Itt szuszog mellettem a kék-ezüst csillogásban, s én fekszem éberen, végre jóllakott-boldogan (ritka pillanat ez), s hallgatom. Meleg van a lakásban, pedig az előbb már lekapcsoltam a fűtést. Meleg van, kitakaródzva fekszünk.. és a békés, kielégült csendben végre eljött az őszinteség pillanata.
Nem szép tőlem talán.. én is tudom.. Százszor, ezerszer letagadom, ha kell, panaszkodok rá, egy rinyálás február óta az életem, ötvenszer elmondom, hogy csak a gyerekek miatt csinálom, különben már rég otthagytam volna... mert a Kutya inkább meghal, mintsem megszégyenüljön, s a Majom ezt a fajta gondolkodásmódot soha meg nem értheti.
Morgó megkérdezte egy hosszú siránkozás után:
- Szereted te egyáltalán a párodat?
Hosszan, tűnődve néztem rá, tudat alatt is mérlegelve, hogy itt, és most, lehetek-e kivételesen őszinte. Aztán lassan bólintottam.
- Igen, nagyon. Félek, hogy túlságosan is. Tudod, egyszer valaki azt jósolta, hogy majd jól itt fog hagyni, ha kivakaródzott a jelenlegi sz@r helyzetéből.. Azóta saját magam előtt is inkább letagadom.
...
Emlékszem arra az estére, mikor először kellett egymás előtt levetkőznünk. Egészen addig, amíg le nem került a ruha rólunk, nem voltam zavarban. Úgy éreztem, hogy fölényben vagyok. Hisz ruhástól, főleg vastag, téli szerkóban, nem feltűnő jelenség a fiú.
Aztán megláttam ruha nélkül.. és inamba szallt minden bátorság. Csúnyának, öregnek és kövérnek érzem magam mellette.
- Gyönyörűm - suttogom neki néha, az extázis ritka, csodálatos pillanataiban.
- Gyönyörűm, nagyon szeretlek.
...
Reggelenként néha lopva lesem a paplan alól, ahogyan álmosan öltözik, és azon meditálok: miért van mellettem egy ilyen helyes, fiatal krapek?
A múltkor egyszer korábban ért haza mint én, és arra nyitottam be a szobába, hogy ott rámol valamit.
Pillanat alatt átfutott az agyamon, hogy mit keres a szobámban ez a csini fiú? - mire konstatáltam a tényeket.
Persze ettől semmi se lesz könnyebb, sőt.
Emlékszem Jére, aki előtt szívesen mászkáltam meztelenül, olyan lelkes, csillogó szempár nézett rám olyankor, aminél több nem kell egy nő egójának.
Csabával már visszafogottabb voltam valamivel - ő folyton a súlyommal és térbeli kiterjedésemmel cikizett, s a képfaragó akciója után (talán emlékeztek még rá, lefotoshopolta a fürdőruhás képemről a zsírpárnáimat) megfontoltabb voltam ezen a téren. De nem azt kell nézni, mit mond, hanem, hogy ki mondja - így ezeket a megjegyzéseit csak félig vettem komolyan.
Robinak nem kell megszólalnia ahhoz, hogy fizikai adottságaink tekintetében súlyos kisebbrendűségi érzéseim legyenek.
Nem kell megszólalnia se, s ez nem jó, mert sokkal kevésbé viselkedek természetesen, mint annakelőtte bármelyik kapcsolatomban. Február óta jószerivel együtt is élünk - de mikor a múltkor benyitott rám a fürdőszobába, olyan zavarba jöttem, hogy majd' föld alá süllysdtem szégyenemben. Hisz nem sűrűn láthatott ő még így engem.
Zavarba jöttem, pedig csak beszélni akart velem valamiről.
- Nálunk apátok a csaj! - szoktam mondani a gyerekeknek Robi kiterjedt ruhatárára (meg a bizomyos szituációkban fellépő elemi migrénre) célozva.
Elviccelem a dolgot, igen.
De tulajdonképpen legbelül mindig ott piszkál a kisördög: meddig, miért.
2018. december 29., szombat
2018. december 27., csütörtök
Napló Karácsonykor
12.23.
Alighanem hőemelkedésem van. Abból gondolom, hogy az ilyenkor általában szokásos kellemes borzongás korzózik le-föl a gerincem mellett, míg lassan kortyolgatom a gyógyteámat.
A teában minden egyes apró mozdulatomra kék-ezüst csillámok villannak fel és törnek apró darabokra, kék-ezüstök, mint az ócska ablakra aggatott karácsonyi fényfüzér.
Kék-ezüstben játszik tőle a szoba, kék-ezüst az ágy és benne kék-ezüstben dereng Robi alvó arca.
- Jól megvagytok egymással? - kérdezte Anyám.
- Igen. Legalábbis azt hiszem. - felelte Robi, majd hozzá tette:
- Ha nem mondok ellent, nincs vita.
Ezen elnevetgéltünk egy darabig, felvidítva szegény kis Anyámat, aki épp nem volt valami fényesen, gyomorgörcsök, rosszullét, szokásos hallucinációk - ilyenkor mindig megijedek, pedig megmondta a háziorvosunk ez előtt egy évvel, hogy szegényemnek, figyelemmel a kór előrehaladási tempójára, valamint arra a tényre, hogy Édesanyám szervezete korához képest viszonylag egészséges - szóval megmondta, hogy akár 5-6 éve is lehet még, melyből akár kettő is zajlódhat úgy, hogy pelenkázásra szoruló fekvő beteg lesz.
Mint azt sejthetitek, ez utóbbi opció különösebben nem villanyoz fel, rengeteg erőforrást igénybe vevő, szomorú dologról van szó, melynek bekövetkeztét megpróbáljuk minél jobban kitolni.
Mindenesetre ha bármi gond van, rohanunk - egyébként pedig megpróbáljuk őt hagyni élni a megszokott életét, amíg lehet.
Ma összefüggéstelenül beszélt, fájlalta a hasát, és míg próbáltuk etetni és itatni, ő is a mosott pelenkák között tévedezett, meg az unokái pici koránál.
Mindezek közé szúrta be a fent idézett kérdést, teljesen váratlanul, és Roberto rögtön válaszolt is rá.
Én is bólogattam, mi mást tehettem volna?
Hisz tulajdonképpen tényleg jól megvagyunk, leszámítva azt az apró mellékkörülményt, hogy megint harmadik hete nem éltünk szexuális életet.
Az elmúlt napokban próbáltam vicces, majd kissé komolyabb formában hangot adni e miatti ellenérzéseimnek - a válasz erre a szokásos, esténként hamar elalvás, reggel hamar felkelés, a kettő közt kedveskedések - Robinál kedvesebb fiúka nincs hat üres faluban, ebben egészen bizonyos vagyok - s én ismét feladtam ezt az egészet, rágondolva, hogy öcsém, meg facsiga, áhh, aludjunk inkább, végszükség esetére ott a bal kezem, nem kell szakítani.
Megint elmúlt belőlem hát minden átmeneti lelkesedés, és mikor valami gyanús mozdulatot tett, már én néztem olyan rémülten, mint ahogyan némelykor ő szokott.
Jó lesz ez. Valamire biztos. Ha másra nem, hát elrettentő példának.
12.24.
- Ha elszúrod a családom karácsonyát, nagyon fogok rád neheztelni - mondtam fojtott ingerültséggel Robinak a reggeli eligazításon, körbe mutatva a fölénk tornyosuló elemi kuplerájon. Múlt hét szombaton hoztuk el végre a szekrénysort, jól megfáztam, míg cígöltem az elemeit a Havannán a szakadó esőben, de csak tegnap kezdte el összerakni, menet közben derült ki hogy hiányoznak alkatrészek, elkolbászolt mindenféle, még nyitva tartó áruházba, de nem kapott, és estére egy félig összerakott szekrénysor meg zsákokkal és dobozokkal járhatatlanságig telezsúfolt szoba nézett velünk farkasszemet. Reggel vonyíthatnékom volt a látványtól, legszívesebben elmenekültem volna - de nem lehetett.
- Gyere ide, hadd öleljelek meg. Ne aggódj, megoldjuk - mosolygott kis vejkóm, akihez végül segítséget kérve menekültem, mint családunk ügyeletes megoldóemberéhez. Mert megoldóember mindig kell, és mióta András felmondta ezt a hivatalt, Gáborra szállt az összes lehetőség.
- Segíts neki, kérlek... Látod... Nem csak az ágyban töketlen... - biggyesztettem le a számat, majd ezen jót mosolyogtunk.
Estére rend volt, bár majd' összeestünk mindannyian, de fel lehetett állítani a fát.
Anyum viszont nem tudott kijönni a rosszulléttől. Robi anyukája jött, most volt először, szemre vételezte a helyzetet, és úgy tűnt, hogy elégedetten távozott.
De velem ez nem feledtette el Anyám hiányát.
12.25.
A nap nagyobb részét a sürgősségin töltöttük, Anyut kivizsgálták, de - hálistennek - semmi komoly elváltozást nem találtak. Ahogy haladt előre a nap, úgy vált egyre világosabbá számomra, hogy a savtúltengést étel, illetve a köhögési rohamokat valamiféle influenzaszerű megbetegedés okozhatja, és az egész csak azért tűnik olyan rettenetesnek, mert Anyám hozza a demens formáját, tévelyeg a téridőben, kicsit a rosszullét által is nehezítetten össze-vissza beszél, amúgy is gyenge már sajnos koránál fogva - de egyébként és szerencsére, semmi olyan gond nincs, amiből ne lehetne megfelelő ápolás mellett még felgyógyulni.
A megfelelő ápolás, igen, ezzel van a gond.
Merthogy rövidesen érkezik az új családom, akik a Szentestét lent töltötték az anyjuknál, de már 25-én délben irkáltak az apjuknak, hogy mikor megyünk már értük.
Az utolsó órában, mikor a zárójelentést vártuk, meg azt, hogy lefolyjon az infúzió, Anyám, mint egy türelmetlen kisgyerek, percenként ötször megkérdezte, az infúziós palackra mutatva:
- Nem üres az már?
- Nem.
- Nem folyt már le?
- Nem.
- Nem jól látom, nem üres már?
- Nem, Anyukám, nem üres...
A végén a kezébe adtam, hogy érezze, hogy van még súlya, remélve, hogy ha megtapasztalja, nyugton lesz.
Tévedtem.
- Folyik abból egyáltalán?
- Igen, folyik.
- De biztos hogy nincs elzárva?
- Biztos.
- De folyik abból egyáltalán valami?
...megváltás volt, mikor végre jött az ápoló és leszedte az infúziót, kihúzta a branült.
Robi végig várta velem a napot, kaját és vizet hozott - zokszó nélkül, csak a vége felé kezdett idegeskedni a gyerekek miatt.
Hazavittük tehát Anyut, még főztem neki krumplit és megetettem (nagyon nehezen eszik és nagyon keveset..), aztán nekivágtunk a szokásos vándorlásnak a világtérképen.
Nekem meg lelkiismeret-furdalásom volt, hogy inkább Anyuval kellene lennem.
Elvégre ő az édesanyám.
Megjöttek tehát a gyerekek, s hirtelen kicsi lett a ház megint, Sanci a lábunknál a matracon, a két nagy Gabika szobájában, ráadásul Robi szekrénysora, meg a nagy étkezőasztal, mind bezsúfolva abba a kicsi helyiségbe, nekem meg egy büdös vasam sincs megint, se nyugodt pihenésem, se semmi, de a gyerekszemek bizalommal ragyognak felém, és tíz másodpercenként jönnek, hogy "Gabi! Gabi! Gabi!", én meg rakom eléjük a két napi sütésfőzés eredményeit: halászlé, rántott hal, rántott hús, lazacfilé citromosan András kívánságára, töltött káposzta, mézes krémes, sajtos rúd, a báájgli az idén nem sikerült, no para, ha éhesek, megeszik, két mázsa szaloncukor, csokik, tejszínhab, szalámi.. és társasozzunk, gazdálkodjokosan, Anyám otthon egyedül fekszik az ágyában és félrebeszél, az unokái pici koránál tart, nem szabad erre gondolni, most itt vannak a gyerekek, jaj de rettenetesen idegileg megterhelő ilyenkor mosolyogni, demuszáj. És még influenzás is vagyok. Én is. Taknyom-nyálam egybe folyik. Szuper.
12.26.
Délelőtt kis főzőcske, csak mértékkel, még pihengél mindenki, kint ugatni kezd a kutya a bejárati ajtó előtt... ej de fura hangja van... jesszus, mit fog ez ennyire? Kóbor kutyafalka érkezett a portára? Kinézek, hátha kell erősítés...
Olyan 8-10 méterre tőlünk, a szomszéd portán egy megtermett vadkan áll, mélán nézi a kutyát, aki elkeseredetten acsarog.
- VADDISZNÓ! - ordítottam a meglepetéstől, ahogy a számon kifért. A röfi nagyon nem zavartatta magát, lassan megfordult és elkocogott. A kiérkező férfiak - Robi és Gábor - még látták távolodóban.
Lázas telefonálgatás kezdődött, hogyan kellene elejteni a vadat, ha már ide tévedt a szánkba, de megoldás nem kínálkozott, s közben a vadkan is elment.
Hittük mi.
Később Gábor és Andi autót szereltek (nálunk ha valaki épp nem dolgozik, akkor autót szerel, ez egy ilyen család, már beletörődtem), Robi pedig a fiúkkal ment Bundás után, aki megint dezertált, és már utol is érték, mikor észrevették, hogy a kutya sóbálvánnyá válva bámul valamit..
Robi kihívta a rendőröket, de mire azok kiértek, a vad átvetette magát egy gyér kerítésen és meglépett.
- Apa nem akarja, hogy nekem ájfonom legyen! - kiáltott fel elkeseredetten Gabika, aki teljesen fel volt spanolva, mivel Sanci az anyjáéktól telefont kapott, ő pedig egy nagy oltást, hogy a nyomortanyán is a kétszázezres telefon a menő, mert azt ki lehet hozni részletmentes kamatra havi tízezerért plusz előfizetés. Ez Pintyőnek és Anyának is remekül megy, megajándékozták egymást mindenféle csilivili telefóniával, sőt Sancit is, már mindenki telefonokkal rohangál a családban, csak szegény Gabikának nincs ilyen csodaketyeréje.
- Ki mondta neked ezt a hülyeséget, hogy Apa nem akar neked áájfóónt? De miért kellene neki két évre és legalább négyszázezer forintra eladósodnia, ha meg tudjuk oldani olcsóbban is? Te ájfóónt szeretnél, nem azt, hogy Apa tökig eladósodjon, remélem. Már rég megvettünk volna Neked is egy olyat, mint a Dzsenié, ha Dzseni nem találja ki, hogy neki ez a másik kell, és akkor azt gondoltuk, hogy vegyük meg ezt, te meg megkapod a Dzseniét, csak a törött kijelzőt megcsináltatjuk, és akkor mindkettőtöknek lesz új telefonja. Az nem volt benne a pakliban, hogy az új meg rossz lesz, értsd már meg, hogy előbb meg kell csináltatnunk/nézetnünk, utána kaphatod meg te is a másikat. Legyél már kicsit türelmesebb, az ég szerelmére. Emlékszel, mit műveltél a gatyák miatt is? Itt hisztiztél, hogy neked nincs. Végül ugye, hogy milyen sok lett? Próbálj már meg egy kicsit jobban bízni bennünk, légy szíves.
Magam is meglepődtem, milyen határozott és feddő volt a hangsúlyom, s a végén a gatyák felemlegetése meg is hozta az eredményt: Gáborkában végre felengedett a feszkó, szinte azonnal vidám is lett. Bizonyos, hogy neki is eszébe jutott a jelenet, mikor a kukából kihúzott cédulával ment az apjának árulkodni:
- És nézd meg, milyen drága volt ez a gatya! Nem lett volna szabad megvenni!
- Na, jó fej vagy, én direkt kedvezek neked, te meg beárulsz... jól van, meg vagy jegyezve - vigyorogtam akkor, és tudtam, hogy egy két hónapja tartó "nincs egy rongyom amit felvehetnék, mert szegény hátrányos helyzetű gyerek vagyok akit nem értetek meg" csörtét most, itt, ezzel a tizenegyezer-párszáz forintos divatfarmerrel végre megnyertem. Nem adták ingyen a nyereséget, de hát Istenem, az életben semmi nincs ingyen, de a legdrágább dolog a gyermeki elégedettség.
...
A Karácsony előtti hetekben döntés született arról, hogy lesz még egy - ideiglenesre bejelentett - lakóm, Dzseni, és megigényeljük a csládi pótlékot kettőjük után, hiszen Dzseni is az apja gondozásában van, ha a nagymamával lakik is, hiszen az apja fizeti az albérletet és az ellátását is.
Azt is mondtam Robinak, hogy bár a magyar jog nem ismeri a tartásdíjról való lemondást, de egyezzen meg Mónikával, hogy azt nem kér, tekintettel az otthon maradott jelentős létszámra.
A két gyerek családija meg épp elegendő lesz Dzseni eltartására a Mamának, elvégre nem várható el, hogy még etesse is, mikor alig van nyugdíja. Meg amúgy is. Mióta én vagyok, ő ezekre a gyerekekre egy kanyit se költött, csak felvette a pénzt.
Gabikával meg majdcsak megleszünk valahogy.
Azon a hétvégén, mikor ezt Robi beterjesztette, Móni úgy engedte el hozzánk - néhány hét kihagyás után - Sancit, hogy úgy nézett ki szegényem, mint egy romániai menekült: tarkóra tolt kucsmaszerű sapka, a nagy hidegben is nyitott kabát, alatta meghatározhatatlan, retkes melegítő, és egy félcipő, amiben már járni se tudott szerencsétlen, csak sántikálni.
Szemében rettegés, mintha félt volna tőlünk... Isten tudja, mit adagoltak be neki otthon, de szánalmas volt még ránézni is a nyári Új Bandikánkra.
Az előtte lévő napokban némi pénzhez jutottam, és nekiálltam kényeztetni Gabikát: ruhákat vettem neki, elmentünk a Decathlonba shoppingolni, kapott biciklis felsőket és bakancsot, közben vadul bicajozott körbe-körbe nagy lelkesedéssel. Elvittük fodrászhoz is, potom négyezerhatszázért csináltak neki olyan frizurát, amilyet szeretett volna. Élvezte a dolgot nagyon, csillogott a szeme, ahogy a fodrászt instruálta: hátul legyen felnyírt, elöl hagyjuk hosszúra, tudja a kis büdös, hogy ez nagyon jól áll neki, az a hosszú fürt kiemeli a kék szeme csillogását a szemüveg mögött, olyan kis városi értelmiségi kiskrapek kinézete lesz tőle. Ám legyen, hisz megmondta már Leslie is, hogy nagy mágus lesz ebből a fickóból - mosolyogtam a háttérben, mint egy igazi jó anyuka.
Meg is volt a dolog eredménye: a két gyereket egymás mellé állítva, Gáborka elegáns úri fiúnak látszott, szegény Sancikám meg olyan volt, mint... egy medve.
Elfacsarodott a szívem.
Mivel hétvégére gyerekeket cseréltünk, ezért Sancit is elvittem fodrászhoz, shoppingolni, lett bakancs, pulóver, és egy farmert is engedélyeztem neki, hogy hazavihet az itteniekből. Mert mégse járjon úgy iskolába, mint akinek gazdája sincs. Nem sokat költöttem rá, kicsit talán több, mint harmincezret, de számít ez Buta Liba Mónikának, mikor fogy a csáládi? Erősen kérdéses.
Mikor vasárnap este visszavittük, ez a nő, mint egy fúria, rám rontott. Hogy hogy képzelem, hogy ilyen hajat vágattam Gabikának, máskor oda ne vigyem, ezek nem tudnak frizurát csinálni... döbbenten álltam, L'Oreal mesterfodrászatban voltunk, én nem szeretek fodrászhoz járni, mert féltem a hajamat, hogy elb.sszák, de ezek ott olyan vérprofinak látszottak, hogy még én is elmeditáltam azon, hogy meglátogatom őket egyszer. És akkor jön ez a nő itt nekem ordítva mint egy hülye. Hogy Pongó, a félbátyja, levágta a haját, mert most vettek hajnyírót, és ez sokkal jobb így, mert nem is volt egyenletes (a rövid meg a hosszú között volt egy átmeneti sáv, ahol kb. 4 centis volt a haj, hogy dúsabbnak hasson a hosszú tincs, állítólag ez volt a baj. - Lóf@szt. A csáládi.)
Megnéztem a gyerek fejét, rövid tüsi haj, zselével felállítva, egyik szál rövidebb, másik hosszabb, még, hogy az előző frizkó volt egyenletlen, eldobom a hajtűimet de rögtön. Ráadásul még egy csíkot is tett bele Pongó az egyik oldalon a nullással, olyan a gyerek, mintha most szabadult volna Baracskáról - hát ez a haj lehet, hogy jól néz ki egy tizenhat éves kőműves tanoncon, de nem az én 12 éves nevelt fiamon, akinek az informatika a kedvenc tantárgya, és akkor is meg fog tanulni folyékonyan olvasni és hibátlanul helyesen írni, ha cigánygyerekek potyognak az égből hegedűvel a hónuk alatt.
- Miért nem a fodrásznak mondtad, hogy rövidebb hajat szeretnél, ha nem volt jó a hosszú? - kérdeztem hazafelé a kocsiban.
- Mert hosszút szerettem volna.
- Akkor miért engedted anyuéknak, hogy levágják?
- Mert Pongó elkapott és levágta.
- Nem tudtál tiltakozni? Megvédeni magad?
- Nem. Elkapott volna úgyis... de nem is baj, fogok egy nullás gépet, levágom kopaszra és elmegyek megdögleni.
Majdnem elsírtam magam a szavaiban rejlő fájdalom hallatán. Akkor jöttem rá, hogy ez a nő, eszement gyűlöletében a kieső jövedelem miatt, képes volt a saját fián lényegében erőszakot tenni.
Milyen némber az ilyen?
Ha nekünk esik, Robinak vagy nekem, helyre tettük volna, de megértem.
De ő a saját vérén, a gyerekén állt bosszút.
Hányni való.
Persze másnapra már védte az anyukáját, hogy Pongó volt az elkövető - ezt még hinném is, ha nem Mónika esett volna a torkomnak - és általában, mindenképpen el akarta simítani a konfliktust. Végül is, ő csak egy bántalmazott kisgyerek, aki inkább önként belebújik az áldozat szerepbe, csak, hogy megvédje az anyukáját - még nem tudja, hogy Lédi Mónikát csak egyetlen ember védheti meg a saját hülyeségétől: ő maga - de fiatal még, idővel erre is rá fog jönni. Az ember idővel olyan bölccsé lesz.
Kár, hogy csak idővel.
...
