Csodabogyó, avagy Marxnak igaza volt

Elhatároztam, hogy megosztom Veletek mindazokat az érzéseket és tapasztalatokat, amiket a hormonpótló kezelés során átélek, legyen az bár rossz, avagy jó. Hiszem, hogy a serdüléshez hasonlóan nehéz és érzékeny korszaka egy nő életének a változókor is; s igazságtalannak tartom, hogy a különböző testi tünetektől szenvedő nő a mai napig a (főleg férfi)társadalom gúnyának céltáblája. Ő az, aki az anyukájához sem fordulhat már tanácsért sok esetben; erről egyszerűen nem "világosítja fel" senki. A közbeszédben a jelenség legfeljebb csak viccesen, gunyorosan jelenik meg; a tünetekről, a megoldási lehetőségekről, az egész állapotról legalább olyan ciki beszélni, mint a menstruációról, - ráadásul a "banyakór" által érintett személy maga is súlyos önértékelés-letörési konfliktusokat él át; melyek önmagukban is hozzájárulhatnak különböző - sok esetben komoly - betegségek kialakulásához. A kezelés viszonylag új, nem ismert, nem könnyen hozzáférhető;  a vélemények megoszlanak róla; rengeteg tévhit övezi - túldimenzionált kockázatnövekedés (hogy ez menniyre így van, azt az támasztja alá, hogy miután elolvastam a  sok oldalas betegtájékoztatót a rák kialakulási kockázatok növekedéséről, félretettem a kiváltott dobozt, s még egy napi fájdalom és szenvedés kellett hozzá, hogy úgy döntsek: lesz, ami lesz, én beveszem.

Tehát hiszem, hogy hasznos megosztani ez irányú tapasztalataimat megosztani Veletek - ha csak egyetlen érintett sorstársnőm olvassa, már (talán) tudok kicsit segíteni Neki. Ha másképp nem, a tudattal: nincs egyedül ebben a rettenetben, amit változókornak hívnak.

Napok óta az jár a fejemben, hogy az ezoterikus iskolák bölcsességeivel szemben igenis, vitathatatlanul a Lét határozza meg a Tudatot. Lehet szépíteni a dolgokon, de a valóság az, hogy bármit tekintünk is, annak az agyunkba vetülő képe az, ami alapján véleményezzük. Ez a felismerés késztetett arra, hogy - miután csendben igazat adtam Marxnak - a karácsonyi össznépi szeretet nevében újból bejelöljem Fájszbukkon Politikai Gazdaságtant ismerősnek.

S hogy milyen az a bizonyos, agyunkba vetülő kép (egyáltalán van-e kép..) az semmi máson nem múlik, csak a mi létezésünkön. A létezésünkön és annak aktuális minőségén.
Tehát az első kérdés az, hogy létezünk-e; s ha erre igen a válasz, a következő rögtön az: "és milyen állapotban"?
Mert csak a saját szintünkön lévő információk azok amelyek könnyen és erőfeszítés nélkül eljutnak hozzánk; amit be tudunk fogadni, értelmezni tudunk.
Persze, van egy tól-ig határ, amelyen belül elmozdulhatunk ezen a skálán - de a Létezés a maga fizikai valóságával bizony erős korlátot szab az elmének és a mentális gyakorlatoknak.
Hogy mennyire, abból az elmúlt időszakban nagyon kemény leckét kaptam, azt hiszem.

Nekem az elmúlt bő egy évben szürke volt minden.
Szürke, örömtelen, színtelen, fénytelen. Nem éreztem nagy bánatot - de örömöt se.
Még annak ellenére is így volt ez, hogy Robival való dolgaimat - a tőlem telhető módon - igyekeztem kizárni a léleknek azon szintjeiről, ahol azok fájdalmat, bánatot, fusztrációt okozhatnak. Igyekeztem, s a végére már (majdnem) tökéletes rutint szereztem benne.

És ennek ellenére...

Le voltam lassulva; reggelenként fél órába tellett, mire egyáltalán valamennyire "bemozgattam" a tagjaimat - hiába melegítettem, meg nyújtottam minden nap, ahogy egyszer egy természetgyógyász javasolta - az izom összehúzó fájdalmak megmaradtak; s én emlékeztem még halványan arra, hogy ez - nem is olyan rég - még egyáltalán nem így volt. Ha voltak is napok, melyeken harcolni kellett az izmaim rugalmasságáért (egy-egy megerőltetés után; mivel sajnos - az íriszdiagnosztikán csak megerősítettek ebben - a testem vázát alkotó csontok és az azokat mozgató izomzat a gyenge pontom, ezért időről-időre előfordult ilyesmi) - ezek kimozgatható, elmulasztható, helyre hozható kellemetlenségek voltak, nem pedig egy állandósult kínszenvedés.
Emlékeztem, és nagyon rossz volt érezni, hogy már nem így van - egyenlő volt az Elmúlás kezének érintésével.
Párszor lett volna idő, mód és lehetőség a reggeli hálagyakorlat elvégzésére is - de hiába igyekeztem, nem éreztem a könnyű örömöt, a gerinc mellett felfelé kúszó jó érzést, az energia áradásának enyhe melegség-hullámait.
Azt éreztem csupán: ez most nem megy. Valamiért nem. Öröm helyett nagy, büdös szürkeség hömpölygött bennem fel és alá, semmi más.
Ettől még szomorúbb lettem. Sőt, valamilyen szinten meg is riadtam, hisz elvileg még vagy harminc évet el kellene tölteni ezen a sárgolyón, sőt, abból még bő 15 évet mint "aktív kereső", bár az utolsó években nyilván meg fogják kérdőjelezni autóvezetői képességeimet, - de nem aggódok, munkaképességemet nyilvánvalóan sohase, mint azt a manapság népszerű megállapítás mondja.

Az én pillanatnyi képességeim pedig legfeljebb némi passzivitásra tettek alkalmassá, aktivitásra véletlenül sem, illetve legfeljebb egy kevésre, nagy kínszenvedések árán.

Aztán bevettem az első csodabogyót, a hormonpótló kezelés első szem tablettáját.
Úgy egy órával a bevétele után, félálomban, arra eszméltem, mintha működésbe lépett volna az agyam "jutalmazás-központja". Vagyis az a terület, amely aktiválódik, ha hoszabb édesség- vagy kávémegvonás után ismét ilyesmihez jut a szervezet.
Végigfutott az agyamon az az - épp aznap körbe ment - cikk (mert nincsenek véletlenek) ami azt taglalta, hogy a fogamzásgátlót szedő hölgyek agyalapi mirigyének mérete jóval kisebb mint tablettával nem élő társaiké, s hogy ez összefügg a depresszióra való hajlammal.
Ott, akkor, a másodperc tört része alatt világossá vált, hogy ennek a cikknek vitathatatlan igazságtartalma van. Én ugyan soha életemben nem szedtem fogamzásgátlót (de, egyszer próbáltam, három hónapig - de volt egy szépséghibája a dolognak: én émelygős terhes voltam minden alkalommal, a fogamzásgátló pedig művileg imitálja a várandósság állapotát - na szóval, szedje az aki szeret reggel kígyóval (boa), rókával és egyéb hasonló állatokkal ébredni -. három hónap elteltével be kellett látnom hogy ez nem az én világom) tehát az a bizonyos mirigyem nyilván szépen normálisan fejlett.
Viszont egy ideje éhezhetett a nyomorult, s mint olvastuk a cikkben, ez hozzájárul a depresszív tünetek erősödéséhez.
Hát így határozza meg a Lét a Tudatot, marxi és minden egyéb értelemben. Ish.

- Jóóó lesz ez! - konstatáltam tehát félálomban mosolyogva. Reggel, - lehet, hogy nem hiszitek el, de így volt - arra ébredtem, hogy nem fáj a hátam. Nem feszülnek az izmaim, nincs kínlódva kimászás.
Már az első mozdulatoknál meghökkenve figyeltem, ahogy - a közel egy éves tapasztalatokra hagyatkozva - mozdulat közben lemerevedve, magam visszafogva szinte várom a belém sugárzó fájdalom jelentkezését - ám a fájdalom elmaradt, s ettől (a negatív visszacsatolás hiányától) az irányítótorony teljesen megzavarodva pillanatokig üresjáratban tartotta a meghajtást. Tulajdonképp vicces lett volna - ha nem lett volna szánalmas ezzel szembesülni.

Közel két hétbe tellett, mire legalább nagyjából visszanyertem a mozgás fiatalos dinamikáját; addig végig megfigyelhettem a totojázó ezredmásodperceket, amelyek az "öreges" mozgásért voltak felelősek, s amelyekért tulajdonképpen a mozgás kiváltotta fájdalom visszacsatolása, illetve az arra várakozás a felelős - alighanem minden idősebb emberben. De a kékséges ínhártyájúaknak bizonyosan.

Tehát, volt közel két hetem megfigyelni ahogy lassú mozgású anyókából lassan visszaalakulok középkorú nővé. Ezzel párhuzamosan az életkedvem is folyamatos emelkedésnek indult - annak ellenére, hogy bár még Tüdő Gyulát jóformán el sem hagytam, de Arcüreg Gyula máris jelentkezett. Itt időzik lassan negyedik hete, ami gyakorlatilag azt is jelenti, hogy október közepe óta nem volt egy nap sem, amikor egészséges lettem volna. De nyilván ez sem véletlen... nincsenek véletlenek.

Talán az energiaszint általános növekedése, talán az orrnyálkahártyám folyamatos irritációja tette, de végre eljutottam odáig, hogy tudatosodott bennem az egészségi állapotom okozta minden félelem.
Jelentem: igenis, be vagyok sz@rva, és januárban, kerül amibe kerül, húzok a további vizsgálatokra.. közben persze erősen imádkozva, hogy nehogy a Démon műve legyen ez az egész.
(Ha már a Démonnál tartunk, tartozok még egy bejegyzéssel Róla, Neki - remélem, az lesz az utolsó..)
Azt viszont bizonyosan tudom, hogy a dokinak igaza lehetett abban, amit mondott.
Azt mesélte, hogy - bár sok oldalon keresztül taglalja a csodabogyó betegtájékoztatója a rákbetegségek kockázatát, melyek a szedésével megduplázódnak - ezek jó eséllyel a kezelés elején, az első évben jelentkeznek, mikor is még nem tökéletes a védő hatás. Akár már egy korábban elindult folyamat manifesztálódhat ebben a néhány esetben. (Sajnos nálam folyamat-hegyek lehetnek... no para, azzal csak tovább rontok a helyzeten, uff.)

Mert egyébként és közérzetileg csak a Galambbal tudok egyetérteni, aki azt mondta, hogy inkább menstruáljon 80 éves koráig, minthogy még egyszer olyan pocsék legyen a közérzete, mint..
Na igen. Mint nekem is volt a csodabogyó szedése előtt.

Ahogy telni kezdtek a hormonraktárak, megfigyeltem, hogy a vázizomzatra gyakorolt pozitív hatást a bőrtónus javulása követte - néhány hónapja nézem a tükörben és tapogatom, ahogy kezdett megereszkedni, sőt megvékonyodni a bőr a nyakamon. Hiába volt itt már bármi, Éva anyustól tanult arcizom-gyakorlat, semmit se használt.
Kezdett tehát elpetyhüdni, mint egy túlérett körte - s bár ezt jóval kevésbé éreztem még kellemetlennek, mint a konkrét fájdalmakkal járó csont- és vázizomzat gyengülést, - de azért túlzás lenne azt gondolni, hogy örömmel töltött el a dolgok ilyen irányú változása.
Ehhez képest pár napja egyik reggel végig simítottam a nyakamat - és a bőr struktúrája, feszessége visszavette a pár hónappal ezelőtti állapotot.
Szemem-szám elállt a csodálkozástól.
- Jóóóó lesz ez! - gondoltam ismét.

A következő - kissé ambivalens - dolog az érzelmek visszatérésének nevezhető jelenség.
Ugye írtam az elején, hogy mostanában minden olyan homogén, kedvetlen szürke volt. Ez azt jelenti, hogy nem éreztem örömöt, de nagy bánatot sem. Már régen nem. Csak úgy voltam bele a vakvilágba. A legintenzívebb érzés, amit átéltem ezekben a hónapokban, a gerincfájdalom volt.
Hát ez is megváltozott. Újra erőteljesen élem meg az érzelmeket, az örömöt, és - nem tagadhatom - a bánatot is.
Nem, a szexuális vágy nem állt helyre; s ennek nem biztos, hogy (csak) a hormonhiány az oka - de az érzelmi skálán sajnos vannak néha olyan hangulatváltozásaim, amelyeknek nem feltétlenül van konkrét oka; egyszerűen csak jönnek és kész. Természetemnek megfelelően ezek inkább a csendes, titkos sírdogálás perceit hozzák el; én tulajdonképpen erre mindig is hajlamos voltam; de nem terhelek ezzel senkit - csak furcsa, hogy ez is visszajött.
A harag szintje is meglátogatott pár napra; de aztán elengedtem, hisz úgyis hiába haragszom, az már nem hozza vissza azt ami elmúlt - fölösleges kínokat meg minek okozzak magamnak.
Azért mostanában gyakrabban révedek sorsomba; nyilván nem véletlenül - sok-sok régi-újabb terhet cipelek már, s bármily erősek is a vállaim, ezek súlya lassan-lassan maga alá temetett.

