Ötezer svájci frank

(másodszor)

- Furcsa - mondta Bébidoll, mikor kilométereket sétáltunk a kellemesen langyos angyalföldi nyár végi éjszakában, és én a kivilágított templomot fényképezgettem. (A Bébidoll elnevezés már rajta marad, a beazonosíthatóság kedvéért, nem haragból, hisz mindent megbeszéltünk, amit meg kellett. Sőt, még annál többet is. Szerepünk lesz még egymás történetében, és ez mindkettőnk épülésére szolgál majd. Olyan ez vele is, mint mikor két szuverén galaxis egymás mellé sodródik a Tejút egyik spirálkarjában, és furcsán méregetik egymást, felmérve az erőviszonyokat.
Minden igazi Nő saját, külön Univerzum, rá szabott vonzásokkal és taszításokkal, saját törvényekkel. Valahol meg is értem, hogy a férfiak sokszor, mint a nullpontra ért űrhajó, nem tudják, hogy merre-hová tovább, aztán amerre erősebb a tömegvonzás, arra felé kezdjenek el zuhanni, négyzetesen gyorsulva.
...igen, jól érzitek, ez a hasonlat is sci-fi írónőnk hatása alatt áll...
- Furcsa - mondta tehát Bébidoll - A Te életedben feltűnően sok az ismétlődés.
- Igen - mondtam, anyai ági felmenőim történeteire gondolva, apró, elfojtott sóhajjal. Az járt a fejemben, hogy nagyon komoly karmát hoztam magammal Tőlük... én vagyok talán a harmadik nemzedék, akinek nem sikerült megoldani a Feladatot. De nem tértem ki erre.
- Igen, ez a történet is nagyon furcsa.
...
- Arra gondoltam, hogy megérdemelnél egy kis jutalmat. Ötezer svájci frankra gondoltam.
A mondat a levendulás villa tárgyalójában hangzott el régi ismerősöm szájából, és nekem leesett az állam. Mit leesett? Akkorát szólt, hogy Japánban földrengést jeleztek a műszerek.

Ötezer svájci frank? Nekem? De miért? És miért így mondja: "Ötezer svájci frank"? Hisz Magyarországon vagyunk. Az ügylet sem svájci frank alapú. Miért mondta így, pont így? Ötezer svájci frank... Sosem meséltem neki szegény édesanyám fiatalkoráról.