Délután be kellett mennem dolgozni, és ez több, mint fusztráló volt, tekintettel családi körülményeimre. Mindenesetre mentem, tettem a dolgomat, utána pedig - végre - rohantam Anyuhoz.
Nagyon rossz állapotban találtam. Alig akart még enni is, pár kanállal tudtam csak belediktálni. Közben egyfolytában máshol járt, leginkább a gyerekeim pici koránál, amikor ő még, mint agilis nagymama, hozta-vitte, gondozta őket teljes erőbedobással.
Elsírtam magam, ahogy hallgattam alig követhető, összefüggéstelen beszédét.
Nagyon be voltam gazolva, hogy közelebb a vég, mint gondoltam... s mégis haza kellett mennem.
Haza kellett mennem, mert ma reggel megint be kellett mennem az Ügynökségre, utolsó megmaradt munkahelyemre, melyet jelenleg nem lenne célszerű megrizikózni.
De siettem haza, utána elmentünk gyógyszerekért - mára Robi is lebetegedett - és az ájdefón szervizbe is, ahol megnézték a csodás új telefont és kiderült, hogy semmi baja, valószínűleg csak a töltő rossz. Így egy négyezer forintos töltőkábellel boldoggá tettem Dzsenit és Gabikát is, Andrásnak is adtam némi karácsonyi lóvét, teafiltert is vettem Robinak, majd, mikor már majd' szétvetett a nyugtalanság, eljöttem ide Mamához.. és legördült a szívemről a nagy kő.
Nem, nem lett jobb a demenciája. De a hangja, fizikai erőnléte sokat javult a tegnapihoz képest.
Most alszik, én meg bloggerkedek.
Világbéke.
Alighanem hőemelkedésem van. Abból gondolom, hogy az ilyenkor általában szokásos kellemes borzongás korzózik le-föl a gerincem mellett, míg lassan kortyolgatom a gyógyteámat.
A teában minden egyes apró mozdulatomra kék-ezüst csillámok villannak fel és törnek apró darabokra, kék-ezüstök, mint az ócska ablakra aggatott karácsonyi fényfüzér.
Kék-ezüstben játszik tőle a szoba, kék-ezüst az ágy és benne kék-ezüstben dereng Robi alvó arca.
- Jól megvagytok egymással? - kérdezte Anyám.
- Igen. Legalábbis azt hiszem. - felelte Robi, majd hozzá tette:
- Ha nem mondok ellent, nincs vita.
Ezen elnevetgéltünk egy darabig, felvidítva szegény kis Anyámat, aki épp nem volt valami fényesen, gyomorgörcsök, rosszullét, szokásos hallucinációk - ilyenkor mindig megijedek, pedig megmondta a háziorvosunk ez előtt egy évvel, hogy szegényemnek, figyelemmel a kór előrehaladási tempójára, valamint arra a tényre, hogy Édesanyám szervezete korához képest viszonylag egészséges - szóval megmondta, hogy akár 5-6 éve is lehet még, melyből akár kettő is zajlódhat úgy, hogy pelenkázásra szoruló fekvő beteg lesz.
Mint azt sejthetitek, ez utóbbi opció különösebben nem villanyoz fel, rengeteg erőforrást igénybe vevő, szomorú dologról van szó, melynek bekövetkeztét megpróbáljuk minél jobban kitolni.
Mindenesetre ha bármi gond van, rohanunk - egyébként pedig megpróbáljuk őt hagyni élni a megszokott életét, amíg lehet.
Ma összefüggéstelenül beszélt, fájlalta a hasát, és míg próbáltuk etetni és itatni, ő is a mosott pelenkák között tévedezett, meg az unokái pici koránál.
Mindezek közé szúrta be a fent idézett kérdést, teljesen váratlanul, és Roberto rögtön válaszolt is rá.
Én is bólogattam, mi mást tehettem volna?
Hisz tulajdonképpen tényleg jól megvagyunk, leszámítva azt az apró mellékkörülményt, hogy megint harmadik hete nem éltünk szexuális életet.
Az elmúlt napokban próbáltam vicces, majd kissé komolyabb formában hangot adni e miatti ellenérzéseimnek - a válasz erre a szokásos, esténként hamar elalvás, reggel hamar felkelés, a kettő közt kedveskedések - Robinál kedvesebb fiúka nincs hat üres faluban, ebben egészen bizonyos vagyok - s én ismét feladtam ezt az egészet, rágondolva, hogy öcsém, meg facsiga, áhh, aludjunk inkább, végszükség esetére ott a bal kezem, nem kell szakítani.
Megint elmúlt belőlem hát minden átmeneti lelkesedés, és mikor valami gyanús mozdulatot tett, már én néztem olyan rémülten, mint ahogyan némelykor ő szokott.
Jó lesz ez. Valamire biztos. Ha másra nem, hát elrettentő példának.
12.24.
- Ha elszúrod a családom karácsonyát, nagyon fogok rád neheztelni - mondtam fojtott ingerültséggel Robinak a reggeli eligazításon, körbe mutatva a fölénk tornyosuló elemi kuplerájon. Múlt hét szombaton hoztuk el végre a szekrénysort, jól megfáztam, míg cígöltem az elemeit a Havannán a szakadó esőben, de csak tegnap kezdte el összerakni, menet közben derült ki hogy hiányoznak alkatrészek, elkolbászolt mindenféle, még nyitva tartó áruházba, de nem kapott, és estére egy félig összerakott szekrénysor meg zsákokkal és dobozokkal járhatatlanságig telezsúfolt szoba nézett velünk farkasszemet. Reggel vonyíthatnékom volt a látványtól, legszívesebben elmenekültem volna - de nem lehetett.
- Gyere ide, hadd öleljelek meg. Ne aggódj, megoldjuk - mosolygott kis vejkóm, akihez végül segítséget kérve menekültem, mint családunk ügyeletes megoldóemberéhez. Mert megoldóember mindig kell, és mióta András felmondta ezt a hivatalt, Gáborra szállt az összes lehetőség.
- Segíts neki, kérlek... Látod... Nem csak az ágyban töketlen... - biggyesztettem le a számat, majd ezen jót mosolyogtunk.
Estére rend volt, bár majd' összeestünk mindannyian, de fel lehetett állítani a fát.
Anyum viszont nem tudott kijönni a rosszulléttől. Robi anyukája jött, most volt először, szemre vételezte a helyzetet, és úgy tűnt, hogy elégedetten távozott.
De velem ez nem feledtette el Anyám hiányát.
12.25.
A nap nagyobb részét a sürgősségin töltöttük, Anyut kivizsgálták, de - hálistennek - semmi komoly elváltozást nem találtak. Ahogy haladt előre a nap, úgy vált egyre világosabbá számomra, hogy a savtúltengést étel, illetve a köhögési rohamokat valamiféle influenzaszerű megbetegedés okozhatja, és az egész csak azért tűnik olyan rettenetesnek, mert Anyám hozza a demens formáját, tévelyeg a téridőben, kicsit a rosszullét által is nehezítetten össze-vissza beszél, amúgy is gyenge már sajnos koránál fogva - de egyébként és szerencsére, semmi olyan gond nincs, amiből ne lehetne megfelelő ápolás mellett még felgyógyulni.
A megfelelő ápolás, igen, ezzel van a gond.
Merthogy rövidesen érkezik az új családom, akik a Szentestét lent töltötték az anyjuknál, de már 25-én délben irkáltak az apjuknak, hogy mikor megyünk már értük.
Az utolsó órában, mikor a zárójelentést vártuk, meg azt, hogy lefolyjon az infúzió, Anyám, mint egy türelmetlen kisgyerek, percenként ötször megkérdezte, az infúziós palackra mutatva:
- Nem üres az már?
- Nem.
- Nem folyt már le?
- Nem.
- Nem jól látom, nem üres már?
- Nem, Anyukám, nem üres...
A végén a kezébe adtam, hogy érezze, hogy van még súlya, remélve, hogy ha megtapasztalja, nyugton lesz.
Tévedtem.
- Folyik abból egyáltalán?
- Igen, folyik.
- De biztos hogy nincs elzárva?
- Biztos.
- De folyik abból egyáltalán valami?
...megváltás volt, mikor végre jött az ápoló és leszedte az infúziót, kihúzta a branült.
Robi végig várta velem a napot, kaját és vizet hozott - zokszó nélkül, csak a vége felé kezdett idegeskedni a gyerekek miatt.
Hazavittük tehát Anyut, még főztem neki krumplit és megetettem (nagyon nehezen eszik és nagyon keveset..), aztán nekivágtunk a szokásos vándorlásnak a világtérképen.
Nekem meg lelkiismeret-furdalásom volt, hogy inkább Anyuval kellene lennem.
Elvégre ő az édesanyám.
Megjöttek tehát a gyerekek, s hirtelen kicsi lett a ház megint, Sanci a lábunknál a matracon, a két nagy Gabika szobájában, ráadásul Robi szekrénysora, meg a nagy étkezőasztal, mind bezsúfolva abba a kicsi helyiségbe, nekem meg egy büdös vasam sincs megint, se nyugodt pihenésem, se semmi, de a gyerekszemek bizalommal ragyognak felém, és tíz másodpercenként jönnek, hogy "Gabi! Gabi! Gabi!", én meg rakom eléjük a két napi sütésfőzés eredményeit: halászlé, rántott hal, rántott hús, lazacfilé citromosan András kívánságára, töltött káposzta, mézes krémes, sajtos rúd, a báájgli az idén nem sikerült, no para, ha éhesek, megeszik, két mázsa szaloncukor, csokik, tejszínhab, szalámi.. és társasozzunk, gazdálkodjokosan, Anyám otthon egyedül fekszik az ágyában és félrebeszél, az unokái pici koránál tart, nem szabad erre gondolni, most itt vannak a gyerekek, jaj de rettenetesen idegileg megterhelő ilyenkor mosolyogni, demuszáj. És még influenzás is vagyok. Én is. Taknyom-nyálam egybe folyik. Szuper.
12.26.
Délelőtt kis főzőcske, csak mértékkel, még pihengél mindenki, kint ugatni kezd a kutya a bejárati ajtó előtt... ej de fura hangja van... jesszus, mit fog ez ennyire? Kóbor kutyafalka érkezett a portára? Kinézek, hátha kell erősítés...
Olyan 8-10 méterre tőlünk, a szomszéd portán egy megtermett vadkan áll, mélán nézi a kutyát, aki elkeseredetten acsarog.
- VADDISZNÓ! - ordítottam a meglepetéstől, ahogy a számon kifért. A röfi nagyon nem zavartatta magát, lassan megfordult és elkocogott. A kiérkező férfiak - Robi és Gábor - még látták távolodóban.
Lázas telefonálgatás kezdődött, hogyan kellene elejteni a vadat, ha már ide tévedt a szánkba, de megoldás nem kínálkozott, s közben a vadkan is elment.
Hittük mi.
Később Gábor és Andi autót szereltek (nálunk ha valaki épp nem dolgozik, akkor autót szerel, ez egy ilyen család, már beletörődtem), Robi pedig a fiúkkal ment Bundás után, aki megint dezertált, és már utol is érték, mikor észrevették, hogy a kutya sóbálvánnyá válva bámul valamit..
Robi kihívta a rendőröket, de mire azok kiértek, a vad átvetette magát egy gyér kerítésen és meglépett.
- Apa nem akarja, hogy nekem ájfonom legyen! - kiáltott fel elkeseredetten Gabika, aki teljesen fel volt spanolva, mivel Sanci az anyjáéktól telefont kapott, ő pedig egy nagy oltást, hogy a nyomortanyán is a kétszázezres telefon a menő, mert azt ki lehet hozni részletmentes kamatra havi tízezerért plusz előfizetés. Ez Pintyőnek és Anyának is remekül megy, megajándékozták egymást mindenféle csilivili telefóniával, sőt Sancit is, már mindenki telefonokkal rohangál a családban, csak szegény Gabikának nincs ilyen csodaketyeréje.
- Ki mondta neked ezt a hülyeséget, hogy Apa nem akar neked áájfóónt? De miért kellene neki két évre és legalább négyszázezer forintra eladósodnia, ha meg tudjuk oldani olcsóbban is? Te ájfóónt szeretnél, nem azt, hogy Apa tökig eladósodjon, remélem. Már rég megvettünk volna Neked is egy olyat, mint a Dzsenié, ha Dzseni nem találja ki, hogy neki ez a másik kell, és akkor azt gondoltuk, hogy vegyük meg ezt, te meg megkapod a Dzseniét, csak a törött kijelzőt megcsináltatjuk, és akkor mindkettőtöknek lesz új telefonja. Az nem volt benne a pakliban, hogy az új meg rossz lesz, értsd már meg, hogy előbb meg kell csináltatnunk/nézetnünk, utána kaphatod meg te is a másikat. Legyél már kicsit türelmesebb, az ég szerelmére. Emlékszel, mit műveltél a gatyák miatt is? Itt hisztiztél, hogy neked nincs. Végül ugye, hogy milyen sok lett? Próbálj már meg egy kicsit jobban bízni bennünk, légy szíves.
Magam is meglepődtem, milyen határozott és feddő volt a hangsúlyom, s a végén a gatyák felemlegetése meg is hozta az eredményt: Gáborkában végre felengedett a feszkó, szinte azonnal vidám is lett. Bizonyos, hogy neki is eszébe jutott a jelenet, mikor a kukából kihúzott cédulával ment az apjának árulkodni:
- És nézd meg, milyen drága volt ez a gatya! Nem lett volna szabad megvenni!
- Na, jó fej vagy, én direkt kedvezek neked, te meg beárulsz... jól van, meg vagy jegyezve - vigyorogtam akkor, és tudtam, hogy egy két hónapja tartó "nincs egy rongyom amit felvehetnék, mert szegény hátrányos helyzetű gyerek vagyok akit nem értetek meg" csörtét most, itt, ezzel a tizenegyezer-párszáz forintos divatfarmerrel végre megnyertem. Nem adták ingyen a nyereséget, de hát Istenem, az életben semmi nincs ingyen, de a legdrágább dolog a gyermeki elégedettség.
...
A Karácsony előtti hetekben döntés született arról, hogy lesz még egy - ideiglenesre bejelentett - lakóm, Dzseni, és megigényeljük a csládi pótlékot kettőjük után, hiszen Dzseni is az apja gondozásában van, ha a nagymamával lakik is, hiszen az apja fizeti az albérletet és az ellátását is.
Azt is mondtam Robinak, hogy bár a magyar jog nem ismeri a tartásdíjról való lemondást, de egyezzen meg Mónikával, hogy azt nem kér, tekintettel az otthon maradott jelentős létszámra.
A két gyerek családija meg épp elegendő lesz Dzseni eltartására a Mamának, elvégre nem várható el, hogy még etesse is, mikor alig van nyugdíja. Meg amúgy is. Mióta én vagyok, ő ezekre a gyerekekre egy kanyit se költött, csak felvette a pénzt.
Gabikával meg majdcsak megleszünk valahogy.
Azon a hétvégén, mikor ezt Robi beterjesztette, Móni úgy engedte el hozzánk - néhány hét kihagyás után - Sancit, hogy úgy nézett ki szegényem, mint egy romániai menekült: tarkóra tolt kucsmaszerű sapka, a nagy hidegben is nyitott kabát, alatta meghatározhatatlan, retkes melegítő, és egy félcipő, amiben már járni se tudott szerencsétlen, csak sántikálni.
Szemében rettegés, mintha félt volna tőlünk... Isten tudja, mit adagoltak be neki otthon, de szánalmas volt még ránézni is a nyári Új Bandikánkra.
Az előtte lévő napokban némi pénzhez jutottam, és nekiálltam kényeztetni Gabikát: ruhákat vettem neki, elmentünk a Decathlonba shoppingolni, kapott biciklis felsőket és bakancsot, közben vadul bicajozott körbe-körbe nagy lelkesedéssel. Elvittük fodrászhoz is, potom négyezerhatszázért csináltak neki olyan frizurát, amilyet szeretett volna. Élvezte a dolgot nagyon, csillogott a szeme, ahogy a fodrászt instruálta: hátul legyen felnyírt, elöl hagyjuk hosszúra, tudja a kis büdös, hogy ez nagyon jól áll neki, az a hosszú fürt kiemeli a kék szeme csillogását a szemüveg mögött, olyan kis városi értelmiségi kiskrapek kinézete lesz tőle. Ám legyen, hisz megmondta már Leslie is, hogy nagy mágus lesz ebből a fickóból - mosolyogtam a háttérben, mint egy igazi jó anyuka.
Meg is volt a dolog eredménye: a két gyereket egymás mellé állítva, Gáborka elegáns úri fiúnak látszott, szegény Sancikám meg olyan volt, mint... egy medve.
Elfacsarodott a szívem.
Mivel hétvégére gyerekeket cseréltünk, ezért Sancit is elvittem fodrászhoz, shoppingolni, lett bakancs, pulóver, és egy farmert is engedélyeztem neki, hogy hazavihet az itteniekből. Mert mégse járjon úgy iskolába, mint akinek gazdája sincs. Nem sokat költöttem rá, kicsit talán több, mint harmincezret, de számít ez Buta Liba Mónikának, mikor fogy a csáládi? Erősen kérdéses.
Mikor vasárnap este visszavittük, ez a nő, mint egy fúria, rám rontott. Hogy hogy képzelem, hogy ilyen hajat vágattam Gabikának, máskor oda ne vigyem, ezek nem tudnak frizurát csinálni... döbbenten álltam, L'Oreal mesterfodrászatban voltunk, én nem szeretek fodrászhoz járni, mert féltem a hajamat, hogy elb.sszák, de ezek ott olyan vérprofinak látszottak, hogy még én is elmeditáltam azon, hogy meglátogatom őket egyszer. És akkor jön ez a nő itt nekem ordítva mint egy hülye. Hogy Pongó, a félbátyja, levágta a haját, mert most vettek hajnyírót, és ez sokkal jobb így, mert nem is volt egyenletes (a rövid meg a hosszú között volt egy átmeneti sáv, ahol kb. 4 centis volt a haj, hogy dúsabbnak hasson a hosszú tincs, állítólag ez volt a baj. - Lóf@szt. A csáládi.)
Megnéztem a gyerek fejét, rövid tüsi haj, zselével felállítva, egyik szál rövidebb, másik hosszabb, még, hogy az előző frizkó volt egyenletlen, eldobom a hajtűimet de rögtön. Ráadásul még egy csíkot is tett bele Pongó az egyik oldalon a nullással, olyan a gyerek, mintha most szabadult volna Baracskáról - hát ez a haj lehet, hogy jól néz ki egy tizenhat éves kőműves tanoncon, de nem az én 12 éves nevelt fiamon, akinek az informatika a kedvenc tantárgya, és akkor is meg fog tanulni folyékonyan olvasni és hibátlanul helyesen írni, ha cigánygyerekek potyognak az égből hegedűvel a hónuk alatt.
- Miért nem a fodrásznak mondtad, hogy rövidebb hajat szeretnél, ha nem volt jó a hosszú? - kérdeztem hazafelé a kocsiban.
- Mert hosszút szerettem volna.
- Akkor miért engedted anyuéknak, hogy levágják?
- Mert Pongó elkapott és levágta.
- Nem tudtál tiltakozni? Megvédeni magad?
- Nem. Elkapott volna úgyis... de nem is baj, fogok egy nullás gépet, levágom kopaszra és elmegyek megdögleni.
Majdnem elsírtam magam a szavaiban rejlő fájdalom hallatán. Akkor jöttem rá, hogy ez a nő, eszement gyűlöletében a kieső jövedelem miatt, képes volt a saját fián lényegében erőszakot tenni.
Milyen némber az ilyen?
Ha nekünk esik, Robinak vagy nekem, helyre tettük volna, de megértem.
De ő a saját vérén, a gyerekén állt bosszút.
Hányni való.
Persze másnapra már védte az anyukáját, hogy Pongó volt az elkövető - ezt még hinném is, ha nem Mónika esett volna a torkomnak - és általában, mindenképpen el akarta simítani a konfliktust. Végül is, ő csak egy bántalmazott kisgyerek, aki inkább önként belebújik az áldozat szerepbe, csak, hogy megvédje az anyukáját - még nem tudja, hogy Lédi Mónikát csak egyetlen ember védheti meg a saját hülyeségétől: ő maga - de fiatal még, idővel erre is rá fog jönni. Az ember idővel olyan bölccsé lesz.
Kár, hogy csak idővel.
...
Délután be kellett mennem dolgozni, és ez több, mint fusztráló volt, tekintettel családi körülményeimre. Mindenesetre mentem, tettem a dolgomat, utána pedig - végre - rohantam Anyuhoz.
Nagyon rossz állapotban találtam. Alig akart még enni is, pár kanállal tudtam csak belediktálni. Közben egyfolytában máshol járt, leginkább a gyerekeim pici koránál, amikor ő még, mint agilis nagymama, hozta-vitte, gondozta őket teljes erőbedobással.
Elsírtam magam, ahogy hallgattam alig követhető, összefüggéstelen beszédét.
Nagyon be voltam gazolva, hogy közelebb a vég, mint gondoltam... s mégis haza kellett mennem.
Haza kellett mennem, mert ma reggel megint be kellett mennem az Ügynökségre, utolsó megmaradt munkahelyemre, melyet jelenleg nem lenne célszerű megrizikózni.
De siettem haza, utána elmentünk gyógyszerekért - mára Robi is lebetegedett - és az ájdefón szervizbe is, ahol megnézték a csodás új telefont és kiderült, hogy semmi baja, valószínűleg csak a töltő rossz. Így egy négyezer forintos töltőkábellel boldoggá tettem Dzsenit és Gabikát is, Andrásnak is adtam némi karácsonyi lóvét, teafiltert is vettem Robinak, majd, mikor már majd' szétvetett a nyugtalanság, eljöttem ide Mamához.. és legördült a szívemről a nagy kő.
Nem, nem lett jobb a demenciája. De a hangja, fizikai erőnléte sokat javult a tegnapihoz képest.
Most alszik, én meg bloggerkedek.
Világbéke.
2018. december 14., péntek
Bevételi terv
Mint gyakorló vállalkozót, napok óta gyötör a tervkészítés szükségességessége. Napok óta gyötör, még Morgónak is futottam egy kört ez ügyben, aki egy legyintéssel elintézte a dolgot:
- Minek az neked? Még a bevételi tedvedet sem tudtad tartani!
Felhorgadtam az igazságtalan állításon, és eszembe jutottak a MINKE előadáson hallottak: a könyvelésnek az a legnagyobb előnye, hogy tervezhető és folyamatos cashflow-t biztosít, melyből ha meggazdagodni nem is, de megélni mindenképp meg lehet.
Ezen gondolat mentén hirtelen elővettem az év elején összebarkácsolt bevételi tervet (a kiadásit most hagyjuk, azzal durván elúsztam új nagy családomnak "köszönhetően"..) és összevetettem a realizálással.
