Kihívások, csillagállások

 Sziasztok,

régen nem jelentkeztem... általában nagyon elfoglalt a létezés a maga hétköznapi feladataival a nyáron; s azt hiszem, hogy ez a jövőben sem fog változni nagyon; sőt, emelik a tétet az égiek, folyamatosan és nagyon durván.

Amikor meghallgattam az őszi-téli asztrológiai útmutatást, amit Trudi barátnőnk is megosztott, borzongtam tőle.

Nyár közepe volt, és én megfeszített erővel próbáltam kis csónakunkat víz felszínén tartani az egymás után sorakozó negatív események közepette. Mert mi már akkor, mikor elvileg a "most pihenjetek, töltődjetek fel, mert kemény időszak következik" parancs volt érvényben - mi már akkor küzdöttünk.

Kezdődött Róbert Gida sarokcsont törésével - mondjam, hogy a saját hülyeségének köszönheti? Nem mondom, pedig így van. Lementünk a keresztgyerekekhez Pándra, az ő anyjuk kergette Robit egy tál vízzel, ő leugrott a terasz korlátjáról és ez lett a vége.

Anyósom már akkor károgta, hogy az lesz a vége, hogy elveszti a munkáját, meglátom, az lesz a vége... lehurrogtuk, de most nagyon úgy néz ki, hogy igaza lett. Lassan mehetne melózni, legfőbb ideje lenne, két hónapja megint én vagyok a népes kis család fenntartója, már kib.szottul unom, no meg más tételek is az ellen játszanak, hogy erre huzamosan képes legyek... és a főnöke arra vár, hogy legyen hová elhelyezni a fickót, akit felvett a helyére azzal, hogy majd máshová teszi ha Robi felgyógyult.

Nos, egyelőre nem annyira kerül "más hely" a jelek szerint. Ez egyszerűen csodálatos.

A következő negatív esemény engem lesokkolt, be kell valljam. Főleg, ahogyan érkezett, és amilyen üzenete volt számomra.

Akkor volt az első vezetett meditáció, amin részt vettem.

El kell ismernem Bea barátnőmnek, hogy bár nem az általa megjelölt irányvonalat követem, de abban a Békésszentandráson odavetett mondatában mélységes igazsága volt, hogy foglalkoznom kell a lelkemmel, mert ha tovább folytatom az elfojtás taktikáját, melyben neveltetésem révén rendkívül jó vagyok - nos, akkor beledöglöm.

Így tehát, mert gonosz lélek vagyok; (vagy talán inkább, mert ott találtam némi pozitív erőteret) jól elmentem a "konkurrenciához", és most oda viszem a pár forintomat, amit el tudok költeni lélekgyógyászati célokra.

(Beának az anyagias életszemlélete, a mindenáron való profitra törekvése, a kukacoskodása be kell valljam, hogy nagyon távol esik tőlem. Sajnos ezek, az irigységgel megspékelve, annyira rossz energetikát közvetítenek számomra, s oly komoly mértékben gátolják az ő fejlődését, hogy minden szeretetem ellenére sem érzem, hogy vele kellene a spirituális fejlődés útját járnom. Én világ életemben nagyvonalú ember voltam, főleg, ha általam kedvelt személyekről volt szó. Beát illetően, többször megfordult már a fejemben, hogy ha valaki ennyire materialista, mit is keres ezen a pályán. ...de lehet, hogy nincs igazam, lehet, hogy épp ez az a korlát, amit túl kell fejlődnie).

No tehát, Trudi invitálására részt vettem azon az első meditáción. Csodálatos volt! Két hétig utána nem fájt semmim. Még a gerincem sem - amivel, mint tudjuk, örökké kínlódok.

A vezetett meditáció végén, nos... nekem a kutyám képe jött elő, Bundásom, ahogy futunk együtt a lejtős domboldalon, ahogy szoktunk, mikor néha elszabadulunk végre otthonról. A kép elemi erejű volt, maga a sóvárgott Szabadság... Azóta már tudom, hogy mikor a szeretetről, kapcsolódásokról szól a vezetett meditáció, nekem ott mindig gondjaim támadnak (tegnap pl szorítani, kaparni kezdett a torkom) - de milyen jó volt a szeretett személy képét behelyettesíteni - egy állattal.

Ja, benne legalább nem lehet csalódni. Ennyivel különb, mint az emberek.

...nos, egy héttel a vezetett meditáció után, Bundásom ismét szökni próbált, át a 170 cm magas kapun. Épp, mikor Mogyoró kutyám (ő is beteg lett, de ez másik történet; mondjuk úgy: az volt a második csapás) épp gyógyulásnak indult. Az ugrás rosszul sikerült, az 50 kilós kutya fennakadt a kapun; a beakadt láb ízülete szétjött. A műtét 160 ezerbe került, hirtelen alig bírtuk összevakarni a rávalót - de nem ez volt a legrosszabb.

