Szomorka

 - Kedves ez a név nekem - írtam Morgónak tegap az - általam ismeretlen - új gazdasági igazgató nevéről, s meg is magyaráztam.

- A vezetékév: a két kisebb gyermekem is ezt a vezetéknevet viseli. Ez már kellemes véletlen számomra. ...a keresztnév, az pedig a nagy fiamé. Szóval kedves nekem, olyan családias érzés kapott el mikor megláttam.

- Lehetnél most te is az a gazdasági vezető - emlékeztetett Morgó a tavaszi eseményekre.

- Igen, lehetnék - de sajnos beteg lettem - feleltem, s tárgyra tértem magamban az ügyön. 

Legalábbis azt hittem - tulajdonképp sosem volt nagy vágyásom arra a pozícióra, voltam én már gazdasági vezető pár helyen, például a Faktornál - olyankor kellett INFP-ből átlényegülnöm ENFP-vé, gyógyítóból projektmenedzser, sőt néptanító, magyarázni mindenkinek a végtelenségig, hogy mit is kéne csinálnia, s közben úgy éreztem magam, mint a Neverending Story fehér sárkánya, aki végignézte, hogyan nyel el mindent szép lassan a sötétség, hiába küzd ellene.

Tehát azt hittem, hogy túl vagyok a magyarázaton - Bétában ez nyilván így is volt; de a lélek útjai kifürkészhetetlenek;s ma reggel a leírt mondat csengett a fülemben, mikor könnyben úszó szemekkel felébredtem. (Nem a pozíció lehetőségének elvesztése miatt sírtam, elhihetitek.)

Tegnap nap közben régi iratokat rendezgettem, s Egysörös kézjegye annyiszor jött szembe velem, hogy valósággal indíttatásom támadt felhívni. Mondtam is az Asszisztensnek, hogy úgy vágyom rá, hogy most én támadjam le a bajommal, panaszkodni akarok neki, (mert ugye kinek panaszkodjon az ember, ha nem annak, aki szereti?)... de aztán nagy nehezen lebeszéltem magamat róla. Van neki szegényemnek elég bánata. Meg saját élete is, párkapcsolattal. Ne bolygassuk a múltat, semmi jó nem sülne ki belőle.

A magam keresztjét úgyis nekem kell elhordanom. 

Félek, hogy még így is többet raktam belőle a közvetlen családomra, mint amennyit valaha szerettem volna.

Anyámban közben tobzódik az Alzheimer-kór, éjjelente "bulikázik" a szellemeivel, akik fürtökben csüngenek körülötte, heccelik őt, zavarják az őrület egyre mélyebb butyraiba; - nem, ezekben a szellemekben semmi pozitív nincs; egy bomlott elme torz teremtményei, tele rosszindulattal, akik a véget várják, sőt, taszítják afelé. 

Gáborkámat zaklatja; öt percenként nyitogat rá, meg Andiékra; meztelenül rohangál a lakásban, aztán nagykabátban; enni pedig egyre kevésbé hajlandó egyedül; minden melóim mellett most már naponta egyszer legalább meg kell etetnem valami pampuskával, ha biztosra akarok menni, hogy elég táplálék került a szervezetébe - mert az elé rakott ételeket vagy megeszi, vagy nem, ez most már teljesen random történik. A múltkor kiszőrösödött virslit találtam a szekrényben;én még sosem láttam virslin szőrt, de ez is eljött - fujj.

Nézem, nézem őt, akitől végképp elválasztott ez a betegség, és fel-felrémlik előttem Morgó nővére - őt túlélte az anyja fizikai teste, ha csak néhány héttel is.

Nézem Anyámat, és eszembe jut, hogy az én megszületésemnek egyetlen oka volt csupán: anyám 40 évesen meg óhajtott fiatalodni. Tovább akart élni.

Sikerült neki. 

Viszont ha csak ennyi a földi létem oka, célja - talán nem is véletlen, hogy így van minden, ahogyan.

Lassan betelik ez a szerepkör is.

A lányomat sajnálom. Látom rajta, hogy félt engem. Mostanában jóval kevesebbet hepciáskodik, mint korábban. Igyekszik segíteni. Szegényem 22 évének nagyon sok most ez a próbatétel, attól tartok.

Még Gáborka és Roberto is másképp kezdenek rám nézni - a kollégáimról nem is beszélve.

Ezek a betegséggel együtt járó "nyereségek", melyekről az Új Medicina beszélt - de én ezeket nem szeretném. Mégis kénytelen vagyok viselni.

Egészséges szeretnék lenni... 

A háziorvos legyintett, mikor vázoltam neki dióhéjban a szitut.

- Ha ki kell venni a méhét, essen túl rajta! Meglátja, sokkal jobb lesz utána! Nekem is kivették 45 éves koromban és azóta sokkal jobb! Az, hogy valaki mennyire nő, az úgyis fejben dől el!...

Pár nappal ezelőtt barátnőnk ugyanezt mondta, s nekem megütötte akkor is a fülemet ez a disszonánsnak tűnő vélemény - eszembe jutott szegény Nagymamám; ő akkor mondott le a teljes értékű életről, s szegődött el végképp a család szolgálatára, mikor ez az esemény bekövetkezett. Persze nekem és Anyámnak ez világi kényelmes volt, Nagyikám háztartás vezetési tudománya a legmagasabb szintű jólétet biztosította nekünk - azóta sem volt olyanban részem - mégis, ha visszagondolok kis tömzsi, mégis oly sokáig erőteljes alakjára, melegséggel átitatott személyiségére - leginkább sajnálatot érzek. Sajnálatot, melynek oka a műtétben keresendő.

