Tavaszi meditációk

...meglehetősen fáradt vagyok, elsősorban a metszés vett ki belőlem nagyon sok erőt. (Be is aludtam fényes délután itt néhány megirkált mondat után... de megébredtem, folytatom, most már sokkal jobb, bár a halálfélelmes rángatózás, mint az utóbbi napokban oly gyakran, most is felriasztott párszor. Mégis sok energiát adott ez a kis alvás.) Idegileg sem a legjobb passzban kezdtem a hosszú hétvégét, hiszen pénteken másfél órát ordítottam a telefonba a könyvvizsgálóval, mert én megértek mindent, de dokumentáció, számviteli utasítás nélkül nem fogok könyvelgetni akkor sem ha a törvény "értékelést" rendel bizonyos esetekben. Én nem vagyok vagyonértékelő, meg nem tudom mondani valamiről, hogy az három forintot ér vagy háromszáz milliót. Ezt elvárni tőlem ugyanúgy inkorrekt, mint bizonyos dokumentumokat nem a rendelkezésemre bocsátani. Szóval csalódtam mindenben és mindenkiben, régi garnitúrában, új garnitúrában, - és ez a létállapot erős kétségeket ébreszt bennem az egész, egyébiránt gondosan megtervezett és felépített alapkoncepció helyességét illetően - ezt pedig nagyon nehezen viselem, hisz saját létstratégiát terveztem és vitelezek ki nem csekély többlet energia befektetésével az átmeneti időkre. Tulajdonképpen az előre menekülésnek ez az útja ilyen műbalhék nélkül is nehéz és fárasztó lenne, nemhogy velük nehezítve. Miért nem lehet végre egyszer valamit normálisan, profi módon csinálni, miért kell egymás idegeire menni baromságok miatt - ezt soha nem fogom megérteni, azt hiszem.
A kiborulásból adódóan szombat reggelre jó kis epehelyrosszulléttel ébredtem, pedig annyira vigyáztam a táplálkozásomra pénteken, - hogy jóformán nem is ettem.
Reggeli meditációmban ebből kifolyólag ismét az "egyensúly" kérdésköre került elő - az egyensúlyé, melyre olyan nagyon kell vigyáznom, és amely olyan gyorsan megbillen, elég hozzá, ha valami nem a tervezetteknek megfelelően alakul.
A szombat-vasárnapomat almafákon lógással töltöttem, a starkingot - mint minden évben - sikerült megmetszenem, a húsvéti rozmaringot - mint minden évben - most is feladtam, bár szenvedek a visszhajtások látványától, de tudomásul kell vennem, hogy két emelet magasan, járhatatlan, elérhetetlen magasságokban nem megy, ahhoz legalábbis szárnyak kellenének - vagy teleszkópos nyesőolló, ami nekem momentán nincs (a régit gallyra vágtam, újra nem telik jelenleg).
A metszésnek köszönhetően éreztem, hogy oxigénnel telítődik a vérem, (bár nem vágott annyira fejbe ez a jelenség, mint a korábbi években általában, és ezt a magasabb vörösvértest-számnak tulajdonítom), és olyan izomlázam lett, mintha legalábbis harminc kilométert lovagoltam volna valami telivéren nulla gyakorlattal.
El is meditáltam rajta, hogy ha lenne időm/pénzem, érdemes volna eljárni lovagolni, állítólag nagyon jól fogyaszt és ami a combizmokat illeti... jajj, hát lett róla valamelyes elképzelésem..
Főztem némi elemórzsiát a családomnak, aztán Csaba következett, aki belázasodott - én ilyenkor mindig megijedek, mert arra gondolok, hogy az immunrendszere visszaépül-e rendben a kemó után, nem kap-e el immungyenge állapotában valami olyan egzotikus bacit ami mást meg se karcol de neki akár végzetes is lehet.
Az éjszakánk ennek megfelelően pocsék volt: nekem minden tagom fájt a metszéstől, neki pedig - a betegségétől..
Szerencsére reggelre jobban lett, bár elég gyenge lábakon állt egész hétvégén.
Másnap azért nekiálltam megpucolni az ablakait. Szépek ezek az új műanyag ablakok, öröm volt dolgozni velük, el is tűnődtem rajta, hogy milyen jó lenne, ha Anyumnál is ilyenek lennének. Sajnos ez jelenleg a vágyálom kategória, mint oly sok minden (például a beázás- és penészmentes nappali) - így is egy vagyont kell kiadnom a jövő hónapban: mosógépre, sírkő felújításra, a lányom jogsijára... és már megint ott fogok állni ahol a part szakad és nem lesz pénz arra, hogy vegyek magamnak legalább néhány, normálisnak kinéző, kínai sz@r ruhaipari terméket -  holott lerohad rólam az a három szál made in china gönc, amit még anno 2011 táján vettem.
(És mégis boldog vagyok, boldogabb, mint sok jobb anyagi körülmények között élő ember - ma erről beszéltem Anyumnak. Boldog vagyok, mert a fejem tele van ötletekkel - és vannak hozzá kezeim, hogy megvalósítsák őket. Boldog vagyok, mert a kertem, és a természet körülöttem tele van szépségekkel - és van szemem a látásukra. Ennyi elég a boldogsághoz. Aki ennél többet akar, az előbb-utóbb úgyis csalatkozik, úgy hiszem.)
Hm. Úgy hiszem.
...
Sokszor szoktam azon meditálni, hogy a jelenlegi, fennen hangoztatott hozzáállásom az élethez mennyire valós.
Itt arra gondolok, amit Facebook bölcsességként szoktam osztogatni (elfuserált Oravecz Coelho vagyok újabban), nevezetesen, hogy önmagamban vagyok egész, hogy nem kell nekem senki, nincs szükségem semmilyen szorosabb emberi kapcsolatra.. gyakran eltűnődöm azon, hogy az erőm vajon valóban saját magamból fakad, vagy valahol, tudat alatt, mégiscsak Csaba a forrása (vagy egy részének). Jó lenne ezt egzaktul tudni, mert nem szeretnék holmi érzelmeknek kiszolgáltatottan élni.
Megmondom őszintén, volt idő, mikor szerettem volna egy társra vetítve megélni a teljességet - de azok az idők már elmúltak, és nem szeretnék soha többé sebezhető lenni. Ezért zárom le a határaimat abban a pillanatban, amikor bárki akár csak megkíséreli a tiltott határátlépést - itt nem csak a vonzásokra gondolok, de például arra a technikára is, ahogyan megtanultam Csaba morgásait "ignorálni" a családom, a súlyom, az anyagi helyzetem, a rendetlenségem és bármi egyéb vonatkozásában, amiről úgy formál véleményt, hogy esze ágában se volt soha közelebbről beleállni a történetbe.
(Régen a számítógépek, mikor lefagytak, folyton azt kérdezték: "Abort, retry, ignore?" - hát itt az "ignore" a megfelelő technika. Jobb híján. Meg általában, sokszor, sok dologban. Mert az élet minden ellenkező vélemény ellenére, csak megy tovább. Persze, ha túl sok az "ignore", az egy idő után megakadályozza, de legalábbis megnehezíti a program futását.)
Azt sem tudom megkülönböztetni, hogy mikor egy új ismeretség elkezdene kicsit szorosabbá válni, legalábbis a másik fél erőteljes érdeklődést mutat, és én menekülni kezdek - ez a viselkedésem hány %-ban köszönhető annak a ténynek, hogy szeretem Csabát és nem akarom megbántani - és hány %-ban annak, hogy a tökömnek se kellenek újabb csalódások.
Ajánljuk meg az 50-50%-ot ennek a két tényezőnek. Persze nem biztos, hogy igaz. Egyáltalán nem biztos, hogy igaz... és ez zavar, olyan pinceszeglet, ahová nem ér el a fénysugár, pedig jó lenne bevilágítani. Azt hiszem, a félelemtől nem elég erős a reflektorom - mert bármelyik elem túlsúlya derülne is ki, az mindenképp a saját gyengeségemre vetne fényt. Még talán legkevésbé terhelő az 50-50%, legalábbis a jellem(em)beli kockázat allokálása szempontjából. (Ezért jó blogot írni - enélkül nem jutottam volna el eddig a gondolatig sem.)

