Elfojtásaim

Mivel ez elsősorban a saját pszichém boncolgatásával foglalkozó blog, ezért meggyötörlek Benneteket a ma reggelem esetleírásával... nem egyszerű, higgyétek el.

Tehát, a dolog valahol az előző napokban gyökerezik: itt volt Banduci, elvileg azért, hogy segítsen. A segítségre nagyon rá lennék szorulva, mert ez a támfal-töltés ügy a ház statikai biztonságát és a vízvezetékrendszer téli esetleges elfagyását elsődlegesen érinti.
Ezért aztán ismét előlegért járultam (még a másikat sem törlesztettem vissza, innen szép veszíteni) és vásároltam némi zsalukövet és cementet a munkálatokhoz.
Aztán belevetettem magam bent a munkába, - ennek több oka is volt, hogy így tettem: Morgó szabadsága, a zárás, és Vezéremnek tett ígéret is szerepelt benne, mely a szeptember hó zárásához kapcsolódó jövedelmezőségi adatokra vonatkozott. (Na ugye, hogy annyi az annyi? Na kinek is lett igaza?)
Tehát, belevetettem magam a munkába, ez viszont azzal járt, hogy Drága Kisfiam tevékenységét nem tudtam kellő figyelemmel kísérni.
Az én arany gyönyörűségem meg elkezdett támfalat építgetni. Az első (ez még nekem is feltűnt) az volt, hogy nem csinált neki alapot. Erre rá is kérdeztem, de ő megmagyarázta, hogy elé is töltünk egy kis rézsűt, majd az megfogja. Ezt még el tudtam fogadni.
Aztán a másik furcsaság az volt, hogy bár volt elegendő zsalukő, a sarkon mégsem rakta kötésbe.
Hát, ehhez se kell diploma, de mindegy.
A magyarázat az volt, hogy onnantól inkább téglával rakja, zsalukő már úgyis kevés van, és nem is szeret vele dolgozni.
Ebben megint megnyugodtam. Hiba volt.
Aztán két napig, mikor is fél kilenctől este fél hétig melóztam (+közlekedés) nem volt időm-energiám megtekinteni a csinálmányait. Annyit láttam, hogy a töltés növöget elöl... a többit tüzetesen megnézni nem volt módomban.
Tegnap reggel láttam meg, hogy mit cselekedett a kis drága.
A szobájából felszedett klikkes padló elemeit támogatta neki a kerítésnek oldalt, és ahhoz töltögette a sittet. Se zsalukő, se tégla. De a töltés már 40-50 centi magas.
Nagyon kikészültem. Azt hiszem, valami cigány munkát is emlegettem - elnézést a kisebbségtől, merem állítani, hogy sok tagja ennél különb támfalat készítene. Főleg saját részre.
Nagy vitánk eredménye az volt, hogy Banduci bocsánatot kért, de azt is közölte, hogy rossz főnök lennék, (ezt egyébként tudjuk, túl lágy szívű vagyok... de ő nem ebben az összefüggésben mondta..) mert ő még sose csinált támfalat, és senki nincs, aki irányítsa (itt megint nem sikerült közbe vágnom, hogy úgyis hiába beszélek, lásd: alap...), és különben is, nem rögtön azzal kell kezdeni, hogy én mennyire kikészültem, meg cigány munka..
Itt eszembe jutott, hogy a múltkor Szomszédasszony által figyelmembe ajánlott Ericson-féle személyiségfejlődési szakaszok tekintetében egyértelművé vált számomra, hogy Banducinál 6 és 12 éves kora között jelentkezett súlyos zavar, mikor is a hatékonyság érzése helyett a kisebbrendűség vette át a vezérlést... és ezt nem tudom, hogy hogyan lehetne kijavítani, pedig nagyon fontos lenne, ha azt akarom, hogy ember legyen belőle. Sajnos, tartok tőle, hogy én már sehogy. :(
Az eső vigasztalanul zuhogott, hiába kértem szabit, és Banduci uralta a teret: teljes figyelmemet követelte, arról beszélt, hogy politikusnak kellene menni, mert sokkal egyszerűbb számára lyukat beszélni az emberek hasába, mint bármi más értelmes dolgot csinálnia, meg a soproni élményeiről (azt hiszem, szeret ott, mert vannak olyan férfi egyéniségek a közelében, akikből építkezhet - csak remélni tudom, hogy ez valóban hasznára válhat. ...persze félek, hogy egy nagy csalódás lesz ennek is a vége - de ez egy másik bejegyzés témája lesz. Majd. Egyszer. Talán.)
