Miért nem hiszi el, hogy nem bízom a kékszeműekben? Soha nem bízom, az sem igaz, amit kérdeznek.
Ennyire nem unatkozhat... Ott is teremnek nők (tudjuk, volt aki onnan hozott....).
...
Miért mindig, mindenkinek az a szekér kell, amelyik nem veszi fel?
...
Én meg mindig kedves vagyok neveltetésem folytán és nem mondom meg, amit gondolok. (Ugyan, cimbi, találd már meg azt a helybéli nőt aki bírja a kék szemeket. Vagyilyesmi. Inkább beszélgetünk arról, mi újság a Futrinka utcában. Deminek. Vagymiértne. A határon úgyis szögesdrót a kerítés. Deteeztpontosantudod, délre szakadt barátom.)
Uff.
Asszem fáradt vagyok.
2016. február 29., hétfő
2016. február 28., vasárnap
Simply a love song
Chilly: Simply a love song
...bocs, hogy rosszul mertem lenni, kimerült, fáradt és a családommal is akartam lenni egy kicsit.
Különben ők se nagyon értették, hogy mi van. Hogy merek fáradt és gyenge lenni. Hol a fény a
világítótoronyból.
Ha az embernek ilyenek a szerettei, nincs szüksége ellenségekre.
Azért én nem haragszom. Megszoktam, hogy mind ilyenek vagytok velem.
De az, hogy egyetlen szó válaszra se méltass, az azért kicsit erős volt mára. Főleg a délutáni
kirohanásod után.
Muszáj neked ilyen ellenségesnek lenned a családommal, meg az életem dolgaival kapcsolatban?
Próbálj már néha, a változatosság kedvéért, Te is megértőbb, elfogadóbb lenni. Akkor is, ha nehéz.
...bocs, hogy rosszul mertem lenni, kimerült, fáradt és a családommal is akartam lenni egy kicsit.
Különben ők se nagyon értették, hogy mi van. Hogy merek fáradt és gyenge lenni. Hol a fény a
világítótoronyból.
Ha az embernek ilyenek a szerettei, nincs szüksége ellenségekre.
Azért én nem haragszom. Megszoktam, hogy mind ilyenek vagytok velem.
De az, hogy egyetlen szó válaszra se méltass, az azért kicsit erős volt mára. Főleg a délutáni
kirohanásod után.
Muszáj neked ilyen ellenségesnek lenned a családommal, meg az életem dolgaival kapcsolatban?
Próbálj már néha, a változatosság kedvéért, Te is megértőbb, elfogadóbb lenni. Akkor is, ha nehéz.
Pincédben láncos kutyák
- ígéretem szerint, a magasabb tudati kontroll miben létéről -
A címbeni mondatot már többször olvashattátok nálam, úgy is, mint az egyik legkomolyabb útravalót, melyet Sasmadártól kaptam.
Időről-időre, életem egy-egy fordulatánál, előkerült ez a mondat, rágcsáltam, ízlelgettem, sok vetületét felfedeztem már, de kerek egésszé csak az utolsó napokban kristályosodott ki, és hogy ez megtörténhessen, ahhoz néhány élményen túl a taoizmus tanaira is szükségem volt.
Tudjátok, azt hiszem, két vallás tanításaival sikerült eddig valamelyest megismerkednem, a kereszténységgel és a buddhizmussal (nevezzük inkább taoizmusnak nyugati használatra).
Bár feltűnő a két vallás között az analógia számos tekintetben, mégis, mint azt már valahol korábban írtam, az alapok közösek (ez az, ami egyetemes és emberi), ugyanakkor a taoizmust sokkal magasabb szintűnek gondolom a dialektikus gondolkodás miatt, amely a kereszténységre egyáltalán nem jellemző.
S hogy miként segített a tao kerekké tenni a fenti mondathoz kapcsolható belső munkát? Ez - így utólag - nagyon egyszerű. Remélem, sikerül elmagyaráznom.
"Pincédben láncos kutyák vannak, ne engedd fel őket" - szólt a mondat, és az első reakcióm erre az volt:
- Nem igaz! Az emberek jók! Én is jó vagyok, világ életemben jót akartam tenni, ha néha követtem is el hibákat, a jóra törekedtem. Az emberekben nincs "rossz", legfeljebb néha hibáznak, nem születetten gonoszok!