DC Szilánkja a múltkor, és a hozzá kapcsolódó beszélgetés, pont ezt a témát bolygatta meg bennem:

"Minden ember a saját berögzült tudatával lát. Tudod, úgy van ez, hogy az emberek csak annyit látnak a világból, ami az ő kis egójuk által létrehozott világuk ablakán át beszűrődik hozzájuk. Mindenki a saját tapasztalatain keresztül gondol ezt, vagy azt másokról és a dolgokról. Csakhogy a dolgok lényege ettől még nem lesz ilyen vagy olyan, azok csak úgy vannak. Hogy megértsd az embereket elsőre képesnek kell lenned üressé válni a szemlélődés előtt. Aztán képesnek kell lenned a másik szemével nézni a világot. Sokkal könnyebben fogsz megérteni embereket. Csak vigyázz, mert ha erre képessé válsz, ők nem fognak érteni téged." (Szilánkok - album)
...
Én: Nagyon igaz. Az emberek azt várják, hogy támogasd, fogadd el őket. Vagy - rosszabb esetben - ellenséges, negatív indulatokkal szemléld. Mindkettőre vannak jó kis játszmáik. A valódi objektivitással, az érzelem mentes megfigyeléssel nem tudnak mit kezdeni.
Mint ahogy azzal sem, ha érzel valamit, de az érzelmedet egyidejűleg kívülállóként megfigyeled. Ez a cselekedet részint kontrollálja az érzelmet; részint értékes tapasztalatokkal ajándékoz meg önmagad megismerésével kapcsolatosan. De ha elmondod valakinek, nem érti. Az emberek csak odáig jutnak el, hogy: "Hát akkor most érzed, vagy nem érzed?"
Az, hogy érzed, de megfigyeled, kordában tartod, elemzed - ez érthetetlen nekik. S így sosem ismerhetik meg a saját pincéjük láncos kutyáit - melyek így ellenőrizetlen formában, vadul törhetnek elő a semmiből, váratlanul, óriás pusztításokat okozva.
Valaki tegnap a megfigyelő szerepét összekeverte a szabad választás jogáról való lemondással.
Pedig az igazi szabadság a kívülálló megfigyelő szabadsága.
Utóirat: mivel embernek születtünk, "valódi" objektivitás nincs, csak viszonylagos. De törekedni kell rá..
A.K.: Semmilyen közösséget nem vállalnék ilyen emberrel!
Ha mindig így tesz, nem alkalmas társas viszonyra!
Ezek tökéletesen ostoba individualista szellemiségek!
Gyakorlatilag megint egy 22.-es csapdája!
Ha így gondolkozom, s élek, akkor tudhatom a dolgok édeni valóságát, de az ki a frászt fog érdekelni, s közben nem fog működni e valóság..., ha meg nem így gondolkozom, akkor meg ostoba leszek?