Tehát, a lyuk a hasamban valóban megkeletkezett: egész nap irritáció alatt éreztem magam, mint valami rossz álomban, a szám keserű volt, az epém gondolom, befelé ömlött - és mosolyognom kellett, mert az én édes, energiavámpír fiacskám az utolsó napját töltötte a szülői fészekben.
...
Mikor elment, megkönnyebbülést éreztem. Aztán sírtam, hogy miért kell ennek az egésznek így lennie.
Megsirattam az újabb, pocsékba ment szabi napomat, a saját tehetetlenségemet, a nyomorúságomat, és arra gondoltam, hogy talán jobb lenne, ha a jövő pénteken nem is jönne (megígérte, ..bár ismerjük az ígéreteit). Nem jönne, mert erre, amit most is előadott, nekem nincs szükségem. Épp elég nehéz az életem mindezek nélkül is. Ugyanakkor szégyelltem magam ezekért a gondolatokért, és arra gondoltam, hogy ha nagyobb tekintélyem lenne előtte (mondjuk lenne pöcsöm) akkor biztosan szót fogadna, mikor elmondom neki, hogy mit, hogyan kell tennie.
(Ezzel kapcsolatos közjáték: bedugult a füle, és kérte, hogy vegyek neki valami fültisztító spray-t. Én ugyan tudtam, hogy az sz@rt se ér, de nem vitatkoztam. Elmentem a Tesóba és utolsó pénzemen vettem neki egyet. Kipróbálta - nem használt.
- Fiam, én ezt előre tudtam. De ha mondom, nem hiszed el nekem. Azt hitted volna, hogy nem akarok Rád áldozni.
Furcsán nézett rám, mint általában, mikor - utólag - kiderül, hogy mégiscsak nekem volt igazam.
...ez az az állapot, mikor az embernek nem hiszi el a kamasz kölke, hogy van már némi élettapasztalata, és nem rosszakaratból mondja, amit mond. Banducival itt tartunk... még mindig, és minden vonatkozásban. Szerintem mindezt csak azért, mert kettessel kezdődik a személyi számom. Őrület.)
Ma reggel ismét sikerült keserű szájjal és migrénnel ébredni, valahogy eltántorogtam Andival az iskoláig (neki is megvannak a maga problémái, de vele legalább értelmesen meg lehet beszélni ezeket - és nem néz le engem, sőt, azt hiszem, hogy a lelke mélyén egyre inkább tisztel. Hja, ő nem tartozik a "felsőbbrendű" 1-esek közé (fujj)).
Hazaérkezésem idejére világossá vált számomra, hogy ismét elkapott a szokásos nyavalyám... és akkor furcsa dolog történt.
Elkezdtem ordítani. Csak úgy spontán...
Kiordítottam magamból a haragomat emiatt a nyomorult nyavalya miatt, többeket megszólítva és felemlegetve az ellenem elkövetetteket... ordítottam mint a fába szorult féreg, majd ez zokogásba fulladt. Mikor az is csendesedni látszott, hirtelen kirázott a hideg. Meglepődve tapasztaltam, hogy visszatértem a jelenbe, és hogy - eltekintve a fázós-fáradt érzéstől - egész tűrhetően vagyok.
Gyorsan bevettem a gyógyszereimet, ettem rá pár falatot, és visszafeküdtem aludni.
...
Tudom, mi a legnagyobb hibám.
Nagyon nehezen tudok megbocsátani.
Nagyon, nagyon nehezen.
És ez az elfojtott neheztelés szabályosan megmérgezi az életemet.

(Nehezen bántódok is meg - de ha megtörtént, akkor az megmarad. Az elkísér. Az egy újabb nyomorult korcs, láncra verve, a pincében. És, ha megismétlődik bármi is abból, ami akkor történt, mikor odakerült - hát az egy újabb, húsos cupák neki. Hadd hízzon a dögje.)

Eddigi életemben, azt hiszem, hogy csak egyszer sikerült megbocsátanom. Egyetlen egyszer. Az is két évtizedembe tellett, de sikerült.

Anyámmal nem kiabáltam reggel.
Pedig - megtehettem volna.
De mégse.