Sasmadár pöttyös szemei kicsit kitágultak, aztán összeszűkültek, és csak ennyit mondott:
- Nem! Az emberek gonoszok!
(Nem, ne menjetek el ebbe az irányba. Vonatkoztassunk most el a tükör törvényektől, hogy ki, mit vetít ki... vonatkoztassunk el, de csak egy rövid időre, mert majd nagyon is fontos lesz a tükör törvénye a kérdésben, - de semmiképpen sem Sasmadár személyére vonatkozóan, hanem és kizárólag a globális összefüggés felfedése kapcsán. Sasmadár ez esetben mellékes. Csak a jel, az Isten ujja, vagy ilyesmi, de nem főszereplő a történetben semmiképp.)
Jártam az utamat, és ahogyan összeszedtem bátorságomat, és egyre mélyebben mentem bele az általam elkövetett hibák megismerésébe, egyre inkább felismertem a saját "láncos kutyáimat": a hibáimat, rossz tulajdonságaimat, amelyek ilyen, vagy olyan tévútra vezettek életem során. Sok ilyen volt és van is, és még mindig állítom, hogy a kevélység a legkisebb közülük - már csak azért is tudom, hogy ez így van, mert arról mosolyogva tudok írni, szinte hízeleg, olyan, mint egy palotapincsi, apró, és ártalmatlan, szinte simogatni való, mint egy igazi öleb. Persze, attól még kutya.
A legrondább láncos kutya mind közül a gyávaság, megalkuvás, szeretetéhség. Ez a háromfejű szörny tette tönkre az életemet. (És nem csak az enyémet, hanem a szeretteimét is jelentős mértékben, ...mert a bűn társadalmi fogalom). Valamelyest bűnömül róható még a kacérság, de ez is jóval szelídebb jószág, mint amilyennek Sasmadár képzelte - azt hiszem, őt már régóta kontroll alatt tartom, és a rendetlenség - ami viszont valahogy kívül esik minden hatókörön, sem kontroll alá vonni, sem változtatni nem tudtam még rajta, - viszont érdekes módon, azt sem érzem, hogy lényegi hátrányt okozott volna valaha az életben.
Bár Sasmadár szerint a bűnök bizonyos távolságról, isteni távlatokból már egyformának látszanak, mint a Himalája és a Marianna-árok a világűrből, kellő távolságról szemlélve.
De azért azt hiszem, hogy mi közelebb vagyunk, és valamely bűnünknek a súlya közelről, az érte járó büntetés mértékével egyenesen mérhető.
Hiszen, Ádám és Éva óta tudjuk, hogy a bűn a tudatosság, a társadalmi lét kialakulásának következménye. (Írtam már: egy állat szexel, alszik, eszik, amikor jól esik neki és mégsem bűnözik. Tehát a bűn a kőtáblák kora óta társadalmi definíció, azaz: bűn az, ami a közösség (és benne az egyén) túlélését nehezíti, gátolja.
Nekem a legnagyobb bűnöm tehát a kéz a kézben járó gyávaság, megalkuvás és szeretetéhség volt. Ezek miatt történhetett meg velem az a sok rossz, amikben Nagy Fal mellett részem volt, és ezek azok, amelyek önértékelési zavaraim alapját adják.
Ki lehet itt térni arra, hogy ezek mind neveltetésem következményei, de hiszem, hogy harminc fölött az ember felelős nem csupán az arcáért, hanem a sorsáért is - és ha vannak is ilyen gyökerei ezeknek a hibáknak, mivel már eljutottam a felismerésükig, a kijavításuk az én feladatom, sőt, egy lehetőség a karma jobbítására.
(Mostanában egyébként megint szeretetéhes vagyok, ezt onnan tudom, hogy tegnap megint előjött az "engem-nem-szeret-senki" érzés. Szerencsére résen voltam, lecsaptam a gondolatra.
- Na állunk csak meg, kisanyám! Miért is nem szereted magadat??
Pár percig kerestem a szavakat, de valami olyasmi lett a válasz, hogy félek, hogy nem fogok megfelelni a saját magammal szemben támasztott elvárásoknak. - és már meg is érkeztünk a gyávasághoz...)
...