Ami a mellemben diagnosztizált cisztát vagymit illeti, talán saját nyugtatásomra is elolvastam a Biologika fórumon az e vonatkozásban összeírtakat.
Hát lehet nem hinni benne... de rám nézve nagyon talál a dolog.
Bal kezes nő, bal mell ciszta - partnerkapcsolati problémára utaló elváltozás. Elválasztási, elhatárolódási konfliktus.
"Érzelmi tartalom: érintkezés, mellkasi, szívtájéki közelség megszűnése, anyával, családdal való érintkezés megszakadása vagy hiányérzete, elszakadás félelem. Már meg sem ölel, eltávolodik tőlem. (Azt hiszem, még írtam is itt arról, hogy mennyire fáj az érintés hiánya). Elszakították tőlem a gyermekem, elszakadt tőlem a férjem, hozzátartozóm. Félek, hogy eltávolodik tőlem, testileg, lelkileg. Szeretném ha közelebb kerülne hozzám. (Sose fog. Képtelen rá. Ő ilyen.) Szeretnék vele jóban lenni, közel lenni hozzá. Félek, hogy elhidegül a kapcsolatunk."

Az egészben az a legborzasztóbb, hogy több, mint egy éve, hogy megmondtam Robinak, hogy belebetegszem, ha nem változtat az intimitáshoz való hozzáállásán.
Nem változtatott. Itt az eredmény.

Én már szívesen lezártam volna, kimenekülök ebből az egészből; mint a rab a napon hagyott ketrecből, ahol nem kap életadó vizet - de nem akarta, s a gyereket is sajnálnám. Akármekkora linkóci is, mégiscsak gyerek. Sőt. Gyerekek. Idióta szülőkkel és nagyszülőkkel, mindkét ágon, hetedíziglen, mondá a Biblia.
Iszonyú ebbe belegondolni, ebbe a családi halmozódásába a hülyeségnek.
...
Így hát egyetlen lehetőségem volt: amennyire tőlem telik, elhatárolódni. Minden erőmmel ezen igyekeztem úgy ősz elejéig.
Sajnos ezt a határt viszont időről-időre átlépi; hogy tudattalanul, vagy szándékos manipuláció céljából, azt nem tudom. Remélem - mindkettőnk érdekében - az előbbit.
Átlépi és nekem olyankor nincs erőm nemet mondani. Pedig kellene.

Mindenesetre már többször kértem azt is, hogy akkor deklaráljuk, hogy ez csak egy baráti viszony, higgye el, hogy akkor is fogok nekik segíteni - ez sem tetszett neki.
Aztán az egész konfliktus valahol feloldódni tűnt az érdektelenségemben, ami valódinak látszott még számomra is, hiszen a szürke köd beborította ezt az érzelmet is, s - talán - akkor kezdődött a fizikai elváltozás.
Az "érzéketlenség" mint kezdeti tünet mindenképpen igaz - lelki értelemben is.

Paradox módon ezt a viselkedésemet egy idő után észrevéve finom közeledési kísérleteket láthattam, melyeket nem tudtam hová tenni.
Nem értettem a dolgot, de megszoktam már, hogy Robi érzelmileg súlyosan sérült egyén és reakciói sokszor nagyon távol vannak mindattól, ami a számomra normális vagy értelmezhető lenne. Így nem merültem el az elemzésükbe... pedig lehet, hogy kellene. Ha másért nem, a rám gyakorolt hatása miatt.

Mindenesetre így sajnos a konfliktusban maradtam; s érthető a több ciszta megjelenése - s nagyon remélem, hogy mást, komolyabbat az MRI sem fog kimutatni. (Némileg megkönnyebbültem, hogy azt olvastam, hogy másnak is okozott hónaljba sugárzó fájdalmat időszakosan a cisztája.)

Szóval, előzetesen is kijelenthetem, hogy - bár a hormonszintek ingadozása nyilván hat a mellfeszülésre, fájdalomra - mégis; ha ne adj'Isten a mellemben bármilyen rosszindulatú folyamatra derül fény, annak semmi köze a hormonkezeléshez, annak gyökere és eredője egyetlen dologban lehet: a Robival való kapcsolatomban.

Reméljük, nem lesz ilyen.

Villámlátogatások

- Ezért nem jó megismerni senkit. Amíg nem ismertem, olyan lelkesen tudtam mondani, hogy hajítsd ki az egész bandát. De... az igazság az, hogy a párod tök rendes. És a gyerekei is aranyosak. Elsőre szimpatikus volt az egész társaság - foglalta össze Morgó hétfőn, kissé zavartan, a benyomásait.
Vasárnap volt nálunk, rövid villámlátogatáson, abszolút szükségből - Morgóéknál most nagy, sok, mindenféle egészségügi gond van, amelyeket itt nem szeretnék részletezni; s amelyek egy távoli következménye volt, hogy vasárnapi akciónk keretében rövid időre felszaladt hozzánk.
Ilyen eseményre emlékeim szerint nem került sor úgy nyolc évre; a fickó, akivel talán a legtöbb órát töltöttem összezárva életemben - nos, ő nem egy társaságkedvelő, bratyizós, összejárogató fajta, mint tudjuk.
Ennek ellenére, mintha tetszett volna neki amit lát; kezdve szegény Anyámmal, aki épp akkor akarta leöblíteni a kezét mikor beestünk az ajtón - naná, hogy nem bírta kinyitni a csapot, így a kézmosás hadművelet levezénylése rám várt - Morgó végignézte, s alighanem arra gondolt, hogy milyen jó volt, mikor az ő anyukája volt még ilyen "fitt", mint most Anyám. (Még mindig hihetetlen számomra, hogy emberek képesek éveket leélni agy nélkül - pedig igen, ez van.)
Épp apás hétvége tombolt minálunk, ami azt jelenti, hogy a lakásban összesen 9 fő tartózkodott.
Ilyenkor reménytelenül kicsinek tűnik az egész; néha az az érzésem hogy mozdulni alig lehet.
De Morgót mintha ez nem zavarta volna, pedig kissé aggódtam emiatt.
Dzseni királynő szépsége felett sem mehetett el szó nélkül (szegény gyerek, csak észt is adna a Teremtő emellé a kinézet mellé, mert ez így egyenesen aggasztó); Gáborka szobájába érve egyenesen felvillanozódott (nagyon király helye van a kiscsókának - mondta, látva hogy a hatalmas monitoron valami lövöldözős játék zajlik épp ezerrel).
És a konklúzió: rendes fiú a párod, mégse hajtsd el őket.
- Igen, annál mindenképp jobbat érdemelnek. Nem egy észkombájn társaság, de rendesek, helyesek, jó szándékúak. próbálok nekik segíteni, amit tudok - feleltem ezekre kissé beletörődően.
...
Kedves ügyfelem is meglátogatta kies hazánkat ezekben a napokban. Sokat sajna nem tudtam vele foglalkozni kapacitások híján, de a tegnap délelőtt remekül sikerült.
Pedig nem úgy indult, idegeskedtem, hülyén szerveztem össze a két programot, tudhattam volna, hogy a Kormányablaknál dőreség azt képzelni, hogy fél óra alatt végzünk - így felhívtam Kékhemüt és átütemeztettem vele a következő találkozónkat.
- Remélem értékeled azért, hogy a milliomos haverommal való randit, ami még pénzt is hozhat a konyhára; lemondtam miattad - mondtam neki, és valóban értékelte, jókedve kerekedett, végignevetgéltük az okmányirodai procedúrát, mely alatt azzal heccelt, hogy túl olcsón adom a munkaerőmet, bizonyosan azért nem megyek sokra; (s ebben volt is némi igazsága, bár ez csak az egyik oldala az éremnek, a másik az eltartotti terhekben keresendő); majd a legnagyobb egyetértésben elmentünk a közeli piacon lévő húsboltba kajálni - összevásárolt mindenfélét, főtt csülköt, kolbászt, hurkát, rántott sajtot, csalamádét, csemege ubit, tormát, kenyeret - két nagy tálca volt tele, és nevetve mondta: ne is törődj vele, úgysem tudjuk megenni! - aztán jóízűen falatoztunk, közben felszabadultan sztorizott, és nekem sem volt annyira fontos az Ügynökség - tulajdonképp nem bántam volna, ha tovább tart a vidám hangulat.
De sajnos ennek is vége lett, visszakísértem a szállásához. Búcsúzóul szeretetteljesen megölelgetett, nem volt már olyan csipkelődős, mint az előző este, mikor a dedikáláson állt sorba, ahová én csak a vége felé estem be. Jól esett, be kell valljam, valamiféle szeretet kifejeződésének éreztem, azt hiszem.
Invtált vacsorázni is, és el is fogadtam a meghívást - de sajna estére rám jött a szokásos, fáradtsággal kevert könnyű rosszullét, ami az utóbbi idők sajátja; és rossz lelkiismerettel bár, de lemondtam a vacsorát.
Remélem nem sértődött meg - januárban úgyis újra jön, és én nagyon várom - addig is mindenféle dolgokat kell véghez vinnem az üzleti kapcsolatunk szélesítése érdekében.
Mert tervek azok mindig vannak, mindenféle és rengeteg terv - de jó lenne ezek egy részét, legalább egy kis részét, megvalósítani.
No ezekhez kellene erő, energia, idő. Uff.

Banyakór

Jó ideje érzem már, hogy valami nincs rendben bennem/körülöttem. Ahog a doktornőnek összefoglaltam nyavalygásaim tárgyát és eredőjét: mintha elment volna belőlem minden erő, küzdés és akarat. Pedig azelőtt, még a legvértelenebb időkben is, mindig harcoltam, sosem adtam fel... és most sehol a tűz és a lelkesedés. A testem is változik, sokkal kellemetlenebbül érzem magam a bőrömben, mint eddig valaha is; az enerváltságon túli fizikai állapotjelzők is folyamatosan tudatosítják bennem, hogy na most itt aztán nagy b.meg van.

Néha olyan érzetek kapnak el, mint serdülőkorom első éveiben. Vágyom nappal hosszan aludni, ágyban fetrengeni; minél kevesebbet melózni és messzire szakadni a hétköznapok problémáitól - kényeztetni elgyötört testemet, lelkemet. Egy hónapja, hogy elkapott a semmiből Tüdő Gyula, és funkcionálisan azóta nem vagyok képes megyógyulni: a hangom olyan mint egy kivénhedt bárénekesé (bár ne hallanám... mondogatta Nagy Fal, tudjátok), az energiaszintem katasztrofális, és általában véve csak azért nincs világgá mehetnékem, mert az túl sok erőfeszítést igényelne.

Immár több, mint egy éve, hogy elkezdődtek ezek az izé... tünetek, de csak az idén vett rá a lélek hogy orvoshoz folyamodjak.

A kivizsgálás során kiderült a ciszta a mellemben, ami miatt tovább küldtek MRI-re (nincs semmi probléma, de azért biztos ami biztos...); a szokásos vashiány (itt ez a két tégely, produkáljon bele - ha produkálok, ott biztos lesz egy-két csillag, mindig szokott); - Isten tegye a vészes vérszegények közé azt az állatot, aki kivonatta a forgalomból az Aktiferrin kapszulát, mint az egyetlen olyan vaskészítményt, amely emésztőszervi problémák nélkül és hatékonyan volt képes felszívódni és javítani az állapotomon - ; magasabb koleszterinszintet (kövér vagyok mint a zállat, légy üdvözölve, változókor!); no és a legszebbet: a magasabb CA125 értéket.

Napokig bújtam a netet, mi a vén Istentől lehet, ha egyébként nőgyógyászatilag rendben vagyok - de sok minden oka és eredője lehet; végül arra jutottam, hogy a legvalószínűbb ok talán a krónikus gyulladás, ami a rekedtséget okozza - és amire utaló egyéb jelek is vannak abban a csoda-vérképben.

Megmutattam mindkét dokinak a leleteket. A háziorvos a tartályokkal kezdte (mondtam már, hogy szeretem őt?) és a vaspótlás gondolatáig jutott. A CA125-re a gyulladást hozta fel lehetséges oknak és fél év múlva kontrollt javasolt.

- Az immunrendszere! - mondta. - Gyakorlatilag nincs, nem működik. Nem csoda. Nincs elegendő haemoglobinja, mitől működne??

Hallgattam, igazat adtam neki, de mégis...
Voltam én már ennél is vérszegényebb. Mégis meg tudtam gyógyulni egy megfázásból.
No mindegy.

A nőgyógyász a koleszterinnel kezdte (öregfiú révén ő ebben a témában nyilván kiemelten érintett), elcsodálkozott a könnyelműségemen, mikor a gyógyszerszedést javasolta (ő nyilván nem tudja, de én ismerem magam, hogy ez most a hízástól van, ha visszamennék a versenysúlyomra, spontán múlna - inkább azzal kéne próbálkozni), beszélt a magas vérnyomás ördögéről (ember, ahhoz kéne bennem vérnek lennie, hogy legyen némi nyomása), kitértünk a vastémára és emésztési jajaimra; a vizsgálatot végzők által jónak aposztrofált csontsűrűség vizsgálat eredményemre (az volt az egyetlen negatívnak minősülő leletem) azt mondta, hogy még elfogadható, de leszek szíves D vitamint és kalciumot fogyasztani; a CA125-nél pedig - a fél éves kontroll helyben hagyása mellett - annyit mondott, hogy remélhetőleg nincs baj, de azért keressek egy onkológust, majd az megmondja, hogy még mit kell megnézni.
Na ott ment el a kedvem mindentől pár lélegzetvételnyire.