Bár néhány megbízó váltás volt a sztoriban, de alapvetően igen, kb. 99%-ra hoztam a tervet.
Persze, érvényes szerződésállomány birtokában ez tavaly könnyen volt tervezhető.
Jelenleg nem ilyen jó a helyzet. Fixen tervezhető bevételeim 2018-as nagyságrend felét is csak kis jóindulattal érik el, partnereimet eladták, megszűntek, utolsó, rosszkor jött próbálkozásom pedig kudarcba fulladt. (Mégsem érzem teljesen hiába valónak, de hogy hogyan és miért, az egy másik bejegyzés témája lehetne - ha odajutok).
Tehát felét sem dolgozom a korábbinak, sőt, nem is hiányzik újra az a nagy pörgés. Hátam közepére sem kívánom - ennek az okát is jó lenne tudni: burn out, fizikális okok, életforma váltás - nem tudom, de nagyon érzem.
Mindenesetre itt állok az üzleti tervezés szükségességét mélyen átérezve.. és nem jutok el odáig, hogy mindezeket kockás excelre vessem.
András előadást tartott a politikai és egyéb megalkuvásokról, én pedig végighallgattam - és ismét rá kellett döbbennem, hogy nincs már bennem.. hogy is mondták ezek az ellenszenves alakok ezen az utolsó helyen? - szóval nincs már bennem kellő alázat. Ezt kiölték belőlem az évek és a tapasztalatok - ha volt valaha is (túl sok akkor se, azt hiszem).
Ez nem azt akarja jelenteni, hogy én nem tudok nagyon együttműködő, lojális és elkötelezett lenni. Dehogyisnem, sőt. De csak akkor, ha van kivel és van miért.
Az álnok és képmutató alázatot inkább meghagynám a fiatalabbaknak, ez az igazság.
Persze lehet, hogy, a világnak ezen a szegletén, ezekben az években ez nem a legszerencsésebb hozzáállás, de hát mit tehetnék, öregszem - azt hiszem ez van a jelenség hátterében.
Mindenesetre tény, hogy ez a hiányosságom jelen bevételi terveimre nincs éppen pozitív hatással, s ez annál fájdalmasabb, mivel jelenleg ismét nagyobb a felelősség rajtam.
Ráadásul, hogy ez még konkrétabb legyen, Morgó épp tegnap dicsért meg, hogy a három női főnöke közül engem bír a legjobban. Leoltottam, hogy ne smúzoljon, úgyis csak a lóvé miatt csinálja, de alapvetően jól esett a dolog. Meg az is, hogy tanulni akar, perspektívát lát a könyvelőirodásdiban.
Vagyis őérte is felelősséggel tartozom.
Szóval álltam a bevételi terv előtt, mint szamár a hegytetőn...
De semmi nincs ok nélkül ezen a Földön.
Ma lógós napot tartottam (egyre gyakrabban van ilyen, sajnos vagy hálistennek) és Robival mászkáltunk ügyintézni. Közben be kellett jönni ide a melóhelyére is. Most csendesen ücsörgök egy széken a hűvös helyiségben, míg kint dolgozik, és irkálgatom a legújabb, marha komoly Felismerésemet, ami, mint minden Felismerés, azért olyan nagyszerű, mert voltaképp magától értetődően egyszerű..
A Felismerés meditatív wc látogatásom közepette ért utol engem, és mindössze ennyi volt:
"Bevételi tervedet nem csupán a saját tevékenységed alapján kell összeállítanod".
Éss.. igen.
Először az életben, nem E-ként kell összeállítanom azt a tervet. És nem csupán egy tevékenységre.
Na ez érdekes lesz.
- Minek az neked? Még a bevételi tedvedet sem tudtad tartani!
Felhorgadtam az igazságtalan állításon, és eszembe jutottak a MINKE előadáson hallottak: a könyvelésnek az a legnagyobb előnye, hogy tervezhető és folyamatos cashflow-t biztosít, melyből ha meggazdagodni nem is, de megélni mindenképp meg lehet.
Ezen gondolat mentén hirtelen elővettem az év elején összebarkácsolt bevételi tervet (a kiadásit most hagyjuk, azzal durván elúsztam új nagy családomnak "köszönhetően"..) és összevetettem a realizálással.
Bár néhány megbízó váltás volt a sztoriban, de alapvetően igen, kb. 99%-ra hoztam a tervet.
Persze, érvényes szerződésállomány birtokában ez tavaly könnyen volt tervezhető.
Jelenleg nem ilyen jó a helyzet. Fixen tervezhető bevételeim 2018-as nagyságrend felét is csak kis jóindulattal érik el, partnereimet eladták, megszűntek, utolsó, rosszkor jött próbálkozásom pedig kudarcba fulladt. (Mégsem érzem teljesen hiába valónak, de hogy hogyan és miért, az egy másik bejegyzés témája lehetne - ha odajutok).
Tehát felét sem dolgozom a korábbinak, sőt, nem is hiányzik újra az a nagy pörgés. Hátam közepére sem kívánom - ennek az okát is jó lenne tudni: burn out, fizikális okok, életforma váltás - nem tudom, de nagyon érzem.
Mindenesetre itt állok az üzleti tervezés szükségességét mélyen átérezve.. és nem jutok el odáig, hogy mindezeket kockás excelre vessem.
András előadást tartott a politikai és egyéb megalkuvásokról, én pedig végighallgattam - és ismét rá kellett döbbennem, hogy nincs már bennem.. hogy is mondták ezek az ellenszenves alakok ezen az utolsó helyen? - szóval nincs már bennem kellő alázat. Ezt kiölték belőlem az évek és a tapasztalatok - ha volt valaha is (túl sok akkor se, azt hiszem).
Ez nem azt akarja jelenteni, hogy én nem tudok nagyon együttműködő, lojális és elkötelezett lenni. Dehogyisnem, sőt. De csak akkor, ha van kivel és van miért.
Az álnok és képmutató alázatot inkább meghagynám a fiatalabbaknak, ez az igazság.
Persze lehet, hogy, a világnak ezen a szegletén, ezekben az években ez nem a legszerencsésebb hozzáállás, de hát mit tehetnék, öregszem - azt hiszem ez van a jelenség hátterében.
Mindenesetre tény, hogy ez a hiányosságom jelen bevételi terveimre nincs éppen pozitív hatással, s ez annál fájdalmasabb, mivel jelenleg ismét nagyobb a felelősség rajtam.
Ráadásul, hogy ez még konkrétabb legyen, Morgó épp tegnap dicsért meg, hogy a három női főnöke közül engem bír a legjobban. Leoltottam, hogy ne smúzoljon, úgyis csak a lóvé miatt csinálja, de alapvetően jól esett a dolog. Meg az is, hogy tanulni akar, perspektívát lát a könyvelőirodásdiban.
Vagyis őérte is felelősséggel tartozom.
Szóval álltam a bevételi terv előtt, mint szamár a hegytetőn...
De semmi nincs ok nélkül ezen a Földön.
Ma lógós napot tartottam (egyre gyakrabban van ilyen, sajnos vagy hálistennek) és Robival mászkáltunk ügyintézni. Közben be kellett jönni ide a melóhelyére is. Most csendesen ücsörgök egy széken a hűvös helyiségben, míg kint dolgozik, és irkálgatom a legújabb, marha komoly Felismerésemet, ami, mint minden Felismerés, azért olyan nagyszerű, mert voltaképp magától értetődően egyszerű..
A Felismerés meditatív wc látogatásom közepette ért utol engem, és mindössze ennyi volt:
"Bevételi tervedet nem csupán a saját tevékenységed alapján kell összeállítanod".
Éss.. igen.
Először az életben, nem E-ként kell összeállítanom azt a tervet. És nem csupán egy tevékenységre.
Na ez érdekes lesz.
2018. december 13., csütörtök
Búcsú... mihaszna beszéd
December 7-én reggel elmentél.
Elmentél, és már soha, senki nem fog engem a szökőkútból kilövellő víz fényképezésének rejtelmeire oktatni úgy, mint amikor Veled sétáltunk a Wekerlén, a játékra a rövid és hosszú záridővel. Azóta minden egyes gyémántként csillogó vízcseppben a Te tanításodat látom, valahányszor a lencsébe nézek.
Senkivel nem fogok tűzijátékot fényképezni az emeleti ablakból úgy, mint Veled, nem fog nekem senki órákig magyarázni a B-időről. Nem lesz több fotós séta a Várban és az áradó Dunánál; horgászat Csepelen, a Velencei-tó sem lesz már soha olyan, mint mikor együtt jártunk ott.
Soha, semmi sem lesz már ugyanolyan.
Én csak este tudtam meg, hívott a sógornőd, s ellentmondva a szokásnak (halottról jót, vagy semmit) szidott nekem téged. Hogy ilyen undok voltál mindenkivel, aki ápolni, gondozni próbált Téged. Hogy sértegetted őket. Hogy senkit nem engedtél a lelkedhez, a lányaidat sem.
Megtudhattam, amit úgyis tudtam, bár senki sem mondta, hogy az utóbbi néhány hónapban sokat voltál már kórházban. Hogy nem olvasol már, hogy lélekben nem vagy velem - azt éreztem, nem lehetett nem érezni; s az utolsó héten egyre többször jutott eszembe a Démon is. Váratlanul, lesből támadva, ismét rám-rám jött a halálfélelem, amitől a lábaim kővé dermedtek mindig, mintha nem az én testem részei lennének. Nem akartam tudni az okát, de mégis sejtettem, hogy itt van újra a Bestia, szabadon garázdálkodik, nincs, aki megállítsa - és én önmagamat féltettem önző módon, kizártam a tudatomból, hogy Veled lehet a baj, Érted jött, lesben áll és elvisz. A CT-re gondoltam, hogy ideje megismételni, meg a hirtelen támadt gyöngülésemre, a rövid idő alatt sokat romlott fogaimra, és gondolatban ismét színes üveggyöngyöket szórtam az útjába, sok-sok üveggyöngyöt, hogy fel kelljen szednie és addig egérutat nyerjek.
Aztán eszembe jutott a fájdalom. Az a pokoli fájdalom, emlékszem, melletted feküdtem, és átjárta a testemet, hogy alig bírtam mozdulni, és hiába küldtem Rád a szeretetem védő burkát, éreztem, hogy ehhez kevés vagyok... akkor kezdtünk el meteditatív videókat hallgatni, és egy picivel elviselhetőbb lett, rimánkodtam a Forrásnak, hogy adjon elég erőt.. és nagy nehezen meghallgattatott a kérésem, tudtunk pár órát aludni.
És nem értettem az okát a gondolataimnak.
Az utolsó néhány napban fájt minden porcikám. Alig bírtam az ágyból reggelenként kikelni, egész nap a fájdalmakkal küzdöttem, a kocsiból kiszállásnál pedig pontosan úgy jajgattam, azzal a hangsúllyal, amivel Te szoktál.
És még mindig csak arra gondoltam: engem akar elvinni.
Aztán jött a telefon, és bennem valami hatalmas tilalomfa magasodott fel: nem szabad éreznem semmit, ez az ember képes lett volna (képes volt?) kiadni a legintimebb együttléteinkről készült fotókat az ellenségemnek. Ez az ember nem úriember.
Eszembe jutott, ahogy szidalmaztál fél órán át a telefonba, a Faktornál a végjáték kellős közepén voltunk, idegileg teljesen ki voltam már készülve, a téma, mint mindig, megint az volt, hogy én milyen rossz anya vagyok, meg milyen rossz ember, és mindent milyen rosszul csinálok, és csak mondtad, mondtad, Művésznő ült velem szemben és annyit kérdezett:
- Kell ez Neked?
Elmeditáltam egy ideig, és csendesen sóhajtva válaszoltam:
- Nem. - és tudtam, hogy már senki nincs, aki megvédene Téged, ha én nem leszek Neked.
Így lett hát vége, és Te azt hitted, hogy most is büntetlenül bánthattál, hogy ez is csak a szokásos befordulásom és majd megbékélek, de helyette közbejött István, és még ő is azt mondta, akármilyen is (ezt most hagyjuk is, nem e bejegyzés témája), hogy tőle barátkozhatok Veled nyugodtan, látja, hogy rendes ember vagy, meg különben is.
Másnap (érted? másnap!) kaptam tőled azt a gyalázkodó levelet, és minden elromlott.
Mert a dolgok elrontásához nagyon értettél.
Aztán letettem a telefont, Claydermant hallgattam, hallgattam, hallgattam, a Love Story-t, amiről sokáig azt hittem, hogy kettőnkről szól, pedig egy frászt, kettőtökről szólt... És végre megértettem, hogy Ti már együtt vagytok, és hogy - talán - ez így nektek jó.
És akkor elsírtam magam végre.
Mint most, mikor eszembe jutottak a vízcseppek a szökőkútban.
Nagyon, nagyon szerettelek.
Kérlek, vigyázz rám odaátról. Ennyit még megtehetsz.. talán.
Ne hagyd, hogy bántson.
https://www.youtube.com/watch?v=ITswHbJPHhQ
Elmentél, és már soha, senki nem fog engem a szökőkútból kilövellő víz fényképezésének rejtelmeire oktatni úgy, mint amikor Veled sétáltunk a Wekerlén, a játékra a rövid és hosszú záridővel. Azóta minden egyes gyémántként csillogó vízcseppben a Te tanításodat látom, valahányszor a lencsébe nézek.
Senkivel nem fogok tűzijátékot fényképezni az emeleti ablakból úgy, mint Veled, nem fog nekem senki órákig magyarázni a B-időről. Nem lesz több fotós séta a Várban és az áradó Dunánál; horgászat Csepelen, a Velencei-tó sem lesz már soha olyan, mint mikor együtt jártunk ott.
Soha, semmi sem lesz már ugyanolyan.
Én csak este tudtam meg, hívott a sógornőd, s ellentmondva a szokásnak (halottról jót, vagy semmit) szidott nekem téged. Hogy ilyen undok voltál mindenkivel, aki ápolni, gondozni próbált Téged. Hogy sértegetted őket. Hogy senkit nem engedtél a lelkedhez, a lányaidat sem.
Megtudhattam, amit úgyis tudtam, bár senki sem mondta, hogy az utóbbi néhány hónapban sokat voltál már kórházban. Hogy nem olvasol már, hogy lélekben nem vagy velem - azt éreztem, nem lehetett nem érezni; s az utolsó héten egyre többször jutott eszembe a Démon is. Váratlanul, lesből támadva, ismét rám-rám jött a halálfélelem, amitől a lábaim kővé dermedtek mindig, mintha nem az én testem részei lennének. Nem akartam tudni az okát, de mégis sejtettem, hogy itt van újra a Bestia, szabadon garázdálkodik, nincs, aki megállítsa - és én önmagamat féltettem önző módon, kizártam a tudatomból, hogy Veled lehet a baj, Érted jött, lesben áll és elvisz. A CT-re gondoltam, hogy ideje megismételni, meg a hirtelen támadt gyöngülésemre, a rövid idő alatt sokat romlott fogaimra, és gondolatban ismét színes üveggyöngyöket szórtam az útjába, sok-sok üveggyöngyöt, hogy fel kelljen szednie és addig egérutat nyerjek.
Aztán eszembe jutott a fájdalom. Az a pokoli fájdalom, emlékszem, melletted feküdtem, és átjárta a testemet, hogy alig bírtam mozdulni, és hiába küldtem Rád a szeretetem védő burkát, éreztem, hogy ehhez kevés vagyok... akkor kezdtünk el meteditatív videókat hallgatni, és egy picivel elviselhetőbb lett, rimánkodtam a Forrásnak, hogy adjon elég erőt.. és nagy nehezen meghallgattatott a kérésem, tudtunk pár órát aludni.
És nem értettem az okát a gondolataimnak.
Az utolsó néhány napban fájt minden porcikám. Alig bírtam az ágyból reggelenként kikelni, egész nap a fájdalmakkal küzdöttem, a kocsiból kiszállásnál pedig pontosan úgy jajgattam, azzal a hangsúllyal, amivel Te szoktál.
És még mindig csak arra gondoltam: engem akar elvinni.
Aztán jött a telefon, és bennem valami hatalmas tilalomfa magasodott fel: nem szabad éreznem semmit, ez az ember képes lett volna (képes volt?) kiadni a legintimebb együttléteinkről készült fotókat az ellenségemnek. Ez az ember nem úriember.
Eszembe jutott, ahogy szidalmaztál fél órán át a telefonba, a Faktornál a végjáték kellős közepén voltunk, idegileg teljesen ki voltam már készülve, a téma, mint mindig, megint az volt, hogy én milyen rossz anya vagyok, meg milyen rossz ember, és mindent milyen rosszul csinálok, és csak mondtad, mondtad, Művésznő ült velem szemben és annyit kérdezett:
- Kell ez Neked?
Elmeditáltam egy ideig, és csendesen sóhajtva válaszoltam:
- Nem. - és tudtam, hogy már senki nincs, aki megvédene Téged, ha én nem leszek Neked.
Így lett hát vége, és Te azt hitted, hogy most is büntetlenül bánthattál, hogy ez is csak a szokásos befordulásom és majd megbékélek, de helyette közbejött István, és még ő is azt mondta, akármilyen is (ezt most hagyjuk is, nem e bejegyzés témája), hogy tőle barátkozhatok Veled nyugodtan, látja, hogy rendes ember vagy, meg különben is.
Másnap (érted? másnap!) kaptam tőled azt a gyalázkodó levelet, és minden elromlott.
Mert a dolgok elrontásához nagyon értettél.
Aztán letettem a telefont, Claydermant hallgattam, hallgattam, hallgattam, a Love Story-t, amiről sokáig azt hittem, hogy kettőnkről szól, pedig egy frászt, kettőtökről szólt... És végre megértettem, hogy Ti már együtt vagytok, és hogy - talán - ez így nektek jó.
És akkor elsírtam magam végre.
Mint most, mikor eszembe jutottak a vízcseppek a szökőkútban.
Nagyon, nagyon szerettelek.
Kérlek, vigyázz rám odaátról. Ennyit még megtehetsz.. talán.
Ne hagyd, hogy bántson.
https://www.youtube.com/watch?v=ITswHbJPHhQ
2018. november 24., szombat
2018. november 23., péntek
Hátrányban
- Tudod, Gáborkám, úgy tudom, hogy a dackorszak valamikor három éves kor körül van. Elég későn érő típus vagy a jelek szerint, hogy nálad csak most jelentkezik.
Összeszorított szájjal, dacosan nézett ki a kocsi ablakán a novemberi szürkeségbe.
- Nem akarod megenni a tízórait, nem akarsz kabátot venni, nem akarsz iskolába menni, nem akarsz tanárhoz menni: mindent elutasítasz, amit mi szeretnénk. Meg kell kérdezzem: miért haragszol ránk? Mert nagyon úgy fest, hogy haragszol.
- Mert nem akarjátok figyelembe venni, hogy én hátrányból indulok!!
- Már miből gondolod ezt? Pontosan tudom, hogy hátrányból indulsz. Én nem akarom bántani anyukádat, ki-ki maga dönti el, hogy milyen életet szeretne... de mi tagadás, nagyon kiszúrt veletek, idősebbekkel. Láttam, hogy hátrányból indulsz. Azt is, hogy jóra való emberke vagy. Pontosan azért írattalak fejlesztő pedagógushoz, és azért igyekszünk a lehetőségeinkhez képest mindent megadni neked, hogy ledolgozhasd a hátrányaidat. De azt tudnod kell, hogy mint a sportban, az életben is azt jelenti a hátrányból indulás, hogy jobban kell akarnod. Neked. Helyetted nem akarhat senki, ezt sose felejtsd el.
Konok hallgatás.
- De hidd el, hogy az én dolgom sem egyszerű. Nézz körül, kérlek, a családodban. Apunak nem volt jogosítványa. Aztán nem volt autója, hogy dolgozni járhasson. Nem volt jó munkahelye, mert a kórházban nem keresett meg annyit, amennyi a megélhetésetek költsége. Mamának nincs lakása - nagy kereszt rajtunk az az albérlet fizetés, elhiheted. De másrészről, Dzseninek is kell valahol lenni, ahol nyugalma van - így találtuk ki, hogy Dzseni legyen Mamával, ők mindig is jól megvoltak, és legalább Dzseni is tud többet pihenni, közelebb van az iskola, nem kell vonatoznia. Rengeteg, rengeteg hátrányt kell lefaragnunk, annyit, hogy már lassan én kerülök hátrányba ettől a sok segítéstől. Már nagyon érzem, elhiheted. - fejeztem be aggódó hangnemben a monológot.
Az iskolánál kicsit kelletlenül, de azért kezet adott, én pedig elporoszkáltam, legújabb hátrányaimon tűnődve.
...
- Nyombélfekély - mondta a háziorvosom néhány tapogatódzó mozdulat után, és nekem eszem ágában sem volt megfellebbezni az ítéletet. Ismerem, mekkora diagnoszta, egy ránézésből megmondja az ember fizikai állapotát és aktuális betegségeit. Ritka kincs ő a mi családunkra nézve, és mikor Andi lányom érdeklődött, hogy miért nem keresek háziorvost közelebb, csak néztem rá, mintha ufót látnék.
Most sincs semmi okom arra, hogy kételkedjek: a vizsgált terület nyomásérzékeny, fel vagyok fújódva, hányingeres-ájulós-elkeseredett periódusok váltogatják egymást reggel óta, teljesen munkaképtelen vagyok, már az a csökkentett mérték sem megy, ami az utóbbi napok jellemzője volt. A legmegdöbbentőbb az volt, mikor feladva a harcot a munkahelyemen kocsiba ültem, hogy hazamenjek, ám valahogy beájultam az autóban és arra riadtam, hogy lehajtottam az útpadkáról. A közlekedési tájékoztató tábla úgy öt-hat méterrel volt előttem, és én visszarántottam a kormányt. Eszembe jutott Csaba oktatása az útpadka eltérő anyagszerkezetének gumikra gyarkorolt hatásáról, mikor átkacsáztam a szembe jövő sávba - nagy nehezen stabilizáltam az autót, és hálát adtam a Teremtőnek, hogy nem volt az úton rajtam kívül senki.
Akkor hazamentem és kómás mély álmomba merültem, remélve, hogy estére elmúlik - de nem múlt el, ugyanaz a hányinger-fejfájás kombó maradt és este Robi elvitt a doktornőhöz, ahol a fenti diagnózist hallhattam.
Aztán eljött a ma reggel, és már a gyerek iskolába készítésénél éreztem, hogy ma se fog menni, hogy én dolgozzak. Elvittem iskolába, és hazajöttem, tovább alukálni, megpróbálni feldolgozni azt a sok mindent, ami az utóbbi időben történt velem, és amik miatt megint, ismét, újra halmozottan hátrányokkal teli lett az életem.
...