...És mi van a jó öreg szexszel?
Azt is csak kívülállóként szemléljem?

Persze nagyon sarkítok, mert fáj a bokám!

Én: Sosem állítottam, hogy alkalmas vagyok társas viszonyra. Sőt, azt sem, hogy óhajtanék alkalmas lenni vagy ilyesmiben részt venni. Franc se megy be az oroszlán barlangjába újra ha már össze-vissza rágták és alig bírt szabadulni.
A jó öreg szex? Csupán testi szükséglet, melynek kielégítésére a modern világban számtalan lehetőség van. Hogy mást ne mondjak: ott van mindjárt a bal kezem, és nem kell vele szakítani.

(Nem világosítottam fel beszélgető partneremet arról a tényről, hogy 22-én születtem... elvégre az ember nem adja ki a gyengeségeit..)
...
Igen, kétségtelenül a jelenlegi, távolságtartó hozzáállásom is csupán egy kis ablak a berögzült, sérült egómon, ezen keresztül engedem be (illetve zárom ki) a világ dolgait. Persze, nagyon meg vagyok győződve ennek hasznosságáról az életemben - és tulajdonképpen még az is lehet, hogy ebben igazam is van, amennyiben segít abban, hogy ne ismételjek meg korábban elkövetett hibákat, vagy ne szerezzek újakat a régiek mellé. Ha jobban meggondolom, ez is egyfajta "moratórium" időszaka, amit élek, ugyanolyan moratóriumé, mint ami András fiamnak jutott az utóbbi évben - csak az élet egy más vetületét érinti. De attól még moratórium.

Azt hiszem, az alapprobléma továbbra is az adni-kapni egyensúlyának hiánya, illetve az erről szerzett negatív élettapasztalataim. Amíg ezt nem tudom feloldani, nem hiszem, hogy tovább tudok lépni erről a szintről.

Nem tudom, hogy írtam-e már itt a Tudatalatti működéséről. Azt hiszem, olyan ez, mint egy óriási merevlemez (úgy látszik, ma csupa számítástechnikai hasonlattal élek), fogantatásunktól kezdve minden információ, minden megélt esemény, érzés tárolódik rajta valamilyen kódolt formában, és ha a Felettes Énnek nevezett problémamegoldó központnak adatokra van szüksége egy adott szituáció megoldásához, a pillanat tört része alatt szállítja az eddigi megéléseink eszenciájaként a követendő cselekvésmintát.
Ezért nagyon nem mindegy, hogy a Tudatalattiba milyen emlékeket tárolsz el, hiszen a jövendő cselekedeteid mozgató rugói lesznek. Sikereid és kudarcaid fogják meghatározni a következő, hasonló kihívásnál követett technikádat: hogy támadsz, menekülsz vagy meglapulsz, hogy ellenséges leszel vagy baráti, hogy adni akarsz majd, vagy kapni... Hogy képesnek érzed-e magad az akadály leküzdésére (és emiatt összeszeded az energiáidat és megoldod a feladatot) vagy képtelennek (és nem pazarolsz erőforrásokat a megoldására).
Hmm.
Én erősen az adásra vagyok hangolva.
...Ezek szerint a tudatalattim tele van olyan emlékekkel, mely szerint adni jó?!??
Micsoda ellentmondás.
Hiszen a tudati kontrollom szerint adni tilos, mert kimerülök tőle és nincs kellő pozitív visszacsatolás.
Érdekes paradoxonja ez a gondolkodásomnak.

Egy igazi 22-es csapdája.

(Utóirat: nézegettem az utolsó mondatokat, és rájöttem.
Nekem nem azzal van bajom, hogy adok. Én szeretek adni. Adni jó érzés, igaza van a Tudatalattinak.
De kapni is szeretnék. A Zélettől, embertársaimtól... bárkitől.
Az igazi paradoxon a Márai idézet. Az ember vagy ad, vagy kap.
Hogyan lehetne megélni mindkettő teljességét?
Ez az én valódi problémám, azt hiszem.
Ennyike.)