Végül is felírta a csodabogyót, de csak három hónapra azzal a kitétellel, hogy január végén, további leletekkel felvértezve, újra randizunk.
...
A gyógyszertárban a kis hölgy - amúgy szimpatikus - de egy pillanatra falhoz állított a kérdéssel:
- Milyen javallatra írták fel ezt a szert?
 Csengő hangja betöltötte a teret, rajtunk kívül vagy tíz ember hallhatta... pillanatra elötött a szégyenérzet, most miért kell ezt, ott van hogy nem fül-orr-gégész írta fel, tegnapi a pecsét, a dátum.. kell ezt itt, most, hirtelen, Robin kívül még vagy öt hapsinak hallania?
- Klimaxos tünetekre - kezdtem kissé szepegve. Aztán, ahogy a saját megszeppent hangomat visszahallottam, valami átlendült bennem. Jó hangosan folytattam.
- Tudja, az a bizonyos banyakór! - mondtam, és valami ismeretlen okból majdnem kitört belőlem a hisztérikus vihogás - de türtőztettem magam.
A kiscsaj kicsit furcsán nézett, s mintha a mellettünk lévő pultnál lévő fickó is felsandított volna, és abban a pillanatban valami felszabadító érzés vett erőt rajtam, mint akinek már minden mindegy.
Az eladó megérezte az állapotváltozást, kissé bizonytalanul, halk hangon mondta:
- Iiigen... akkor jó... ösztrogénhiányos állapotokra szokták felírni...
Helyben voltunk.
A következő recept a vasbogyó volt, ami sajnos csak FE2 molekulát tartalmaz, és én komolyan és sokat kutattam az interneten valami bármi után, ami csak nyomokban megközelíti az Aktiferrin hatásmechanizmusát, de kevés sikerrel. Van egy csokoládéízű rágótabletta, aminek a leírásában azt írták, hogy hamarabb felszívódik, meg nem okoz emésztőszervi panaszokat (értitek, emésztőszervi panaszokkal küzdő betegnek írnak fel olyan készítményt, ami azt okozhat, ez csak logikus, nem?)
- Tudja, nekem nem használt más csak az Aktiferrin. Más a hatásmechanizmusa - zúdítottam keservemet a hölgyre. Az volt az egyetlen, ami rendesen fel tudott szívódni, az összes többi emésztési problémákat okozott. Ezért lenne érdekes ez a M..., kár, hogy alacsony a hatóanyag-tartalma... Ezek szerint abból napi 6 szemet kellene elrágnom... hát az nem megy.  Jó, akkor legyen ez a... fintorogva toltam közelebb hozzá a receptet.
- De hát milyen emésztési panaszokat okozott?
- Ilyen szorulásom lett tőle - mondtam jó hangosan, felmutatva ökölbe szorított kezemet (a szomszéd pultnál a fickó szenvedőn fordította el a fejét).
- Tudja, kivonták a forgalomból az egyetlen gyógyszert , ami haszált... ezek meg akarnak engem ölni! - folytattam teljes pátosszal, immár tökéletesen beleélve magam a dilis vénasszony vevő szerepkörébe.
A performance itt érte el a csúcspontját, ez már maga a katarzis volt, belebújtam a szerepbe, eggyé váltunk, ahogyan azt egy valamire való színésznőnek tennie kell míg le nem megy a függöny.
Tudjátok, van valami leírhatatlanul felszabadító abban, ha valaki teljes lelki nyugodtsággal előadja a kötekedő, hisztériás vénasszony szerepét - s hogy nekem ez a szerep tökéletesen passzol, sőt, örömöt találok benne - ha mást nem is, de legalább annyit, hogy többé nem kell lojálisnak, toleránsnak meg a többi f@szságnak lenni - ugyan kinek, minek felelne meg egy vénasszony, s ha megfelel, ugyan mi haszna lesz abból?
Naugye hogy ugye.
- Azért ne legyen ilyen pesszimista, próbálja meg, ezt még nem szedte, hátha ettől nem lesznek gondjai... - javasolta a kiscsaj míg a szekrényben kotorászott a nevezett gyógyszer után, majd fennakadt szemekkel nézett utánunk, míg én az előbb zavarba jövő, majd magát stikában könnyesre vihogó Robival - kevésbé öregesen - kiviharzottam a gyógyszertárból.

Így kezdődött tehát pályafutásom vénasszonyként.

Évtizedértékelgetés II. (Narnia krónikái)

Előző bejegyzésemet tehát valahol 2016-17 táján hagytam abba, amikor is megismerkedtem Kékhemüvel és a Faktorral.
Kékhemüt a cégnél valami csendes, de tapintható ellenszenv vette körül, a kapitalizmus diszkrét bájának egyenes következményeként, amely a tulajdonost és a munkásosztályt valamiféle harcmezőre, egymással szemben sorakoztatja fel - én ebben alapvetően nem tudok fenntartás nélkül hinni, mert igenis, nevezett felek mindegyikének akkor jó, ha megy a szekér. Ha valaki ezt nem így gondolja, az egyszerűen nem való nem hogy tulajdonosnak, de melósnak se, ez a nagy büdös igazság.
A Kékhemü iránt érzett ellenszenvnek volt néhány konkrétan tetten érhető eredője a tényen túl, hogy ő a kapitalista a helyen.
Az egyik ilyen az ő "speciális" okossága, amit az őt nem ismerő emberek teljesen félreértelmeznek.
- ...? De hát ő hülye! - mondta egyszer a telefonba a Legszebb Virág, mire én sértődötten kijavítottam, mert már ismertem kicsit a főnökömet, az összes részképességzavarával és az ezeken mégis messze túlmutató befektetői logikájával (melynek sajnos része a zemberek finoman, de határozottan, bagóért történő agyonfoglalkoztatása is, ezt kár is lenne tagadni - de ő ezt valahogy úgy csinálja, olyan utánozhatatlanul kedvesen, hogy sosem tudtam rá haragudni érte. No meg érdekeltek is a dolgai mindig is. Persze lehet, hogy csak mákja van velem. Vagy nekem vele. Mindegy is ez, de remélem, még sokáig így marad.)
- Nem, nem hülye, hidd el. Nagyon is okos.
- Akkor meglehetősen speciálisan okos - felelte, és én nevetve fogadtam el ezt a válaszát.
Azóta Kékhemüt "speciálisan okos"-nak hívjuk magunk között, és én tényleg tisztelem a különleges járású agyáért, mely soha nem vész el a részletekben - de mindig pontosan látja a LÉnyeget.
Igazából Kékhemü diszfunkcionális területei hajaznak a magamon és a családomon fellelni vélt diszfunkciókra - persze messze menő következtetés lenne ebből azt levonni, hogy akkor az erősségeink is lehetnek hasonlóak - de hátha. Mondjuk úgy: nem sírnék, ha így lenne.

Egyszer, mikor Andrisnak meséltem róla, (sokat meséltem a munkámról, mivel egyrészt az töltötte/tölti ki az életem; másrészt a diszlexia, diszgráfia nálunk is jó ismerős volt sajnos, és fontos volt olyan példaképeket találni, akik hasonló hátrányokkal küzdöttek, ennek ellenére mégis sokra vitték) egyszer csak felkiáltott Kékhemü viselt dolgairól szóló szemelvényeim hallatán:
- Ő a legjobb fej a főnökeid közül!
Akkor András valamiféle példaképre lelt, s én erősen csodálkoztam, hogy miért nem a népvezér Farkas lett az (neki is megvannak a maga hibái kellő számban ahhoz, hogy példakép lehessen, ráadásul úgy tud emberket lelkesíteni, hogy pár mondata után a legelvadultabb bróker is önként tüzes karikát ugrik), de idővel lassan megértettem.
Sok a találkozási pont: a diszlexia/gráfia, a hajózás iránti rajongás, a Rák napjegy és mindaz, ami ebből fakad: a család és a hagyományos értékek alapvető tisztelete, még akkor is, ha fiatalon a Rák fiúk is sokat, talán túl sokat is duhajkodnak.

Ma Magyarországon a klánok uralkodnak. Ez fontos, meg kell érteni, és jelen bejegyzésemben nem is kívánom ezt a tényt minősíteni - mert önmagában nem is jelent semmit, talán csak az minősíti egy-egy klán működését, hogy a hatalmát mire is használja. (No meg jelentős rendszerkockázatot jelent a klánok potenciális egymás elleni háborúja - melynek előszeleként, bizony, láthattunk már csatározásokat).
Maradjunk annyiban, hogy vannak mérsékeltebb, konzervatív irányzatok, és vannak durva harácsgépek. Persze, sose felejtsük el, hogy mindegyiknek egy célja van: az eredeti tőkefelhalmozás. Legfeljebb az eszközökben van némi változatosság.
Ez Nernia, ahol az üzleti tisztesség fogalmát nem minden esetben értelmezik egyformán a felek - s ez egymás közti viszonylataikban is fellelhető.
Az évtized (számomra második) legnagyobb üzleti eseménye tehát egy ilyen történet volt, és belőlem rengeteg energiát kivett az állások védelme - amire nem lett volna szükség, ha a fent emlegetett ókonzervatív fogalom értelmezése körül a feleknek nem lettek volna nehézségeik.
De voltak. Voltak, s ez komolyabb kritikája a rendszer működésének, mintha valami bolsilibsi propagandát tolnék.

El kellett telnie egy kis időnek, mire viszonylag tárgyilagosan tudtam szemlélni az évtized második, szakmailag legnehezebb időszakát és benne a saját tevékenységemet.
Azt hiszem, összességében elégedett lehetek az akkori teljesítményemmel. De arra csak nemrég jöttem rá, hogy emellett azt is elmondhatom magamról, hogy immár a pénzügyi ágazat minden szegmensének elszámolásait könyveltem. Volt szerencsém a pénz forgalmi eszköz funkciójához (anno pályakezdő koromben a devizaklíring elszámolások főkönyvi könyvelődését ellenőriztük, így kezdődött ismeretségem a pénzintézeti számvitellel). Később dolgoztam(zom) a felhalmozási eszköz funkciót támogató területen (brokerage). A Faktorral lett teljes a pénzügyi könyvelési tapasztalatom, a fizetési eszköz funkció elszámolási specialitásainak megismerésével.
Nemrég jutott eszembe az a régen feledésbe merült gondolat is, ami akkor kelt, mikor Anyám bedugott a közgazdasági szakrettenetesbe, kifejezetten akaratom ellenére (én a Kaffka Margit Gimnáziumba akartam járni, a gyönyörű régi épületbe, leendő értelmiségiek közé, mint leendő értelmiségi, konkrétan író, igenis...) és közölte:
- Neked szakmát kell tanulnod, mert én már öreg vagyok, ki tudja, meddig bírlak eltartani!...
Azóta eltelt 35 év, és még mindig itt rongyol le-föl a folyosómon, mint a mérgezett egér, ha rájön a ketyere, és keresgéli a nem létező barátait - szóval az első két év után eljövő beletörődés állapotában azt kívántam magamnak, sötét napokon, a számvitel könyv felett:
- Istenem, ha már könyvelő kell, hogy legyek, add, kérlek, hogy egy  brókercég főkönyvelője lehessek!
Akkoriban - a rendszerváltás éveiben - érdekesnek, izgalmasnak és újszerűnek tetszett ez a terület, a pénzcsinálás területe, - kívánságomat nyilván ez a tény motiválta.
De teljesen mindegy, mi volt a kiváltó ok.
"Kérj, és adatik!" - mondja a Biblia a maga ősi kifejezésmódjával azt, amit manapság a Vonzás Törvényének nevezünk. S én leültem 2009-ben Szúróslevelűvel azon az állásinterjún - s mikor felálltam, nem volt kérdés, hogy hol a helyem.
Avagy: vigyázni kell a kívánságainkkal, mert ha hiszünk abban, hogy jár nekünk, amit kívántunk, akkor az előbb, vagy utóbb, de megvalósul...

No de visszatérve az évtized második felébe, a Faktort követő év volt, ha úgy tetszik, az önjutalmazás éve.
A Faktorral sok minden lezárult ismét: szakítottam Csabával, mert már nem bírtam, hogy szégyellnem kell mások előtt, ahogy velem bánik - majd kis időre rá elkezdtük rövid, ám viharos viszonyunkat Istvánnal, aki végül, ugyanolyan kurtán-furcsán, ahogy elkezdte az egészet, egyszerűen kidobott.
No ott tényleg megérezhettem, hogy eszközre volt szüksége személyemben, semmi másra - tulajdonképp jól fizetett színésznő voltam, akitől teljes katarzist vártak el, ezért fel sem világosították arról, hogy az egész csak színjáték, ne élje bele magát túlságosan a szerepbe.
No ezek az élmények; ez a három, egymásra torlódott esemény, olyan változásokat okozott az idegrendszeremben, hogy pár hónapig nem győztem úszni, hogy egyáltalán visszanyerjem a nyugalmamat, elmúljon a bőröm alól a pszichotikus viszketés, és legalább pár órát nyugodtan tudjak egy helyben ülni ismét, ha már könyvelő vagyok sajnos Anyám akaratából.
A heti három-négy edzés, és mellé ismét a nem evés periódus, megint csak helyre hozta az alakomat és valamelyest le is nyugtatott. (Kár, hogy a jó alak nem tartott tovább fél évnél.. :( )
Kegyes volt velem a Sors akkoriban: bár felmondtam a Faktornál, de a Farkasnak hála, volt akkora szerződésállományom, hogy az előző évek munkaráfordításának a töredékével, szinte ugyanazon a jövedelmi szinten maradtam, mint korábban.
Közben megismertem Robertót, és őszintén bevallom, eleinte úgy gondoltam, hogy ez egy laza, szex központú kapcsolat lesz, részemről némi anyagi természetű támogatással a családi helyzete (no meg a -10 év) okán. (Faszkalapkodás, hogy klasszikusokat idézzek).
De nem volt szerencsém. Szexből aránytalanul kevés, elkötelezettségből meg megoldandó problémából aránytalanul sok az, amit ez a kapcsolat hozott.
Talán nem is legjobban a folyó anyagi helyzetünk örökös gyengélkedése zavar (ennek a kezelésében több évtizedes rutinom van), hanem inkább a szabadságom korlátozása.
És nem, nem a szexuális szabadságra gondolok itt, sokkal inkább az alkotói szabadságra, mert fogy az időm. Fogy az időm, és a számomra legfontosabb dolgokkal még alig volt időm foglalkozni.
Arra a szabadságomra gondolok, hogy legyenek üres óráim, melyeket nem a pénzhajhászattól, vagy a rekreációtól veszek el, és amelyek a számomra valódi örömöt jelentő kreatív tevékenységekkel tölthetők. Hisz annyi minden van ebben a témakörben, amit igazán szeretnék kipróbálni - és amire mostanában, elsősorban saját önzetlenségem következményeként, ismét nincs esélyem.

