Közelítve fennállásom újabb évfordulójához, el kell mondjak Nektek valamit.
Néhány éve már (hogy rohan az idő!), hogy meghalt bennem a fiatal, tetterős nő, a teherbíró családanya, a zoknimosó lágy öl vagy minek nevezték a nyomorultat a múltkorokban egy blogbejegyzésben.
Meghalt, és elsirattam.
Nem kicsit, és nem rövid ideig sirattam, hiszen egy egész világnak lett vége vele, csillagrendszerek omlottak össze... és nem maradt, csak por és hamu, mely felett csendesen zokogott, néha szívet tépően tutult az északi szél.
De már ennek is vége.
Egy ideig nem mozdult semmi. A Világűr sötétje, hidege és mozdulatlansága szinte óvón, féltőn borította be a kietlen földdarabot. Fölötte, elérhetetlen magasságban, a Teremtés rendje szerint jöttek-mentek a csillagok... s a kietlen földdarab csak várt, várt tehetetlenül.
És megtörtént.
Új élet sarjadt a pusztaságban. Kihajtottak a régi elhullajtott magvak... és új növényfajok is színre léptek, melyeknek a korábbi populációban nem volt lehetősége kiteljesedni.
Ugyanakkor, korábban domináns fajok háttérbe szorultak.
Az egészet a dinoszauruszok kihalásához tudnám hasonlítani, még akkor is, ha bizarr a hasonlat: itt-ott vannak mai napig túlélők, de a jelentőségüket elvesztették... hát valami hasonló zajlott le bennem is.
Középkorú nő lettem.
...
Ez az év sem könnyű, csakúgy, mint az előzőek. Vannak hullámvölgyek, megtorpanások, visszaesések.
De már sokkal könnyebb számomra a "jelenben maradni", a jelen történéseire koncentrálni, hatékonyan cselekedni. Mintha ébredeznék az "éber kómá"-ból.
Nyilván, ennek az állapotnak az elérésében és fenntartásában sokat segít a folyamatos vaspótlás, és a tény, hogy emiatt az agyam kevésbé szenved az oxigénhiánytól.
Mostanában már kevésbé vagyok feledékeny. Ha néha mégis feledékenységen kapom magam, akkor megijedek. Rögtön tudom, hogy ez nem oké.
Hiába, van rutinom az oxigénhiányos szétszórtság tünetegyüttes felismerésében.
A múltkor ezzel a jelenséggel kapcsolatosan azon kezdtem el mélázni, hogy vajon most ébredek fel, vagy most készülök újra visszaaludni... érdekes kérdés ez, és néha hajlok rá, hogy bizonyos szempontból talán inkább az utóbbiról beszélhetünk.
Hiszen, a földi kötelékek erősödése magával hozza az éteriek gyengülését.
Persze, nem biztos, hogy ez jó nekem. Azt hiszem, az ember akkor teszi helyesen, ha fél szemmel azért mindig átsandít a "másik világ"-ba.
Hiszen még mindig, sok mindent nem értek.
Például, hogy mégis, mindezek ellenére, miért kap el időről-időre az elemi halálpánik? Mint például tegnap este?
(Bár, lehet, hogy most megint a magamra hagyatottság és a túl nagy feladat feletti görcsölés a kiváltó okai mindennek... nem tudom. Jobb Micimackónak kell lennem, gyakorolni, hogy ne riadjak el akkor sem, ha túl nehéznek érzem a terheket. Hiszen... ez is csak érzés. Szubjektív dolog.
Nincs az a kásahegy, amit át ne lehetne rágni.
És én átrágom.
Csakazéris.
("Az én húgom olyan, mint a macska. Mindig a talpára esik." - mondta egyszer Jé, és én tulajdonképpen büszke vagyok erre a tulajdonságomra. Csak azt nem értem, miért kell nekem folyton leesni? Nem lehetne végre már megmaradni valami kellemes magaslaton?...)
Hát, mára ennyit.
Támfal pedig lesz. Akkor is, ha jeges eső esik. És punktum.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.