Azt hiszem, a talaj akkor csúszott ki végképp a lábam alól, mikor felmondták az albérletet. A következő hetek a kétségbeesés hetei voltak: az ember mindig jobbat várna, összeszorított foggal. erő felett küszködve várja - de csak rosszabb jön el.
A Daewoo is nagyon megszívatott, nincs erre jobb szó, megszívatott, november közepéig kellett hurcolnom Robit - nincs az a munkahely, ahol ennyi késést tolerálnának - új munkahely meg pláne nincs, és én sem vagyok jelenleg eléggé toleráns és lojális és nyelőképes, lévén visszaeső fekélybeteg, bár ezt akkor még nem tudtam (de erről az egészről később).
Végül utolsó pénzeimből sikerült lefoglalni a mamának a Havannán egy lakást, a bérleti díja a korábbinak majd' kétszerese lesz, de legalább van hol lakniuk Robi csajainak, nehogy valaha valami is könnyű legyen a Zéletben.
Most hétvégén kellene a Nagy Költözésnek lezajlania, de semmi részem nem vágyik arra, hogy segítsek, azt hiszem, hogy leginkább csak heverészni szeretnék és minél többet aludni, hogy addig se gondolkozzak. El is zavarom őt holnap egyedül, szerelgessen, meg küzdjön a népével, nekem a háton fekvésnél legfeljebb egy jobb programom van: ha néha oldalra fordulok.
...
Jött Érettségizett Bandika is öltönyben, lassan atyai méretű pocakjával, megtekintette rosszulléttől félholt anyját, és fejére olvasta minden, idén elkövetett hibáját, melyek ide vezettek az anyagi-fizikai csődállapothoz. Anyuci csak hallgatott, bólogatott, és azon a háromszázezren tűnődött, ami tartozást kis fiacskája felhalmozott a taxihoz jutás érdekében és amely, bár Bandika dolgozik, de nem csökken, sőt.
- Nem tudom már megmenteni, nem vagyok abban a helyzetben - jött a szomorú gondolat. (De miért is kéne, ennyi idősen már valahogy elboldogultam, ha nem is könnyen. Ahh.)
Kifejtette azt is, hogy mennyivel jobb albérletben lakni, mert ott nem romlik el a mosógép, vagy ha igen, az a főbérlő dolga - és én próbáltam elmondai neki, hogy az albérlettel az a baj, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer ne tudd kifizetni, mert mondjuk lebetegedtél, (nem kell hozzá nagy dolog, egy ilyen fekély elegendő) és máris a hajléktalanok között találod magad. Felrémlett bennem Roberto kis családja a havannai nagy ködös novemberi éjszakában zsákokkal meg dobozokkal - ó, mi szép is albérletben lakni...
A beszélgetésünk vége az volt, hogy nagy kegyesen megengedte, hogy most kicsit lazítsak (nem hiszem, hogy az Élet sok lazítást engedne, sőt..), mielőtt megint megváltom a világot, tokkal és vonóval, sarkainál fogva, amit természetszerűleg egyedül és rövid úton kell majd megtennem, ugyan hogyan máshogy, mindig ez volt a minimum követelmény velem szemben.
...
A miértek a legérdekesebbek minden ilyen eseménysorban. Itt, az én önleharcolásom történetében is.
Párkapcsolati kérdéseken túl nem látó barátnőim meggyőződéssel állították, hogy én "áldozat típus" vagyok, azért csinálom, hogy erőmön felül magamra húzom mások sorsfeladatát és beledöglök a megvalóstásába.
Első perctől nem tudtam azonosulni ezzel a megállapítással, nem vagyok én egy olyan nyünyőke - ha valaha voltam is, régesrég kinőttem belőle. Viszont jó a kérdés, hogy akkor miért is csinálom, amit csinálok, ha még örömöm sincs benne?
...
A miértre a választ Robi barátjának a felesége adta meg, tőle pedig igazán nem vártam ilyesmit, iskolázatlan, műveletlen, egyszerű lélek, ha jó szándékú is. Viszont családanya.
Mikor elővezettem neki, hogy Robival gyakorlatilag nincs szexuális életünk, hogy kedves hozzám és gyengéd, de nem kíván, és már én se őt, részben a visszautasítások, részben az egyéb gondok miatt, akkor elmondta, hogy szerinte is van egyfajta "lehúzási" szándék Robiék részéről ebben a kapcsolatban - mert az ostoba mama, Robi anyja, másról sem áradozott neki, mint arról, hogy én a gyerekeknek mit vettem, meg hová vittem őket.
Anyósomról tudjuk, hogy anyagi ügyekben nem százas, egyébként sem az a lényeg, hogy ő mit gondol - de a sztori elgondolkodtató. Lenne, ha nem jártam volna körül már ezerszer.
De megtettem. Megtettem, és arra jutottam: teljesen mindegy, hogy lehúzás vagy nem, itt olyan kötelességről van szó, ami felsőbbrendű cél - mint ilyen, szentesíti az eszközöket. Robi apa, és gondoskodnia kell a gyerekeiről, különös tekintettel a korlátos anyai gondoskodásra, ami nekik jut.
Ha kicsit szeretem (öcsém, facsiga..) akkor segítek neki ebben és megértem a szempontjait.
Ezt teszem.
A motivációm?
Nem, nem az áldozat habitus, sokkal inkább az örökös, elnyomott, már csontjaimba ivódott lelkiismeret-furdalás.
Nekem örökre kísértő és el nem múló lelkiismeret-furdalásom van, hogy rossz anya voltam.
Nem, nem a két kicsimnek voltam rossz anyja, pedig ők csak érettségiztek (egyelőre).
Hanem annak a nagynak, akinek 140 az IQ-ja. Aki külföldön jár master képzésre.
Aki szóba se áll velem.
The Princess - Tigran Petrosyan & Arambic - Monahos
Összeszorított szájjal, dacosan nézett ki a kocsi ablakán a novemberi szürkeségbe.
- Nem akarod megenni a tízórait, nem akarsz kabátot venni, nem akarsz iskolába menni, nem akarsz tanárhoz menni: mindent elutasítasz, amit mi szeretnénk. Meg kell kérdezzem: miért haragszol ránk? Mert nagyon úgy fest, hogy haragszol.
- Mert nem akarjátok figyelembe venni, hogy én hátrányból indulok!!
- Már miből gondolod ezt? Pontosan tudom, hogy hátrányból indulsz. Én nem akarom bántani anyukádat, ki-ki maga dönti el, hogy milyen életet szeretne... de mi tagadás, nagyon kiszúrt veletek, idősebbekkel. Láttam, hogy hátrányból indulsz. Azt is, hogy jóra való emberke vagy. Pontosan azért írattalak fejlesztő pedagógushoz, és azért igyekszünk a lehetőségeinkhez képest mindent megadni neked, hogy ledolgozhasd a hátrányaidat. De azt tudnod kell, hogy mint a sportban, az életben is azt jelenti a hátrányból indulás, hogy jobban kell akarnod. Neked. Helyetted nem akarhat senki, ezt sose felejtsd el.
Konok hallgatás.
- De hidd el, hogy az én dolgom sem egyszerű. Nézz körül, kérlek, a családodban. Apunak nem volt jogosítványa. Aztán nem volt autója, hogy dolgozni járhasson. Nem volt jó munkahelye, mert a kórházban nem keresett meg annyit, amennyi a megélhetésetek költsége. Mamának nincs lakása - nagy kereszt rajtunk az az albérlet fizetés, elhiheted. De másrészről, Dzseninek is kell valahol lenni, ahol nyugalma van - így találtuk ki, hogy Dzseni legyen Mamával, ők mindig is jól megvoltak, és legalább Dzseni is tud többet pihenni, közelebb van az iskola, nem kell vonatoznia. Rengeteg, rengeteg hátrányt kell lefaragnunk, annyit, hogy már lassan én kerülök hátrányba ettől a sok segítéstől. Már nagyon érzem, elhiheted. - fejeztem be aggódó hangnemben a monológot.
Az iskolánál kicsit kelletlenül, de azért kezet adott, én pedig elporoszkáltam, legújabb hátrányaimon tűnődve.
...
- Nyombélfekély - mondta a háziorvosom néhány tapogatódzó mozdulat után, és nekem eszem ágában sem volt megfellebbezni az ítéletet. Ismerem, mekkora diagnoszta, egy ránézésből megmondja az ember fizikai állapotát és aktuális betegségeit. Ritka kincs ő a mi családunkra nézve, és mikor Andi lányom érdeklődött, hogy miért nem keresek háziorvost közelebb, csak néztem rá, mintha ufót látnék.
Most sincs semmi okom arra, hogy kételkedjek: a vizsgált terület nyomásérzékeny, fel vagyok fújódva, hányingeres-ájulós-elkeseredett periódusok váltogatják egymást reggel óta, teljesen munkaképtelen vagyok, már az a csökkentett mérték sem megy, ami az utóbbi napok jellemzője volt. A legmegdöbbentőbb az volt, mikor feladva a harcot a munkahelyemen kocsiba ültem, hogy hazamenjek, ám valahogy beájultam az autóban és arra riadtam, hogy lehajtottam az útpadkáról. A közlekedési tájékoztató tábla úgy öt-hat méterrel volt előttem, és én visszarántottam a kormányt. Eszembe jutott Csaba oktatása az útpadka eltérő anyagszerkezetének gumikra gyarkorolt hatásáról, mikor átkacsáztam a szembe jövő sávba - nagy nehezen stabilizáltam az autót, és hálát adtam a Teremtőnek, hogy nem volt az úton rajtam kívül senki.
Akkor hazamentem és kómás mély álmomba merültem, remélve, hogy estére elmúlik - de nem múlt el, ugyanaz a hányinger-fejfájás kombó maradt és este Robi elvitt a doktornőhöz, ahol a fenti diagnózist hallhattam.
Aztán eljött a ma reggel, és már a gyerek iskolába készítésénél éreztem, hogy ma se fog menni, hogy én dolgozzak. Elvittem iskolába, és hazajöttem, tovább alukálni, megpróbálni feldolgozni azt a sok mindent, ami az utóbbi időben történt velem, és amik miatt megint, ismét, újra halmozottan hátrányokkal teli lett az életem.
...
Azt hiszem, a talaj akkor csúszott ki végképp a lábam alól, mikor felmondták az albérletet. A következő hetek a kétségbeesés hetei voltak: az ember mindig jobbat várna, összeszorított foggal. erő felett küszködve várja - de csak rosszabb jön el.
A Daewoo is nagyon megszívatott, nincs erre jobb szó, megszívatott, november közepéig kellett hurcolnom Robit - nincs az a munkahely, ahol ennyi késést tolerálnának - új munkahely meg pláne nincs, és én sem vagyok jelenleg eléggé toleráns és lojális és nyelőképes, lévén visszaeső fekélybeteg, bár ezt akkor még nem tudtam (de erről az egészről később).
Végül utolsó pénzeimből sikerült lefoglalni a mamának a Havannán egy lakást, a bérleti díja a korábbinak majd' kétszerese lesz, de legalább van hol lakniuk Robi csajainak, nehogy valaha valami is könnyű legyen a Zéletben.
Most hétvégén kellene a Nagy Költözésnek lezajlania, de semmi részem nem vágyik arra, hogy segítsek, azt hiszem, hogy leginkább csak heverészni szeretnék és minél többet aludni, hogy addig se gondolkozzak. El is zavarom őt holnap egyedül, szerelgessen, meg küzdjön a népével, nekem a háton fekvésnél legfeljebb egy jobb programom van: ha néha oldalra fordulok.
...
Jött Érettségizett Bandika is öltönyben, lassan atyai méretű pocakjával, megtekintette rosszulléttől félholt anyját, és fejére olvasta minden, idén elkövetett hibáját, melyek ide vezettek az anyagi-fizikai csődállapothoz. Anyuci csak hallgatott, bólogatott, és azon a háromszázezren tűnődött, ami tartozást kis fiacskája felhalmozott a taxihoz jutás érdekében és amely, bár Bandika dolgozik, de nem csökken, sőt.
- Nem tudom már megmenteni, nem vagyok abban a helyzetben - jött a szomorú gondolat. (De miért is kéne, ennyi idősen már valahogy elboldogultam, ha nem is könnyen. Ahh.)
Kifejtette azt is, hogy mennyivel jobb albérletben lakni, mert ott nem romlik el a mosógép, vagy ha igen, az a főbérlő dolga - és én próbáltam elmondai neki, hogy az albérlettel az a baj, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer ne tudd kifizetni, mert mondjuk lebetegedtél, (nem kell hozzá nagy dolog, egy ilyen fekély elegendő) és máris a hajléktalanok között találod magad. Felrémlett bennem Roberto kis családja a havannai nagy ködös novemberi éjszakában zsákokkal meg dobozokkal - ó, mi szép is albérletben lakni...
A beszélgetésünk vége az volt, hogy nagy kegyesen megengedte, hogy most kicsit lazítsak (nem hiszem, hogy az Élet sok lazítást engedne, sőt..), mielőtt megint megváltom a világot, tokkal és vonóval, sarkainál fogva, amit természetszerűleg egyedül és rövid úton kell majd megtennem, ugyan hogyan máshogy, mindig ez volt a minimum követelmény velem szemben.
...
A miértek a legérdekesebbek minden ilyen eseménysorban. Itt, az én önleharcolásom történetében is.
Párkapcsolati kérdéseken túl nem látó barátnőim meggyőződéssel állították, hogy én "áldozat típus" vagyok, azért csinálom, hogy erőmön felül magamra húzom mások sorsfeladatát és beledöglök a megvalóstásába.
Első perctől nem tudtam azonosulni ezzel a megállapítással, nem vagyok én egy olyan nyünyőke - ha valaha voltam is, régesrég kinőttem belőle. Viszont jó a kérdés, hogy akkor miért is csinálom, amit csinálok, ha még örömöm sincs benne?
...
A miértre a választ Robi barátjának a felesége adta meg, tőle pedig igazán nem vártam ilyesmit, iskolázatlan, műveletlen, egyszerű lélek, ha jó szándékú is. Viszont családanya.
Mikor elővezettem neki, hogy Robival gyakorlatilag nincs szexuális életünk, hogy kedves hozzám és gyengéd, de nem kíván, és már én se őt, részben a visszautasítások, részben az egyéb gondok miatt, akkor elmondta, hogy szerinte is van egyfajta "lehúzási" szándék Robiék részéről ebben a kapcsolatban - mert az ostoba mama, Robi anyja, másról sem áradozott neki, mint arról, hogy én a gyerekeknek mit vettem, meg hová vittem őket.
Anyósomról tudjuk, hogy anyagi ügyekben nem százas, egyébként sem az a lényeg, hogy ő mit gondol - de a sztori elgondolkodtató. Lenne, ha nem jártam volna körül már ezerszer.
De megtettem. Megtettem, és arra jutottam: teljesen mindegy, hogy lehúzás vagy nem, itt olyan kötelességről van szó, ami felsőbbrendű cél - mint ilyen, szentesíti az eszközöket. Robi apa, és gondoskodnia kell a gyerekeiről, különös tekintettel a korlátos anyai gondoskodásra, ami nekik jut.
Ha kicsit szeretem (öcsém, facsiga..) akkor segítek neki ebben és megértem a szempontjait.
Ezt teszem.
A motivációm?
Nem, nem az áldozat habitus, sokkal inkább az örökös, elnyomott, már csontjaimba ivódott lelkiismeret-furdalás.
Nekem örökre kísértő és el nem múló lelkiismeret-furdalásom van, hogy rossz anya voltam.
Nem, nem a két kicsimnek voltam rossz anyja, pedig ők csak érettségiztek (egyelőre).
Hanem annak a nagynak, akinek 140 az IQ-ja. Aki külföldön jár master képzésre.
Aki szóba se áll velem.
The Princess - Tigran Petrosyan & Arambic - Monahos
2018. november 20., kedd
Szolgálati közlemény
Ez úton értesítem minden kedves és kedvetlen olvasómat, hogy a - jóval korábban taglalt - utódkibocsátási statisztikám a tegnapi napon jelentősen emelkedett, immáron az érettségizett emberfő kibocsátásban is meghaladtam az ott idealizált szintet, amennyiben András fiam hosszas küszködés után végre abszolválta a szóbeli német érettségit kettes szinten és így az utolsó osztályzat is belekerült az éreccségi bizonyítványába. Mellékesen közben önerőből elvégzett egy csodálatos taxisképző tanfolyamot is, sőt, azt mondta, hogy így, hogy már nem kötelező, megtetszett neki a tanulás és eztán mindig fog valamit tanulni.
Kis lépés ez az emberiségnek, de hosszú lépést nekem!
(....mert megérdemlem...)
Aki szerint meg rossz anya vagyok, annak az alábbi rigmust küldeném megfontolásra:
"Aki engem b@szogat,
Kapja be a f@szomat".
Kb.
Kis lépés ez az emberiségnek, de hosszú lépést nekem!
(....mert megérdemlem...)
Aki szerint meg rossz anya vagyok, annak az alábbi rigmust küldeném megfontolásra:
"Aki engem b@szogat,
Kapja be a f@szomat".
Kb.
2018. november 2., péntek
Változásaink II.
A horvátországi tíz nap átszellőztette az agyamat és kizökkentett a hétköznapok rögvalóságából. Nyilvánvalóvá tette számomra, hogy bár legkevésbé sem szerelem amit érzek, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis fontos ez a kapcsolat nekem Róbert Gidával.
A fizikai-lelki megpróbáltatások érdekesen hatottak a szervezetemre: konkrétan teljesen kimaradt egy menstruációm, s én már nem tudtam mire vélni a dolgot, sőt, kezdtem elhinni magamról, hogy állapotos vagyok - hisz ilyen talán még sosem fordult elő velem "csak úgy".
- Nagyon nagy szeretettel vártál, biztosan az ennek az oka - foglaltam össze gyanúmat Róbert Gidának, aki szegény megrendülten állt, és halkan, bólintva, csak annyit mondott:
- Igen, hiszen még eléd is mentem.
Nagyon szerettem őt akkor ezért a megilletődésért, azért a rekedtes, mély és selymes hangszínért, mely egyébként nem is sajátja. Éreztem benne az elfogadást, bárhogyan is lesz - s ez biztonságérzetet közvetített valami meghatározhatatlan dimenzióból.
Másnapra azért inába szállt a bátorság, s megkérdezte: nem ciki-e ez. Már hogy az én koromban. Meg mit szólnának a Zemberek.
Ezt nem kellett volna, tényleg nem, s én meg is nehezteltem rá, - mert ha valami, akkor más emberek véleménye tényleg a legkevésbé sem számít egy ilyen horderejű kérdésben.
Megint megalázott ostoba vénasszonynak éreztem magam ettől az egyetlen kérdésétől - s sírva kértem ki magamnak a megnyilatkozást.
Bocsánatot kért, de a tüske ismét bennem maradt, s csak napokkal később jutottam el oda, hogy reálisan mérlegre tegyem az első és a második megnyilvánulást. Annyival zártam le a témát, hogy szerencséjére úgy hiszem, hogy mindig az első reakció az igazi, a második a túlgondolás szüleménye lehetett - ami ugyan nem jó, de bocsánatosabb, mintha ez lett volna az alapvető hozzáállása.
A Teremtő végül úgy akarta, hogy okafogyottá váljon felbuzdulásom, pedig titokban már a névadásnál tartottam.. a csalódás fokán magam is meglepődtem, még csendesen sírdogáltam is napokig - majd az egészet valamiféle klimaxos tünetnek betudva, további depresszióba estem az idő múlása fölött, fel- felidézve kedvesem ezt erősítő beszólását.
Az élet azonban ment tovább, és az elmúlt két hónapban az is bebizonyosodott, hogy még csak klimaxról sincs szó. Fáradtság, éghajlatváltozás, stressz okozhatta a szokatlan jelenséget - bármi is volt, elmúlt, minden megy tovább, még akkor is, ha egyre fáradtabb, öregebb, megtörtebb nő néz vissza rám a tükörből.
Az élet tehát ismét folytatódott a maga kerékvágásában, annak ellenére is, hogy a távolság, ami hazaérkezésemkor leomlani látszott, ismét felépült lélek és lélek között - s bár nem haragszom, de mélyen, legbelül, tudom, hogy ez már így is marad, jobb nekem az önvédelmi távolságot betartani ebben a kapcsolatban - s nem csupán érzelmek terén, de a fizikai sík bizonyos vetületeiben is.
Ezzel kapcsolatosan csodálkozva konstatáltam azt a tényt, hogy Robi megjegyzése után kissé nehezebbé vált szeretnem a gyerekeit - nyilván megvan ennek is a lélektani háttere, még akkor is, ha ők nyilvánvalóan nem tehetnek a szüleik, így az apjuk hülyeségeiről sem.
Mindenesetre azóta többet hallgatunk, mint beszélgetünk. Egyszer azt mondta az én drágaságom: sokszor jobb nem kimondani amit gondolunk, ne bántsunk fölöslegesen másokat.
Hát mi mostanában sokat hallgatunk. Már én is nagyon csendben vagyok.
De vannak gondjaink vastagon ezek felett is. Az ősz újabb próbatételeket hozott számunkra. Bár végre megvan a jogosítványa, és húszezer forintért vettünk egy csodálatos autót is (csoda, hogy megy Daewoo Nexia) de azóta sem sikerült leműszakiztatnunk, a szerelése nehézkes volt, hol idő, hol pénz hiányzott hozzá - ki kellett műteni belőle a nagyon dizájnos de teljesen szabálytalanul beszerelt sportkormányt, meg egyéb gondok is voltak vele. Most már csak el kell vinni vizsgáztatni, ez talán jövő héten meg is lesz - de mára olyan szintű fáradtság és stressz halmozódott fel bennem, hogy az idegvégződések a hátamban, csípőmben és mindenhol a bőröm alatt szúrva fájnak. Ezen a hosszú hétvégén létszükséglet lesz számomra a rekreáció.
Lelakódásomhoz nem kissé járult hozzá a tény, hogy Roberót végre eladtam gépkezelni Felsőpakonyba - és rögtön a második hónapban nem kapta meg időben a járandóságát, pont, mikor teljesen kivéreztünk a jogsiszerzés projekt meg az iskolakezdés kapcsán. Ott vádolni kezdtem magam, hogy én beszéltem rá a vállalkozói lét ingoványos talaján való lépkedésre, én leszek a felelős, ha önhibáján kívül elmerül benne..
Az a nap megviselte az idegeinket, nem csak Robiét, hanem az enyémet is. Két óra alatt megtudtuk, hogy
- Gáborka összetörte a telefonját
- Robinak még mindig nem jött meg a fizetése
- és ha ez még nem lett volna elég, felhívta a főbérlőjük, hogy szüksége van a lakásra, van hat hetük a távozásra.
Az előző néhány hónapban Robinak már nem kellett gyógyszert szednie a vérnyomására.
Másnap reggelre bevérzett a szeme, én pedig megijedtem. Hisz még csak 38 éves..
