit ..i miatt vettem. Azóta se volt a lábamon, csak azon a tavaszi estén. Iszonyatos fájdalmat okozott a viselése egész este. Hetekig szabályosan járóképtelen voltam miatta. De kétségtelen, hogy nagyon szép volt, Ő is megdicsérte.

Igen, magassarkú cipő, estélyi ruha.. különleges, elegáns, finom darab. Egy-egy alkalomra még lehet, hogy el is megy egy ilyen holmi viselése.

De sosem érezném magam olyan jól benne, mint a szabadkai kardigánban.
Nem érezném magam méltónak hozzá.. szégyellném magamat a bőrömben, azt hiszem, ez az ok. De ez bonyolult.

New Baccara - Fantasy boys

Utóhang

Tegnapi kérdésemre egyetlen vezérgondolat érkezett csupán válaszul.
Sok munkám van az idén történtek feldolgozásával. Azt hiszem, sokat-sokat kell írnom, míg kiírok magamból mindent.

Do you want relocate?

Ma feltették nekem ezt a kérdést, szerencsére távolról, és pusztán elvi síkon, valahogy úgy, hogy ha megtalálnám a lelki társamat (soul mate, micsoda hülye szóösszetétel ez bármilyen nyelven is, lehet egy léleknek egyáltalán társa? Eddigi élettapasztalataim alapján ez több, mint kétséges..) ...szóval ha megtalálnám, elköltöznék-e hozzá. (Elég furcsa felfogásra vall, ha valaki az első néhány mondatban már ezzel kezdi, bármilyen nyelven is tegye ezt... Túl lényegre törőnek nevezném az ilyet, s ez már eleve bizonytalansági faktorokat generál bennem. ...de jelen bejegyzésünkben tekintsünk el ettől a mellékkörülménytől.)
Tehát, ahogy írtam, pusztán elvi síkon végiggondoltam az életemben "költözés" tekintetében eddig átélteket.

Arra jutottam, hogy együtt költözni valahová, új életet kezdeni - ez teljesen beleférne nekem, azt hiszem. Fiatalon még "beköltözni" is tudtam más életébe - ez történt Nagy Fallal kapcsolatunk elején, és bár magával a kapcsolattal szemben voltak averzióim, de a lőrinci házat kifejezetten szerettem. Annak ellenére, hogy viszonylag rövid ideig élhettem benne, a mai napig is otthonomként gondolok rá.

Beköltözni valakinek a helyére egy másik ember életébe, felvenni a ruháját, a szerepeit - ez már megint egy másik élethelyzet. Tudjuk, hogy megpróbáltam, de nem ment.
Nem lehet gardróbszekrényt erőltetni a komód helyére.

...a legösszetettebb érzéskomplexum, már a költözködést illetően, fura módon L. kapcsán támadt bennem, és ezt le kell írnom a történeti hűség kedvéért. Pedig nem ő az, akit úgy hívok magányos estéimen: love of my life. És mégis. De mindjárt vázolom a dolgot.

Nem az idén - tudjuk, mostanra megváltozott sok minden - de a tavalyi kirándulás után, mikor hazahozott, kivette a csomagtartóból a rózsaszín rettenetes bőröndöt, elköszönt és elindult az utcánkból, pillanatra utána néztem, és arra gondoltam, hogy ha most visszatolatna, és azt mondaná, dobjak még be vagy két pulóvert, mert megyünk Kamcsatkára lakni, én rohanvást felkapnám az első néhány, kezem ügyébe eső meleg ruhadarabot és mennék.
Sőt, azt is tudtam pontosan abban a pillanatban, hogy az jó lenne nekem. Nem is hívna, ha nem lenne teljesen bizonyos benne, hogy nekem ott jó lesz, hogy tud gondoskodni rólam.
Furcsa és indokolatlan gondolatok voltak ezek abban a viszonyrendszerben, míg álltam a kerítés előtt, és néztem a távolodó fehér autót.
Akkor döbbentem rá, hogy mennyire megváltozott bennem a tábortűz mellett a gondjairól monológot tartó, kicsit elanyátlanodott, a kelleténél általában több sört vedelő fickóról alkotott kép.
Akkor jöttem rá, hogy barátom igenis komoly és felelősségteljes ember, - sajnos már későn.
Mindenesetre azóta ilyennek tisztelem,  ...ez is valami.

Aztán eszembe jutottak más, még intenzívebb érzések.

Igen, az a jelenet, mikor ...i megkérdezte tőlem, hogy elköltöznék-e vele Miskolcra, és én habozás nélkül feleltem, hogy "igen".
De mennyivel más volt akkor a kapcsolódó gondolat- és érzelemvilág.
Egy pillanatig nem érdekelt, hogy nem fagynánk-e meg ott éhen, ...semmi. Mikor indulunk, menjünk már... tőlem bárhová, Magyarországon vagy Ausztráliában, Izlandon, vagy Afrikában, óvóhelyen vagy luxusszállóban, nyomorba vagy gazdagságba. Ha nem tudsz járni, viszlek a hátamon, ha nincs jövedelmed, majd lesz nekem, és ha ki kell menni a barikádra, én is megyek. Még az sem számít, hogy én mit gondolok a harcodról. Az a fontos, hogy Te mit akarsz - futott át az agyamon. Teljes kapituláció? Lehet. De komolyan gondoltam. A szerelem már csak ilyen.