Három nappal a műtét után, az első kötözésnél még örültünk. A láb gyógyulni látszott, a seb szépen összevarrva...

Nem tudom mi történt akkor, nem lett lefertőtlenítve, vagy túl szoros volt a kötés - de Bundim kapott egy rohadt kórházi húsevő baktérium törzset. Majdnem le kellett vágni a lábát - ha aznap éjjel, mikor ezt felfedeztük, nem rohanunk el vele a másik klinikára, alighanem reggelre elhal az egész. Egész éjjel a kutya mellett ültem és fél óránként nézegettem, van-e még keringés a rettenetesen feldagadt, eltorzult, elfeketedett mancsában... borzasztó volt.

Aztán visszavittük az elkövetőkhöz - a klinikavezető sunnyogott és hadovált, orvos létére ez nagyon gyász volt; majd újra megműtötték, hogy levágják a fertőzött sebszéleket és a keringést valahogy helyreállítsák. Azóta "másodlagosan gyógyul"; kilátszik a fém még mindig a lábából. (Mit Facén írtam, azóta a Fém Kutya évében járunk, saját időszámítást kezdtünk azon a rettegéssel teli napon és éjszakán). Több, mint egy hónap telt el, tömjük antibiotikummal; két naponta járunk kötözésre (3000 Ft/alkalom, nem mellesleg).

Valószínűleg soha többé nem fogunk tudni együtt futni a réten. Örülök, ha nem kell levágni a lábujját - most azért megy a harc.

A szabadság... na igen. Annak is annyi.

Ez az üzenet túl erős volt az égiektől ahhoz, hogy az ember ép ésszel elviselje. Még most is döbbenet van bennem.

(Petőfi írta: "Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem". ..neki se jött össze, jah.)

Ez előtt pár nappal a kis kutyám, akivel olyan nagy terveim vannak, nos - Mogyi parvós lett, annak ellenére, hogy az első oltását már megkapta - hát igen, Robi lábtörése elterelte a figyelmet az oltási program folytatásáról, és ez hiba volt. Hiba volt, de szerencsére nem végzetes - mondjuk ezt két-három napig azért nem lehetett bizonyosan tudni; és én aggódva rohangáltam hozzá (is) a kisállat klinikára; mire végre a szimpatikus fiatal doki mosolyogva nem közölte, hogy Mogyoró megmarad. Hozzátette, hogy szerencsénk volt, mivel már nem annyira kicsi (akkor volt 10 kiló), meg valamelyest az oltás is besegíthetett - egy kisebb kutyusnál végzetes lehetett volna ez a betegség. 

Viszont parvós legalább már soha többé nem lesz, ez is valami. Nyolcvanezerért.

Ezzel úgy voltam, hogy tanulópénz - ha kuvaszokkal kell foglalkozni, oda kell koncentrálni, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. Jobban mint egy emberre - hisz ők nem tudnak szólni, ha baj van.

Márpedig szeretnék, ha az égiek adnak még nekem időt erre - de hogy hogyan jutottam erre a döntésre, az egy másik történet.

A kutyák gyógykezelése felemésztette a - kb. egy havi - megtakarításomat, pedig még sehol sem volt semmilyen "második hullám".

Ezt követték további bajok: az A. boltom eddig rendesen növekedett, bár még minndig csak a visszaforgatás stádiumában jártam, de úgy éreztem, van ennek perspektívája hosszabb távon. De nem, nem a vírus akasztotta meg a lelkesedésemet, hanem magának a cégnek a hozzáállása egy kérdésben - felfoghatnám úgy is, hogy nevelni akartak, de átgondolva, nem hiszem, hogy én így 50 felé hazafelé nevelésre szorulnék, pláne nem egy olyan tevékenység kapcsán, amit tulajdonképp hobbinak szántam.

Jelenleg egyébként más tényezők is az óvatosságra intenek ezzel a tevékenységgel kapcsolatban; mert  nő az esetszám, nem tudni, meddig lesznek nyitva a piacok - nem érdemes túl nagy készleteket felhalmozni. Ráadásul a fent vázolt eseményeknek köszönhetően nagyon nincs is miből.

Nem mellékesen, a lányom csoda Audija megint bexart; a gerince kikészült a kereskedelmi áruk cipelésétől; a fiam - eddigi kifejezetten jó - jövedelme kevesebb mint felére csökkent; - de ez még mind semmi ahhoz képest, amit tegnap dobott a gép.