A fizetését végül megkapta, de ez a közérzetünkön nem sokat javított. A felmondott albérlet réme megülte a lelkünket. A válság tudata, bármit is teszünk, bármivel is foglalkozunk, ott van a háttérben.
Az első válságtanácskozást otthon, családkám körében tartottuk. Témája a "költözzön-e ide Robi anyja" kérdés volt.
Már a kivitelezés se lett volna egyszerű: mivel lassan kirakhatjuk a "megtelt" táblát, csak úgy ment volna a dolog, ha Andiékat lakókonténerbe költöztetem a kertben, és a szobájukat utalom ki a kedves mamának.
Andi és Gábor bele is egyeztek volna (hurrá saját ház), András viszont nem lelkesedett az ötletért - a lelkem mélyén meg is tudtam érteni a dolgot.
Azért, rágondolva az albérleti díjakra és szegény Robi teherviselő képességére (és ez már a javított verzió), beterjesztettem a dolgot a kedves mamának is.
Hát a válaszreakciót illetően.. mindenre számítottam, csak erre nem.
- Azt ne higgyétek, hogy a mama majd leköltözik valami tanyára! - fakadt ki Dzseni, mikor neki elmondtuk az ötletet, még a mamának való beterjesztés előtt.
Nyeltem egy nagyot.. kettőt.. hármat..
- Azért van annak valami elemi bája, hidd el, ha nem szólítanak fel, hogy hat hetem van a távozásra... még, ha tanya is, ahol lakok... kezdtem óvatosan, bár a lelkemben éreztem a mélységes sértettséget, mit nem enged meg ez a 14 éves kis taknyos velem szemben; nem tud helyesen írni, nem tud számolni, olvasni, fogalmatlan a világról úgy ahogy van - de ha sátorba viszem őket nyaralni a Holt-Kőröshöz horvát szálloda helyett, akkor az nem elég előkelő; pedig, bár a jóanyjáék Olaszba mentek, de csak az új gyerekeket vitték, ők meg elmentek szépen maradra - sehol nem lettek volna egész nyáron a tanyán (tanyámon) kívül, ha fel nem nyalábolom a bandát és le nem viszem legalább oda őket pár napra. De az se volt jó, ha hideget kellett enni étterem helyett: paraszt kaja - közölte, én meg nyócezret hagytam a boltban azért, hogy ezt a mondatot meghallgathassam - ez még nyáron volt, mikor egy kakaóért a világból kiszekálta szegény öccsét, mert mindig ő akar elsőnek kapni - és igen, Sanci valóban minden lében két kanál, és szeret első lenni, húsz forintos nasikat, enni és innivalókat szerez így magának, - Dzseni királynő meg a legdrágább szemüvegkeretet, iphonet, ruhákat kapott, összesen több százezer forint értékben, azért, hogy ilyen szép undok lehessen.. uff.
Szóval nagy levegő, fuvolahang, (éljen a női fegyvertár), mosoly, és a kérdés:
- Miért, Ti annyival különb körülmények közt laktok? - utaltam a sülysápi bérelt parasztházra, mely belülről talán valamelyest rendben van, de kívülről ránézésre is tré.
Némi hallgatás után mentegetőzésféle hangzott a hátsó ülésről:
- Hát neem.. nem erről van szó.. de fiatalként sokkal jobb nagyvárosban lakni, sokkal több a program, az élmény...
Ebben tulajdonképp igazat is adtam neki, bár, mikor Gáborkának elmondtam a nővére észrevételét, csendesen mosolygott maga elé és közölte:
- Dehogy is, Tb és ez a környék ilyen szempontból nagyon jó hely. Vannak erre felé érdekes programok, és a városba is hamar be lehet jutni.
Hja, neki már kezd némi fogalma kialakulni a helyi viszonyokról. És, el ne kiabáljam, de úgy néz ki, talán sikerül beilleszkednie.
No de térjünk vissza drága Anyósomra.
Mikor elővezettem neki az ötletet, hogy megkaphatná a kisszobát, nem lenne sok dolga, legfeljebb megfőzhetne néha, úgy varva Gáborkát az iskolából, csak a fejét rázta, úgy nézett rám:
- Nem, nem akarom.
...
- A családtagjaid nincsenek tisztában a saját helyzetükkel! - fújtam a tüzet Robertóra, aki mélységes egyetértéssel bólogatott.
- És igaza volt Andinak, Dzseni királynő lenéz minket. Nem akartam elhinni, de igen, ez van, lenéz. Nem tudom, mitől van ilyen nagyra magával, se írni, se olvasni, se számolni nem tud 14 éves létére. Lehet, hogy szép lány, de a szépség nem minden, sőt. Ha butasággal párosul, abból nagy bajok lehetnek. Jól ki fogják használni az életben.
És anyukád a másik fele! Mi az, hogy ő nem akar főzni az unokájára? Meg nem hajlandó odaköltözni? Én vállalnám még ezt a kényelmetlenséget is, csak hogy levegyem a terhet a válladról, ő meg nem foglalkozik vele, hogy rajtad könnyítsen...
Robi elkeseredetten hallgatott.
- Akinek ilyen családja van, annak nincs szüksége ellenségekre... - mondta.
...
- Anyu, ne foglalkozz ezzel. Az ő problémájuk, oldják meg. Te már épp eleget adtál. Hisz mióta ők vannak, sosincs pénzed. Az, hogy másokon segítesz, nem azt jelenti, hogy neked bele kell roppannod.
- Igen... igazad van, kisfiam... - néztem magam elé szomorú szemmel.
De nem nyughatok.
Már november van, két napja rendesen aludni se tudok, és megint ott tartok, ahol januárban, az Istvánnal való szakítás után: kóbor áram bolyong testem ideggúcaiban, hol itt, hol ott okozva fájdalmas-viszketős érzeteket a bőr alatt.
És senki nincs aki ezeket elsimogatná.
A fizikai-lelki megpróbáltatások érdekesen hatottak a szervezetemre: konkrétan teljesen kimaradt egy menstruációm, s én már nem tudtam mire vélni a dolgot, sőt, kezdtem elhinni magamról, hogy állapotos vagyok - hisz ilyen talán még sosem fordult elő velem "csak úgy".
- Nagyon nagy szeretettel vártál, biztosan az ennek az oka - foglaltam össze gyanúmat Róbert Gidának, aki szegény megrendülten állt, és halkan, bólintva, csak annyit mondott:
- Igen, hiszen még eléd is mentem.
Nagyon szerettem őt akkor ezért a megilletődésért, azért a rekedtes, mély és selymes hangszínért, mely egyébként nem is sajátja. Éreztem benne az elfogadást, bárhogyan is lesz - s ez biztonságérzetet közvetített valami meghatározhatatlan dimenzióból.
Másnapra azért inába szállt a bátorság, s megkérdezte: nem ciki-e ez. Már hogy az én koromban. Meg mit szólnának a Zemberek.
Ezt nem kellett volna, tényleg nem, s én meg is nehezteltem rá, - mert ha valami, akkor más emberek véleménye tényleg a legkevésbé sem számít egy ilyen horderejű kérdésben.
Megint megalázott ostoba vénasszonynak éreztem magam ettől az egyetlen kérdésétől - s sírva kértem ki magamnak a megnyilatkozást.
Bocsánatot kért, de a tüske ismét bennem maradt, s csak napokkal később jutottam el oda, hogy reálisan mérlegre tegyem az első és a második megnyilvánulást. Annyival zártam le a témát, hogy szerencséjére úgy hiszem, hogy mindig az első reakció az igazi, a második a túlgondolás szüleménye lehetett - ami ugyan nem jó, de bocsánatosabb, mintha ez lett volna az alapvető hozzáállása.
A Teremtő végül úgy akarta, hogy okafogyottá váljon felbuzdulásom, pedig titokban már a névadásnál tartottam.. a csalódás fokán magam is meglepődtem, még csendesen sírdogáltam is napokig - majd az egészet valamiféle klimaxos tünetnek betudva, további depresszióba estem az idő múlása fölött, fel- felidézve kedvesem ezt erősítő beszólását.
Az élet azonban ment tovább, és az elmúlt két hónapban az is bebizonyosodott, hogy még csak klimaxról sincs szó. Fáradtság, éghajlatváltozás, stressz okozhatta a szokatlan jelenséget - bármi is volt, elmúlt, minden megy tovább, még akkor is, ha egyre fáradtabb, öregebb, megtörtebb nő néz vissza rám a tükörből.
Az élet tehát ismét folytatódott a maga kerékvágásában, annak ellenére is, hogy a távolság, ami hazaérkezésemkor leomlani látszott, ismét felépült lélek és lélek között - s bár nem haragszom, de mélyen, legbelül, tudom, hogy ez már így is marad, jobb nekem az önvédelmi távolságot betartani ebben a kapcsolatban - s nem csupán érzelmek terén, de a fizikai sík bizonyos vetületeiben is.
Ezzel kapcsolatosan csodálkozva konstatáltam azt a tényt, hogy Robi megjegyzése után kissé nehezebbé vált szeretnem a gyerekeit - nyilván megvan ennek is a lélektani háttere, még akkor is, ha ők nyilvánvalóan nem tehetnek a szüleik, így az apjuk hülyeségeiről sem.
Mindenesetre azóta többet hallgatunk, mint beszélgetünk. Egyszer azt mondta az én drágaságom: sokszor jobb nem kimondani amit gondolunk, ne bántsunk fölöslegesen másokat.
Hát mi mostanában sokat hallgatunk. Már én is nagyon csendben vagyok.
De vannak gondjaink vastagon ezek felett is. Az ősz újabb próbatételeket hozott számunkra. Bár végre megvan a jogosítványa, és húszezer forintért vettünk egy csodálatos autót is (csoda, hogy megy Daewoo Nexia) de azóta sem sikerült leműszakiztatnunk, a szerelése nehézkes volt, hol idő, hol pénz hiányzott hozzá - ki kellett műteni belőle a nagyon dizájnos de teljesen szabálytalanul beszerelt sportkormányt, meg egyéb gondok is voltak vele. Most már csak el kell vinni vizsgáztatni, ez talán jövő héten meg is lesz - de mára olyan szintű fáradtság és stressz halmozódott fel bennem, hogy az idegvégződések a hátamban, csípőmben és mindenhol a bőröm alatt szúrva fájnak. Ezen a hosszú hétvégén létszükséglet lesz számomra a rekreáció.
Lelakódásomhoz nem kissé járult hozzá a tény, hogy Roberót végre eladtam gépkezelni Felsőpakonyba - és rögtön a második hónapban nem kapta meg időben a járandóságát, pont, mikor teljesen kivéreztünk a jogsiszerzés projekt meg az iskolakezdés kapcsán. Ott vádolni kezdtem magam, hogy én beszéltem rá a vállalkozói lét ingoványos talaján való lépkedésre, én leszek a felelős, ha önhibáján kívül elmerül benne..
Az a nap megviselte az idegeinket, nem csak Robiét, hanem az enyémet is. Két óra alatt megtudtuk, hogy
- Gáborka összetörte a telefonját
- Robinak még mindig nem jött meg a fizetése
- és ha ez még nem lett volna elég, felhívta a főbérlőjük, hogy szüksége van a lakásra, van hat hetük a távozásra.
Az előző néhány hónapban Robinak már nem kellett gyógyszert szednie a vérnyomására.
Másnap reggelre bevérzett a szeme, én pedig megijedtem. Hisz még csak 38 éves..
A fizetését végül megkapta, de ez a közérzetünkön nem sokat javított. A felmondott albérlet réme megülte a lelkünket. A válság tudata, bármit is teszünk, bármivel is foglalkozunk, ott van a háttérben.
Az első válságtanácskozást otthon, családkám körében tartottuk. Témája a "költözzön-e ide Robi anyja" kérdés volt.
Már a kivitelezés se lett volna egyszerű: mivel lassan kirakhatjuk a "megtelt" táblát, csak úgy ment volna a dolog, ha Andiékat lakókonténerbe költöztetem a kertben, és a szobájukat utalom ki a kedves mamának.
Andi és Gábor bele is egyeztek volna (hurrá saját ház), András viszont nem lelkesedett az ötletért - a lelkem mélyén meg is tudtam érteni a dolgot.
Azért, rágondolva az albérleti díjakra és szegény Robi teherviselő képességére (és ez már a javított verzió), beterjesztettem a dolgot a kedves mamának is.
Hát a válaszreakciót illetően.. mindenre számítottam, csak erre nem.
- Azt ne higgyétek, hogy a mama majd leköltözik valami tanyára! - fakadt ki Dzseni, mikor neki elmondtuk az ötletet, még a mamának való beterjesztés előtt.
Nyeltem egy nagyot.. kettőt.. hármat..
- Azért van annak valami elemi bája, hidd el, ha nem szólítanak fel, hogy hat hetem van a távozásra... még, ha tanya is, ahol lakok... kezdtem óvatosan, bár a lelkemben éreztem a mélységes sértettséget, mit nem enged meg ez a 14 éves kis taknyos velem szemben; nem tud helyesen írni, nem tud számolni, olvasni, fogalmatlan a világról úgy ahogy van - de ha sátorba viszem őket nyaralni a Holt-Kőröshöz horvát szálloda helyett, akkor az nem elég előkelő; pedig, bár a jóanyjáék Olaszba mentek, de csak az új gyerekeket vitték, ők meg elmentek szépen maradra - sehol nem lettek volna egész nyáron a tanyán (tanyámon) kívül, ha fel nem nyalábolom a bandát és le nem viszem legalább oda őket pár napra. De az se volt jó, ha hideget kellett enni étterem helyett: paraszt kaja - közölte, én meg nyócezret hagytam a boltban azért, hogy ezt a mondatot meghallgathassam - ez még nyáron volt, mikor egy kakaóért a világból kiszekálta szegény öccsét, mert mindig ő akar elsőnek kapni - és igen, Sanci valóban minden lében két kanál, és szeret első lenni, húsz forintos nasikat, enni és innivalókat szerez így magának, - Dzseni királynő meg a legdrágább szemüvegkeretet, iphonet, ruhákat kapott, összesen több százezer forint értékben, azért, hogy ilyen szép undok lehessen.. uff.
Szóval nagy levegő, fuvolahang, (éljen a női fegyvertár), mosoly, és a kérdés:
- Miért, Ti annyival különb körülmények közt laktok? - utaltam a sülysápi bérelt parasztházra, mely belülről talán valamelyest rendben van, de kívülről ránézésre is tré.
Némi hallgatás után mentegetőzésféle hangzott a hátsó ülésről:
- Hát neem.. nem erről van szó.. de fiatalként sokkal jobb nagyvárosban lakni, sokkal több a program, az élmény...
Ebben tulajdonképp igazat is adtam neki, bár, mikor Gáborkának elmondtam a nővére észrevételét, csendesen mosolygott maga elé és közölte:
- Dehogy is, Tb és ez a környék ilyen szempontból nagyon jó hely. Vannak erre felé érdekes programok, és a városba is hamar be lehet jutni.
Hja, neki már kezd némi fogalma kialakulni a helyi viszonyokról. És, el ne kiabáljam, de úgy néz ki, talán sikerül beilleszkednie.
No de térjünk vissza drága Anyósomra.
Mikor elővezettem neki az ötletet, hogy megkaphatná a kisszobát, nem lenne sok dolga, legfeljebb megfőzhetne néha, úgy varva Gáborkát az iskolából, csak a fejét rázta, úgy nézett rám:
- Nem, nem akarom.
...
- A családtagjaid nincsenek tisztában a saját helyzetükkel! - fújtam a tüzet Robertóra, aki mélységes egyetértéssel bólogatott.
- És igaza volt Andinak, Dzseni királynő lenéz minket. Nem akartam elhinni, de igen, ez van, lenéz. Nem tudom, mitől van ilyen nagyra magával, se írni, se olvasni, se számolni nem tud 14 éves létére. Lehet, hogy szép lány, de a szépség nem minden, sőt. Ha butasággal párosul, abból nagy bajok lehetnek. Jól ki fogják használni az életben.
És anyukád a másik fele! Mi az, hogy ő nem akar főzni az unokájára? Meg nem hajlandó odaköltözni? Én vállalnám még ezt a kényelmetlenséget is, csak hogy levegyem a terhet a válladról, ő meg nem foglalkozik vele, hogy rajtad könnyítsen...
Robi elkeseredetten hallgatott.
- Akinek ilyen családja van, annak nincs szüksége ellenségekre... - mondta.
...
- Anyu, ne foglalkozz ezzel. Az ő problémájuk, oldják meg. Te már épp eleget adtál. Hisz mióta ők vannak, sosincs pénzed. Az, hogy másokon segítesz, nem azt jelenti, hogy neked bele kell roppannod.
- Igen... igazad van, kisfiam... - néztem magam elé szomorú szemmel.
De nem nyughatok.
Már november van, két napja rendesen aludni se tudok, és megint ott tartok, ahol januárban, az Istvánnal való szakítás után: kóbor áram bolyong testem ideggúcaiban, hol itt, hol ott okozva fájdalmas-viszketős érzeteket a bőr alatt.
És senki nincs aki ezeket elsimogatná.
2018. szeptember 21., péntek
Változásaink I.
Mostanában tényleg ritkaság számba megy, hogy egyáltalán pár órácskát képes legyek megpihenni, nem hogy a blogszerkesztés... és egyre kínzóbb hiányérzeteim vannak azok után az apró semmiségek után, amik az elmúlt évtizedben annak az illúzióját biztosították számomra, hogy élek.
Gondolok itt a baráti kapcsolataimra, a hobbijaimra, a blogomra és általában mindenre, ami az életem része volt Robi (és István, no meg a Faktor eluralkodása) előtt.
Pedig rettenetesen nagy, fizikai szükségét érzem ismét a pihenésnek. Alig egy hónap alatt megint lemerítettem azt a kevéske tartalékot, ami Hvar szigeten képződött.
A hazaérkezésem estéjén Robi boldogan, szerelmesen és a saját kezűleg készített kedvenc ételemmel (rakott kelkáposzta a romantika jegyében) várt engem. Annyira, hogy mikor megálltam a ház előtt, már rohant is le a tizedikről.
Nagyon meghatódtam, még akkor is, ha a kis ördög a háttérben ott motoszkált azzal kapcsolatosan, hogy a lelkesedés nem-e csupán az előtte néhány nappal utalt komolyabb pénzösszegnek szólt-e, mely ismét segített tovább lépni részére a kitűzött célok irányában.
De nyilván nem csupán erről szólt a dolog, mert pár nappal később, mikor kettesben maradtunk a kedves édesanyjával, mondta, hogy ilyet máskor ne csináljak a fiával, ne hagyjam őt ilyen hosszú időre magára, mert teljesen depressziós volt.
Furcsán, ambivalensen érintett ez az észrevétel - nekem bizony jó volt egyedül, végre tudtam kicsit pihenni, rendszerezni a gondolataimat, fizikailag és lelkileg is valamicskét feltöltődni.
Sok, sokkal több kellett volna ebből a műfajból, úgy érzem.
Mindenesetre a hazaérkezésem utáni hetek a romcsilávcsi jegyében teltek - majd újra belefáradtunk a hétköznapokba, ahogy az lenni szokott (ebben a kapcsolatban különösen).
A gyerekek egészen augusztus végéig maradtak, nagyon nehezen szánták rá magukat a távozásra. Sanci végül is beletörődött, hogy haza kell mennie, sőt, a végére egészen elfogadó lett - ezt, és a kólamentes heteket (végre leszoktattam a nyakló nélküli kólavedelésről, bár ebben Andrásnak is jelentős része volt) egy távirányítós autóval jutalmaztam.
Gáborkánk itt maradt, most Tb-re jár iskolába. Az anyjuk nem volt boldog a döntéstől, és szerintem most csendben mindent elkövet, hogy aláaknázza a szándékaimat a gyerek iskoláztatását illetően, csak azért, hogy visszakaphassa, még az sem számít, hogy buta tök marad, fő a családi... gondolom én. Vagy ez csak a kristálytiszta anyai szeretet Gáborra eső 1/8-ad része. Mint az, mikor a hajánál fogva húzta át a konyhaasztalon, vagy mikor a négy kisebbel megy nyaralni Olaszba, a "nagyok" meg menjenek amerre látnak.
Még az sem lehetetlen, hogy sikerülni fog neki, mert Gáborral indokolatlanul keveset tudok foglalkozni az apja ügyei és a munkáim mellett, és ha fizikailag ott is vagyok, agyilag sajnos gyakran nem.
Fáradt vagyok, sok a gondom, ez az igazság.
Merthogy nagyot változott az életünk: Borzasztópusztán lett két új lakónk, apa és fia; s ez nem elég, de Apa felmondta az állását a kórházban, egyéni vállalkozóvá avanzsált és Gyál mellé jár gépkezelni, jóval többért, mint amennyit a kórházban hozott össze.
Ez nagyon szép és jó dolog, csak az a gond vele, hogy nincs még mindig meg a jogsija... tehát nekem kell hozni-vinni, meg vezetés órákra hurcolni.
Ráadásul a Farkasnak köszönhetően, az eladott céget követően egy újabb cégcsoportnál kell - ene - megfelelnem mint adminisztratív vezető, ráadásul napi nyolc órában, alkalmazottként.
Alkalmazott. Én.
Istenem, de kinőttem ebből már vagy húsz éve. Segítség.
Ráadásul viszonylag nehéz helyzetben vagyok, mindenféle szerződéses kötelmek nyomják a vállamat, melyeknek a mostban még meg kell felelnem, annak ellenére, hogy tudván tudom: ez az állapot csak időleges immár.
Tehát a jelenben visszatérni látszanak a Faktoros rettenetes idők: a napi meló (szerencsére csak szűk 8 óra) után rohanás a Platánosba, az Ügynökségre, az eladott céghez (negyedéves zárás, azt kell még abszolválnom) és a maradék időben kínlódhatok a Kékhemü és Vidéke Gazdasági Munkaközösség ügyes-bajos dolgaival. (Olyan ez, mint Nyuszika a Micimackóból, meg az ő rokonai, barátai és üzletfelei. Kedvelem Kékhemüt. Sóher alak - megteheti hisz gazdag - de kedvelem. Ha Roberto az öcsém, akkor ő valamilyen szinten a bátyuskám. Tudjátok.)
Többlet feladattá vált immár, minden épeszű határon túl, Robi napi szintű szállítmányozása a Törökbálint-Gyál (széttúrt M0-án keresztül) viszonylatban. Átlagosan napi három órát vesz el az életemből ez a tortúra. Egy hónap alatt ez 60 óra az életemből.
Ez iszonyú nagy áldozat, igenis, áldozat a részemről.
Mert én is öreg és fáradt vénasszony vagyok már, igenis, aki rengeteget dolgozik és pihenésre lenne szüksége.