Furcsa dolog, de ennek ellenére szeretem Robit. Szepes Mária írja a Szerelem mágiájá-ban valahol, hogy a szellemi, leki egyezés fontosabb, magasabb rendűbb, mint a testi - s az bizonyos, hogy Robival ezeken a síkokon (főleg lelki síkon) komolyan összefonódott az életünk, már amennyiben közös kiemelt céllá vált a gyerekei felnevelése.
Ilyen értelemben társakká váltunk, szövetségesekké - s ez komoly köteléket jelent mindkettőnk számára, azt hiszem.
A múltkor megint elfelejtettem, hogy hová raktam a kulcsomat (igen, megint alacsony a haemoglobin szintem). Mikor előkerült, elkeseredetten kiáltottam fel:
- Ha már most ez van, milyen leszek 90 évesen?
Robi kapásból visszaszólt:
- Azt nem tudom, de majd meglátom.
Elképedt arcomat látva hozzátette:
- Legalábbis remélem.

Nekem még most is furcsa ez, miért akarna addig velem maradni?
De persze tulajdonképpen jól esett.

Évtizedértékelgetés I. (margin call)

Beszélgettünk ma az irodában, s folyamatban lévő ügyeink kapcsán sor került arra, hogy visszamenjünk a téridőben pár évvel, egészen addig a bizonyos napig.
Addig a napig, amikor romba dőlt sok-sok év munkája.
Igen, új kollégáinknak meséltük, hogyan éltük meg azt a bizonyos 2015. január 15-ét.
- Képzeld, az irodában volt vagy harminc számítógép, és mind villogott és pittyegett, folyamatosan, egész nap vibrált a "margin call". A kereskedési rendszerek összeomlottak. Nem kaptunk adatokat, csak hajnalban, amiket manuálisan kellett felrögzíteni.
Iszonyú volt... iszonyú volt, ahogy a gépek ott villództak, pittyegtek, és mi tehetetlenül álltunk és néztük. Mint egy rossz filmben, tényleg olyan volt - mondtam, és egyszerre végigfutott a hátamon a hideg.
- Jaj, most is libabőrös lettem tőle - mondtam. - Aki azt az élményt átélte, az más emer lett, ebben egészen bizonyos vagyok. Azóta teljesen másként gondolkodok dolgokról. Mást jelent az a szó, hogy "kockázat".
A Galamb meglepődve nézett rám, volt egy olyan érzésem, hogy kimondtam, amit gondol, érez - jobban meggondolva az elmúlt évekbeli cselekedeteit, a háttérben, fő mozgatórugóként alighanem mindenek felett ennek a szónak az új értelmezése lehet - de erre csak most, a történtek elemzése során jöttem rá, ott, akkor csak a meglepődést éreztem, mintha kimondtam volna valamit, ami fontos, és amit ő is hasonlóképp él meg.
Átvette a szót, mesélt arról a napról, a margin call napjáról, hogy ő - ők - hogyan élték meg azt, és az azt követő időket, mikor a cég léte vagy halála egyetlen hajszálon múlt.
Amikor a nap eseményeit taglalta, egyszer csak félbe szakította és azt mondta:
- A hideg futkároz a hátamon, tényleg...
Rálestem a fiúkra. Az informatikus vörös volt, a tréder elsápadt. Hideg borzongás volt a levegőben, a pénzügyi halál szele.
- B@sszus - gondoltam magamban. - Nekünk mindannyiunknak teljesen kezeletlen poszttraumás stressz szindrómánk van. A mai napig. És nem kicsi.

- Érted, odamentem dolgozni. Güzültem évekig. Aztán... elkezdett jobban menni végre. Néztem a mérlegfőösszeget, és elkezdtem reménykedni: idejöttem egy kis céghez, és a végén egy nagynak leszek a főkönyvelője. Beleadtunk mindent, apait-anyait, mindannyian. Teljes lelkesedéssel. Már kezdett jól menni: masszőr, meg kirándulgatás... és akkor jött az a nap.
Azóta se hevertük ki. Nem hevertük ki... egyikük sem... - mondogattam a kocsiban elkeseredetten Robertónak.
- Tudod, nehéz nap volt a mai, de addig bírtam. Pörögtem. De akkor... kiszállt belőlem minden energia. Azóta nyűgös és fáradt vagyok, fázom és fáj a fejem - foglaltam össze fizikai tüneteimet.

Kicsit később elém jött a szám: 2020, és rájöttem, hogy nem csak az én életemben, de az emberiség életében is eltelt egy újabb évtized. A 201X éveknek rövidesen vége lesz.. micsoda évek voltak, belegondolni is szörnyű.

És akkor jött az elhatározás: idén szakítok az eddigi hagyománnyal, és nem évet értékelgetek (illetve nem kizárólagosan), hanem évtizedet.

Hisz hatalmas utat jártam be ez alatt az idő alatt - még akkor is, ha ez az út csak ritkán volt derűs.
Mindegy, kezdjünk hát neki, induljunk a gazdasági vonulattal.

Személyes életembe a kerek évszámok eddig mindig sok nehézséget, kihívást, feladatot hoztak eddig. Ilyen volt, mikor húsz évesen egyszerre tudtam meg, hogy terhes vagyok és hogy felvettek a főiskolára. Harmincadik életévemben pedig leestem a cseresznyefáról és eltört a gerincem.

 2010-ben, az évtized első évében pedig, épp frissen elvált emberként (én képes voltam arra a csodára, hogy egyszer menjek férjhez, de kétszer váljak el - és a második válásom, a Nagy Fallal való élettársi kapcsolat megszakadása, sokkal több háborúsággal járt, mint annak idején Mosolyalbum távozása) anyagilag, lelkileg teljesen padlóra kerülve léptem át a gyönyörűséges új évtizedbe. Van valahol egy dossziém, a címe: "2010 és egyéb számok" - a pénzügyi és egyéb dokumentumaim gyűjtőhelye abból az évből, amikor végrehajtás végrehajtás után kezdődött ellenem a különböző, Nagy Fallal közös életünk alatt felvett deviza- és egyéb hitelek miatt.
16 millió tartozással hagyott itt, arra emlékszem. És el akarta perelni minden vagyonom felét - úgy, hogy a tartozás a nyakamon maradt volna.
Hogy nem sikerült neki, azt a Galambnak köszönhetem. Ő fogalmazta meg az ellenkérelmemet a bíróságra, és ő világosított fel arról, hogy a vagyon feléről lemondhatok, de attól a tartozás még a nyakamon maradna. Így átgondolhattam az életemet, és ragaszkodni kezdtem ahhoz, amim van - pedig előtte már, (nagy úr a pszichoterror, és bárhogy is próbálják a gyerekei szépíteni, Nagy Fal bizony  nem fukarkodott vele) rossz pillanataimban a részleges beleegyezést fontolgattam.
A hitel azóta nagyságrendileg visszafizetésre került. Van még belőle egy kicsike - de szerencsére már csak kicsike.
Az eszközök értéke pedig megtöbbszöröződött.
De azért idáig eljutni nagyon keserves volt.

Emlékszem a napokra, mikor Andrással fázósan kucorodtunk az egy szem kályha mellé, amibe alig volt lelkierőm befűteni a hosszú és nehéz munkanap után, s az érzésre, mikor azt mondta nekem a fiam: "Ennél még a kínai gyerekmunkásoknak is jobb dolguk van!"
Szégyelltem magamat emiatt a mondat miatt - erőn felül küzdöttem, hogy elfogadható életszínvonalat biztosítsak neki, nekünk, a válás, a válság, és minden ellenére, és akkoriban mégsem igazán sikerült.

Emlékszem az évre, mikor tönkrement a tető, és minden holmink sz@rrá ázott. Ki kellett dobni a bútorokat, a ruhákat, a melegburkolatokat - mindent.
A felrobbant boylerre. Arra, hogy András szép szobája rommá lett a megolvadt műanyag idomokon keresztül visszafolyt forró víztől.
Az érzésre, ahogy bujkáltam a végrehajtók elől. Ahogy dugdostam a kocsit, hogy ne vigyék el. Az elhatározásra, amit egy ismerősünk története váltott ki belőlem: "Nem adom az autómat, azért sem! Hogyisne, elviszik, tárolási díjat vágnak rám, aztán eladják bagóért, és ugyanannyi lesz a tartozásom, mintha nem vitték volna el - akkor meg itt rohadjon meg, ha meg kell neki. Ti ebből nem esztek, ezt garantálom! Sétálgassatok, keresgéljétek, ha rajtam múlik, soha nem lelitek fel" - nem is kaptak belőle egyetlen lökhárítót se.
 Ahogy sakkoztam a kiadásokkal. Mikor megszívatott az "autószerelő", mert 120 ezer forinttal több lett a számla vége, mint a megbeszéltek, és több, mint fél évig nem tudtam kiváltani az autót tőle. Kénytelen voltam bevásárlókocsit lopni a Tesóból, mert különben nem bírtam volna hazakeccsölni az élelmiszert toronyiránt Borzasztópusztára. Képzeljetek el, ahogy feltűnés nélkül kisétafikálok egy degeszre tömött bevásárlókocsival a parkolóból, leküzdöm a budaörsi vasútállomás melletti, örökké húgyszagú vasúti aluljáróba a lépcsősoron, majd a túloldalon fel, és irány toronyiránt...
Szörnyű volt.
De túléltem. És ami nem öli meg az embert, az megerősíti... legalábbis ezt mondják.

Lassan-lassan mégiscsak jobb lett - válságmenedzsmentből mindig is jó voltam, azt hiszem. Akkoriban sokat segített a taoizmus, a kis lépések művészetén át a tárgyilagos valóságszemléletével (örülj neki, ha esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esik) - rengeteg olyan segítséget nyújt ez az eszmerendszer, amit nem igénybe venni egyszerűen vétek. Jó tanítót kaptam az ismerkedéshez, a mai napig hálás vagyok DC-nek útmutatásaiért - ha nem is direktben, de áttételesen nagyon is tartotta bennem a lelket azokban a nehéz időkben.

A nagy kerék tovább fordult: kezdetét vette némi fellendülés. 2014 a reménység éve volt, azt hiszem. A reménység és az építő munka időszaka.
Aztán jött a margin call... és minden átértékelődött ismét.
- Tudod - nyafogtam Morgónak akkoriban szinte naponta - tudod, nekem volt már olyan jó munkahelyem, ahol azt gondoltam, hogy innen akarok nyugdíjba menni. Elvitte a válság, megszűnt, bezárt. A legnagyobb hitelválság közepén, a megháromszorozódott törlesztőrészletekkel, ott álltam három kamasz gyerekkel, megszűnő munkahellyel. Vagy harminc helyre küldtem önéletrajzot... két helyre hívtak interjúra, az egyik volt ez itt, én választottam - és most ez is csődbe megy? Nem akarom, nem bírnám elviselni...
A legrosszabbat végül sikerült elkerülni - de a sodródás időszaka jött, a sodródásé és leépülésé.
Sokat beszélgettünk abban az időben - mindannyian az életünket tettük fel a történetre, melynek idő előtti és gyászos vége sokkolt minket; próbáltuk feldolgozni a traumát és kitalálni, hogyan lehet egy ilyen tapasztalás után tovább létezni. Ezzel telt a 2015-16-os év fordulója.
Egyik nap az egyik bróker srácnak ecseteltem, hogy jövedelemcsökkenés esetén mik azok a "luxus" kiadásaim, melyekről lemondok majd - mire ő rám szólt.
- Nem jó az irány! Ne csökkenésben, növekedésben gondolkozz!
Eltátottam a számat a csodálkozástól.
Igaza lett - neki is hálával tartozok, amiért a megfelelő időben a megfelelő vágányra terelte életem kis vonatát.

A következő évek a volumen bővüléséről szóltak.
Egyre több és több megbízásom lett - nem kis részben a Farkasnak köszönhetően, de rajta kívül is. Mindenhonnan jöttek a felkérések, és én nem tudtam nemet mondani.
Ebben a pénz szeretetén és főleg neveltetésemen túl (mely arra kondicionált, hogy én soha nem mondhatok nemet) nem kis része volt a Csabával való kapcsolatomnak is, azt hiszem (így utólag).

És akkor most térjünk ki a magánéleti vonatkozásokra is, pár gondolat erejéig.
Az évtized a válásommal kezdődött, melynek közvetlen kiváltó oka volt, hogy megcsaltam gyermekeim apját.
Sok időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy ezt ő sokkal előbb, sokkal többször és sokkal csúnyábban megtette (erről írtam is itt már az istennős sorozat wc pucolós jelenetében) - de mégis volt bőr az arcberendezésén pálcát törni felettem.
Ma már tudom, hogy a bűn vele járója a bűnhődés, és én vélt bűnömért, kedvenc unokabátyámmal való kapcsolatomért jó ideig és elég változatosan megbűnhődtem.
Kezdve azzal, hogy a mások boldogsága árán kezdődő kapcsolatok valóban eredendően kudarcra vannak ítélve, és igen erős kötőanyag kell, hogy elbírja ennek a bűnnek a súlyát; folytatva azzal, hogy Jé tényleg nem normális ember; meggyőződésem, hogy az alkoholizmus nála skizofrén tüneteket produkál - jaj de utálom az anyámnak nevezett lény arcán ugyanazokat az arckifejezéseket viszontlátni, melyektől szenvedtem a Jé mellett töltött szűk két évben... félelmetes köztük a hasonlóság - már ami az őrületüket illeti, sajnos. :(

Egyszer, hazafelé bandukolva, megkérdeztem a Hangtól, meddig kell még bűnhődnöm.
- Még két évig - jött a penitencia, melybe némi megkönnyebbüléssel, azonnal bele is törődtem.)