Tehát az első, pánik-fázis után (az emberek mégiscsak rosszak, és én is rossz vagyok!!!) eljutottam odáig, hogy elkezdtem a bűneimet kontroll alatt tartani. Ez többé-kevésbé ma már rutinból megy. Persze nem árt résen lenni, mert ezek a "bűnök" (nevezzük inkább őket a túlélést nehezítő ösztönkésztetéseknek) a "pincében" laknak, azaz a tudatalattiban, s mint ilyenek, képesek a legváratlanabb pillanatokban felszínre törni.
(Itt kitérnék pár mondatban a tudatalattira, úgy is, mint a legcsodálatosabb computerre, amely arra hivatott, hogy minden, velünk valaha előfordult, legkisebb eseményt is rögzítsen, és "éles helyzetben" a pillanat törtrésze alatt az eddig eltárolt hasonló eseménysorok kimeneteleinek analizálásából megküldje agyunknak a választ: harcoljunk vagy meneküljünk, netán támadjunk az adott szituációban. - Itt jön be a felelősség a bevitt adatok minősége iránt, melyet hiába próbáltam elmagyarázni drága kicsi fiamnak, ő még nagyon messze jár ennek a gondolatmenetnek a megismerésétől, és azt képzeli, hogy ha sorozatos kudarc élményeknek teszi ki magát, azzal nem árt a saját tudatalattijának. Pedig dehogynem. Nem is kicsit. Aztán jön az "Én ehhez úgyis hülye vagyok" hozzáállás, ami hamis felmentést ugyan ad, de megoldást nem.)
Tehát a bűneim kontrollálására való törekvés megjelenésével elkezdett érdekelni mások hozzáállása a bűneikhez, és azt kellett tapasztalnom, hogy a társadalom manapság nagyon elnéző e tekintetben.
Ami talán nem is baj, hiszen valóban nem értek egyet a házasságtörő asszonyok halálra kövezésével, vagy a tolvajok kezének levagdosásával, már csak azért sem, mert erős gyanúm szerint a kegyetlenség nagyobb bűn, mint amit ezek a szerencsétlenek elkövettek.
De van ennek a társadalmi lazaságnak egy nagy rákfenéje.
Az emberek önmaguk bűneivel szemben is nagyon elnézőekké lettek.
Ez pedig súlyos hiba. Mert a bűn, definíciója szerint, az egyén, vagy a közösség túlélését veszélyeztető viselkedésforma.
Tehát, lehet, hogy a társadalom jelenlegi fejlettségi szintjén nem roppan bele abba, ha Józsi megcsalja Marit, de ha ez sorozatos lesz, arra rámehet a házasságuk, a gyerekeik gondtalan gyermekkora, és saját maguknak annyi hozzáadott problémát okoznak, ami nem áll arányban azzal a pillanatnyi gyönyörrel. Mellesleg Józsi szeretőjének zsebkendőfogyasztása is az egeket fogja ostromolni, amennyiben nem ő lesz végül mégsem a befutó - mint az esetek többségében történik, mert a férfiak általában racionális lények, ezért csalhatnak ők bátrabban (ez paradoxon, de igaz). És az ő családja, munkája, társadalmi kapcsolatai stb. ugyanúgy meg fogják sínyleni a dolgot. Tehát, máris 6-8 ember sorsa nehezedhet meg indokolatlanul.
Na ez a bűn.
Nem állítom, egy percig sem állítottam, hogy bűntelen vagyok. Csak annyit mondok, hogy haladok a bölcsesség felé vezető úton. És ezt az ihleményt sem azért írom, hogy bárkiről ítéletet alkossak. Nem a társadalom dolga ilyen esetekben ítélkezni. Ha a bűn cselekmény (szándékosan írtam így) nem a társadalom túlélését veszélyezteti, az ítéletet mindig a kis közösség hozza meg, amelyre a cselekedet szenvedést mért. Ez az isteni törvény. Ha pedig önmagunknak ártottunk, önmagunk fogjuk egyedül viselni ennek ódiumát.
Jelen szösszenetemnek csupán az a célja, hogy Olvasóim kicsit gondolkozzanak el rajta. Ha ez sikerül, már megérte.