Azt hiszem, pont ettől kapott frászt.
De hát ő kérdezte.
Megtudta a választ.

"So my dear tell me are you willingly to relocate if you see your soul mate?"

...whit the love of my life I can go to the end of this world. Sad, that he doesn't even feel it.

Egyszer majd csak elmúlik. 

Mint az életem.

Secret Garden - Autumnal Emotion

November elseje

Szegény Anyum 87 éves. Egy hete készül az anyukája és a testvére sírjának felkeresésére. Már a hétvégén menni akart, de sajnos nem tudtam elvinni - végig kellett dolgoznom a hétvégét.
Ma viszont eljött a jeles nap, nem is dolgoztam - délelőtt 11 órára ott voltam Nála.
Anyukám nehezen mozog már a 87 évével, gurulós járókerettel közlekedik, fáj a gerince, rosszul lát, rosszul hall...
Végig a temető felé araszoltunk a kocsisorban, és arról beszélt, hogy ő már milyen hasznavehetetlen, és ő úgy érzi, hogy most látogathatja meg utoljára a szeretteit.
A temető bejárata előtt a közegek nagy erővel csoportosultak. Senkit nem engedtek be. Kértem őket, hogy tegyenek kivételt, láthatják, szerencsétlen édesanyám nem tud járni (a Farkasréti temető katonai parcellájához igyekeztünk, ami a bejárathoz képest a temető túlsó oldalán van). Intettek, hogy álljak félre, és odajött egy rendőr fiú. Elmondtam neki, hogy anyám egy hete készül ide, muszáj valahogy bevinnem.
Láttam a szemében a sajnálatot, de azt mondta, nem tehet semmit, le van zárva a temető, mert a vezetője nem vállalja a megnövekedett balesetveszély miatti kockázatot. Meg is mutatta, igaza is volt: tényleg nem volt talpalattnyi hely a temető főútján.
Megbeszéltük, hogy hazamegyünk, és megpróbálunk később visszajönni, mert az teljesen lehetetlenségnek látszott, hogy a - tömeg miatt valószínűleg csak messze eső - parkolóhelytől a sírig a távolságot Édesanyám meg tudja tenni.
Így is lett. Nem siettünk, fél hat tájban értünk vissza a temetőhöz. Már sötét volt. A szimpatikus rendőr helyét egy magas, rideg, kék szemű vette át. A forgalom még elég élénk volt, de láttam, hogy engednek ki autókat a temetőből, és én reménykedni kezdtem.
De mikor kitettem az indexet, ez a rideg jóember ott termett, és közölte, hogy nem lehet bemenni. Kérdeztem tőle, hogy látja-e az Anyukámat meg a járókeretet - de nem hatották meg ezek a dolgok. Kérdeztem, nem lehet-e beszélni a temető vezetőségével, erre azt mondta, hogy keressem meg. Kiraktam az elakadásjelzőt, hogy kiszállok keresni valami főnököt, mert hihetetlennek látszott, hogy meg akarják akadályozni szegény Anyámat abban az egyetlen dologban, amire egy hete készült - legyünk őszinték, az elmúlással a fiatalságnak kevesebb dolga van, mint az idősebbeknek, ez az ünnep inkább pont, hogy őértük kellene legyen, nem a fürge lábú húszévesekért (ez akkor is igaz, ha a fürge lábúaknak is nyilván vannak elhunyt szerettei). Erre a kékszemű közölte, hogy ha nem megyek onnan, akkor megbírságol. Közben a tekintetében villant valami elemi gyűlölet. Arra gondoltam, hogy ilyen szép szál legények, hasonló gyűlöletszikrákkal a szemükben kísérhették Auschwitzban a gázkamrába a zsidókat.
- Ez egy náci - villant a tudatomba.
- És a hölgy ott? - kérdeztem tőle az elegáns szőkére mutatva, aki egy ezüstszínű elegáns gépmadárral épp kikanyarodott a temetőből.
- Ő reggel jött, reggel kilencig be lehetett hajtani autóval.
- Ha azóta ott feküdt a szerettei mellett, akkor már miért kelt fel erre a kis időre? - kérdeztem nagyon idegesen, de a náci fiú nem vette a lapot, hanem elkezdett vezényelni, hogy kanyarodjak már le jobbra a francba, vagy menjek tovább egyenesen. Én el is indultam nyílegyenesen, a haladási irányt jelző táblának. Odaugrott, és megismételte, hogy ha nem fejezem be, akkor megbírságol. Ismét láttam a gyűlölet apró szikráit a szemében... és akkor nem tudom mi jött rám. Kihajoltam a kocsiból, két kezemmel megsimogattam azt a szép formájú árja fejét, és azt mondtam neki:
- Istenem, milyen fess legény is maga! Csodaszép! A Jóisten áldja meg... érdemei szerint!
Még láttam, ahogy a pupillája összeszűkült az undortól, és akkor, abban a pillanatban, bár gyűlöletet éreztem ez iránt a fasisztoid rendszer iránt, ahol a mozgásában korlátozott, idős és beteg embereket nemhogy segítik, de legszívesebben belöknék a jeltelen sírba.. tehát mindennek ellenére elégtételt éreztem, igen.
Mert tudom, hogy nincs az a tusfürdő, ami ezt lemossa.
Soha, sehol.
Békés estét, akinek sikerül.