Jé (kényszerű) távozása után a purgatórium következett. A legszegényebb időszak, a múlt teljes lebomlása utáni, abszolút nullpont.
Dolgoztam, rendben tartottam a háztartást, amennyire tőlem tellett; izgultam züllésnek indult, elvadult kamasz fiamért Andriskáért (addigra egy fiam szeretetét már elvesztettem, és nagyon fájt - a másikkal nem akartam ezt megélni semmiképp, inkább tűrtem, vártam, izgultam, és amikor csak lehetett, beszélgettem vele). Ja és Randivonalaztam. Akkor kezdtem el beszélgetni Csabával ott a naplóban.

Akkoriban nem kívántam enni - nem is nagyon volt mit, de abban a lelkiállapotban, ha lett volna, sem hiszem, hogy nagyon sok táplálékot vettem volna magamhoz.
Azt hiszem, ha valaki így érez, az alapvetően lelki és fizikai szinten elutasítja az életet.

2013 őszén nem ettem mást, csak almát és diót.
Felséges volt.
Könnyűnek és tisztának éreztem magam. Míg gyalogoltam, stoppolgattam úton-útfelen, azt a fajta könnyűséget éreztem, ami azok sajátja, akik már nem félik a halált.
A kilók málltak le rólam, a rossz szagú, fekete színű hasmenés állandósult - de nem bántam.
Nem bántam, mert valami furcsa, megmagyarázhatatlan boldogságérzet vett rajtam erőt.
Nem zavart, hogy munka után elbóbiskolok a villamoson, mint egy öreg mama, és az sem, hogy furán néznek rám, ha elfelejtek ezt-azt.
Csodaszép dolog az agyi oxigénhiány, nekem elhihetitek.
Garantáltan jó közérzetet biztosít.

A háziorvoshoz Anyám gyógyszerét íratni mentem - s ahogy rám nézett, azonnal küldött vérképre.
- Magának vérzik a gyomra!
- Ugyan már, nem láttam semmilyen vért, sehol...
- Be kell feküdnie a kórházba, kivizsgálásra!
- Nekem? Most? Éves záráskor? Szó nem lehet róla. Mindig is anaemiás voltam, írjon fel valamit rá, aztán majd ha vége a zárásnak, egye fene, befekszem.
Ez 2014 tavaszán történt, könnyű voltam, szép karcsú, kis túlzással légies és boldog - épp csak örökké fáradt.
De kitartottam, végig csináltam a zárást, túlórákkal, könyvvizsgálattal, felügyelőbizottsággal, tulajdonosi elvárásokkal együtt.
Aztán jött a kórház.
A kórház, ahol azt mondták: teljes lehetetlenség, hogy egy ennyire picike lyukon keresztül valaki ennyire kivérezzen.
És tovább utaltak arra a bizonyos kapszulaendoszkópiára, ahová Csaba nem volt hajlandó elvinni Esztergomba.
Csaba nagy szerelem volt nekem, imádtam olvasgatni a naplóját RV-n, sokszor volt olyan érzésem, hogy az adott témáról én szinte szóról-szóra ugyanazt írtam volna... tulajdonképp a gondolataiba szerettem bele, azt hiszem.
No meg a stabilitásba, ami áradt belőle.
"Szélviharban papír tízes!" - piszkált akkoriban Morgó, aki mégiscsak jóval fiatalabb nálam, ha nem is annyira, mint Robertó; s mint ilyen és alapvetően (akkor még) egészséges ember, a maga szemszögéből még igaza is volt - s beláttam: ilyen labilis lelkivilággal nem lehet élni, kell találni az életben valamiféle fogódzót, biztos pontot.
Hát, ez lett Csaba, a maga negativizmusával egyetemben.
A mai napig sajnálom, hogy nem volt vagy 15-20 évvel fiatalabb, és hogy nem tudott túllépni az...
tudjátok, kin.
Sajnálom őt. Nagyon.
Szerintem mi ketten igazán összeillő pár lehettünk volna. Hisz még így is, a maga majdnem nyolc évével, életem második leghosszabb kapcsolatának mondható ez a.. nem tudom, mi.

Ezzel együtt, az első év végére kiderült számomra, hogy nem tud engem úgy szeretni, hogy én azt ténylegesen szerelemnek élhessem meg. Elegem lett abból, hogy nekem vérzik a gyomrom, neki meg a legnagyobb problémája, hogy a hajhullásom termékeit kell szedegetni a kanapéról. Hogy nem vitt el arra a vizsgálatra, pedig szükségem lett volna a segítségére.
Én, bármennyire is szerettem, az első év végén szakítani akartam vele. Ezt meg is mondtam neki.
Aztán jött a stroke - és én lassacskán, a fokozódó egészségügyi problémák okán, átmentem kisegítő ápoló személyzetbe.
Azt hiszem, részéről ez az egész az elején szexuális jellegű érdeklődés volt - később pedig szeretet talán. Ez a szeretet az évek alatt lassan fejlődött ki benne irántam, mint az iránt az ember iránt, aki törődik vele.
A családja volt a második csalódás nekem. Valamiért azt hittem, én kis naív, hogy ha a gyerekei velem egy idősek, majd jó barátság alakul ki közöttünk, hisz van egy ember, akit mindannyian szeretünk - sajnos ez nem így történt. Ők, főleg az idősebb lánya, azt hiszem, alapvetően lenéztek engem. Ő baromira nagyra tartja magát, meg a családját, és el sem tudta képzelni, hogy a (lenézett) apjával egy ennyivel fiatalabbb nő minek van. Talán ennyire selejt? Nem kell senki másnak? Azt meg végképp nem tudták hová tenni, hogy ez a nő nem buta, és nem anyagi előnyökért csinálja mindezt - sőt, rendszeresen ő támogatja az alezredes urat azok helyett, akik ezt akár meg is tehették volna. Tulajdonképp, szerintem,  egyszerűen nem tartotta szerethetőnek az öregfiút. És részben talán igaza is volt - de teljesen mégse.
Félreértések elkerülése végett: szívesen tettem mindent, amit tettem, szeretetből. De volt egyszer egy pillanat... igen. Akkor már nagyon beteg volt szegényem, és mindannyian rettenetesen aggódtunk.
És a nagy lánya elkezdett olyan hangon instruálni engem, mintha a személyzet lennék.
Szerencsére, talán látta a tekintetemet, hamar észbe kapott, és hangnemet váltott. Jól is tette, mert ha még egy mondatot mondott volna, biztos, hogy nagy balhé képződik - az pedig senkinek nem lett volna jó, legkevésbé szegény öregemnek.
Amúgy Csaba... hát igen, kevésbé volt empatikus lélek. Például Andinak is lekevert egyszer egyet stikába, majd letagadta. A gyerekeim, anyai mivoltom kifejezetten irritálták.. mégis, összességében segített az általa nyújtott stabilitás abban, hogy jobb anya legyek, mint amilyen zilált lélekkel lettem volna, azt hiszem. Nem igaz, hogy nem volt ebben az egészben kölcsönös a szeretet... mert volt, csak nem teljesen olyan, amilyennek lennie kellett volna.

Tehát voltak ebben a kapcsolatban olyan elemek, amik a munka irányába hajtottak; s én zokszó nélkül vállaltam 16-18 órás munkanapokat ebben az időben, még a gerincem maradék épsége árán is.
Nem akármilyen sikerélmény volt három pénzügyi céget szimultán főkönyvelni közel két éven keresztül, csakély ár érte egy gerincsérv...

Lófaxt.

Iszonyú nagy ár érte.

Emlékhatás

...azért jó néha végig nézni a régi képeket, mert... ha fáj is a szívem mindazokért a szépségekért, szeretett emberekért, állatokért, növényekért, amelyek már elmúltak - ha véigpásztázom tekintetemmel az elmúlt években készített fényképeimet, béke és boldogság fog el.
Gyönyörű szép életem volt, mert rengeteg szépséget láttam.. s talán valamelyest láttattam is.
Már megérte megszületnem, ha csak ezt az egyetlen dolgot nézzük, akkor is.
Képeim egyúttal figyelmeztetések is.
Figyelmeztetnek atta, hogy mik az életben a valóban fontos dolgok....

Hogy soha ne felejtsem el.

Kávé

"- Légy résen! - mondta a cserkészfiú.
 - Rés készen! - felelte a cserkészlány."

Kékhemü épp behelyezte az egyetlen, ott felejtett kávéfőzőbe az utolsó kapszulát. Tartalmát testvériesen elfelezte két, szedett-vedett, ott felejtett csészébe.
Mindez a levendulás villa földszintjén történt, úgy három hete.
Elnéztem gyakorlatlan, de igyekvő mozdulatait, és arra gondoltam: itt most olyasmi történik, amihez hasonlót csak nagyon kevés ember élhet át. Elmondhatom magamról, hogy itt, most, rengeteg nulla főz nekem kávét. Annyi nulla, amit az emberek nagyobb része ésszel sem nagyon érhet fel.
És ő főz kávét. Nekem.
Ez olyan esemény, amit feljegyezhetek a nagy könyvbe, a mások által nem feltétlenül értelmezhető, értékelhető, pénzben pedig végképp nem kifejezhető, örök életre szóló dicsőségtáblára. Igen, arra, amelyikből rossz időszakokban erőt lehet meríteni.
Kávéfőzés közben cinkos mosollyal fordult vissza a falatnyi főzőfülkében.
- Képzeld. ötszáz milkával bent ragadtak! A marhái!
A kék szemekben a vidámság apró szikrái villantak fel egy-egy ezredmásodpercre.
- Megmondtam Kojaknak, hogy ezt így nem lenne szabad csinálni, de hiába beszéltem - feleltem, majd kirobbant belőlünk, mindkettőnkből az elemi, felszabadító nevetés.
Később a beszélgetés komolyra fordult. A felkészülésé volt a főszerep. Igen, fel kell készülni az eljövendőkre.
- Már csak fél év? - döbbentem le, még annak ellenére is, hogy úgy kilenc-tíz hónapja irkálgatok a küszöbön álló válságról Fájszbukkon. Eleinte mindenki kiröhögött, lehülyézett, és a makrogazdasági indikátorok változásai helyett a lelkiállapotommal foglalkoztak, igen szofisztikált, de ennek ellenére kevésbé értelmes módon. Mostanában már kevesebb a kritikus hang... persze lehet, hogy csak kiirtottam őket, nálam az ilyesmi megesik.
Tehát hónapok óta irkálok a mélyben zajló folyamatokról, mégis, valahogy azt képzeltem, hogy van még egy évünk. Ehhez képest mellbe vágó volt az idő jelzett szűkössége.
- Igen, fel kell készülnünk. Készen kell lenni, mire eljön az Idő.
Szótlanul bólintottam.
Készen kell lenni.
...
- Nem akarok még egy válságot úgy elszenvedni, mint az előzőt. Arra ráment a családom... és kis híján az életem is. Soha többé olyat - feleltem Morgó felvetésére, mikor némely cselekedetem mozgatórugója után puhatolódzott.
És igen. 2010-ben a teljes összeomlástól alig választott el valami. Talán csak egy pár kiskanálnyi extra lelkierőn múlt, hogy nem lettem hajléktalan, alkoholista, végleg eltévedt ember.
Még egyszer egy ilyet nem kockáztathatok meg.
Forog a nagy kerék, egyszer fent, egyszer lent - mondta Johann nagyapám (talán még emlékeztek rá, idéztem már itt), s ez nem csupán a személyekre, de a társadalmakra is igaz. Avagy talán, még ennél is aktuálisabb a Biblia megállapítása: ideje van a vetésnek, és ideje az aratásnak.
Merthogy a gazdasági válság, legújabb megállapításaim szerint, lényegében a realizációs szakasz. Az aratás ideje. De learatni csak azt tudja mindenki, amit korábban elvetett... épp ezért kell(ene) a "vetés" időszakában körültekintőbbnek lenni.
Talán Johann mondása épp azokra igaz, akik a vetés, növekedés szakaszaiban nem kellően körültekintők? Erre eddig még nem is gondoltam - de nem lehetetlen. Hisz minél messzebb kerül valaki a Közép igazságától, annál nagyobb kört kell megtennie - a nagy keréken.
Ami a kockázatokat illeti, nagyon megváltozott a "kockázat" szóhoz, mint fogalomhoz való hozzáállásom a margin call kapcsán.
Én azelőtt kockázatvállaló ember voltam, afféle "ide nekem az oroszlánt is, fél kézzel falhoz verem" mentalitással.
Az ott átéltek, továbbá pénzügyi szakmai tanulmányaim a tőkeáttételről; a kockázati kitettségekről; a kockázatok fajtáiról, típusairól; azok kezeléséről, az intézkedési tervekről - mindezek nagyon erőteljesen hozzájárultak ahhoz, hogy elkezdjem saját kis privát életemben a különböző típusú kockázatok felismerését, feltárását, azonosítását, kezelését és lehetőség szerint a háttértárolókban az intézkedési tervek összeállítását.
Nem, nem lettem kockázatkerülő, én valószínűleg sosem leszek az.
De folyamatosan tanulom, hogy hogyan lehet a kockázatokat úgy kezelni, hogy ne borítsák meg az életemet.
Mondom: tanulom. Mint ahogy a befektetői szemléletet Kékheműtől.
- Ő a kedvenc milliárdosom - mondtam ma, kissé tán nagyképűen az irodában.
- Úgy értem... ismerek még más gazdag embereket is, tulajdonképp elég sokat ahhoz képest, hogy nekem mi a státuszom... de van, akit egyenesen utálok. Olyanok is vannak, akiket ismerek, elfogadok, de nem tudok teljes mértékig azonosulni a stílusukkal, felfogásukkal. Vele nincs ilyen. Én hozzá tanulni járok. Tanulni a befektetői gondolkodásmódot, a szemléletét. Mert én soha többé nem akarok olyat, amilyen 2010-ben volt. Én, ha egy mód van rá, a válság idején a másik oldalon akarok állni.