Mr. B-t lassan húsz éve ismerem.
Azok közül az ismerőseim közül, akikkel több-kevesebb rendszerességgel találkozok, ő az egyetlen, aki még ismerte A-t.
A könyvelőirodában ügyfelünk volt, aztán eltűnt egy időre, majd - számomra is meglepő módon - felbukkant.
Akkor már nem dolgoztam ott, és elvállaltam a cége könyvelését, jól jött minden fillér az én csipet családom mellé.
Tulajdonképpen a megszabott könyvelési díjat is költői túlzásnak éreztem azért a semmiért, ami a feladatom volt ezzel a picike céggel. De ő ragaszkodott hozzá, hogy normális fizetést adjon azért a - néha kissé pontatlan, kapkodós - munkáért, amit végeztem neki. Tudtam, hogy külföldön él, hogy nagycsaládos - mikor néha találkoztunk, elbeszélgettünk erről-arról, elvégeztem a munkát, és ennyi.
Néha talán éreztem valami halvány érdeklődést részéről, de annyira halvány volt, hogy nem is voltam biztos benne, hogy mit is érzek - bőven a "barátság" kategóriában maradt ez a dolog.
Ha őszinte akarok lenni, ő mint férfi nekem nem volt bejövős. Tehát nem a "hú de" kategória, igazán nem. És azóta ő is átment némi - negatív irányú - állagváltozáson már a kiinduló helyzethez képest.
Mert mindig, minden egyre csak rosszabb lesz.. (örök igazság by Morgó).
Teltek-múltak felettünk az évek, vagy tíz éve könyvelgetem hát a kis kft-t, háromhavonta találkozó, áfa, számla, kis beszélgetés a világ folyásáról, ennyike.
Tavaly év végén hazaköltöztek. Hazaköltöztek, és megtudtam, hogy rossz viszonyban van a feleségével, aki becsukatta őt a zárt osztályra. Nagyon csúnya diagnózist kapott... Hogy igaz-e?
Eleinte esküdni mertem volna, hogy nem.
De már nem vagyok bizonyos benne.
Közben az eltelt évek alatt összehozott egy hatalmas vagyont. Legalábbis az én életvitelemhez képest hatalmas, és még titokzatos is, mint Monte-Christo grófjáé :)  Részletekbe nem bocsátkoznék, maradjunk annyiban hogy utánaolvastam, mit lehetne ezzel csinálni, hogyan lehetne a létezését, akár adófizetés árán is elismertetni.. és végül rájöttem, hogy  ez tulajdonképpen külön adózó jövedelemnek számít. Felhomályosítottam az adózási szabályokról - így hozzájutott a pénzéhez, az államnak is lesz bevétele, hurrá, mindenki boldog. Lehetne.
De nem lettek azok, a felesége sem, a balhék folytatódtak és egyre több lett a furcsaság.
Ráadásul szegény anyukája is meghalt - és az utóbbi hónapokban sodródott valahová... valami furcsa, negatív irányba.
A gyógyszerektől nagyon pocsékul nézett ki, és én megsajnáltam. Akkor panaszolta el kétségbeesetten, hogy ezek a szerek teljesen leszedálják, kikészítik - ha neki ezeket kell szednie, akkor ő nem tud mérnöki munkát végezni, autót vezetni, semmit. Tulajdonképp van, de minek.
Ez év elején volt valamikor, emlékszem, hideg volt, elmentem hozzájuk, a szép házban kegyetlen rendetlenség, a gyerekek szépek, aranyosak; a felesége seggel forgott, és én ledöbbentem azon, hogy mennyire csúnya szegény, de volt benne valami rideg fusztráció is, és én nem maradtam sokáig. Kikísért a kapuhoz, mintha a saját öregapja lett volna, úgy mozgott, és én arra gondoltam, hogy barátomnak nem sok van hátra. Szomorú voltam emiatt az érzés miatt -hiszen egyidősek vagyunk - és szerettem volna segíteni.
Utána jött az ötlet a pénz hazahozataláról és az új lakóparki lakásról, ami második otthon lenne, ha szétmennek, hogy a gyerekeknek mindkét helyen jó helye legyen.
Eljött a nyár és lassan abbahagyta a gyógyszerszedést. Mikor eljött hozzám a kislányával, már sokkal jobb passzban volt. Mesélt az építkezésről, a Balatonról, - végre vidámnak látszott.
Legközelebb egyedül jött, lesülve, vidáman, és akkor hangzott el az a bizonyos mondat.
Ötezer svájci frank.
Ezzel teljesen összezavarta a kis fejecskémet.
Én azt szoktam meg, hogy velem általában lefelé alkudnak, könyveljek olcsóbban, dolgozzak többet ugyanannyi pénzért..
Ez alól eddig csak egy kivétel volt (meg vagy elégedve, drágám?), és én akkor azt a nevet arany betűkkel felvéstem a hallhatatlanok márványtáblájára, magamban örök fogadalmat téve, hogy ennek az embernek, jótevőmnek a jól létét mindig a sajátom fölé fogom helyezni, most és mindörökké, ámen.

És akkor most jön ez az ötezer svájci frank. Az én személyiségemnek.

Az első reakcióm az ijedtség volt. Miért? Nyilvánvaló, hogy nem dolgoztam én meg ezért a pénzért, a legkisebb mértékben sem. Mit kell tennem érte a jövőben? Nem szeretnék olyan szituációba keveredni, mint Pelikán József, várni, hogy majd egyszer szól Virág elvtárs.. vagy ilyesmi.
De hát... lassan húsz éve ismerem, mindig rendes volt. Nem bűnöző. Sosem akart rávenni semmi törvénytelenségre.
Hónapokig vajúdtam, mit tegyek.
Közben volt nálam, beszélgettünk az árfolyamokról, mondtam neki, hogy kezdem beleélni magam a dologba, és ez lehet, hogy baj. Arca boldog mosolyra húzódott, ahogyan mondta:
- Nem, nem baj - és én rádöbbentem arra, hogy ez az ember örül, hogy adhat valamit nekem. Megdöbbentő volt az a mosoly, lélekből jött, szinte megszépült tőle a fiú.
Akkor arra gondoltam, hogy a szeretet cselekszik - és hogy engem ő biztosan szeret. A magam állította ismérvek alapján, amit most csinál, az maga a szeretet. Nem az összeg nagyságrendje, az elkövetés körülményei vagy bármi hasonló miatt. Hanem... mert örül, hogy adhat nekem valamit. Valamit, ami hasznos, fontos, komoly dolog, nem egy sebtében megvett doboz bonbon.
Márpedig, ehhez hasonlóban nem igazán volt részem fennállásom 47 éve alatt.
Kicsit dögnek és érdemtelennek éreztem magamat, amiért én nem szeretem őt eléggé.

