Ha pedig a mellé rendelt érzelmek nem pozitívak, akkor az semmit nem tesz könnyebbé. Sőt.
Szeptember elején optimista voltam. Vége volt a Rettenetes Augusztusnak, megpróbáltatásaim átmenetileg lecsendesedni látszottak. Igaz ugyan, hogy az autó a rengeteg ráköltött pénz ellenére sem javult meg, Banduci nem költözött haza, és Nagy Fal beintett gyerektartás ügyben - de volt helyette kis nyugalom, kerti tevés-vevés, ebben rejlő örömök, az augusztusi idegkiboruláshoz képest több energia.
Az is igaz, hogy voltak rosszullétek: szokásos epejajom jópárszor bejelentkezett ("már megint el vagyok keseredve, szó szerint" - gondoltam két keserű szájízű öklendezés között) - de eszembe sem jutott, hogy ennek van valami összefüggése a gyomorvérzéssel. (Azt igen, hogy van némi összefüggése az augusztusban történtekkel.)
...Hát, pedig, igenis, van. Ugyanis azóta voltam a szokásos féléves laborvizsgálaton, ahol megállapították, hogy ismét pozitív a teszt: megint vérzik a gyomrom. Pedig tavasszal már jó leletem volt.
Némileg reményt keltő, hogy a vörösvér-értékeim (egy kivételével) elérik a normál tartomány alsó határát. (Végül is, csak két éve küzdök ezért az eredményért. Megettem már egy egész patikát. Egyébként érzem is: fizikai energiáimat illetően jobb a helyzet, mint tavaly ilyenkor volt.)
De a pozitív leletektől elkeseredtem. Félő, hogy ha nem gyógyul be a gyomrom, akkor hamar elveszíthetem ezt a kis előnyt.
Nem szabad(na) emelnem, idegeskednem, és nagyon tartanom kellene a diétát.
Rá kell szánnom magam egy újabb csőnyelésre, attól tartok.
(Nem szabadna több kávét innom. De nyolcvanas vérnyomással hogyan dolgozzak?..)
Egysörös a maga módján meglepően segítőkésznek bizonyult. Felhívta a figyelmemet rá, hogy Aloe Vera gélt kell inni, mert az állítólag nagyon jó, gyulladáscsökkentő és védő bevonatot képez a gyomron - és szerez nekem valamivel olcsóbban, mint az általában fellelhető.
Most már úgy vagyok ezzel, hogy tőlem jöhet bármi, csak ne kelljen még egyszer átélnem azt az élményt, hogy gyenge vagyok a feladataim teljesítéséhez. Mert az még önértékelési problémákkal is súlyosbítja a helyzetemet.
Önismereti fejlődésem egyik sarokpontja az utóbbi időben az volt, hogy rájöttem: az esti halálfélelmeim hátterében veszteségtől való félelmek lappanganak. Ma már tudom, hogy két forrásból táplálkozik ez a félelem. Az egyik külső forrás: én már annyi mindenkit elvesztettem, aki fontos volt nekem, hogy nem tudom, hogyan fogom majd feldolgozni a még meglévő szeretteim elvesztését...
A másik forrás pedig éppen a hosszú betegeskedésemből fakad. Az nem volt véletlen, hogy tavaly összecsődültek az ágyam körül a kórházban és sorozatos EKG-kat csináltak, mint az sem, hogy szívbetegség irányba is elmentek a kivizsgálás során (atipikus szinuszritmus... nadeilyet! És még mozog... hja kérem, megdögleni se olyan könnyű!...)
Tehát: igenis, szépen lassan, stikában - majdnem elvéreztem tavaly. Teljesen jogosan jött ki rajtam - ha késleltetve is - a halálfélelem. Nem vagyok hülye... legalábbis csak mérsékelten. Így jön ki mindaz, amit átéltem testi szinten.
Egyébként, amióta tudom ezeket, kicsit könnyebb. Bízok benne, hogy el fog ez múlni... vagy legalább javul... ha sikerül meggyógyulnom.
A kertészkedés egyébként nagyon jó lenne, ha nem kapcsolódna hozzá az a stressz, hogy évekig elhanyagoltam ez irányú teendőimet, most meg jó lenne mielőbb, legalább nagyjából rendben tudni mindent.
Én is tudom, hogy ez így, ebben a formájában hülyeség, ha mindig csinálgatok valamit, két-három év múlva szép rendben lesz itt minden. De attól még idegesít, hogy lassú a tempó.
Amit már végképp nem tudok tovább figyelmen kívül hagyni, az a támfal és a fűtés.
A támfalnak meg kell épülnie, és a fűtésnek működnie kell, még a tél beállta előtt.
Márpedig egyelőre súlyos forráshiány akadályoz mindkét projekt megvalósításában. (És ne kapjon az ember gyomorfekélyt...)
El kell hogy mondjam: mióta kitűztem életcélomul, hogy az otthonomat csinossá és kényelmessé teszem, sok mindent nagyon átértékeltem. Jó, hogy van egy célom, van egy irány, ami felé haladhatok, és amely ráadásul, ha nehéznek is tűnik, de középtávon nem teljesíthetetlen. És ami még fontosabb: független az emberektől. Bennük én már annyit csalatkoztam, hogy sokkal praktikusabbnak tűnik egy ilyen jellegű célkitűzés, mint bármi más, ami kétlábú, tollatlan, esendő lényekkel kapcsolatos.
Másik felismerésem a láncos kutyákkal, az árnyék-énnel és az elfojtásokkal kapcsolatos, és egy egyszerű fizikai törvényszerűség átültetése a lelki folyamatokra (hisz minden csak energia, és rezgés...)
Tehát: egy robbanás erejét nem csupán a töltet nagysága határozza meg.
A tűzszerészek ismerik azt a jelenséget, hogy zárt térben sokkal nagyobb a robbanóanyag pusztító hatása. Fojtás hatására megnő a detonáció ereje.
Tehát, a lélek működését ugyanezen analógia mellett tekintve, talán nem is annyira az a fontos, hogy mekkora a "töltet", amely robbanásveszélyes. Sokkal inkább az, hogy mennyire fojtjuk el magunkban.
Ebben pedig én túl jó vagyok, sajnos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.