De legalábbis azon semmiképp sem.

Halottak napjára

...mert az idén már eggyel többen néznek a csillagokból...

Republic: Erdő közepében

"Kutyák ugatása ne verje föl álmom
Őrizz engem ezen a világon
Őrizz engem ezen a világon
Fényes utakon, engedj szabadon járnom
Árva szívem annyira fáj
Éget a bánat, mosd el szél zivatar
Őrizz engem ezen a világon
Fényes utakon
Engedj szabadon járnom, engedj szabadon járnom
Engedj szabadon, szabadon járnom
Értem nyílnak a réten a virágok
A Felhők között magasan járok
Engem hívnak, hívnak a harangok
Én elmegyek és Ti itt maradtok
Árva szívem annyira fáj
Éget a bánat, mosd el szél zivatar
Őrizz engem ezen a világon
Fényes utakon
Engedj szabadon járnom, engedj szabadon járnom
Engedj szabadon, szabadon járnom

Madarak ha szállnak, helyettem is szállnak
Híreket visznek üzenetet várnak
A baglyok elalusznak, ha eljön a reggel
Kakas kukorékol, hogyha a Nap felkel
Árva szívem annyira fáj
Éget a bánat, mosd el szél zivatar.."

A Karma karma

A Legyőzhetetlen Sárkány, az Idő, viharos gyorsasággal falta fel az októberi nappalokat. Elhozta a 49. születésnapomat, majd elrohant vele vidáman és nemtörődöm módra, csakúgy, mint az élet többi napjával, mióta 1970 október 22-én délután fél öt tájban megérkeztem erre az árnyékvilágra, mert anyámnak szüksége volt egy kis fiatalságra, no meg egy főkönyvelőre. Rengeteg, rengeteg naptárlapot rabolt már el azóta... elszomorítóan sokat, igen.

Eltelt hát az október... Egyik nap még aranyban és rezes vörösben ragyogtak a fák, a másikon már puha avarszőnyegen botorkáltunk.
Október közepe táján kezdett lelkiismeret-furdalásom, sőt hiányérzetem támadni, amiért mégsem szerveztem meg a túrát a fotósokkal Aggtelek környékére, holott én voltam aki az egészet bedobta - de le voltam foglalva az életben maradáshoz kapcsolódó népi sportokkal, úgymint munka, lábadozás, a rend minimális fenntartása és Roberto viselkedésének megfejtése.

Két hétre viszonylag közel kerültünk ismét egymáshoz, érzelmileg és fizikailag is. A közelebb kerülést egy kalapkúra hozta el - lementünk a kocsmába sok idő után, ahol korlátozott létszámban voltak fellelhetők a helyi fiatalok és kevésbé zsengék. Az egyik fickó, aki azelőtt a párjával járt le, ez úttal egyedül volt és masszívan ivott. Masszívan ivott, és az első gyereke anyja után siránkozott, akit milyen hülye volt, hogy elengedett - barátnőnk a második gyerekének az édesanyja, 15 éve éltek együtt - s én kiakadtam, mint a sezlonyrugó, ha ráveti magát valami nagy darab állat.
- Mert mind ilyenek vagytok! Mindnek van az életében egy nagyon nagy ŐŐŐŐŐŐ, akkora, hogy lelóg az A4-es lapról. Simán csajoztok, kapcsolatot létesítetek, még gyereket is csináltok, családot játszotok olyan nőkkel, akik nektek semmit nem jelentenek, nem jelenthetnek, mert ott a nagy ŐŐŐŐŐŐ, akihez úgyse ér fel a második, x-edik versenyző... ezek a kapcsolatok eleve bukásra vannak ítélve - miattatok! Ha egy nő új kapcsolatot létesít, azt általában akkor teszi, ha az előzőt lezárta, nyitott az újra. Azért teszi, mert tovább szeretne élni. Mert bennünk erősebb az életösztön, igen. Ti viszont bálványimádók maradtok, és tönkreteszitek vele nem csak a saját életeteket, hanem az új párotokét is! - bukott ki belőlem a Csabával töltött nyolc év minden bánata. Roberto furcsán nézett rám - nyilván ilyen esetekben rossz, ha az ember színjózanul ül ott egy csapat részeg emberrel, de ő akarta, hogy így legyen.
- Ne nézzél, te ugyanilyen vagy! Megrekedtél a gyerekeid anyjánál, azóta se tudsz szeretni! Szerinted, miből volt elege Last Mohikan-nak? És szerinted én nem érzem? Képtelen vagy szeretni, egyszerűen rettegsz attól, hogy mi lesz, ha... így nem lehet élni, érted?
- Te pedig - fordultam vissza a részeg fickó felé - megérdemled, hogy kirúgott.
- De hát... megcsalt... elveszi a pénzemet... a lakásomat...
- Igaza van. Jól tette! Te az életét vetted el. Gyereket szült Neked, lehúzott egy emberrel 15 évet, aki sose szerette őt. Most is az előző nője után nyavalyog. Az előző után!!!!
Ha férfi lettem volna, lehet, hogy összeverekszünk, így azonban végül puszi-puszival búcsúztunk - de a kocsiban sem nyughattam.
- Te is ilyen vagy. Nem akarsz élni, nem akarod a jót, csak a rosszra koncentrálsz. Nem vagy hajlandó adni semmit magadból. Még szexelni se. Aztán csodálkozol, hogy magas a vérnyomásod, meg minden bajod van. Negyven éves férfi vagy. Neked az létszükséglet. Meg fogsz murdalni, ha nem, - de tudod mit? - meg is érdemled. Nem érdemelsz jobbat, egy se érdemel jobbat, aki nem becsüli annyiba az életet, hogy élje, vegetálás helyett. ...Nekem meg még biztosan lesz valaki, aki értékelni és valamelyest viszonozni is tudja, amit képes vagyok nyújtani. - mondtam, mondtam, Kőbányától Törökbálintig, megállás nélkül, hangosan, határozottan, keményen, mint a kád széle.
Azon az éjjelen én hamar elaludtam, kiordítva magamból minden fájdalmamat - hogy Robi mit csinált, azt nem tudom, de reggel alig éltünk mindketten.
Hajnalban érdekes álmom volt. A Margit híd pesti hídfőjénél jártam, mindenképpen fel akartam jutni valahogy a Várba, ahol állítólag Anyám volt - nem sikerült: a villamosok nem mentek át a hídon, a buszról lemaradtam, gyalog meg valamiért nem jutott eszembe elindulni, vagy talán le is volt zárva az út.
Erre ébredtem, mikor félálomban a Hang így szólt hozzám:
- Egy ilyen hülyeség miatt ne dobd el az Életet.
Furcsa módon, a Robival való kapcsolatomat a Hang Élet-nek minősítette... igen, ez teljesen irracionális dolog, de így történt.
Így tehát én megenyhültem, Roberto viszont komolyan megrémült - így ez a nagy veszekedésem paradox módon közelebb hozott minket egymáshoz.
Viszont megfigyeltem a következő napokban, hogy az erőnlétem nem akar javulni, gyógyszer hegyek, kalapkúra, népi gyógymódok ide vagy oda.
Úgy egy-másfél hét stagnálás után tehát, ezt felismerve, lassan és óvatosan, de én hátráltam ki a túl szorosnak érzett kötelékből. S azóta, ha keservesen is, de mintha javulna a fizikai állapotom.
Valahogy energetikailag nem szerencsés nekem, ha túl közel engedem magamhoz Robertót. Még akkor se az, ha ő éppen "jó gyerek", és a lelke mélyén nagyon is örül annak, hogy megmaradhattunk mi egymásnak.
Erről azt hiszem, egyikünk sem tehet, energetikai ambivalenciában élünk, mely főleg rám van negatív hatással - ezért a legfőbb saját érdekem, hogy betartsam kettőnk között a "biztonsági távolságot".
Mióta tehát visszakapaszkodtam oda, ismét javulni kezdett az egészségi állapotom, a köhögési rohamok, melyekkel immár három hete küzdök, enyhülni látszanak, bár önmagában az is durva, hogy három hét elteltével egyáltalán még mindig vannak.. na igen, valószínűleg nem véletlenül jött rám azon a szerda estén az irodában a világvége-életérzés. Tényleg majdnem lefordultam a székről.

Egyébként haladtam előre az aktuális világmegváltásaimmal - gondolok itt mind a karmikus feladatunkra egymással, mind Robiék kiemelésére a posványból.

(Morgó, aki több, mint egy évtizede ismer engem, egy időben mindig úgy fogadott az irodában:
"Áááá, megjött a Gabi! Halljuk, mi a mai aktuális világmegáltó ötlet?" - majd mikor előadtam az ötezerhétszázadik remek gondolatomat, és ő elég érdekesnek találta, feljegyezte egy Notes-ba a többi mellé, ezeket időnként a mai napig előveszi és jókat nevetünk rajtuk.)

Azt hiszem, hogy én olyankor érzem magam a legrosszabbul ebben a teremtett világban, amikor már a kreatív és világmegváltó, csodálatos ötleteim is elfogynak. Erről lehet tudni, hogy nagy a baj nálam, azt hiszem.
Ilyen egyébként eddig kétszer volt életemben. Az első a Nagy Faltól való válásom idején - túlságosan össze voltam törve azokban az időkben a saját, vélt bűnöm súlya alatt - hogy ebből kimásztam, tulajdonképp két embernek, Éva anyámnak és szegény Csabának volt köszönhető.
A második ilyen, borzalmasnak mondható időszakot tavaly ősztől idén nyár közepéig éltem át. Tudom, hogy ennek elsődleges kiváltó oka a Robiban való csalódás, valamint az, hogy a vele és családjával elvégzettek meghaladták azt a tempót, amit én egyáltalán tartani vagyok képes a Világmegváltás meg egyéb népi sportok tekintetében. És ez nem szubjektív, hanem nagyon is objektív megállapítás.
De, talán az előző időszak tapasztalatai, a magasabb tudatossági szint okán is, sikeresnek látszik a kilábalás. Mostanában emelkedő tendenciát mutat bennem az életkedv, és vele együtt a kreativitás is. Gyakorlati síkon ez Robertóék számára egy komplett, két éves terv körvonalazásában jelent meg - mely az albérlői státusz felszámolását, az adósságcsapdából való kilábalás vázlatát és vele a három gyerekből kettő szerény tulajdonhoz juttatását célozza. Igen, kell hozzá kb. két, rosszabb esetben három év és rengeteg céltudatosság.
De már elkezdtem szövetségeseket keresni a megvalósításhoz. Naná, hogy a gyerekek személyében.

Ami a lelki fejlődést illeti, Robival elég nehéz dolgom van. Ő is csak egy mugli, mint a férfiak általában. Nem nyitott a lélektani ismeretek befogadására sem, sőt, igazából, mint nemrég egy beszélgetésnél bevallotta, tulajdonképp saját magát sem ismeri, nincs tisztában a cselekedetei mozgatórugóival.
("Pincéden láncos kutyák vannak! Ne engedd fel őket! - mondta Sasmadár, s én azóta is híven emlékszem a parancsolatra. De ahhoz, hogy féken tudd tartani azokat ott "alant", meg kell ismerned őket. Hisz nem mindegy, hogy tűzokádó sárkányt vagy palotapincsit zártál be a pincédbe... nagyon nem mindegy, s Robertonak erről halvány lövése sincsen - nem elég tudatos ahhoz, hogy ismerje Önmagát.
Olyan ez néha, mintha egy vakot vezetgetnél, bent a sűrű, sötét erdőben, ahol Te is egyre nehezebben tájékozódsz.
De azért néha besüt a Nap az ágak között.
Például a múltkor, mikor egy kineziológus oldalán gyógymondatokat találtam, melyeket felolvastam neki. A feladat az volt, hogy meg kellett figyelni, melyik mondat milyen hatással van az olvasó/hallgatóra.
Én viszonylag jól bírtam, mindössze egyetlen mondatnál éreztem érdemi kilengést magamban. Az pedig az volt, hogy szabadon engedem a gyerekeimet, nem támasztok feléjük elvárásokat, hagyom, hogy önmaguk útját járják.
Arra gondoltam: nagy nehezen eljutottam idáig - de addig elvesztettem egy gyermekemet; - s az anyám sohasem jutott el velem erre a pontra. Nem értette meg, mi a bajom azzal, hogy rám erőltette a saját vágyait.
Már nem is fogja. Nekem ezzel még mindig dolgom van - sok, sok dolgom, s ezzel kapcsolatosan határozottan úgy érzem, hogy oka, magasabb célja van annak, hogy ő most itt van, az én ápolásomra szorul, s hogy kaptuk ezt a két évet a sorstól. Ez próbatétel a számomra, de egyben lehetőség is.
Lehetőség, hogy megkeressem a saját utamat. Az utat, amin tovább haladhatok majd - ha itt lesz az idő.
Lelkesedés, szomorúság és enyhe félelem van bennem, ha mindezekre gondolok - s kényszerítem már magam, hogy foglalkozzak a témával. Muszáj, mert fogy az idő... de erről azt hiszem, önálló bejegyzést kell majd gyártanom, a probléma bonyolultsága okán.

