Napéjegyenlőség

 A füst a völgyből gomolygott fel, és én megfeszített erővel újre nekifutottam a keresésnek, annak ellenére, hogy éreztem a belső parancsot:

- Ha eddig nem értél ide, most már ne gyere, ne háborgass! - mintha ezeket a szavakat hallottam volna Kezelőm hangján, és én elkeseredetten és konokul tovább kergettem a délibábot.

Még mindig bennem volt a vágy, hogy lássam a tüzet, a talpaim bizseregve vágyták a forrságot; tudatom pedig, ha ezt nem is feltétlenül engedte volna át önmagán, de mindenképp szeretett volna legalább távoli szemlélőként elmerülni a varázslatban.

A családom indokolatlanul kevésszer gyújt tüzet mostanában. Pedig minden lehetőségünk megvan rá... mégis. Ha a lányomék tüzeskednek, azt általában a vejkóm szüleinél teszik - itt nálunk mintha kihunyt volna még a tűz is. Pedig nagyon hiányzik - csendben várom, várjuk, hogy valaki meggyújtsa. De Robi nem érzi, hogy neki lenne a feladata... pedig de, azt hiszem.

De lehetetlenség úgy tüzet gyújtani, ha valakiben nem ég a tűz.

Mikor felszállt a hatalmas füst, már fél órája keresgéltem, az esemény megjelölésénél megadott Google térkép egyenesen a falu közepére vezetett, az Egészségházhoz; ott nem voltak csak házak; majd többször végigrohantam keresztbe-hosszába a - lássuk be, nem túl nagy - falun a sebességkorlátozásokat figyelmen kívül hagyva; Kezelőm nem tudott megbízható felvilágosítást adni a hely hollétéről; majd nem volt elérhető - nyilván mással volt elfoglalva, érthető okokból.

A legfurcsább a füst felszállásának látványa volt a kicsi völgy fölött az alkonyatban - teljesen szürreális állapotba kerültem. Az üzemanyagom vészesen fogyott, - elfelejtettem reggel tankolni, aztán pedig már nem volt rá időm - és én csak keveregtem a füst feltételezett helye körül - de néhány száz méternél jobban nem tudtam megközelíteni, hiába akartam. Pedig nagyon akartam, minden taszító parancs ellenére is.

Tilalomfa - villant az ismerős, (és általam egyetlen dologra alkalmazott) szó az agyamba, és nem tudtam hová tenni az egész történést. Azt éreztem, hogy ez már mélyebb és bonyolultabb összefüggés, mint amit Kezelőm - részéről érthető okokból - sugallt. 

Kicsit úgy éreztem magam, mint azon a bizonyos bulin, mikor Machinátor egyszerűen hirtelen túl elfoglalt lett, hogy válaszoljon bizonyos kérdéseimre (tudjuk, mi kerekedett abból az egészből...) - de nem értettem az analógiát az érzések között, egyáltalán nem értettem, s feszélyezett is, a bizalom köreit feszegetve, melyet igyekeztem elhessegetni).

Végül csalódottan hazafelé vettem az irányt, erősen fohászkodva, hogy az első benzinkutat még elérjem. Robi megnyugtatott, ha baj van, szóljak, jönnek segíteni - ez jó érzés volt, még ha nem is feltétlenül az, amit aznapra szerettem volna. De nem történt baj, meglett a benzinkút; hamar ráleltem a haza vezető útra is - bár oda felé több mint egy órát tartott a vándorlás, haza szűk 40 perc alatt értem, csodálkoztam is, hogy Harper mennyire "érzi" a hazautat.

Hogy az energia szintemben nem okozott a dolog azonnali, hirtelen veszteséget, az az előző két hét energetikai kezeléseinek köszönhető, ez meggyőződésem. Mert rengeteg energiát kaptam, szinte nehéz szavakba önteni minden megélést, melyben részem volt - s ezért, a tegnapi eseményektől függetlenül, végtelenül hálás vagyok.

Szer-telen maradtál - viccelődtem magamban Roberto tegnapi megállapításain, mikor faggattam, hogy mit is szer-et bennem (ha már szer, gyűjtsünk a szógyökhöz tartozó szavakat). Gondoskodó és szeleburdi - jött két minőségem válaszul; a "szeleburdi" nyugodtan fordítható "szertelennek" is; s szomorúan gondoltam rá, hogy ha ez az elutasítás oka, akkor én bizony egész életemben szer-telen leszek, mert Édesanyám sok mindenben át tudott nevelni az általa optimálisnak tartott képre - ebben az egyben kudarcot vallott; ez alaptulajdonságom; olyasmi, ami még rajta is kifogott.

...akkor én sosem élhetem át ezt az élményt? - szomorkodtam magamban, némi halvány irigységet érezve (bocsánat érte) Szomszédasszony iránt, aki - és ezt nem megítélésből írom, csak mert tény - maga sem hibátlan; és mégis megadatott neki mindezek megtapasztalása.

Hazaérve láttam, hogy Roberto örül megérkezésemnek; hogy Anyámat meg kellett etetnem mert megint nem képes önállóan táplálkozni. Ily módon érezhettem, hogy jelenlétem hasznos a családban. Vacsora közbeni beszélgetésünk során Robi felvetette, hogy miért nem hívtam fel valakit, szervezőt, bárkit.

- Mert nincs kint telefonszám - feleltem.

- Az nem lehet! - háborgott, s én újra nekifutottam a keresgélésnek, ezúttal virtuálisban. A szervező telefonszáma ténylegesen nem volt kint. Viszont rádöbbentem, hogy van néhány közös ismerősünk.

Az egyik - Forradalmár.

Nem volt több kérdésem.