Tények vs. szándékok

Mindig csodáltam a Teremtés végtelen analógiáit, melyek közül az ember gondolatai vonzzák magukhoz az aktuálisakat. Működik a dolog, az élet minden területén, a hétköznapoktól az elvont filozofálásig.
A napokban ez utóbbi területen ért utol egy váratlan szinkronicitás élmény, amennyiben gondolataimhoz csatlakozó gondolatokkal találkoztam, teljesen váratlanul.
Talán emlékeztek még nem oly régi eszmefuttatásomra, mely szerint az embereket a szándékaik szerint kell megítélni... hogy a Korán szerint Allah is a szándék tisztasága szerint méri az emberi cselekedeteket.
Itt már akkor is éreztem némi anomáliát a vallási fanatizmus jegyében elkövetett borzalmak tekintetében, bár úgy éreztem, hogy ezt feloldja, hogy az én szememben az a szándék nem tiszta, hogy egy másik emberre/embercsoportra tűzzel-vassal rákényszerítsem a saját világnézetemet, vagyis a szándék megítélése nagyon is társadalmi konszenzus, neveltetés kérdése.
Tehát a szándék tisztaságát gondoltam első helyre tenni személyes életemben - mind a saját, mind a mások felém irányuló cselekedetei vonatkozásában, mégpedig oly módon, hogy azt vizsgáljam, hogy az adott szándéknak rám, illetve szeretteimre nézve milyen hatása lesz/lenne.
Ám véletlenül elolvastam a Szemléletfejlesztés hírlevelet.
Tényleg véletlenül, mert a legritkább esetben tudom olyan rövid intervallum alatt megnézni az email-jeimet, hogy el tudjam őket olvasni - mostanában nagyon sokat dolgozok.
Nagyon súlyos megállapításokat tartalmazott.
Az első ilyen, a boldog, hosszú élet titkára vonatkozott, ami nem más, mint az emberi kapcsolatok minősége.
Hát itt már elbuktam a boldog, hosszú élet opcióját, ha hihetek a hírlevélnek. (Lehet, hogy nem véletlenül vannak az éjszakai halálfélelem rohamok. )(?!??)

"...ami igazán izgalmas az az, hogy a kutatók találtak valamit a rengeteg adatban, ami pontosan meg tudja jósolni, hogy ki lesz öreg korában is boldog, és ki nem. A kutatás megállapította, hogy a szülők anyagi helyzetének semmi köze nincs ehhez. Hogy mekkora vagyont gyűjtött vagy vesztett el az ember élete során, annak semmi köze nincs ehhez. Hogy 40-50 évesen milyen az egészségi állapota, a koleszterinszintje, a röntgen felvételein látható-e valamilyen elváltozás, annak semmi köze nincs ehhez. Hogy milyen munkahelyeken dolgozott az illető életében, annak semmi köze ehhez. 

Ez mind nem számított. Az egyetlen dolog, ami számított, az az emberi kapcsolatok minősége. Ez volt a kristálytiszta eredménye a sok évtizedes kutatásnak.

Figyelj, ha egészséges, boldog és kiegyensúlyozott akarsz maradni öreg korodban is, akkor a kapcsolataidra kell ügyelned. A jó kapcsolatok őrzik meg az egészségünket és a boldogságunkat. Ennyi a titok."

Hát... azért nem vagyok benne biztos, hogy ez igaz.
Mert, tegyük fel, van egy szuper emberi kapcsolatom 90 éves koromban. Legyen bár társ, barát, vagy "csak" egy jó barátnő, de minőségi emberi kapcsolatunk van. Bízunk egymásban, igényeljük egymás társaságát, fél szavakból megértjük egymást. Várjuk a közösen tölthető pillanatokat.
És ő egy szép reggel elköveti velem azt a méltánytalanságot, hogy elfelejt felébredni.
Na akkor, ott, az addigi "előny" egy csapásra "hátrány" lesz, amennyiben másba helyeztem a boldogságom és az erőm forrását.
Haljak meg én is azért, mert egy másik ember kiiratkozott az életből önként vagy felsőbb utasításra?
És hány ilyen eset van... Simán elmennek a másik után. Képesek rá. De addig is, míg le nem gyűri őket végképp a veszteség súlya, szenvednek. Gyászolnak. Fájnak.
Ez lenne az a hatalmas előny? Nekem inkább hátránynak tetszik.
...
Egy, azaz egy ember van, aki pontosan velem egyszerre fog kiiratkozni az életből.
Én magam.
Bennem nem csalódhatok.
Az egyetlen feladatom, hogy magammal töltsek sok minőségi időt, szeressek velem lenni, fél szavakból értsem meg magam, és bízzak magamban.
Nagyon fontos a minőségi emberi kapcsolat. Magammal.
...
A hírlevél folytatásában arról van szó, hogy az emberek a társaik cselekedeteit ítélik meg, saját magukban pedig a szándékot, és ez nem jó, mert magunkban is a cselekedetet kell megítélni, nem a szándékot, és másban sem szabad a szándékot megítélni, hanem csak a cselekedetet. Itt példának az áldozat típusú nő megértését hozza fel kínzója ellen. Mivel voltam hasonló élethelyzetben, tudom, miről beszél - én is tévúton jártam, mikor felmentést adtam a szándékra tekintettel (hiszen csak azért varrja rám magát, mert nagyon szeret) - de én nem ezt szűrtem le ebből az esetből. A konklúzió számomra az volt, - amire Csaba párszor fel is hívta a figyelmemet, mikor rám szólt, hogy ne gondolkodjak az ő fejével - tehát az volt, hogy én alighanem félreértettem a szándékot. Olyan szándékot feltételeztem, ami valójában nem volt meg. Tehát, a konkrét esetre vetítve: Nagy Fal nem azért ragaszkodott hozzám ennyire, mert szeretett, hanem azért, mert a kisebbrendűségi érzését akarta leküzdeni (hogy ő nem kell senkinek), később pedig az életben maradásért folytatott küzdelem terhét akarta valaki más vállára rakni.
Persze utólag könnyű tisztán látni ezeket a dolgokat.
Visszatérve a cselekedetek minősítésére a szándékokkal szemben, tulajdonképp a hírlevél által javasolt megoldás jelentősen leegyszerűsíti a dolgokat.
Ha például megölnek valakit, többé nem kell vizsgálni, hogy önvédelemből, hirtelen felindulásból, avagy előre megfontolt aljas szándékból történt az emberölés? Mert ez a mondat pontosan ezt állítja.
Ugye, hogy ez így sem teljesen gömbölyű?
Mindenesetre mindkét módszer mellett és ellene is szólnak bőven érvek.
Annyi mindenesetre, hogy módosítsam a korábbi véleményemet.
Legközelebb a dolgok reális megítéléséhez akkor juthatunk, ha a szándékot és a tettet együtt minősítjük.
...
Hát, jól elagyalogtam ezen is, de azt hiszem, eljutottam A-ból B-be ebben a kérdésben is.
Bár, hogy ezzel miért kell ennyit foglalkoznom, az most még nem tudom.
De majd megjön erre is a válasz.. a kellő időben.
Ennyit már tudok a Világ Működéséről.