Robertónak több mondatnál is voltak gondjai. Az egyik a párkapcsolatban lévő elvárásokra vonatkozott. Ezen én átfutottam gond nélkül, sose voltam elvárós típus, szívesen adtam mindig, és örültem, ha néha kaptam - de Roberto ennél a pontnál, váratlanul, teljes beismerő vallomást tett.
Igen, ő bizony elvárja a párjától, hogy őt egészítse ki azokban a dolgokban, amikben ő kevésbé rátermett (a lista a Holdig nyúlik, a házimunka-gyereknevelés-pénzgazdálkodás szentháromságon belül és azon erősen túlmutatólag is, óriási a terep a Világmegváltásra, Save-Our-Self, S-O-S, S-O-S, állj, nincs ennyi mentőcsónak a fasorba' se.)
Szótlanul mosolyogtam rá, felrémlettek bennem Last Mohikan Leslie-nek mondott szavai a mindent elvárásról, semmit nem adásról.
- Nekem csak egy "elvárásom" lett volna feléd, de azt se teljesítetted - gondoltam. - Persze megette a fene, ha elvárásként kell kezelni - futott át ez is az agyamon, de hallgattam. Remélem, létezik gondolatátvitel és ezt ott, akkor megértette.
Azt hiszem, megértette. Azóta sokkal kedvesebb velem - ismét. Szinte mint az elején. De furcsa: már nem érint meg különösebben a tény, hogy eljutott a kérdéskör a megértés szintjéig.

A megértés tekintetében én is sokat haladtam előre. Természetemhez hűen, a háttértárolókban régóta fut egy algoritmus, ami a karmikus asztrológiával kapcsolatos. Ez az algoritmus nagy kapacitásokat foglalt le az Oroszlán-Vízöntő illetve Vízöntő-Oroszlán tengely, mint a rejtély (nevezzük Setét Végzetnek) kulcsának megfejtésére.
Főleg azért foglalt le sok mikrochipet a megoldás, mert valahogy szöges ellentétben áll a Robi karmikus tengelyéhez tartozó életfeladat (meg kell tanulnia a saját érdekeit érvényesíteni a közösségnek való alárendelődés helyett) a fenti megállapításokkal arról, hogy ő elvár, de nem szívesen ad.
Tehát dolgoztak ezen a kapacitások közel egy évet, mire megszületett a megoldás.
- De látod, milyen a családom? Kikészítenek. Mindent lenyúznak rólam, tönkremegyek bele. Rámegy az életem, a kapcsolatunk, minden. - kezdett bele egy este a szokásos mantrájába. Ezt mindig akkor tolja, ha az anyja, a lánya, vagy valamelyik fiú nagy pénzösszegbe kerül vagy nehezen teljesíthető kéréssel hozakodik elő.
- Tudom, tényleg nehéz Neked. Igazad van. De van ám ennek az éremnek egy másik oldala is... - kerestem a szavakat, hogy át  tudjam valahogy adni a Felismerést.
- Van ennek egy másik oldala is. Tudod, amikor túl nagy a feladat, úgy érzed, hogy túl sokat kell adnod, olyankor mindig gondolj arra, hogy milyen szerencsés vagy, hogy Neked van ehhez elég erőd. Hogy adni tudsz. Hogy meg tudod csinálni. Gondolj arra, hogy sokkal jobb adni - mint rászorultnak lenni. Kérlek, fedezd fel végre magadban, hogy milyen csodálatosan erős vagy, hogy még ezeket is meg tudod csinálni. És örülj neki, hogy így van.
Roberto csodálkozva, némán nézett rám.

Eltelt néhány nap, talán egy hét, és én valamit morogtam egy ügy kapcsán, hogy túl sok amit az anyjáék várnak el.
Rám nézett nagy szemekkel, és azt mondta:
- Igazad van. De Te mondtad, van az éremnek egy másik oldala is...

És akkor, ott, megkönnyebbülést éreztem.
Megérkeztünk ennek az egész, furcs pár(?)kapcsolatnak a létrejöttének az okához és eredőjéhez.
EZ a közös feladatunk.
Megismerni az érem másik oldalát.
Nekem az önzetlenséget, neki az önzést.
Szép is ez, ha belegondolunk.

Még akkor is, ha semmi köze a Szerelemhez.

Tüdő Gyula

...hát ez is eljött. Még sehol a tél, huszonsok fok van nappal, a természet őszi díszeiben pompázik, és én dögrováson vagyok.
Már a nyár múltával voltak gondok, az utolsó rekkenő napokon Anyám úgy viselkedett, mint egy igazi fúria - nyilván az időváltozást érezte, nem tudom, de üldözött éjjel-nappal és ha meglátott, hosszas szidalmazásomban tört ki. Meg is lett az eredménye a dolognak: egy jó kis ideggyulladás a bal vállamban, amire két hétig szedtem fájdalomcsillapítókat (nem elég nekem a sz@r gerincem, még ez is..).
Egyébként teljes mellszélességgel vetettem bele magam a munkába, a megbízás, amelyet az Ügynökség bevállalt, nem kis falatnak bizonyult, s az elmúlt két hónapban - hiába a saját magam által felállított munkaidő-korlátok - az intenzitást tekintve minden képzeletet felülmúlóan teljesítettem, elhanyagolva ezzel természetesen a vállalkozásomat, az otthonomat, és az élet más területeit.
Illetve... még ez sem igaz teljesen, mert a Galamb unszolására elmentem nőgyógyászhoz, aki meg elküldött egy rakás vizsgálatra - ezeket gyűröm, időm, energiám, anyagi lehetőségeim függvényében több-kevesebb lelkesedéssel.
Kiderülnek ilyenkor egész érdekes dolgok is az emberről. Például, hogy a bal mellem azért nagyobb időtlen idők óta kicsivel a jobbnál, mert egy helyes kis ciszta figyel benne. Jóvanazúgy - gondoltam magamban, de milyen érdekes az ember, amíg nem tudtam róla, nem fájt, most meg időnként belenyilall pedig semmi se változott. (Maga 49 éves? És most van először mammográfián? Nagyon bátor - nézett rám a doktornő, én meg vigyorogva bólogattam; magamban arra gondolva, miért ne lennék bátor, a családban egyetlen mellrákos esetről sem tudok, meg különben is, bátraké a múlt, ahogy szegény Csaba mondta mindig).
Tehát igaz a nóta: ha nem tudom, nem fáj - és sajnos az ellenkezője is, ilyen pszichovegetatív lény az ember, hiába.
Persze az is lehet, hogy azzal a szerencsétlen géppel csak össze-vissza nyomorgattak és majd elmúlik.
Mindenesetre a kivizsgálás folyamatát a vérképpel lenne szükséges zárni, amely azonban jelenleg, úgy tűnik, ismét halasztást szenved - ez úttal a rám tört elemi nyavalya miatt.
Az úgy volt, hogy már két hete is volt egy masszív megfázásom: 200 papírzsebkendő, egy rakás forró tea, Rubophen és Neo Citran, no meg Morgó örökös kézmosásai és morgása jelezték, hogy már megint én vagyok az irodában a fertőzés gócpontja (érdekes módon most nem hangolt, hogy menjek már haza, szerintem ő is tudta, hogy egyedül, csak az egyikünk, bizonyosan nem tudja teljesíteni a Feladatot).
Aztán jobban lettem... vasárnap még kisebb kirándulást is tettünk, megnéztük az Üvegtigrist a gyerekekkel, körül sétáltuk a tavat, ahol hőseink elsüllyedtek a tutajjal.
Másnap reggel elemi fej- és ízületi fájdalmakkal ébredtem. De ez nem volt elég, felhívott drága jó Anyósom is, és egész pályás letámadással kezdte:
- Nem tudod, mi baja van Robinak?
- Nem tudom, hogy baja lenne, reggel még nem volt semmi. Miért?
- Mert felhívtam, megkérdeztem tőle, hogy akkor költöznöm kell-e, csomagoljak-e, erre lecsapta a telefont.
Dobtam egy hátast hirtelen.
- Hát akkor nem csodálom, hogy lecsapta a telefont, ha így álltál neki. De miért kellett ezt csinálnod? Pénteken mondtam neked, hogy várunk egy bevételt, hétfőn megkapjuk, és legkésőbb kedden, azaz határidőben, ki lesz fizetve az albérlet.
Erre hosszasan rinyálni kezdett, hogy a főbérlő (aki limfómás... ugye, nem véletlenek az ember életében az ismétlődések?) a kemó miatt táppénzen van, kevés a pénze, és amúgy is, undokoskodik az élettársával (ő Anyósom barátnője, így sikerült erre a "remek lehetőségre" szert tenni).
- Ne haragudj, de én nem tehetek arról, hogy Robi inkább a barátjának adott pénzt. Megbeszéltük, hogy majd ebből lesz befizetve az albérlet, de erről Te is tudtál... - próbáltam szelíden válaszolgatni a sápítozására, de magamban felment egy idő után a pumpám, nem is kicsit, főleg, amikor Robi egyéb anyagi ügyei kerültek szóba. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy ha ne adj'Isten, csak egyszer is késnénk a fizetéssel, vagy bármi más gikszer támadna, én lennék a falu rossza egyedül. És különben is, lassan jó, hogy nem ő számoltat el minden jövedelmünkkel. Vegyen már vissza a feléből ennek hirtelen.
A gondolat egyenesen sértő volt azok után, amit ezekért a hülyékért eddig már megtettem.
- ...és ne gondold, hogy a semmiből egyből budapesti lakáshoz lehet jutni. Ahhoz Ti túl mélyre kerültetek - folytattam a gondolatmenetemet arról, hogy az ő másfél szobányi panelluxusuk mekkora terhet jelent szerencsétlen Robira nézve. - Talán, idővel, kerülő úton, hozzá lehet majd jutni egy kisebb lakáshoz. De az első lépés, ami talán kivitelezhető, az egy Budapesttől nem túl távoli, de kevésbé felkapott helyen, egy olcsó kis ház megszerzése lehet - idővel.
- De én nem szeretek vidéken lakni! - hangzott a telefonba, és belőlem kiesett a mondat:
- Akkor mi a f.nak cserélted el annak idején a budapesti lakásodat egy vidéki házra???
- Háát... mert... muszáj volt, mert a fiúk már majdnem megölték egymást - itt a két fiára, meg talán a rosszéletű exére gondolt, az élettársra, akit Robiék apjának halála után ősszeszedett magának.
De engem ez már nem is érdekelt.
Mikor letettem a telefont - végig a lehetőségekhez képest kulturáltan, de belül egyre idegesebben beszélgetve - olyan energiavákumot éreztem, amilyet már régen.
A fej- hát- váll- és minden fájás hegyekké nőtt fölöttem, és nekem háromnegyed órámba telt, hogy összeszedjem magam annyira, hogy el tudjak indulni dolgozni.
A pénz rendben megérkezett; s másnap reggel odaadtam Robinak, menjen, és fizesse ki a legcsodálatosabb albérletet, hogy béke legyen végre.
De nem lett.
Anyósom magára lelve nekiállt reggel fél kilenckor fél percenként csöngetgetni a telefonomat - én pedig, küzdve a fájdalmakkal, amik 24 óra alatt nem csillapodtak, sőt, torokfájás társult hozzájuk - nem voltam hajlandó beszélni vele.
A hátam közepére nem kívántam még egy olyan energiarabló beszélgetést, mint előző nap. Inkább Robinak irkáltam, hogy "ha most azonnal nem beszélsz anyáddal, nagyon össze fogunk veszni" "nem elég a pénzem? Nem adom az időm, energiám, idegrendszerem" meg ehhez hasonló kedvességeket.
Robi ezek után felhívta, leordította a fejét és rácsapta a telefont.
Utólag, kissé lehiggadva jutottam csak el odáig, hogy ezt intézhette volna elegánsabban is, felhívhatta volna előző este a kedves Mamát, hogy nyugodjon meg, nem kell költözni, stb...
De, azt hiszem, Robi nem is akarta, hogy megnyugodjon - így jelezte felé, hogy haragszik az egész cirkusz miatt.
Egyébként a röhej az egészben, hogy pontosan határidőben fizettünk. Igaz, előbb szoktunk, de most sem késtünk, csak betartottuk a határidőt.
Bele se merek gondolni, mi lenne, ha ne adj'Isten, csak két napot csűsznánk.
Pedig bent van három havi kaució. És ráadásul nem is teljesen idegen a főbérlő.
...
A múltkorokban Gáborka megkérdezte tőlem, mi lenne, ha én meg az apja nem ismerjük meg egymást.
- Hogy mi lenne? ...nos. Onnantól, hogy felmondták a Mádi utcai albérletet, Apád a kórház munkásszállóján lakna, se kocsi, se jogsi, a fizuja is annyi lenne mint ott volt (most két-két és félszer annyit keres); nagyanyátok jobb esetben öregek otthonában, rosszabb esetben a híd alatt tanyázna; ti meg maradtatok volna Anyáékkal.
(És én boldog ember lennék - gondoltam hozzá, de ezt nem mondtam ki, - azokra a csillogó gyerekszemekre vigyázni kell).
...
Az ősz amúgy hozott egy lelkiismereti válságot is számomra - mert Nekem Nyócék eddigi hülyeségeiket újabbal tetézték, de erre már tényleg nincs mit mondani.
Ugyanis augusztus végén jött a hír, hogy elköltöznek a sülysápi bérleményből. A költözés az éj leple alatt történt, nagy titokban, kapkodva - hogy mennyi hátralékuk lehetett, nem tudom.
Viszont ahová költöztek, édes Istenem...