Minden kakas úr a maga szemétdombján, szokták mondani; rám ez különösen igaz. Paraszt terem mint a fűszál, de úrnak születni kell, mondta Nevelőapám, s én azóta tudom, hogy hozzá hasonlóan, én sem teremtem, hanem születtem; ez a dolog belülről fakad, és semmi köze a külsőségekhez - akik ezt hiszik, éppen belső bizonytalanságuk ellen védekeznek státusszimbólumokkal. Nos, én nem ilyen vagyok. Nagyon nem, ezt tudjuk.

- Kevély vagy, Királylány! - mondta Jero, s igen, én kevély vagyok - nem akarok a család cselédje (sem) lenni. Királynő, igen. Első szolga, akit a képességei tettek első helyre az Ügy szolgálatában - rendben van. Cseléd, másodrendű, képesség hiányos személy - soha.

Szeretem Gáborkát, de inkább nem szolgálom ki mióta rájöttem, hogy ő is elkezdett cselédnek nézni. Az ő családjukban a női cselédszerepnek különösen nagy hagyományai vannak, s nekem vigyáznom kell, hogy ne erősítsem benne sem ezeket a korszerűtlen mintákat. ...ő nem érti ezeket a mélyebb összefüggéseket, viszont maga készíti magának a szendvicseit; talán nem jó ez, hogy így van, hisz az anyja ki se áll a szerepből, - máshoz nem is ért - nyilván számukra ez testesíti meg a gondoskodást. Én viszont kénytelen vagyok hozzá így viszonyulni még akkor is, ha tudom, hogy alapvetően hiányzik neki az érzés. 

Eleinte meg is kapta tőlem, ha kissé nehezemre is esett - de mikor elkezdett vezényelni, rendesen visszavettünk ebből. A kamaszok annyira el tudnak tévedni oly hamar, hiába.

...visszatérve a gondolati vezérfonalra: lehet, hogy számomra kedvesebb a halál gondolata, mint a tudat, hogy elvesztettem valamit, ami számomra fontos, ami a lényegem része. Tudom, sokszor írtam ennek ellenkezőjét; meg gondoltam is - most, hogy lehetőségem lenne megszabadulni mindattól, ami azt a sok bánatot adta, mégis úgy érzem, hogy nem szeretném. Ez is egy paradoxon, emberi hülyeség, tudom.

Érdekességképpen még fel kell ide jegyeznem, hogy mióta a méhem kissé megnyugodott, újból a műtött mellem hasogat; s fel-fel rémlik a múltkori vizualizáció a szőke copfos lányról, aki vajszínű korabeli ruhájában szurkálta ellenségeit; s hozzá a magyarázat: sokakat gyilkoltál meg, karddal a mellükbe döfve, ezért meg kell bűnhődnöd - s hogy én ezt el is fogadtam; ez gyakran eszembe jut.

Persze jó lenne ha ez a bűnhődés is már megtörtént lenne - de legalábbis erős kételyeim vannak eziránt.

Nincs kedvem választani a mellem és a méhem között - ez az igazság.

A medence csontom is fáj továbbra is - szegény Csaba is ezzel kínlódott már évekkel a betegsége manifesztálódása előtt; nekem azóta meggyőződésem, hogy minden rosszindulatú elváltozás alapja a csontvelő hibás működése - s amíg az nem áll helyre, valódi gyógyulásra amúgy sincs esély. (Nekem egyébként a vérképző rendszerem sosem működött tökéletesen, ezt tudjuk, többször küldtek haematológiai kivizsgálásra is, de mindig, mindent "rendben" találtak a végére, annak ellenére is, hogy alig lötyögött bennem, legalábbis vörösvértest.)

Persze, mivel gyakoriak az egyéb gerinc- és ízületi bántalmak (sérv, kopások) nyilván nehéz megkülönbözetni egymástól a folyamatokat. A páciens persze érzi hogy valami nagyon nem jó... az orvos meg rálegyint.

Pedig komoly eredményeket érhetne el a tudomány, ha a két terület összefüggéseit komolyabban vizsgálná. Mármint a medencecsont fájdalmai és a rákbetegség kialakulása közötti korai összefüggéseket.

Mindenesetre a tegnapi nap után a mai is szomorkás hangulatban kezdődik.. de az élet nem áll meg, megyünk tovább előre az alagútban, szigorúan a racionalitás talaján maradva, számlázás, zárások, határidők, meg minden olyasmi, amire egészséges koromban sem vágytam olyan leküzdhetetlenül, hát még jelen bizonytalan állapotomban.

...Ilyet még sosem csináltam: két napig elfelejtettem beszedni a gyógyszeremet, és egész jól voltam (leszámítva... khmm... a mellem és a csontvelő állományt...). Most viszont nyilván az ösztrogén szint csökkenésétől jött rám megint az elemi önsajnálat.

Szóval az sem megoldás, ha nem szedem, még akkor sem, ha a méhem fellélegzett kicsit.

Francba.