Azt is olvastam valahol, hogy kontroll alatt tartva hibáink, ösztönkésztetéseink adják a legnagyszerűbb hajtóerőt életünk felvirágoztatásához. Tehát végső soron a cél az, hogy ne tagadjuk meg ezek létezését, valljuk be (legalább önmagunknak), nézzünk szembe velük, tudatosítsuk őket, ne szégyelljük, vagy féljük őket - s akkor mindjárt kevesebb kárt tudnak okozni, esetleg még hozzá is járulhatnak világunk jobbá tételéhez.
No de térjünk vissza a tao-hoz, mint a kulcshoz, mely nyitja a zárat. Hisz végső célunk az Úton a bölcsesség megtalálása.
A Tao szerint a bölcs nem csupán saját magát ismeri és érti, hanem a felé irányuló szándékokat is időben felismeri.
(lehet, hogy nem pontosan idéztem, de a lényeg - számomra - valami hasonló).
Hosszú ideig tűnődtem ezen az egészen: az emberek által tükör által homályosan látott önhibáikról, az alacsony szintű, vagy teljesen hiányzó önismereti munkáról, az ösztönreakciókra adott felmentésekről azok esetleges kártékonysága ellenére is... és arra jutottam, hogy a világban akkor érem el a bölcsesség magasabb szintjét, ha minden emberi cselekedet mögé nézek, és megkeresem mögötte a valódi hajtóerőt, a valódi szándékot, és ennek a fényében döntöm el, hogy az adott hajtóerő, szándék számomra tiszta-e, vagy ártó (azaz az én túlélésem szempontjából tűrt, támogatott vagy tiltott, hogy ezzel szocialista csökevényként itt maradt három tével szemléltessem a lényeget).
(Most olvastam, hogy a muzulmánok szerint:
„Bizony, a cselekedetek csakis a szándék szerint ítéltetnek meg, és minden ember azt kapja, amit a szándékával kiérdemel.”"
Mégsem áll a három világvallás annyira távol egymástól, hogy a nevükben öldökölni kelljen egymást.
Aki meg mégis, az azt kapja, amit ebbéli szándékával kiérdemel.
Előbb, vagy utóbb, a kiontott vér visszaszáll fejére.
De megint elkalandoztam.)
A magam kis, bölcsességre törekvő életére leegyszerűsítve, mindig meg kell vizsgálnom:
- Saját szándékaim tisztaságát, különös tekintettel a fent felsorolt bűneim szerepére ezen szándékok létre jöttében;
- Mások szándékainak tisztaságát az én és mások túlélésének (jólétének, boldogságának, lelki nyugalmának) szemszögéből.
Ehhez kérem a tisztán látás bölcsességét minden időkre.
("Aki kér, annak adatik..")
Empátia
Úgy látszik, a mai nap a fizikai rosszullét folyományként lelki bajok felszínre kerülésével folytatódik. (Megfigyeltem, a fizikai bajoknak nagyon is konkrét szerepe van az életben: felszínre hozzák a rejtett lelki folyamatokat, szélsőséges esetben - lásd súlyos betegségek - egészen a vád és önvád szintjéig el tud fajulni a dolog, még egymás számára viszonylag ismeretlen emberek vonatkozásában is.. volt ebben épp a közelmúltban furcsa és nehezen feldolgozható részem).
(Úgy egy hete készülök leírni a legeslegújabb felismerésemet a tudatosság magasabb szintjének miben létéről - de ehhez ma még az empátiával kapcsolatos kérdéseim is becsatlakoztak. Tekintettel arra, hogy a másik immár letisztult, ez a kérdéskör viszont még mindig megoldatlanul kavarog bennem, előbbre veszem az empátiával és általában az emberi kapcsolatok működésének mikéntjével kapcsolatos kérdéseket. A másik kérdéskörre rövidesen visszatérek, ígérem. Már csak azért is, mert nagyon örülök neki, hogy legalább egy kérdésemre megtaláltam a választ.)
Ma reggel, rosszullétem közepette, figyelemelterelésül olvasgatni kezdtem, és a következő posztba botlottam kedvenc csoportunkban:
A valódi empátia… amikor összeér a szívünk.
(Rambala Éva)
Az már inkább talán szerelem, az empátia a lélek burkok összeérése. Mikor valami ismeretlen, de mégis olyan mélyről jövő érzés fog el. Nem kérdez az ember, csak segíteni akar. Mert érzi a tudatalattijában, hogy valamikor ő is rászorult a segítségre. És az a érzés olyan jó volt, mikor ezt észre vették és segítettek rajta.