Nekem Nyóc édesanyja (tudjátok, ő is 16 évesen szült,náluk ez össznépi női sport -  most, hogy annyi idős, mint én, leginkább az erei időszakos felvagdosásával szereti múlatni az időt nagy magányában, ahelyett, hogy dolgozna) - szóval Nekem Nyóc édesanyjához költöztek Tápiórettenetesre, ami kétszer olyan messze van Budapesttől, mint Sülysáp volt.

De ez még hagyján. A hely...
A falu legszélén is túl, a határoló patak túloldalán, szántóföldekkel körülvéve, áll egy kalyiba. Kis jóindulattal lehet 40-45 négyzetméter, és hogy lelakott, - hát, az enyhe kifejezés.

- Putri - rémlett fel bennem Dzseni királynő törökbálinti kéjlakunkra alkalmazott kedves szava, s egyszeriben az én kis 95 négyzetméteres, egyébként tényleg alapvetően tákolmánynak tűnő házikóm pompázatos kastélynak tűnt - ehhez képest.

Ebben a putriban jelenleg 10 személy lakik: a nagymama, a szülők, a nagy fiú a barátnőjével; Sanci és a négy kisebb testvér.

- Szerencsétlen Sancikám! - zokogtam otthon Robertónak, tényleg nagyon sajnálva a kisfiút, aki mit se tehet az anyja hülyeségeiről, mégis, ötvenhétezredszer is megszenvedi. - De mondd meg, ha ez volt a szándék, miért nem építettek hozzá legalább még egy szobát? Ha minden hónapban csak három sor téglát falaznak fel, már kész lennének. Jön a tél, mi lesz a gyerekekkel? Hová rakják óket? Pintyő hogy fogja tudni egyáltalán kipihenni magát a következő napi munkára?
Egyáltalán: hogyan gondolták ezt, hogy lehetnek ilyen felelőtlenek????

Nem jött válasz.

Sanci kinyilvánította akaratát, hogy ő az anyjáékkal marad - gondolom sajnálja őket, ő mindig is a legjobb szívű gyerek volt hármójuk közül, s ezt jól ki is használják, dolgoztatják látástól Mikulásig - s mi nem tudtunk ez ellen mit tenni, hisz ahhoz, hogy normálisan el tudjam szállásolni, nekem is hiányzik legalább még egy fél szoba. Mert ugyan a 95 négyzetméterben mi csak hatan lakunk, mégis úgy érzem, hogy csúcsra van járatva a ház kihasználtság szempontjából. Itt jelenleg még egy embert elszállásolni csak a többiek életminőségének jelentős romlásával lehetne - annak pedig nincs értelme, csak a feszkók nőnének miatta.
Így nagy nehezen, de elengedtem a Sanci kérdést, tudomásul vettem, hogy nem lehet mindenkin segíteni (de miért nem?), és éltük tovább Apjukkal egyébként sem felhőtlenül boldog életünket.

Még őszi esemény volt, hogy a Királynő egyik este elfelejtett hazamenni a nagyanyjához az albérletbe, s aznap széles sávú kereséssel akadtunk rá Leslie exénél, a lánya társaságában. Míg haza szállítmányoztuk, a kisasszonyból kitört a hiszti, hogy őt senki nem szereti, nem foglalkozik vele az apja, a nagyanyja sokszor undok (tapasztaltam...), az anyjáéknál nincs helye... a legjobb lenne sehol se lenni. Megsajnáltam őt, próbáltam vígasztalni, hogy nemsokára 16 lesz, és ki fog nyílni előtte a világ, mehet jogsizni, meg kicsit többet bulizni is, már csak kis idő van hátra - s akkor olyat mondott, hogy dobtam egy hátast.
- Bezzeg Anyu már 12 éves korában mehetett bulizni. 16 évesen gyereket szült. Én meg... sehol semmi..
- Büszke is vagyok rád, kislányom - bólogatott az apja.
- De én nem! Úgy akarok élni mint anya! Elegem van belőle, hogy itt őt szidjátok, ott Téged szidnak... nem akarom már hallgatni. És ha nekem is az lenne a jó ahogy ő él?
- 16 évesen pelenkázni szeretnél? - hökkentem meg, mert sok mindent feltételeztem Robertó kissé egyszerű felfogású, vadóc, de világszép és külsőségeire nagyon igényes lányáról, csak azt nem, hogy műkörmeit pelenkára szeretné cserélni valahol Bivalybasznádon egy putriban, egy kéttüdejű kivénhedt diszkópatkány elnyomatása alatt.
De mit lehet tudni.
- Mert ha ez a vágyad, akkor a legjobb, ha máris csomagolsz és költözöl Anyádhoz vissza, gyakorolni. Akkor nem kell, hogy Apád sz@rrá hajtsa magát azért, hogy Neked meglegyen minden kényelmed, erején felül. Azt az életformát legjobban Anyu mellett, a putriban tudod elsajátítani.
Kemény voltam, mint a kád széle, magam is meglepődtem ezen, (jaj, mit ugatok bele, nem vagyok én itt senki, csak egy mostoha) - aztán békülékenyebben folytattam:
- Jaj, te lány, használd már az eszedet. Hidd el, Apu a lehetőségeidhez mérten a legszebb életet szeretné Neked. És én is. És nem biztos, hogy ahhoz az az út vezet, hogy 12 évesen már mindent lehet. Tudod, aki 12 évesen bulikázik, az 16 évesen pelenkázik (rájöttem, ez a lány megfelelője annak, hogy aki 12 évesen a pálinkát keveri a borral, az 16 évesen a sódert fogja a cementtel). Nem ilyen életet akarsz Te se magadnak. Igen, egyszer majd anya is leszel, és klassz lesz - de addig, még rengeteget kell barátkoznod, utaznod, tanulnod, tapasztalnod, dolgoznod, szórakozod. Akkor leszel boldog ember, hidd el.
Nagy nehezen lenyugodtunk az éjszakában, hazavittük a nagyanyjához, aztán mi is elvándliztunk végra haza aludni - másnap munkanap volt.
Így telik hát az élet a szűkösségtudatba szorult Roberto családdal, s ezekre a szösszenetekre jött rá a drága mama pánikhisztije - amire a legkevésbé sem voltam fogadóképes.
Annyira, hogy szerdán is rettenetes fej- és ízületi fájdalmakra, mellkasi fájdalomra, hányingerre ébredtem.
Akkor már komolyan eltűnődtem azon, hogy beteget kellene jelenteni - de végül erőt vettem magamon és bemásztam az irodába. A sok melónak és a gyógyszereknek hála, a nap gyorsan eltelt - ám este hét órakor arra riadtam az íróasztal mellett ülve, hogy a meleg irodában fázok, mint a vadászkutya, és iszonyatos gyengeség jött rám.
Szabályosan megijedtem.
"Orvoshoz!" gyulladt ki a jelzőlámpa a fejemben, és tudtam, hogy itt, most, nincs más választás.

- Tüdőgyulladás - állapította meg másnap a doktornő, de nem ért meglepetésképp, ha valami kérdésem lett volna, az legfeljebb annyi, hogy tüdő vagy mellhártya, nos, erre választ is kaptam anélkül, hogy feltettem volna.

Most pedig - csakúgy, mint tegnap este - alvás helyett a köhögéssel és mellkasfájdalommal ücsörgök az ágyamon (Roberto vígan horkol mellettem) és a hetvenkettedik lehető legszelídebb scenáriót dolgozom ki arra vonatkozóan, hogyan tehetném egyszerre boldoggá a Roberto családot, és szabaddá saját magam.

Félek, hogy ez még minimum két éves küzdés lesz.

https://pszichoforyou.hu/a-nyomor-pszichologiaja/?fbclid=IwAR2LSPNpQ1W4mirqc3xK5cMhrQ4OUqdxN1oYimrOeb3RLm1EEr22oTwUuQU

Rézi mama

Régen, nagyon régen tartozom ezzel a bejegyzéssel. Családom története, ahogy ezt már többször is megírtam, a gyenge férfiak és az erős lelkű nők története. Kár lenne nem feljegyezni mindazt, amit a génekben örökölt emlékezet úgyis továbbad minden leszármazónak, hetedíziglen, vagy azon is túl.

Családunk erős asszonyai közül, még évszázadnyi távolságból is, kiemelkedik édesanyám apai nagyanyjának, Theresa Böhmnek a története. Theresának, akit Jé, az én legkedvesebb (khmm) unokabátyám Rézi mamának nevezett.
Rézi mama megesett jány volt. Édesanyám apai nagyapja ismeretlen személy, s a hercegfalvai dohánytermesztők körében (svábok, falusiak, katolikusok) főben járó bűnnek számított, hogy Theresa pecsétes papíros nélkül adott életet fiú gyermekének; akit - minő szégyen! - az apja helyett az anyja vezetéknevére írtak.
A szájhagyomány tudni véli, hogy dédapám tán az egyik falubeli módos gazda lehetett, ám kilétét Theresa a saját becsületén messze túli mértékben védelmezte, egymaga hordván, felemelt fejjel, mindazt a töviskoszorút, amit homlokára aggattak az eset miatt - minthogy abban az időben a lányanyaság főben járó bűnnek számított.
Gyermeke soha nem tudhatta meg, kinek is köszönheti szenvedésekkel teli, rövid életét.
Theresa idővel férjhez ment. Elköltözött a faluból, ahol ferde szemmel néztek rá, magával vitte kisfiát is. Férjétől is született egy fia, s meg is lettek volna tűrhetően - ám férjura nem szívelte különösebben a "fattyút"; számtalanszor megesett, hogy saját édes fia a házban, Johann pedig kint az istállóban aludt, az állatoknál.
Érdekes módon, az anyai intelmek mégsem voltak hiába valók, s fölös volt az öreg részéről a sok különbségtétel: a fiúkból mindezek ellenére szerető testvérek váltak.
Hogy ezt hogy sikerült Rézi mamának elérnie, az örök rejtély marad, hiszen saját fiaimról is tudom, hogy a testvérek, különösen a fiú testvérek lételeme az örökös rivalizálás.
...lehet, hogy ott nem volt ilyesmire esély sem? Johann eleve vesztesnek született? ...nem tudom.
Rézi mama életének mégsem ez volt a fő tragédiája.
Sváb felmenőim családjában a gyerekek számát tekintve érdekes tendencia figyelhető meg. Nevezetesen: az ötös, mint gyermekszám, többször ismétlődik - és mindig négy fiú-egy lány szereposztásban.
Theresa bátyjának, Pistának is négy fia született Éva nénitől. Négy fia - és egy lánya. (A legidősebb fiának, Pistának is négy fia és egy lánya született - a legkisebb fiú, aki után már csak a lány született, nem más, mint maga Jé, az én kedvenc unokabátyám - aki akarja, utána is számolhat ebből a mi rokonsági fokunknak).
A bejegyzés témája azonban most nem a mi - enyhén talán bűnösnek mondható, ámde a katolikus egyház által külön engedélyt több okból sem igénylő - kapcsolatunk, hanem Rézi mama töviskoszorúi.
 Történt ugyanis egy szép vasárnapon, hogy Theresa mosásnak készülődött. Előkészítette a teknőt, a forró vizet, a szennyes ruhát, pléh bögrében a lúgot - majd megérkezett a család feje, Pista a családjával, akik épp a vásárba indultak eladni a lovakat - s odaadták a kislányt szerencsétlen Theresának, hogy vigyázzon rá, míg dolguk végeztével vissza nem jönnek érte.
Eva mamának, a bölcs asszonynak, a család életének legfőbb irányítójának mindene volt az egy szem, dédelgetett pici lánya.
A pici lánya, aki aznap megitta a lúgkövet, amit Theresa mit sem sejtve a jöttükről, előzőleg készített elő a mosáshoz.
Az angyalarcú csöpp kislány iszonyatos kínok között, több napi haláltusa után lehelte ki a lelkét - s ha a család addig lenézte Theresát a zabigyerek miatt, onnantól egyenesen gyűlölet, megvetés és fájdalom kísérte minden lépését a Böhmök részéről.
De ha nem is volt ez igaz a család minden tagjára, ő akkor sem tudott megbocsátani magának soha többé.
Innentől kezdve egész életében kínozta, sanyargatta magát; keveset evett, korbáccsal verte magát - mindez nem használt, nem lelte meg a lelke nyugalmát.
A faluból ekhós szekerekkel zarándoklatot szerveztek, s ő vállalta, hogy mezítláb, gyalog, a szekerek mellett bandukolva megteszi a végtelen hosszúnak tűnő utat.
Így is lett.
Rézi mama mezítláb zarándokolt el Jeruzsálembe, és tért haza onnan.
Hazatért, de a lelke teljesen még ekkor sem nyugodhatott. Egész életében gyötörte a lelkiismeret-furdalás.
Johannék egy időre öregségében magukhoz vették, de a kis Magdalena ambivalens érzésekkel emlékezett a nagyanyjára.
- Mindig kékfestőben járt. Kékfestőben, és mezítláb. Télen is úgy kellett veszekedni vele, hogy vegyen már a lábára valamit. Volt egy óriási köténye, rengeteg zsebbel. Nem szerettük, mert folyton eltűntek a holmik a lakásból. Aztán egy idő után megtanultuk: a kötény zsebeiben kellett keresni amit nem találtunk. Mindig, mindent oda gyűjtött.

...Nyolcvan év távlatából, mikor Anyám szobájában kutatok az eldugdosott holmik után, furcsa visszagondolni a fekete szemű kislányra, aki a kékfestő kötényben kutakodik elrejtett kincsek után... ...látjátok, ilyenek ezek a családi krónikák..

Theresa Böhm több, mint hetven évet élt, végül második fiáéknál érte utol szerencsétlen, meggyötört lelkét a megváltó halál.

Hiszem, hogy nagyon erős asszony volt. Hisz mindenkinek akkora próbatételeket ad a Jóisten, amekkorákat elbír.
Az övéi iszonyatosak voltak.