Aztán egy reggel, félálomban, meghallottam a Hangot.
- Tanulj meg végre elfogadni!
- Igen... elfogadom... - és felébredtem erre a végszóra, kicsit kábán néztem szét, az ablakon biztatóan sütött a napsugár, és azzal kecsegtetett, hogy létezik jóság a Földön, csak tudni kell elfogadni.

Azért még pár napig a tudat leárnyékolta és mazsolázta ezeket a szavakat, mentségeket keresett (hogyaszonnya, ha tíz évig minden évben lett volna +1 havi bónusz, akkor ennyi meg ennyi, ez összesen... najó, kicsit kevesebb mint a fele, legyen. Hatszázezer forint még elmegy, jól is fog jönni az építkezéshez, meglesznek a fürdőszobába a csempék legalább.

- Ha nem gond, szeretnék elkérni belőle hatszázat.
- Dehogy is gond, de gyorsan kell cselekednünk, mert lehet, hogy engem holnap megint bevitet az asszony.
Fájt ez a mondat. Akkor, ott, nagyon fájt.
...
Másnap reggelre ott volt a számlámon forintban az ötezer svájci frank, sőt, még több is, szépen felkerekített, kicsinosított összeg. Köpni-nyelni nem tudtam..
...
Napokig, hetekig küzdöttem a fel-feltolakvó hála érzésével. Másképp kezdtem rágondolni. Hogy igen, itt egy rendes ember, ráadásul bajban van...
Elkezdtem figyelni a sorsát, törődni vele. Egy ideig talán akarta is ezt. Egy ideig. Sajnos nem tudtam elegendő időt fordítani rá - nekem az ő világa amúgy is értelmezhetetlenül kusza.
Azt mindenesetre észrevettem, hogy egyre zavarosabb körülötte minden.
Távolodni kezdett, és én tulajdonképpen nem is nagyon bántam, bár aggódtam miatta.
Aztán egyik pillanatról a másikra megszűntünk ismerősök lenni, és ez - úgy két nap alatt - el is jutott a tudatomig.
Olvastam valami furcsát nála arról, hogy akik elvesztették a bizalmát, azokat törölte, és én kiakadtam ezen, álltam ott mint a kisfiú a Fluimucil reklámban: De miért? Hiszen most vágott hozzám egy kisebb vagyont.
Gondoltam a paranoid skizofrénia szintlépésére, meg minden egyébre ami hirtelen eszembe jutott... de a valódi októl dobtam egy hátast.

 "Nem lettél kegyvesztett. Ennyi. Mindig élni fog bennem a kép, amikor először segítettél ki a szarból mint könyvelő.
A lány.
Aki akkor még tettszett is nekem .. sajna a fiatal, szép és csinos nőkre bukom. Tudom.. faszkalap vagyok én is. Téged nem szeretnélek ebbe belekeverni. Mert szeretlek. Nem nőként immár.
Ennyi
Épp chatelek egy szerelmemmel. Talán talál egy kurvát, akit a héten megrúghatok. Ennyi.
Megdughatok..
Star droid. Automata helyesiraskorrektor.
Sajnálom Gabi.
Hidd el jobb Neked már kinn a faszbukombol."

Azt tudom, hogy ettől a szövegtől valami elemi hányinger tört rám, elindult gyomortájról, megcsavarodott és továbbkúszott, ...elemzést igényelt ez a közérzet változás. Mintegy tíz percnyi meditáció után rájöttem, hogy mik azok a momentumok, amik annyira zavartak ebben az egészben.

Az egyik rá vonatkozott. Arra, hogy csalatkoznom kellett benne. Nem az a baj, hogy mégsem szerelmes belém - sőt ez tulajdonképp megnyugtató ebben az esetben -, de az igenis rosszul esik, hogy emberi minőségeiben csalatkoznom kellett.
Mert tudjuk, hogy szeretek felnézni azokra, akiket szeretek.
Hát ez itt nem fog menni, azt hiszem. (Tudom, a torschlusspanik nagy betegség, de a "megrúghatok"-ot én, helyesírás korrektor ide, vagy oda, bizony a freudi elszólások kicsiny gyűjteményében helyeztem el, előre sajnálva a hölgyet).