Csak az vigasztal, hogy egy fiatal embernek tudok ezzel egy maradandó értéket adni. Valami olyasmit, aminek minden nap hasznát veheti az életben - a kettőnk kapcsolatának alakulásától függetlenül.
Ezzel együtt vágom a centit: még egy hét a forgalmi vizsgáig (ha minden jól megy).
Micsoda megkönnyebbülés lesz, ha már nem kell sofőrködnöm, végre fogok tudni nyugodtan - dolgozni.
Ami az új helyet illeti, az nem igazán az én világom. Túl fiatalok hozzám, azt hiszem. A főnök alig harminc, és bár okos gyerek, de a természete... hát nem tudom. Nehéz. Vele félek, hogy sosem fogunk tudni olyan jól együtt dolgozni mint Kékhemüvel az intarziás gyönyörű asztal mellett.
A Farkas nagyon boldog - igazából nem is tudom, hogy miért gondolja, hogy ez az egész olyan nagyon jó lesz neki, vagy nekem, - én bizony sűrű fenntartásokkal vagyok az egész szituációval szemben.
Averzióim a felvételi interjúkon kezdődtek. Illetve... tulajdonképp már ott, hogy jelen szerződéseim azért még néhány hónapig elegendő feladatot és elegendő anyagi hátteret is biztosítottak volna. De a Farkasnak segítségre volt szüksége - és én jöttem jobb meggyőződésem ellenére.
Ehhez képest végig kellett ülnöm egy három körös állásinterjút. Az első körben a főnökkel kellett beszélgetnem - itt a korábbi üzleti kapcsolatrendszeremről volt szó, különösen kitérve a Faktorra, mely kapcsán olyan keresztkérdéseket kaptam, amelyek megráztak és levertek, szembesítettek a feldolgozatlan kudarcélménnyel, amit elszenvedtem ott. Napokig ki voltam készülve, mire meg tudtam határozni magamnak, hogy egyáltalán mi is az én bajom. Tulajdonképp egyfajta kiégés vett rajtam erőt, azt hiszem, amit annak köszönhettem, hogy részint túlhajtottam magam; részint nem tudtam támogatást szerezni a munkámnak (Piszkos Fred csapatáról beszélünk, lehet, hogy ebben nem én voltam a hibás - de saját kudarcnak élem meg), részint pedig az a morális deficit, amelyben részem volt, gyanakvóvá tett, és mint a magánéletben, azt hiszem, hogy már az üzleti életben is nagyon nehezen tudnék valóban elköteleződni.
Az interjú végén a személyzetis kolléganő mondott annyit, összefoglalva az elhangzottakat és oldani próbálva a kialakult feszkót:
- Piszkálták a lojalitásodat, ugye?
- Nagyon - bólintottam.
Szóval nem tudok elköteleződni, nem megy ez könnyen már, azt hiszem, semmilyen vonatkozásban sem.
Ezek meg azt gondolták, hogy én odavagyok ezért a csodás lehetőségért.
Hogymekkorát detévedtek.
...a következő körre háromnegyed órás késéssel értem oda; mint akit lökdösnek, hogy "de a Farkas számít rád! Számít rád, szüksége van rád! Tudod, az utolsó falat kenyered is az övé, ha arra van szükség... na menj csak, kisanyám, most erre van szüksége."
- Ez egy ilyen nap - foglaltam össze a késésemet, és nem is nagyon érdekelt, mit gondolnak róla.
Ezúttal szakmáztunk a nagyfőnök nélkül, és egészen kellemesen telt a dolog, kicsit előjött a kreatív énem - tulajdonképp a feladat még érdekes is. (Lehetne, ha nem akarnák ennyire kézivezérelni - de ezt akkor még nem tudtam).
Jó hangulatban váltunk el hát, és jött a harmadik kör - ami megint a főnök aktív szereplése mellett zajlott, és a célja és lényege - most már tudom hogy ez a munkamódszer - a jövedelmi igényem leszorítása volt.
Ez egy eléggé rosszízű beszélgetéssé fajult, melynek egy pontján a Farkas, menteni a mentendőt, megkérdezte:
- De mégis, miért vagy itt?
Nem tudom, milyen választ várt, bérigényt, vagy szakmai érveket - én ránéztem nagy szemekkel, és annyit mondtam:
- Miattad.
Ezen aztán jót nevettek az asztal körül ülők, ismét megemlítették a csodálatos szakmai kihívást, majd újabb alku következett, mely során eljutottunk az általam még elfogadhatónak tartott legalsó összegig (Te mennyiért dolgoznál sok-sok éven át napi nyolc órát diplomásként, felelősségteljes vezetői pozícióban? Na ez nem az a pénz, de a semminél több. Meg (és főleg) ott a Farkas is. Tökömbe.)
A végén, mikor a főnök ez alá akart menni, méltóságteljesen ránéztem, és annyit mondtam: ezen a piacon nem igazán lehet alkalmas embert találni erre a posztra, és aki mégis akad, az ennél sokkal többe kerül.
Nem tudott mit mondani, érezte, hogy itt az alku vége - és az arckifejezése magáért beszélt. Olyan feje volt, hogy fujj.
Nem, én nem akarom ezt - futott át az agyamon, de aztán ránéztem a Farkasra és nyeltem egyet.
Mit meg nem tesz az ember a szeretteiért.
De tényleg.
Gondolok itt a baráti kapcsolataimra, a hobbijaimra, a blogomra és általában mindenre, ami az életem része volt Robi (és István, no meg a Faktor eluralkodása) előtt.
Pedig rettenetesen nagy, fizikai szükségét érzem ismét a pihenésnek. Alig egy hónap alatt megint lemerítettem azt a kevéske tartalékot, ami Hvar szigeten képződött.
A hazaérkezésem estéjén Robi boldogan, szerelmesen és a saját kezűleg készített kedvenc ételemmel (rakott kelkáposzta a romantika jegyében) várt engem. Annyira, hogy mikor megálltam a ház előtt, már rohant is le a tizedikről.
Nagyon meghatódtam, még akkor is, ha a kis ördög a háttérben ott motoszkált azzal kapcsolatosan, hogy a lelkesedés nem-e csupán az előtte néhány nappal utalt komolyabb pénzösszegnek szólt-e, mely ismét segített tovább lépni részére a kitűzött célok irányában.
De nyilván nem csupán erről szólt a dolog, mert pár nappal később, mikor kettesben maradtunk a kedves édesanyjával, mondta, hogy ilyet máskor ne csináljak a fiával, ne hagyjam őt ilyen hosszú időre magára, mert teljesen depressziós volt.
Furcsán, ambivalensen érintett ez az észrevétel - nekem bizony jó volt egyedül, végre tudtam kicsit pihenni, rendszerezni a gondolataimat, fizikailag és lelkileg is valamicskét feltöltődni.
Sok, sokkal több kellett volna ebből a műfajból, úgy érzem.
Mindenesetre a hazaérkezésem utáni hetek a romcsilávcsi jegyében teltek - majd újra belefáradtunk a hétköznapokba, ahogy az lenni szokott (ebben a kapcsolatban különösen).
A gyerekek egészen augusztus végéig maradtak, nagyon nehezen szánták rá magukat a távozásra. Sanci végül is beletörődött, hogy haza kell mennie, sőt, a végére egészen elfogadó lett - ezt, és a kólamentes heteket (végre leszoktattam a nyakló nélküli kólavedelésről, bár ebben Andrásnak is jelentős része volt) egy távirányítós autóval jutalmaztam.
Gáborkánk itt maradt, most Tb-re jár iskolába. Az anyjuk nem volt boldog a döntéstől, és szerintem most csendben mindent elkövet, hogy aláaknázza a szándékaimat a gyerek iskoláztatását illetően, csak azért, hogy visszakaphassa, még az sem számít, hogy buta tök marad, fő a családi... gondolom én. Vagy ez csak a kristálytiszta anyai szeretet Gáborra eső 1/8-ad része. Mint az, mikor a hajánál fogva húzta át a konyhaasztalon, vagy mikor a négy kisebbel megy nyaralni Olaszba, a "nagyok" meg menjenek amerre látnak.
Még az sem lehetetlen, hogy sikerülni fog neki, mert Gáborral indokolatlanul keveset tudok foglalkozni az apja ügyei és a munkáim mellett, és ha fizikailag ott is vagyok, agyilag sajnos gyakran nem.
Fáradt vagyok, sok a gondom, ez az igazság.
Merthogy nagyot változott az életünk: Borzasztópusztán lett két új lakónk, apa és fia; s ez nem elég, de Apa felmondta az állását a kórházban, egyéni vállalkozóvá avanzsált és Gyál mellé jár gépkezelni, jóval többért, mint amennyit a kórházban hozott össze.
Ez nagyon szép és jó dolog, csak az a gond vele, hogy nincs még mindig meg a jogsija... tehát nekem kell hozni-vinni, meg vezetés órákra hurcolni.
Ráadásul a Farkasnak köszönhetően, az eladott céget követően egy újabb cégcsoportnál kell - ene - megfelelnem mint adminisztratív vezető, ráadásul napi nyolc órában, alkalmazottként.
Alkalmazott. Én.
Istenem, de kinőttem ebből már vagy húsz éve. Segítség.
Ráadásul viszonylag nehéz helyzetben vagyok, mindenféle szerződéses kötelmek nyomják a vállamat, melyeknek a mostban még meg kell felelnem, annak ellenére, hogy tudván tudom: ez az állapot csak időleges immár.
Tehát a jelenben visszatérni látszanak a Faktoros rettenetes idők: a napi meló (szerencsére csak szűk 8 óra) után rohanás a Platánosba, az Ügynökségre, az eladott céghez (negyedéves zárás, azt kell még abszolválnom) és a maradék időben kínlódhatok a Kékhemü és Vidéke Gazdasági Munkaközösség ügyes-bajos dolgaival. (Olyan ez, mint Nyuszika a Micimackóból, meg az ő rokonai, barátai és üzletfelei. Kedvelem Kékhemüt. Sóher alak - megteheti hisz gazdag - de kedvelem. Ha Roberto az öcsém, akkor ő valamilyen szinten a bátyuskám. Tudjátok.)
Többlet feladattá vált immár, minden épeszű határon túl, Robi napi szintű szállítmányozása a Törökbálint-Gyál (széttúrt M0-án keresztül) viszonylatban. Átlagosan napi három órát vesz el az életemből ez a tortúra. Egy hónap alatt ez 60 óra az életemből.
Ez iszonyú nagy áldozat, igenis, áldozat a részemről.
Mert én is öreg és fáradt vénasszony vagyok már, igenis, aki rengeteget dolgozik és pihenésre lenne szüksége.
Csak az vigasztal, hogy egy fiatal embernek tudok ezzel egy maradandó értéket adni. Valami olyasmit, aminek minden nap hasznát veheti az életben - a kettőnk kapcsolatának alakulásától függetlenül.
Ezzel együtt vágom a centit: még egy hét a forgalmi vizsgáig (ha minden jól megy).
Micsoda megkönnyebbülés lesz, ha már nem kell sofőrködnöm, végre fogok tudni nyugodtan - dolgozni.
Ami az új helyet illeti, az nem igazán az én világom. Túl fiatalok hozzám, azt hiszem. A főnök alig harminc, és bár okos gyerek, de a természete... hát nem tudom. Nehéz. Vele félek, hogy sosem fogunk tudni olyan jól együtt dolgozni mint Kékhemüvel az intarziás gyönyörű asztal mellett.
A Farkas nagyon boldog - igazából nem is tudom, hogy miért gondolja, hogy ez az egész olyan nagyon jó lesz neki, vagy nekem, - én bizony sűrű fenntartásokkal vagyok az egész szituációval szemben.
Averzióim a felvételi interjúkon kezdődtek. Illetve... tulajdonképp már ott, hogy jelen szerződéseim azért még néhány hónapig elegendő feladatot és elegendő anyagi hátteret is biztosítottak volna. De a Farkasnak segítségre volt szüksége - és én jöttem jobb meggyőződésem ellenére.
Ehhez képest végig kellett ülnöm egy három körös állásinterjút. Az első körben a főnökkel kellett beszélgetnem - itt a korábbi üzleti kapcsolatrendszeremről volt szó, különösen kitérve a Faktorra, mely kapcsán olyan keresztkérdéseket kaptam, amelyek megráztak és levertek, szembesítettek a feldolgozatlan kudarcélménnyel, amit elszenvedtem ott. Napokig ki voltam készülve, mire meg tudtam határozni magamnak, hogy egyáltalán mi is az én bajom. Tulajdonképp egyfajta kiégés vett rajtam erőt, azt hiszem, amit annak köszönhettem, hogy részint túlhajtottam magam; részint nem tudtam támogatást szerezni a munkámnak (Piszkos Fred csapatáról beszélünk, lehet, hogy ebben nem én voltam a hibás - de saját kudarcnak élem meg), részint pedig az a morális deficit, amelyben részem volt, gyanakvóvá tett, és mint a magánéletben, azt hiszem, hogy már az üzleti életben is nagyon nehezen tudnék valóban elköteleződni.
Az interjú végén a személyzetis kolléganő mondott annyit, összefoglalva az elhangzottakat és oldani próbálva a kialakult feszkót:
- Piszkálták a lojalitásodat, ugye?
- Nagyon - bólintottam.
Szóval nem tudok elköteleződni, nem megy ez könnyen már, azt hiszem, semmilyen vonatkozásban sem.
Ezek meg azt gondolták, hogy én odavagyok ezért a csodás lehetőségért.
Hogymekkorát detévedtek.
...a következő körre háromnegyed órás késéssel értem oda; mint akit lökdösnek, hogy "de a Farkas számít rád! Számít rád, szüksége van rád! Tudod, az utolsó falat kenyered is az övé, ha arra van szükség... na menj csak, kisanyám, most erre van szüksége."
- Ez egy ilyen nap - foglaltam össze a késésemet, és nem is nagyon érdekelt, mit gondolnak róla.
Ezúttal szakmáztunk a nagyfőnök nélkül, és egészen kellemesen telt a dolog, kicsit előjött a kreatív énem - tulajdonképp a feladat még érdekes is. (Lehetne, ha nem akarnák ennyire kézivezérelni - de ezt akkor még nem tudtam).
Jó hangulatban váltunk el hát, és jött a harmadik kör - ami megint a főnök aktív szereplése mellett zajlott, és a célja és lényege - most már tudom hogy ez a munkamódszer - a jövedelmi igényem leszorítása volt.
Ez egy eléggé rosszízű beszélgetéssé fajult, melynek egy pontján a Farkas, menteni a mentendőt, megkérdezte:
- De mégis, miért vagy itt?
Nem tudom, milyen választ várt, bérigényt, vagy szakmai érveket - én ránéztem nagy szemekkel, és annyit mondtam:
- Miattad.
Ezen aztán jót nevettek az asztal körül ülők, ismét megemlítették a csodálatos szakmai kihívást, majd újabb alku következett, mely során eljutottunk az általam még elfogadhatónak tartott legalsó összegig (Te mennyiért dolgoznál sok-sok éven át napi nyolc órát diplomásként, felelősségteljes vezetői pozícióban? Na ez nem az a pénz, de a semminél több. Meg (és főleg) ott a Farkas is. Tökömbe.)
A végén, mikor a főnök ez alá akart menni, méltóságteljesen ránéztem, és annyit mondtam: ezen a piacon nem igazán lehet alkalmas embert találni erre a posztra, és aki mégis akad, az ennél sokkal többe kerül.
Nem tudott mit mondani, érezte, hogy itt az alku vége - és az arckifejezése magáért beszélt. Olyan feje volt, hogy fujj.
Nem, én nem akarom ezt - futott át az agyamon, de aztán ránéztem a Farkasra és nyeltem egyet.
Mit meg nem tesz az ember a szeretteiért.
De tényleg.
2018. július 28., szombat
Úti napló
Elmúlt a május, s vele a Robi iránt érzett vágyakozás is. Az i-re a pontot egy eset tette fel, mikor ő - mit szépítsük a dolgot - kinevetett, s én szégyenkeztem, hogy tényleg milyen marha is vagyok, mit is akarok vén hülye fejemmel. Az esetet később, mikor végre eljutottam odáig, hogy beszélni tudtam róla, azzal lágyította, hogy nem rajtam, hanem a helyzet komikumán nevetett - s ez talán még igaz is, de nem változtat a tényen, hogy eltört bennem valami, s azóta úgy létezem csupán mellette, mintha valami haver mellett lézengenék.
Konkrétan három hétig nem volt kedvem (nekem nem volt kedvem, értitek?) szexelni se vele, úgy voltam vele valahogy, mint Nyuszika a porszívóval. A végén már neki voltak ezzel az egésszel gondjai, hagytam egy ideig nyűglődni, aztán jobb meggyőződésem ellenére megtörtént az eset - de különösebben már jól se esett. Nagyjából itt tartunk most, és ő úgy csinál, mintha minden rendben lenne.
Lehet, hogy rendben is van. Az ő szemszögéből legalábbis.
Én meg elmenekültem a tengerhez.
Ami az anyagi vetületét illeti az elmúlt hónapoknak, már kicsit kezd sok lenni, hogy a gyerekei (az apjukkal együtt) nem hajlandók csak üdítőt inni - az enyémeknek mindig is jó volt a víz, úgy neveltem őket, van is foga az összesnek - és az esetek 90%-ában nekem kell minden sz@rt (chips, rágó, üdítő, fagyi) finanszírozni.
Márpedig a nyarat, kevés kivételtől eltekintve, de szinte folyamatosan nálam töltötték eddig még. A legkisebb haza se akart menni, úgy kellett erővel hatni rá, hogy "márpedig most hazamész". És az apjuk nem igazán szállt bele a buliba.
Amit hasznosnak és előre vivőnek gondoltam volna a gyerekekkel kapcsolatosan - hogy Dzseni menjen el felmérésre a tanár nénihez, meg menjenek fejlesztő táborba - azokat mind megvétózták. Robi talált valami katonai tábort a fiúknak, ami olcsóbb, oda viszi őket, mert valami barátnője fia is oda megy.
De azért én fizetem. És most ők jók voltak, mert ez olcsóbb a fejlesztő tábornál. Spóroltak nekem. Meg maguknak is.
...Gábornak írni-olvasni kellene jól megtanulni.
Sőt, mindháromnak.
Nem engedelmeskedni.
Illetve, attól függ, ki, mit szeretne édes gyermekéből.
Nem is értem, mit idegeskedem én ezen az egészen.
Tényleg nem.
Újabban az anyósom is, ha meglát, egyből a pénzért rinyál.
Van az a határ, amíg az ember szívesen ad - és van az, amikor már kierőszakolják szinte belőle.
Mi most valahol itt tartunk már, és én lelkileg teljesen legyengültem, annyira, hogy vitatkozni se volt erőm.
Hosszú idő óta először jutottam el arra a szintre, hogy már megint elfogyott a pénzem.
Ez végképp földhöz vágott, hiszen az elmúlt két évben éppenséggel nem a csóróság, inkább a lassú gyarapodás volt ránk jellemző.
De hiába, ennyi plusz embert még én se tudok eltartani, be kell látnom. Robikának fel kellene nőnie a feladathoz. Igazán.
Szóval, ha testileg-lelkileg megerősödve visszaérkezem Budapestre, első dolgom lesz Robertóval letisztázni, hogy ki, merre, meddig, hány méter. Akkor is, ha sértődés lesz a dologból, mert nagy igazság Nagy Fal mondása, hogy "aki haragszik, annak kell megbékélnie", s nekem képviselnem kell a saját érdekeimet, mert a jelek szerint ezek senki mást nem érdekelnek.
A sarokpont az volt, mikor az utolsó hetekben zsinórban egymás után kaptam két epegörcsöt, s közben megint a régi szorongások lettek úrrá rajtam, s rajta is kaptam magamat, hogy a régi módon, "szegény, háromgyerekes anyuka"-ként tekintettem magamra.
Ott szerencsére az önérzet - két öklendezés között - beleordított a fülembe.
- Te már ezen a sz@ron rég túl voltál! Felnevelted a tieidet! Miért akarod megint ezt a trágyát? Azt mondják, az ember nem lép kétszer ugyanabba a folyóba, te miért erőlteted?
Mondanom se kell, ettől csak még rosszabbul lettem. Komoly harc volt egyáltalán az életben maradás.
A gyerekek körbeültek aggódó, nagy szemekkel, mint annak idején az enyémek, és én ettől még fusztráltabb lettem - pont, mint annak idején.
Rohadt sz@r dolog napnak lenni, mikor kihűl.
Utána volt az az erőtlen monológom - próbáltam elmondani Robinak, hogy ezt most valahogy máshogy, észből kellene megoldani, mert erőből nem fogom tudni.
Nem hiszem, hogy megértette.
Az utazás előtt nem várt inzultációk jöttek minden irányból.
A szakmai ütemtervemmel rendesen le vagyok maradva - nem tudtam normálisan dolgozni, mióta kitört a nyári szünet - s ez még nem elég, de két cégadásvétel és három NAV ellenőrzés szakadt a nyakamba az indulás előtti hetekben.
A két cégadásvétel közül az egyik lezajlott, a másikkal szépen haladunk. A NAV ellenőrzések közül az egyikhez becsatoltam minden anyagot, a másikhoz a kért anyagok nagyját - azzal lesz még egy kis munkám - de a harmadik fölött, a sok költözködés miatt, fejvakarva állok. Időt kell kérnem, érzem. Nagyon rosszkor jött ez az egész.
Erre jött még rá, hogy Juci néni megadta magát - azaz lejárt a műszaki vizsgája, és nem ment át az újabbon, mégpedig esztétikai hibák (...) miatt.
Vettünk hozzá hirtelen felindulásból egy donort, de hiába szereltek éjjel-nappal a fiúk, már nem lett kész indulásra.
Mintha a Sors se akarta volna, hogy én ide eljöjjek.
Én pedig bevállaltam, hogy Nyuszi barátnőmet és még két másik csajt lehozok.
Tomboltam otthon... míg végül a családi hadi tanács úgy határozott, hogy jöjjek el Andi autójával.
A Vén Dízel (Vin Diesel) le is hozott minket nagy nehezen. 18 órás utunk volt, a legnagyobb dugóban jöttünk. A két liba a hátsó ülésen (elmentünk értük Tatára, egy óra veszteséget jelentett ez a kitérő is) egész úton telefonba sutyorgott a táborszervezőnek, siránkoztak, hogy nem értünk le csak estére, és elvesztegettek egy napot.
(Előre közöltem, hogy én csak reggel vagyok hajlandó jönni. Elmehettek volna vonattal, ha ez nekik nem felelt meg..)
Mint kiderült, ők ezt az egészet úgy élték meg, mint valami sötét horrort. Állítólag rettegtek az autó műszaki állapota miatt - de Nyuszi is állította, és én is úgy gondolom, hogy ha este elindulunk és reggelre odaérünk ahogy Nyünyőkéék szerették volna, ez mind nem számított volna.