Másfél hete voltam az onkológián, CT lelettel, vérvételi eredményekkel felszerelkezve. A doktornő nagyon pozitívan állt az ügyemhez: azt mondta, hogy még elküld nőgyógyászati ultrahangra, de ha ott sem találnak semmi extrát, ezt a kis 2 cm nagyságú myomát, amit a CT talált, ő is szívesen békén hagyná. Higgyem el, ha befejezem a gyógyszer szedést, majd szépen magától elsorvad ez is. A vérképem se volt ilyen jó az elmúlt egy évben egyszer sem, a tumor markerek is határérték alatt, ilyen egy éve nem volt - menjek el nőgyógyászatra, aztán ha nincs semmi, jelentkezzek három hónap múlva.

Boldog voltam. Végre esély a normális életre! - hittem, én balga. 

Tegnap aztán megtörtént a nőgyógyászati ultrahang vizsgálat, ahol nem egy, de egy rakás myomát azonosítottak; a méh izomzatába épülten, attól nem elválaszthatóan;s mellette cisztákat, meg megnagyobbodott méhnyálkahártyát.

- Hát ez a petefészek nem állt le! - állapították meg, s én nem is értettem, miért kéne a petefészeknek leállni, elvileg kell a női léthez annak működése, mert ha nem kellene, nem teremtette volna oda az Anyatermészet, vagy minek nevezzem. Szerintem a gyógyszer, amit szedek, az sem arra hivatott, hogy "leállítsa", csak arra, hogy semlegesítse a túl sok, megtermelt ösztrogént. De biztos én vagyok a hülye.

Az ultrahangos doktornő után a nőgyógyász következett, akinek elmondtam históriámat a maszek nőgyógyásszal, a Trisequens szedegetéssel, és a három hónappal későbbi kontroll eredményével.

Nagyon helyes, korban hozzám illő fickó volt;bánatosan nézett rám, és annyit mondott:

- Igen... ismerem ezt. A húgom fél év múlva ment vissza. Neki már rákja volt, nem rákmegelőző állapot.

Köpni-nyelni nem tudtam.

Megnézte az új leletemet, és ideges lett.

- Magának beteg, átalakult a méhe. Nem mondta ezt még senki magának? 

Mondtam, hogy nem; tavaly év végén voltam a csodás maszek nőgyogyinál, de azon kívül, hogy megjegyezte, hogy nagyobb a méhem, és felírta a csodabogyót, mást nem csinált.

- Vegye tudomásul, hogy ez, amit a kolléganő itt leírt, rákmegelőző állapot. 29-én bejön, egészségügyi küretet csinálunk, szövettanit kell venni. De ez... ez, ami itt van... na mindegy, az eredmény után megbeszéljük a továbbiakat. Az még kb. két hét utána.

Aggódás felhőket láttam a homlokán, s ez olyan jól esett, mintha a saját bátyámat látnám (nem, nem úgy. Az én bátyám sosem aggódott értem. ...már régen nem pazarlom rá én sem aggódó gondolataimat, minek).

Tegnap nem voltam túlságosan beszámítható; megint utána olvastam az egésznek, és arra jutottam, hogy még mindig csak 10% esélye van a ráknak a statisztikák szerint (s ez egybeesik a gyógyszer mellékhatásoknál felsoroltakkal, hát nem furcsa?...);de ez sem nyugtatott meg, főképp az nem, hogy hogy lehet, hogy a néhány héttel ezelőtt készült CT csak egy myomát azonosított;míg az UH többet;történt-e itt azóta valami csodás burjánzás, vagy csak diagnosztikai hiba történt; subserosus, nyugvó - írta a CT, csak értenek azok is a dolgukhoz - meg kell zizzenni ebbe.

Délután leültem beszélgetni erről a Galambbal, jobb, ha ő is tudja, hogy 29-30-án nem leszek elérhető; sőt, lehet, hogy rövidesen megint felaprítanak, ahogy szegény Csaba mondaná: tokától bokáig.

Hallgatott, próbált kicsit támogatni a kérdésben; menjek el más orvoshoz is, stb. - majd megemlítette, hogy ő is szeretne velem beszélni valamiről.

Szóba hozta, amit én már tavasszal mondtam, hogy kevesebb a munka, és ahhoz mérten sok a jövedelmem.

Nem vitatkoztam vele, alapvetően igaza van.

De az az időzítés... 

Humánpolitikában még mindig van hova fejlődnie.

Azóta is nevetek az egészen.

(S hol van még a december 20, mikor elvileg enyhül a szorítás az égre lesők szerint - no arra is kíváncsi leszek.)