A másik, a bántóbb, az rám vonatkozott, meg az idő múlására. Nem, nem vagyok már a régi...
Ennek első jele volt az a hatalmas kudarcélmény ...ival.
Ha még nem lettem volna kellően összetörve, "barátném" rendesen porig alázta a maradék önbizalmamat is azon a délutánon, mikor annyira vártam Őt Villányban, de helyette csak az a ledegradáló telefon jött a Nagy Machinátortól, hogy mit képzelek én, majd pont én fogok kelleni az ő barátjuknak - földbe döngölt abban a beszélgetésben, annyira, hogy mire letettük a telefont, szerettem volna öngyilkos lenni, megszűnni létezni, mert fájt még a levegővétel is.
Apró szilánkokból kellett utána magamat összevakarni. Apró, picike, éles és fájdalmas szilánkokból. Szúrtak, véresre hasogatták a tenyeremet, ahogyan kotorásztam utánuk a semmi porában, és én egyesével próbáltam megtalálni az egymáshoz illő darabkákat.  Hónapokba telt, mire valamennyit visszaszereztem az emberi tartásomból. Ez az egész nélküle is szörnyű lett volna, de így még borzalmasabb volt - mikor már végre eljutottam odáig, hogy fejben visszajátszottam a történteket, akkor döbbentem rá a hangszínéből, hanglejtéséből: bizony ő kimondottan élvezte, hogy megalázhat, hogy ítéletet mondhat felettem. Beteg dolog volt az egész és én annyira sérült voltam, hogy ez elsőre fel sem tűnt. ...miután ez tudatosult bennem, már azt is könnyű volt felfedezni, hogy ki volt az áruló.

Még most is könnyes lesz a szemem, ha arra a napra gondolok. S most úgy döntött, hogy köszönteni akar a születésnapomon és nekem ezt is el kellett szenvedni, jó képet vágva hozzá, pedig ha valakihez nincs kedvem most és mindörökké, akkor az pontosan ő, a lelketlen szörnyeteg, aki azért adott nekem admin jogot a csoportban, hogy jót röhöghessen a csörtéimen Politikai Gazdaságtannal.
Attól az admin jogtól is meg kellene végre szabadulni.
Talán majd segít a Jupiter a Skorpióban. Vagy a Jóisten. Vagy akármi.

Nem, nem akarok vele barátkozni, a legkisebb mértékben sem, sem ma, sem holnap, sem soha.
Vannak emberek, akiktől jobb távol tartanom magamat, mert remek érzékük van ahhoz, hogy hogyan rabolják el maradék energiáimat is.
Ő pontosan ilyen ember.
Le kell tennem a terheimet. Le kell tennem, mert sok erőre lesz szükségem rövidesen, és egyelőre nagyon kevés van. Nem engedhetem meg, hogy ezt a keveset szeretettelen emberek elrabolják.
Mert őt valaha megcsalta a férje, és ezért alapból utál minden olyan nőt, akiben kicsit is vetélytársat láthat.
Egy önálló galaxis.. de olyan galaxis, aminek csápjai vannak, és rátekeredik más galaxisokra, fojtogatni őket.

Meg akarok hát szabadulni - de azt sem tudom, hogyan csináljam békésen.
Legszívesebben eltűnnék szép lassan a köztudatból, elszivárognék, mint a talajvíz, mindenféle konfrontációt kerülve.
Sajnos nem hagyja, pedig mindkettőnknek sokkal jobb volna, ebben egészen biztos vagyok.
...
Kevély vagy, királylány - mondta egyszer Sasmadár, és igaza volt. Sőt, nem csak kevély, de hiú is vagyok.
Kedves ügyfelem fenti szavai pedig, akármilyen sztaniolba is voltak csomagolva, bizony a hiúságomat sértették meg. Méghozzá elég alaposan.
Ezzel részemről ez a számla kiegyenlítésre került.
...
Furcsa, de úgy érzem, hogy karmikusan is.
Még egy dolgom van.
Meg kellene valahogy értetnem szegény Anyámmal, mi is lett az ötezer svájci frankjának a sorsa.