Mindenesetre én lettem a rossz amiért ingyen fuvaroztam le kis seggüket 850 kilométerre, s hogy mennyire, azt a második napi defekt mutatta meg.
Igen, az a gumi tényleg nem volt tökéletes. Nem volt az, de lehozott minket Hvar szigetére, hogy a végén itt adja meg magát, vadidegenben, a második nap (vasárnap) estéjén.
És mikor felhívtam a tábor szervező csajt, aki 110 ezret szakított rajtam, először közölte, hogy neki lejárt a munkaideje, majd azt, hogy ne képzeljük, hogy ő elautózik értünk (6 kilométerre voltunk a szállástól), majd azt is, hogy beszélni akar velem az autóm műszaki állapotáról.
Na ettől a hozzáállástól tényleg elgurult a gyógyszerem.
De szerintem valahol jogosan.
Másnap, épp hogy túl lettünk a gumiszerelésen, ránk rontott a szobánkban, és közölte, hogy felelőtlen vagyok, hogy ordítva szidtuk őt a háta mögött az utcán (szerintem csak én, nem ordítva de lehet, hogy elég hangosan - de meg is érdemelte a fent leírt hozzáállása miatt, ezt a mai napig fenntartom.
Hogy Nyünyőkéék meg az én hátam mögött panaszkodtak neki - az rendben van, szerinte normális dolog.
A nagyjelenet során gyakorlatilag felszólított a távozásra, és barátnőmet, Nyuszit, illetve még egy csajt, akit most ismertem meg, és csak annyi bűne volt, hogy hozzánk csapódott - nekik megengedte, hogy döntsenek: velem jönnek, vagy velük maradnak.
Szegény Nyuszit jobban sajnáltam, mint magamat. Ő tényleg nagyon a lelkére vette az egészet, és pontosan látta, hogy mennyire igazságtalanok voltak velem.
A végére nekem kellett vigasztalni őt, és szolid erőszakkal rávenni, hogy mégis maradjon a csoporttal, ha már egyszer kifizette a szállást és a programokat.
Nekem nem volt ilyen opcióm. Ez a némber még vagy kétszer nekem támadt. Elzavart, de a pénzemet megtartotta. Annyira azért nem utált meg, hogy azt is derogáljon magánál tartani.
Igazi selejt alak, ezoterikus mázba bújtatva.
De nem maradtam adós.
Mikor azt vetítette, hogy neki még sohasem volt defektje, mert az csak az autó rossz műszaki állapota miatt lehet, csendesen elmosolyodtam, belenéztem azokba a dühtől elborult szemekbe, és annyit mondtam:
- Majd lesz!
Láttam a pillanatnyi, ijedt tekintetén, hogy tudatába égett a mondatom.
Ők mélységesen hisznek a Teremtésben. Mindenre képes vagy, amiről van képed - hát ez egy gyönyörű szép kép volt, amit azzal az egy mondattal sikerült átadnom, s innentől nincs mese, ez bizony elindult a Megvalósulás felé.
Mert öreganyám boszorkány volt, nekem meg van otthon két fekete macskám házi használatra.
Kígyóháj, macskamáj... gebeggyé' meg saját zsírodban.
Meg fogsz. Mindenki abban gebed, a máséban nem tud.
Mondjuk a tiéd szerintem akkor se kéne ha utánam hajítanák.
...
Végül sikerült a mostani jó kis szállásomat kifogni. Itt legalább csend van és nyugalom, árfekvésben fele az ottaninak (igaz, itt nincsenek programok, de nem is baj), de ugyanakkor sokkal hangulatosabb.
Van benne valami a keszthelyi apartmanom hangulatából, s ez önmagában megnyugtató. Nem olyan távoli és idegen.
A tulajdonosok szakmabeliek - ez is jó érzéssel töltött el. A férfi egy bő tízessel biztos, hogy fiatalabb az asszonynál - a nő könyvelő, a férfi könyvvizsgáló.
- Végre jó helyen vagyok! - sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
És igen.
Azóta tudtam magam kicsit összerendezni, valamennyit bepótolni a restanciáimból; végre kiolvasni a Gazdag papa, szegény papá-t; elkezdeni az Exit (Hogyan építs eladható vállalkozást) című könyvet.
Lázasan kezdtem jegyzetelni, ahogy végre újra üzletasszonynak éreztem magam és nem "szegény, három gyerekes anyuká"-nak. Minden gondolatom az üzletfejlesztés körül forgott legalább két teljes napig, amíg ki nem kristályosodtak bennem a közeljövő teendői ön- és vállalkozásfejlesztés terén.
(Erről majd, ha végre helyre jön az időgazdálkodásom, szeretnék hosszasabban is írni, azt hiszem).
A megkeresések is ezzel párhuzamosan érkeztek, 48 óra leforgása alatt három új lehetőség, és én csak kapkodtam a fejem: ez nem lehet véletlen. Ez a Flow.
(Olyan aranyos kis üzletasszony vagy, de én így szeretlek - mondta István, de nem mondott igazat: ő nem szeretett engem, csak felhasznált. Felhasznált a céljai elérése érdekében. Hogy megfizette az árát, azt nem tagadhatom. De még meggyanúsítani is képes volt..
Mindegy is ez. Elmúlt.
Jobb is.)
Volt néhány furcsa, ezoterikus élményem is az elején.
A kompon láttam egy korláton kikönyökölő férfit, s mintha a darázs csípett volna meg, bámultam, mert megszólalásig hasonlított Robira.
Épp a lépcsőn mentem fel, de mire egy lépcsőfordulót feljebb jutottam, már nem volt sehol, s utána hiába jártam végig a kompot, nem találtam rá.
Hát nem furcsa hallucináció ez?
De itt még nem volt vége.
Találkoztunk fekete macskával is (ezt mások nem tudhatják, de én tényleg immunis vagyok rájuk a két otthoni miatt), s a defekt estéjén..
...az egyetlen magyar, aki arra járt és megállt segíteni a családjával - nos, ő olyan volt, mint Forradalmár. Még a keresztnevük is egyezik, és én erősen lestem, hogy ő-e...de nem. Nem, csak nagyon-nagyon hasonló.
Szóval a lefelé utunk tényleg bővelkedett kalandos, különös eseményekben... de ez mind nem ok arra, hogy így viselkedjenek velem.
Persze, lehet, hogy nem volt véletlen ez sem. Így keveredhettem ebbe a házba, ahol most vagyok - s majdnem biztos vagyok abban, hogy itt leszek még.
Nem tudom, miért, de majdnem biztos.
Hisz mintha hazajöttem volna.
Volt még egy ezoterikus élményem lent, a tengerparton. Békésen napoztam a fehér sziklákon, mikor valami furcsa gondolat fészkelődött belém.
Robin meditáltam, azon, hogy mindennap kézen fogva alszunk el; s hogy mégis, mennyire nem működik köztünk a szex - s hogy milyen furcsán érintett, mikor a múltkor elalvás előtt megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne kezdeni az életével (nem kettőnkkel kapcsolatban érdekelt a dolog, sőt ez a vetület eszembe se jutott a kérdésfeltevéskor - alighanem azért, mert már oly messze vagyok attól, hogy ezt az egészet párkapcsolatként értelmezzem).
A következő válaszokat adta:
- Először is, szeretném veled leélni a még hátra lévő életemet. Minden nap így szeretnék elaludni - utalt a két pár összekulcsolódó kézre.
(Miért akarsz te ilyen rosszat nekem? - riadt bennem a kérdés, de kimosolyogtam..)
- Igazán nagyon kedves, megtisztelő Tőled.. és még?
- Szeretnék egy nyugis munkát, ahol nem kell túl sokat hajtani.
- És persze szeretném, hogy a gyerekeimmel minden rendben legyen. Látni felnőni őket, látni hogy tanulnak, szakmát szereznek, dolgoznak.. hát ennyi.
Ezeken a szavakon tűnődtem, melyeket alapjáraton tényleg áthatott a szeretet és a ragaszkodás, és megint éreztem, hogy alapvetően a szeretet áramlása megvalósul köztünk - még ha más nem is, de ez az energia megvan köztünk.
- Öcsém - jutott eszembe a nemrég talált terminológia.
Most is eszembe jutott, milyen melegséget éreztem, mikor először kimondtam: Öcsi.
Kisebb testvérem az Életben.
És akkor hirtelen rám tört az érzés..
Nekem tényleg lett volna egy öcsém. Sajnos Anyu méhen kívüli terhes volt vele, el kellett vetetni. Fiú lett volna, megmondták.
És akkor rám jött a fehér sziklán a zokogás.
Robi az öcsém helyett jött a családba.
Ő az öcsém, tehát az a helyes, ha úgy bánok vele, mintha az öcsém lenne
Hogyan kell bánni egy öccsel?
Nyilván szeretni, segíteni, támogatni - egy bizonyos határig.
Tegnap átúsztam a szigetre.
Alapvetően ökörséget csináltam, de jól esett. Több, mint 5 kilométert úszkáltam oda-vissza; utólag tudta meg, (amit sejteni lehetett azért), hogy hajózási útvonalat úsztam keresztbe és ez tilos.
Mindenesetre már senki el nem veheti tőlem a rekordomat, ez tény :) viszont két ember is akadt, aki szeretett annyira, hogy leb@sszon.
Világvándor volt az első, ő nyilvánosan tette a Fájszbukk lapjain; s én tudtam, hogy monológjából a féltés árad - jól esett a lelkemnek, hiába. Rövid "Mi lett volna, ha.." monológ is lefutott a szoftveremen, de viszonylag gyorsan töröltem a fájlt.
A feltételes múltat tartalmazó fájloknál értelmetlenebb dolog nincsen.
A második Andris, aki viszont kitartóan terápiázott velem ismét. Úszásról, hajókról, pénzről - meg az Élet nagy kérdéseiről.
Mint egy igazi férfi.
Kicsi fiam. Lassan akkora lesz, mint az apja (szegény).
Hát, így telik ez a faramuci nyaralás. Mire belejönnék, vége lesz.
Az Élet már csak ilyen.
2018. június 19., kedd
Enterovírus
Régen jártam erre felé, s bizony azóta sok érdekes és fontos, illetve kevésbé érdekes és kevésbé fontos dolog történt velem.
Tulajdonképpen meghalni nem volt időm a nagy rohanásban, s most is ez a hányós-hasmenős-görcsölős, kegyetlen vírus kellett, hogy "hozzásegítsen" némi pihenéshez - melyre égetően nagy szükségem volt már.
Régi dolog, hogy ha az ember nem veszi figyelembe a teste apró jelzéseit, azok betegséggé növekedve úgyis rákényszerítik akaratukat a szervezet gondatlan gazdájára.
Valami ilyesmi történt velem is a napokban.
Már május sokadika óta tudom, hogy most aztán pihenni kellene, de nagyon, legalább egy hetet egyfolytában - de részint készen sem lettem mindennel határidőre (már nem sok a restanciám, de sajnos még mindig akad), se az új feladatok (járulékbevallás, havi MNB jelentés, MREL, áfa) nem adnak időt a lazításra. Minderre jött rá Dzseni ballagása - olyan nagyon szép az a kislány, és olyan segítőkész is, igazán nagy kár, hogy kedves szülei nem fektettek nagyobb hangsúlyt az oktatására. Megpróbálunk kicsit javítani a helyzeten, de félek, nehogy késő legyen. Főleg a beleivódott, sokszor mentségül szolgáló mondat miatt: "Én ehhez úgyis hülye vagyok!"
Gábor más személyiség. Ő minden visszafogottsága ellenére érezte, hogy ez nem igaz, hogy ő igenis értékes és érdemes, akivel a környezete nem bánik megfelelően - pont ezért, a sok rossz tapasztalat, és az ezekkel ellentétben álló, helyes önértékelés miatt - ő lelkileg súlyosan sérült. Ez lehet az oka annak, hogy segítséget kért tőlem, mindjárt a második találkozásunkkor. Ötödik osztályos kisfiú létére ez komoly fegyvertény volt tőle. Hiába, Gáborom igazi Vízöntő - s ennek a jegynek bizony vannak olyan tulajdonságai, melyek még ilyen nehezített pályán is csodálatot tudnak kiváltani egy Mérlegből. Nem szép talán tőlem, de meg kell vallanom: ő a kedvencem a három kis Gida közül. Őt akár szívesen örökbe is fogadnám, ha bármi is történne.. értitek.
Persze tudom, hogy segítségkérése nem volt tudatos lépés - de láttam rajta a megkönnyebbülést, mikor megértette, hogy jó kezekbe került. Csakúgy, mint édes jó apja, aki szintén megkönnyebbüléssel tette le a kezeimbe a családellátás, fenntartás, gondozás terheit - pont, mint annak idején Nagy Fal a saját családunk tekintetében.
Tudom, érzem, hogy ez a feltétlen bizalom jele, megtiszteltetés. Annak is veszem. Mégis, mikor megkérdezem tőle:
- Hol szeretnél aludni az éjszakai műszak után? - és látom az elgyötört arcán, hogy legszívesebben az anyukájánál aludna - én gonosz dög vagyok, és rávágom:
- Akkor jövök érted reggel.
- Rendben, baby - feleli, én pedig magamban arra gondolok: ha Tb-n vannak a fiaid, ott a helyed neked is. Csakazértis. Akkor is, ha több benzin, meg az én idegeim is jobban kopnak a városba mászkálástól.
...És nem, nem mer tiltakozni.
Hogy jó-e ez nekem, vagy rossz? No, hát ez jó kérdés.
- Mostanában időutazást játszok. Azt játszom, hogy harmincas anyuka vagyok a negyvennyolc éves fejemmel - mondtam péntek este a tábortűznél. Robi a húsokat igazgatta közben, és maga elé mosolygott.
Beszélgetőpartnerem annyit mondott:
- És? Élvezed? Mert ha igen, akkor minden rendben van.
Bólogattam... de az igazság ennél árnyaltabb.
Harmincas anyukaként soha nem volt sem elegendő pénzem, sem én-időm.
Inam szakadtáig, sőt, azon is túl kellett dolgoznom a mindennapi betevő biztosításáért... s a végén így is eljött a saját, külön bejáratú, családi világvégénk.
Sokadikára rendszeresen rosszul lettem, kikészültem - beletelt jópár évbe, mire megértettem az eperoham és az anyagi helyzetem közötti összefüggést.
Én voltam a Világítótorony, a Kikötő, a Rév, a biztos pont a gyerekeimnek.
Az egyetlen.
És ez iszonyú lelki teher volt.
Hányszor kapaszkodtam a terasz fa oszlopába, két öklendezés között, reszketve és rettegve, hogy mi lesz velünk, ha nem tudok tovább dolgozni?
...aztán ez az érzés lassan-lassan enyhült. A gyerekek felnőttek, pénzünk is több lett...
Az elmúlt két napban újra visszajött ez a pánik.
Újra visszajött, pedig azt mondtam: soha többé nem akarom.
Elég volt hozzá egy ideiglenes pénzhiány, némi munkából fakadó túlhajszoltság, pihenés helyett családi eseménysorozat ballagással, barátok látogatásával és a "csakazértisénidő" jegyében látogatott kerámia órával Pánd-Budapest, Budapest-Pánd viszonylatában, no meg egy kiadós enterovírussal.
És most itt írogatok, mert faggatom a Hangot, hogy mit csináljak másképp, hogy ne fulladjon ez a kísérlet is kudarcba.
Mert azt meg kellett értenem: a fizikai erőm csúcsán már túl vagyok. Régen egy-egy eperohammal még dolgozni is képes voltam.
Most?
Lassan 48 órája nem voltam képes érdemi munkára.
Szóval, a valódi Kérdés így hangzik:
Mit csináljak másképpen?
Tulajdonképpen meghalni nem volt időm a nagy rohanásban, s most is ez a hányós-hasmenős-görcsölős, kegyetlen vírus kellett, hogy "hozzásegítsen" némi pihenéshez - melyre égetően nagy szükségem volt már.
Régi dolog, hogy ha az ember nem veszi figyelembe a teste apró jelzéseit, azok betegséggé növekedve úgyis rákényszerítik akaratukat a szervezet gondatlan gazdájára.
Valami ilyesmi történt velem is a napokban.
Már május sokadika óta tudom, hogy most aztán pihenni kellene, de nagyon, legalább egy hetet egyfolytában - de részint készen sem lettem mindennel határidőre (már nem sok a restanciám, de sajnos még mindig akad), se az új feladatok (járulékbevallás, havi MNB jelentés, MREL, áfa) nem adnak időt a lazításra. Minderre jött rá Dzseni ballagása - olyan nagyon szép az a kislány, és olyan segítőkész is, igazán nagy kár, hogy kedves szülei nem fektettek nagyobb hangsúlyt az oktatására. Megpróbálunk kicsit javítani a helyzeten, de félek, nehogy késő legyen. Főleg a beleivódott, sokszor mentségül szolgáló mondat miatt: "Én ehhez úgyis hülye vagyok!"
Gábor más személyiség. Ő minden visszafogottsága ellenére érezte, hogy ez nem igaz, hogy ő igenis értékes és érdemes, akivel a környezete nem bánik megfelelően - pont ezért, a sok rossz tapasztalat, és az ezekkel ellentétben álló, helyes önértékelés miatt - ő lelkileg súlyosan sérült. Ez lehet az oka annak, hogy segítséget kért tőlem, mindjárt a második találkozásunkkor. Ötödik osztályos kisfiú létére ez komoly fegyvertény volt tőle. Hiába, Gáborom igazi Vízöntő - s ennek a jegynek bizony vannak olyan tulajdonságai, melyek még ilyen nehezített pályán is csodálatot tudnak kiváltani egy Mérlegből. Nem szép talán tőlem, de meg kell vallanom: ő a kedvencem a három kis Gida közül. Őt akár szívesen örökbe is fogadnám, ha bármi is történne.. értitek.
Persze tudom, hogy segítségkérése nem volt tudatos lépés - de láttam rajta a megkönnyebbülést, mikor megértette, hogy jó kezekbe került. Csakúgy, mint édes jó apja, aki szintén megkönnyebbüléssel tette le a kezeimbe a családellátás, fenntartás, gondozás terheit - pont, mint annak idején Nagy Fal a saját családunk tekintetében.
Tudom, érzem, hogy ez a feltétlen bizalom jele, megtiszteltetés. Annak is veszem. Mégis, mikor megkérdezem tőle:
- Hol szeretnél aludni az éjszakai műszak után? - és látom az elgyötört arcán, hogy legszívesebben az anyukájánál aludna - én gonosz dög vagyok, és rávágom:
- Akkor jövök érted reggel.
- Rendben, baby - feleli, én pedig magamban arra gondolok: ha Tb-n vannak a fiaid, ott a helyed neked is. Csakazértis. Akkor is, ha több benzin, meg az én idegeim is jobban kopnak a városba mászkálástól.
...És nem, nem mer tiltakozni.
Hogy jó-e ez nekem, vagy rossz? No, hát ez jó kérdés.
- Mostanában időutazást játszok. Azt játszom, hogy harmincas anyuka vagyok a negyvennyolc éves fejemmel - mondtam péntek este a tábortűznél. Robi a húsokat igazgatta közben, és maga elé mosolygott.
Beszélgetőpartnerem annyit mondott:
- És? Élvezed? Mert ha igen, akkor minden rendben van.
Bólogattam... de az igazság ennél árnyaltabb.
Harmincas anyukaként soha nem volt sem elegendő pénzem, sem én-időm.
Inam szakadtáig, sőt, azon is túl kellett dolgoznom a mindennapi betevő biztosításáért... s a végén így is eljött a saját, külön bejáratú, családi világvégénk.
Sokadikára rendszeresen rosszul lettem, kikészültem - beletelt jópár évbe, mire megértettem az eperoham és az anyagi helyzetem közötti összefüggést.
Én voltam a Világítótorony, a Kikötő, a Rév, a biztos pont a gyerekeimnek.
Az egyetlen.
És ez iszonyú lelki teher volt.
Hányszor kapaszkodtam a terasz fa oszlopába, két öklendezés között, reszketve és rettegve, hogy mi lesz velünk, ha nem tudok tovább dolgozni?
...aztán ez az érzés lassan-lassan enyhült. A gyerekek felnőttek, pénzünk is több lett...
Az elmúlt két napban újra visszajött ez a pánik.
Újra visszajött, pedig azt mondtam: soha többé nem akarom.
Elég volt hozzá egy ideiglenes pénzhiány, némi munkából fakadó túlhajszoltság, pihenés helyett családi eseménysorozat ballagással, barátok látogatásával és a "csakazértisénidő" jegyében látogatott kerámia órával Pánd-Budapest, Budapest-Pánd viszonylatában, no meg egy kiadós enterovírussal.
És most itt írogatok, mert faggatom a Hangot, hogy mit csináljak másképp, hogy ne fulladjon ez a kísérlet is kudarcba.
Mert azt meg kellett értenem: a fizikai erőm csúcsán már túl vagyok. Régen egy-egy eperohammal még dolgozni is képes voltam.
Most?
Lassan 48 órája nem voltam képes érdemi munkára.
Szóval, a valódi Kérdés így hangzik:
Mit csináljak másképpen?
2018. május 15., kedd
A zöld szám (munkaügyeink)
"Engem szeret a főnök. Tetszik neki a zöld szám" - mondta a zöldre festett szájú leányzó a hajdanvolt Matáv reklámban, melyet hiába kerestem (pedig ehhez a bejegyzéshez illő kerettel szolgálna).
A régi reklám még valamikor februárban jutott az eszembe, mikor Szúróslevelű felhívott. Elmondta, hogy ő le kíván mondani a Tisztségről, mert a családi vállalkozás fejlesztésének szeretne élni - és engem javasolt önmaga helyett a Farkasnak.
Nagyon megtisztelő volt ez a javaslata, meg is hatódtam, be kell vallanom.
- Úgy tudom, téged szeret - indokolta a választását, én meg hunyorogva szemeztem a telefonnal, hiszen rövid időn belül a második nő állapított meg valami igen hasonlót - ez már olyan észrevétel, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Tudjuk, a nők antennái és radarjai félelmetesek.
Mindenesetre nem tudok és nem is akarok a Farkasra más összefüggésben gondolni, mint az egyetlen valódi Főnökre (az összes hülyeségével együtt), és mint a Galamb párjára. Akkor se, ha egyébként világi jó pasi, és nem mellesleg a (második) legokosabb ember akit ismerek. A Wall Street Farkasa.
(Kíváncsi lennék rá, hogy István eljutott-e a megértésig, megnézte-e a filmet végre. ...bár, minek tenné. Ezek az én életem megélései, a Wall Street Farkasától a Margin call-ig. Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni. Ja. Ez is egyfajta mese.)
Szóval, engem szeret a Főnök, ezért ki lettem nevezve - nem, végül nem VH-nak (tudjátok mit jelent ez a rövidítés? Végrehajtó Hatalom,vagy ilyesmi) - de közös megegyezéssel gazdasági igazgatónak.
