Mélyrepülés

...tulajdonképpen tényleg semmi közöm hozzá, de rossz látni. Jártamban-keltemben néha eszembe jut, ahogy remegő kézzel, rosszkedvűen vakargatta a kaparós sorsjegyét. Olyan arckifejezést vágott, mint egy kisgyerek, akitől éppen elvették a játékát és a duzzogóhiszti állapotában épp azon tűnődik, hogy földhöz vágja-e magát.
Földhöz vágja, ez tisztán látszik. És nagyot szól. Nagyot szól, mert aki olyan magasan tud szárnyalni, mikor jó formában van, attól különösen fájdalmas látni ezt.
Hülye dolog, de huszoniksz embernek fáj látni ezt.

Tulajdonképpen megkedveltem őt az elmúlt években. Mindannyian megkedveltük.

Pedig részemről nagy gyanakvással kezdődött, azt hiszem, kölcsönösen ellenlábast szimatoltunk egymásban, különböző értelmetlen okokból. Aztán telt az idő - egy ideig úgy gondoltam, hogy nem bírom követni a tempót, amit az agya diktál, ha éppen beindul (az én agyam máshogy van összerakva, sokkal több időre van szüksége, míg optimalizálja a lehetőségeket - bár mentségére szóljon, hogy nagyon alapos), ő pedig enyhe lenézéssel viseltetett irántam, mint kis csóringer niemand iránt.
Aztán történt valami... Először bennem változott meg valami. Arra is emlékszem, mikor. A konkurenciával hallottam csevegni egy kérdésben, melytől én előtte frászt kaptam. Az a frappáns duma...nem lehetett nem értékelni azt a hozzáállást, ami tulajdonképpen a Szemléletfejlesztés oldal elméleti eszmefuttatásainak gyakorlati példájaként bontakozott ki a szemem előtt: azaz ne pánikolj a problémán, hanem keresd meg benne a lehetőséget. Lehet, hogy nem tudod kibontakoztatni, de legalább arra koncentrálsz, és nem a nehézségekre. Máris eltoltad a hangsúlyokat egy számodra sokkal megfelelőbb irányba.
(Azt hiszem ebből a tananyagból ötösre vizsgáztam mostanában, és furcsa módon nincs senki, de tényleg senki, aki ezt a teljesítményt ne értékelné azok közül, akik egy kicsit is ismertek engem az elmúlt években.)

Sajnálatos módon azonban, mialatt én a saját magánszámommal voltam elfoglalva (sőt, már korábban is, mert ez a mélyrepülés nem most kezdődött, csak talán most értünk el valahová - ahová nem esett jól eljutni) nála megfordult a spirál, lefelé forog a nagy kerék: a lejtőn egyre rövidebb időközökkel jöttek a kanyarok, és egyre gyorsult a lesiklás tempója is.
Mostanra eljutottunk a kritikus pontig, azt hiszem.

Én pedig ordítanék, hogy: "A legértékesebb szerved az agyad! Neked olyan agyad van, amiről sok ember nem is álmodhat! Ne idd el!!! Mi lesz veled agy nélkül, ember???" de ehelyett csak udvariasan mosolygok és szó nélkül tudomásul veszem, mint a többiek, hogy ez van.

De miért, meddig, és hol a a gödör alja, ahonnan felfelé visz az út? Mi kell ahhoz, hogy valaki megrázza magát és felálljon a padlóról? Fel tud-e még állni?

Mi lesz Veled, mondd?