Mivel de facto voltam már, ideje, hogy de jure is utolérjen ez a szép cím. Már csak szervezet kellene amit gazdaságiigazgathatok. De előbb-utóbb csak eljön az is.
Kékhemü felajánlotta, hogy ha az kell a kinevezésem elfogadásához, ő szívesen leigazolja, hogy a faktornál gazdasági igazgató voltam.
A dolgok jelen állása szerint erre nem lesz szükség, elég a tíz év főkönyvelés pénzügyi cégnél a vezetői gyakorlatnak. Persze lehet, hogy azért begyűjtöm a papírt, sose árt, ha dokument jeszty. Főleg Kékhemü szépséges aláírásával.
Amúgy a dolgok, ha lassan és nehezen is, de haladnak a kijelölt útjukon. Morgónak egyre jobban megy a számlarögzítés, kezdi átvenni a számlázást és a Kékhemü által kért heti kimutatások készítését is. A következő lépésben meg fogom tanítani a bankanyag feldolgozására - és akkor végre, könnyebb lesz a Zéletem. Legalábbis, ami a kis ügyfeleket (Kékhemü és vidéke) illeti.
Addig még túl kell élni ezt a mérlegidőszakot, három könyvvizsgált cégből kettő beszámolóját már elfogadták, a harmadik pénteken várható. Nem könyvvizsgált céget összesen 19-et kell lezárnom (ebből kettő saját), ...nagyon fel kell kötnöm a gatyámat, eddig 5 van - nagyjából - kész. Közben negyedéves és havi MNB jelentéseket kell barkácsolni, ráadásul az istenadta ellenőrző program új ellenőrzési algoritmusokat kapott az idén is (új év, új élet, mármegint, deminek), szóval három jelentésből három lett első körben visszautasítva.
Kettőt már bedögönyöztünk. Még egy hátra van. És ilyenkor "késett" státuszt kap. Meg a nénikéjüket.
(Aranyos volt a Farkas, mikor a határidő lejárta előtt egy nappal beesett a félmilliós új laptoppal meg mindenféle kütyükkel, napbarnítottan mosolygott, ült a nagy dög kocsijában és zavartan ide-oda rakta a bizonylatokat, egyet felkapott egy kósza szellő én meg fél térdre ereszkedtem a kocsi előtt, utána kapva. A jelenet bizarr volt, de nem éreztem, hogy itt alá-fölérendeltségről lenne szó, sokkal inkább barátságot, szeretetet, szép jövendőt, felhőtlen boldogságot - még annak ellenére is, hogy azt az irracionalitást kérte, hogy akkor én másnap nosza, szolgáltassak adatot. ...maga a rendszerbe való regisztráció három nap volt. De túl vagyunk rajta.)
Óriási szakmai sikerélmény volt számomra, hogy a Faktor kénytelen volt visszahívni, hogy segítsek az éves zárásban, mert azóta a negyedik hölgyemény próbálja annak a negyedét megérteni, amit egyedül megcsináltam - és nem igazán áll össze neki a kép. Ez a ciki, nem a faláb.
A kis hölgy nagyon kedves, szurkolok is neki, hogy végre valaki belejöjjön és engem békén hagyjanak - de még elég távol vannak ettől, azt hiszem.
Mindenesetre kénytelenek voltak kifizetni a számlámat, mellyel december óta szívóztak, sőt, még egy tanácsadói szerződés is megkötésre került.
Agy.
Az kéne nekik. És nemcsak a bejárat melletti szögre dísznek.
(Morgó egyik nap úgy fogadott, hogy tudom-e, hogyan nevez a hátam mögött a Galamb. Kérdeztem tőle, hogy nem, hogyan?
- A trehány zseni - vigyorgott rám.
Felnevettem.
- Anyám is valami ilyesmit mondott rám, mikor iskolás voltam.)
Ha túlélem ezt a mérlegidőszakot az elképzeléseknek megfelelően, akkor a júniust a könyvelőiroda jogszabályoknak való jobb megfelelésének, informatikai fejlesztéseknek távoli elérések, felhő alapú szolgáltatások nagyobb használatának, újfajta adminisztratív rendszerezés bevezetésének fogom szentelni. No meg a saját elmaradt ügyeink intézésének. Sok ilyen van.
Júniusban vissza kell fizetnem a záloghitelt is, amit azért vettem fel, hogy az autókereskedést el tudjuk kezdeni.
Kisfiam végre meggyőződhetett arról, hogy így nem érdemes vállalkozni... nekem ez mondjuk belekerül egy pénzösszegbe, de sebaj. A kavicsok visszakerülnek a háztartásomba, ékszerész István elképzeléseinek megfelelően (melyik nő mondhatja el, hogy milliók csüngenek rajta, gondold csak el - tényleg, hogy is tudtam enélkül negyvennyolc évig létezni, nem értem. No mindegy, ezt dobta a gép. Meg néhány kemény tapasztalatot. Mert a Zélet nagy játék, tudni kell szépen játszani..), és a jövőben el sem lesznek zálogosítva. Minek.
Az autókereskedő cég egyébként nem rossz ötlet, a gyakorlat is ezt mutatja, - csak több tőkével és nagyobb intenzitással kellene csinálni. És nem kivonni, átcsoportosítani belőle a működő tőkét máshová, mert abból csak a baj lesz. Vagy építkezés. Francba.
Csak hát Banduci már csak Banduci marad: nyolc dolgot csinál egyszerre. Most is. És abból egyet se fejez be. (De, néha már valami véletlenül elkészül. Mire betölti a negyvenet, jó lesz. Talán. Vagy addigra már úgyis mindegy.)
De legalább a magyar éreccségi is meglesz. Már csak a német hibádzik és javul a statisztika. Igen, az a bizonyos.
Tehát nyáron a harmadik gyerekemre is fizethetek tanárt: Gabi fejlesztőpedagógusa és Andi matektanára mellé Banduci is felzárkózik egy némettanárral.
(- Anya beszélni akar veled. Biztos azt akarja mondani, hogy engem is vigyél el a tanárhoz. De én nem akarok!!! - mondta Dzseni lányom ijedten.
- Miért? Annyira rossz lenne, ha véletlenül megtanulnál írni? - bukott ki belőlem az őszinte.
Rémülten nézett rám.)
Jó, jó, jó, de jó nekem.. jó nekem.
És egyébként tényleg.
Képes vagyok adni.
Addig jó.
A régi reklám még valamikor februárban jutott az eszembe, mikor Szúróslevelű felhívott. Elmondta, hogy ő le kíván mondani a Tisztségről, mert a családi vállalkozás fejlesztésének szeretne élni - és engem javasolt önmaga helyett a Farkasnak.
Nagyon megtisztelő volt ez a javaslata, meg is hatódtam, be kell vallanom.
- Úgy tudom, téged szeret - indokolta a választását, én meg hunyorogva szemeztem a telefonnal, hiszen rövid időn belül a második nő állapított meg valami igen hasonlót - ez már olyan észrevétel, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Tudjuk, a nők antennái és radarjai félelmetesek.
Mindenesetre nem tudok és nem is akarok a Farkasra más összefüggésben gondolni, mint az egyetlen valódi Főnökre (az összes hülyeségével együtt), és mint a Galamb párjára. Akkor se, ha egyébként világi jó pasi, és nem mellesleg a (második) legokosabb ember akit ismerek. A Wall Street Farkasa.
(Kíváncsi lennék rá, hogy István eljutott-e a megértésig, megnézte-e a filmet végre. ...bár, minek tenné. Ezek az én életem megélései, a Wall Street Farkasától a Margin call-ig. Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni. Ja. Ez is egyfajta mese.)
Szóval, engem szeret a Főnök, ezért ki lettem nevezve - nem, végül nem VH-nak (tudjátok mit jelent ez a rövidítés? Végrehajtó Hatalom,vagy ilyesmi) - de közös megegyezéssel gazdasági igazgatónak.
Mivel de facto voltam már, ideje, hogy de jure is utolérjen ez a szép cím. Már csak szervezet kellene amit gazdaságiigazgathatok. De előbb-utóbb csak eljön az is.
Kékhemü felajánlotta, hogy ha az kell a kinevezésem elfogadásához, ő szívesen leigazolja, hogy a faktornál gazdasági igazgató voltam.
A dolgok jelen állása szerint erre nem lesz szükség, elég a tíz év főkönyvelés pénzügyi cégnél a vezetői gyakorlatnak. Persze lehet, hogy azért begyűjtöm a papírt, sose árt, ha dokument jeszty. Főleg Kékhemü szépséges aláírásával.
Amúgy a dolgok, ha lassan és nehezen is, de haladnak a kijelölt útjukon. Morgónak egyre jobban megy a számlarögzítés, kezdi átvenni a számlázást és a Kékhemü által kért heti kimutatások készítését is. A következő lépésben meg fogom tanítani a bankanyag feldolgozására - és akkor végre, könnyebb lesz a Zéletem. Legalábbis, ami a kis ügyfeleket (Kékhemü és vidéke) illeti.
Addig még túl kell élni ezt a mérlegidőszakot, három könyvvizsgált cégből kettő beszámolóját már elfogadták, a harmadik pénteken várható. Nem könyvvizsgált céget összesen 19-et kell lezárnom (ebből kettő saját), ...nagyon fel kell kötnöm a gatyámat, eddig 5 van - nagyjából - kész. Közben negyedéves és havi MNB jelentéseket kell barkácsolni, ráadásul az istenadta ellenőrző program új ellenőrzési algoritmusokat kapott az idén is (új év, új élet, mármegint, deminek), szóval három jelentésből három lett első körben visszautasítva.
Kettőt már bedögönyöztünk. Még egy hátra van. És ilyenkor "késett" státuszt kap. Meg a nénikéjüket.
(Aranyos volt a Farkas, mikor a határidő lejárta előtt egy nappal beesett a félmilliós új laptoppal meg mindenféle kütyükkel, napbarnítottan mosolygott, ült a nagy dög kocsijában és zavartan ide-oda rakta a bizonylatokat, egyet felkapott egy kósza szellő én meg fél térdre ereszkedtem a kocsi előtt, utána kapva. A jelenet bizarr volt, de nem éreztem, hogy itt alá-fölérendeltségről lenne szó, sokkal inkább barátságot, szeretetet, szép jövendőt, felhőtlen boldogságot - még annak ellenére is, hogy azt az irracionalitást kérte, hogy akkor én másnap nosza, szolgáltassak adatot. ...maga a rendszerbe való regisztráció három nap volt. De túl vagyunk rajta.)
Óriási szakmai sikerélmény volt számomra, hogy a Faktor kénytelen volt visszahívni, hogy segítsek az éves zárásban, mert azóta a negyedik hölgyemény próbálja annak a negyedét megérteni, amit egyedül megcsináltam - és nem igazán áll össze neki a kép. Ez a ciki, nem a faláb.
A kis hölgy nagyon kedves, szurkolok is neki, hogy végre valaki belejöjjön és engem békén hagyjanak - de még elég távol vannak ettől, azt hiszem.
Mindenesetre kénytelenek voltak kifizetni a számlámat, mellyel december óta szívóztak, sőt, még egy tanácsadói szerződés is megkötésre került.
Agy.
Az kéne nekik. És nemcsak a bejárat melletti szögre dísznek.
(Morgó egyik nap úgy fogadott, hogy tudom-e, hogyan nevez a hátam mögött a Galamb. Kérdeztem tőle, hogy nem, hogyan?
- A trehány zseni - vigyorgott rám.
Felnevettem.
- Anyám is valami ilyesmit mondott rám, mikor iskolás voltam.)
Ha túlélem ezt a mérlegidőszakot az elképzeléseknek megfelelően, akkor a júniust a könyvelőiroda jogszabályoknak való jobb megfelelésének, informatikai fejlesztéseknek távoli elérések, felhő alapú szolgáltatások nagyobb használatának, újfajta adminisztratív rendszerezés bevezetésének fogom szentelni. No meg a saját elmaradt ügyeink intézésének. Sok ilyen van.
Júniusban vissza kell fizetnem a záloghitelt is, amit azért vettem fel, hogy az autókereskedést el tudjuk kezdeni.
Kisfiam végre meggyőződhetett arról, hogy így nem érdemes vállalkozni... nekem ez mondjuk belekerül egy pénzösszegbe, de sebaj. A kavicsok visszakerülnek a háztartásomba, ékszerész István elképzeléseinek megfelelően (melyik nő mondhatja el, hogy milliók csüngenek rajta, gondold csak el - tényleg, hogy is tudtam enélkül negyvennyolc évig létezni, nem értem. No mindegy, ezt dobta a gép. Meg néhány kemény tapasztalatot. Mert a Zélet nagy játék, tudni kell szépen játszani..), és a jövőben el sem lesznek zálogosítva. Minek.
Az autókereskedő cég egyébként nem rossz ötlet, a gyakorlat is ezt mutatja, - csak több tőkével és nagyobb intenzitással kellene csinálni. És nem kivonni, átcsoportosítani belőle a működő tőkét máshová, mert abból csak a baj lesz. Vagy építkezés. Francba.
Csak hát Banduci már csak Banduci marad: nyolc dolgot csinál egyszerre. Most is. És abból egyet se fejez be. (De, néha már valami véletlenül elkészül. Mire betölti a negyvenet, jó lesz. Talán. Vagy addigra már úgyis mindegy.)
De legalább a magyar éreccségi is meglesz. Már csak a német hibádzik és javul a statisztika. Igen, az a bizonyos.
Tehát nyáron a harmadik gyerekemre is fizethetek tanárt: Gabi fejlesztőpedagógusa és Andi matektanára mellé Banduci is felzárkózik egy némettanárral.
(- Anya beszélni akar veled. Biztos azt akarja mondani, hogy engem is vigyél el a tanárhoz. De én nem akarok!!! - mondta Dzseni lányom ijedten.
- Miért? Annyira rossz lenne, ha véletlenül megtanulnál írni? - bukott ki belőlem az őszinte.
Rémülten nézett rám.)
Jó, jó, jó, de jó nekem.. jó nekem.
És egyébként tényleg.
Képes vagyok adni.
Addig jó.
2018. május 12., szombat
Mese
Kis, aranyos epizódja az életünknek, amit most leírok ide nektek. Teljesen komolytalan, mégis érdekes.
A múltkorokban vettem cigány kártyát, és belemélyedtem kicsit. Jósolgattam új famíliám néhány tagjának. Aztán én is kérdeztem egyet.
Persze, hogy azt, hogy Robi szeret-e engem.
A Hűség lap jött ki.
JELENTÉSE: Megbízható, kitartó, ragaszkodó személyt jelöl. Valami a sírig tartó lehet. Őszinteséget, kitartást jelent személyhez vagy valamilyen eseményhez (hit, politika).
A hűség, a bizalom éltet, biztonságot ad csak tudj vele élni. A hűség a szolgálat maga. Kihez vagy hűséges? A helyzethez, amiben élsz? Vagy a küldetésedhez, amiben megvalósíthatod önmagad? (...)
A hűség a változtatástól való félelmet is jelenti, vagy a tudatos alázatot. Tartós állapotra utal. Az összetartozást jelentő biztonságot is mutatja. Odaadó hűségről tanúskodik. Nem csak mély érzelmi kötődést jelez a lap, hanem a ragaszkodást is elveidhez. Munkaadóddal való lojalitást is mutat. Negatív kártyák között a bizalom megingása, veszélyben a hűség-esküd, engedhetsz a csábításnak.
...
Delta: Mese
Még valamikor a legelején történt, talán, mikor legelőször meghallottam ezt a dalt, hogy átfutott az agyamon: nem, nem akarok férjhez menni - de ha valaha, véletlenül, megőrülnék és mégis hozzámennék Robihoz, ez lenne a bevonuló zenénk.
Sosem beszéltem neki erről. Minek? Ő nem akar megnősülni, ellenzi az egészet rossz tapasztalataiból kifolyólag - nekem meg mi lenne a jó abban, ha feleségül megyek egy rakás anyagi csődhöz? Amúgy is, ha huszonkét éves korom óta nem voltam férjezett, minek kellene ezt negyvennyolc évesen erőltetni?
Szóval mélyen hallgattam erről a megmagyarázhatatlan gondolatról. De a számot azóta is szeretem, gyakran meghallgatom - főleg, mikor Kőbánya felé veszem az irányt.
A múltkorokban épp együtt autóztunk a gyerekekkel - hogy hová és minek, az külön bejegyzés témája - mikor felcsendült a Youtube bugyraiból ismét ez a zene.
Robi kisvártatva rákezdte, mintha saját magával vitatkozna:
- Házasság? Micsoda hülye dolog. Soha. Aki a környezetemben összeházasodott, annak mindnek tönkre is ment a kapcsolata. Elkényelmesedett, azt hitte, hogy révbe ért... és ott a vége. Nem kell ez! - fakadt ki, nekem pedig leesett az állam, hogy mik nem jutnak az eszébe erről az ártatlan zeneszámról. Még, hogy házasság! Nekünk egy rugóra jár az agyunk, csak az ellenkező oldaláról tekintünk arra a szerencsétlen rugóra. Hát ez kész röhej.
Vigyorogva vetettem oda, nehogy már nyugton legyen:
- Pedig azt mondtam magamnak, hogy ha valaha megbolondulnék és hozzád mennék feleségül, ez lenne a bevonuló zenénk.
- Jaj de jó! Én lennék a koszorúslány!
- Mi meg a koszorúsfiúk! - jött az üdvrivalgás a hátsó ülésekről.
Robi menekülési útvonalat keresve tekintett szét. Kevés sikerrel.
Végül a Youtube-hoz fordult erősítésért.
- Az lenne a bevonuló zene, ez meg az én kivonuló zeném a temetésemen! - nyögte.
Horváth Tamás: Hagyj el
Akkor már könnyesre röhögtem magam.
- Szívem, egyetlen szavadba kerül. Szólj, hol álljak meg, leparkolok a járda mellett, te kiszállsz... nem kell azért mindjárt elhunyítani, igazán nem...
De a hátsó ülésről mintha nem követte volna felhőtlen jókedv ezt a beszélgetést.
...
Már rég a kőbányai panelben voltunk, épp zuhanyozni indultam, mikor a konyha felől minden előjel nélkül felcsendült a Delta szám.
Kidugtam a fejem a fürdőszoba ajtón, kérdően néztem Robira, aki nagyon vigyorgott.
- Delta: Mese? - kérdezte.
- Miért, nem olyan ez az egész, mint egy mese? - kérdeztem vissza mosolyogva.
Csak bólintani tudott.
A múltkorokban vettem cigány kártyát, és belemélyedtem kicsit. Jósolgattam új famíliám néhány tagjának. Aztán én is kérdeztem egyet.
Persze, hogy azt, hogy Robi szeret-e engem.
A Hűség lap jött ki.
JELENTÉSE: Megbízható, kitartó, ragaszkodó személyt jelöl. Valami a sírig tartó lehet. Őszinteséget, kitartást jelent személyhez vagy valamilyen eseményhez (hit, politika).
A hűség, a bizalom éltet, biztonságot ad csak tudj vele élni. A hűség a szolgálat maga. Kihez vagy hűséges? A helyzethez, amiben élsz? Vagy a küldetésedhez, amiben megvalósíthatod önmagad? (...)
A hűség a változtatástól való félelmet is jelenti, vagy a tudatos alázatot. Tartós állapotra utal. Az összetartozást jelentő biztonságot is mutatja. Odaadó hűségről tanúskodik. Nem csak mély érzelmi kötődést jelez a lap, hanem a ragaszkodást is elveidhez. Munkaadóddal való lojalitást is mutat. Negatív kártyák között a bizalom megingása, veszélyben a hűség-esküd, engedhetsz a csábításnak.
...
Delta: Mese
Még valamikor a legelején történt, talán, mikor legelőször meghallottam ezt a dalt, hogy átfutott az agyamon: nem, nem akarok férjhez menni - de ha valaha, véletlenül, megőrülnék és mégis hozzámennék Robihoz, ez lenne a bevonuló zenénk.
Sosem beszéltem neki erről. Minek? Ő nem akar megnősülni, ellenzi az egészet rossz tapasztalataiból kifolyólag - nekem meg mi lenne a jó abban, ha feleségül megyek egy rakás anyagi csődhöz? Amúgy is, ha huszonkét éves korom óta nem voltam férjezett, minek kellene ezt negyvennyolc évesen erőltetni?
Szóval mélyen hallgattam erről a megmagyarázhatatlan gondolatról. De a számot azóta is szeretem, gyakran meghallgatom - főleg, mikor Kőbánya felé veszem az irányt.
A múltkorokban épp együtt autóztunk a gyerekekkel - hogy hová és minek, az külön bejegyzés témája - mikor felcsendült a Youtube bugyraiból ismét ez a zene.
Robi kisvártatva rákezdte, mintha saját magával vitatkozna:
- Házasság? Micsoda hülye dolog. Soha. Aki a környezetemben összeházasodott, annak mindnek tönkre is ment a kapcsolata. Elkényelmesedett, azt hitte, hogy révbe ért... és ott a vége. Nem kell ez! - fakadt ki, nekem pedig leesett az állam, hogy mik nem jutnak az eszébe erről az ártatlan zeneszámról. Még, hogy házasság! Nekünk egy rugóra jár az agyunk, csak az ellenkező oldaláról tekintünk arra a szerencsétlen rugóra. Hát ez kész röhej.
Vigyorogva vetettem oda, nehogy már nyugton legyen:
- Pedig azt mondtam magamnak, hogy ha valaha megbolondulnék és hozzád mennék feleségül, ez lenne a bevonuló zenénk.
- Jaj de jó! Én lennék a koszorúslány!
- Mi meg a koszorúsfiúk! - jött az üdvrivalgás a hátsó ülésekről.
Robi menekülési útvonalat keresve tekintett szét. Kevés sikerrel.
Végül a Youtube-hoz fordult erősítésért.
- Az lenne a bevonuló zene, ez meg az én kivonuló zeném a temetésemen! - nyögte.
Horváth Tamás: Hagyj el
Akkor már könnyesre röhögtem magam.
- Szívem, egyetlen szavadba kerül. Szólj, hol álljak meg, leparkolok a járda mellett, te kiszállsz... nem kell azért mindjárt elhunyítani, igazán nem...
De a hátsó ülésről mintha nem követte volna felhőtlen jókedv ezt a beszélgetést.
...
Már rég a kőbányai panelben voltunk, épp zuhanyozni indultam, mikor a konyha felől minden előjel nélkül felcsendült a Delta szám.
Kidugtam a fejem a fürdőszoba ajtón, kérdően néztem Robira, aki nagyon vigyorgott.
- Delta: Mese? - kérdezte.
- Miért, nem olyan ez az egész, mint egy mese? - kérdeztem vissza mosolyogva.
Csak bólintani tudott.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)