Írta - Kincses Csaba
Elkezdett bennem feltornyosulni sok régóta megválaszolatlan kérdés, egészen Márai Sándor gondolataitól ("Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse." - idézettől kezdve a nyelvtanórán "kommunikáció" címen tanult folyamatig:
Minél öregebb egy lélek, annál természetesebb érzés számára az empátia. Könnyebb azonosulnia általa is megélt dolgokkal.
De. Aki azonosul, az "lemegy" ugyanarra a szintre. Átérzi a fájdalmat.. És ugyanúgy nem látja a megoldást. Kihúzni valakit a bajból csak "felülről" lehet. És csak, ha az illető is akarja.
Igen, komoly korlátai vannak a segítségnyújtásnak.. Az empátia meg nem annyira a szenvedőről, mint inkább az empatikusról szól. Miért érzi szükségét annak, hogy átélje a szenvedést? Mi készteti őt erre? Sok empatikus ember inkább csak a bajban tud másokkal osztozni, az örömökben valahogy nem. Mi ennek az oka?
...
Kétféle ember van. Aki "ad" és aki "elfogad".
Aki "ad", néha kimerül, de még olyankor is nehézséget okoz neki az elfogadás, még akkor is, ha lenne a közelben "adó".
Aki meg kapni szokott, bepánikol és hisztizik, ha valamilyen okból átmenetileg nem talál "adó"-t.
...
S olyankor - empátia híján - fel sem merül benne, hogy esetleg az "adó" is híján van az energiának és esetleg neki is szüksége lenne egy kis...
Empátiára?
Ja.
Állítólag azt lehet adni is, nemcsak elvárni.
Vagy ilyesmi. Csak szólok.
...
Ma valami ilyesmi történt velünk, már nem először, - szokva vagyok hozzá, hogy általában én vagyok a magas jelerősségű adótorony, nem csupán ebben a kapcsolatban, de az élet számos területén - s nem is a konkrét eset az, amin elmeditáltam (kicsit rosszul esett, de mint írtam, szokva vagyok hozzá. Hiszen mindenkitől ezt kapom, aki szívesen hangol a sávszélességemre, legyenek bár családtagok, barátok, időjárásjelentők, közelebbi és távolabbi ismeretlen déli földrészek. Üzemzavar esetén azonnal reklamációban van részem. Persze úgy kell nekem, miért nem korlátozom már le végre adóm hatósugarát jobban, és fordítom figyelmemet a valóban fontos dolgokra (lásd eszmefuttatásomat a túlélést elősegítő figyelemről).
Sajnos azt hiszem, hogy általában, az esetek többségében, akkor én lennék a legboldogtalanabb, ha nem tudnék sugározni.
De igenis, lehet 10% műsorszünet.
Főleg, ha valakinek annyi gondja-feladata van, mint nekem mostanában.
És ha én nem oldom meg, a "vevők" biztos nem fogják. Semelyik földrészen.
Világítótorony vagyok az éjszakában, amit átmenetileg karban tartás miatt lekapcsoltak. Addig pihi. Majd tovább hajózhattok, most vessetek horgonyt és találjátok fel magatokat. Vagy ilyesmi.
...
No de nem is ez a lényeg.
A lényeges kérdés, ahogy írtam is, a "Miért?"
Miért van, hogy az egyik emberből "adó" lesz, a másikból "vevő"? Mi dönti el, hogy melyikké leszünk?
Én világéletemben "adó" voltam.
Nekem a legrosszabb, ha átmenetileg nem sikerül sugároznom.
Mi indít arra, hogy mások gondjával-bajával a hülyeségig foglalkozzak? Már próbálok tudatos fékeket beépíteni, hogy ne essek túlzásokba, de miért kell nekem ehhez tudati kontroll, mikor másoknak az egészséges önzés zsigerből megy, gondolkodás nélkül? Vagy ahogy a csoportban írtam:
"Az empátia meg nem annyira a szenvedőről, mint inkább az empatikusról szól. Miért érzi szükségét annak, hogy átélje a szenvedést? Mi készteti őt erre? Sok empatikus ember inkább csak a bajban tud másokkal osztozni, az örömökben valahogy nem. Mi ennek az oka?"
Erre a kérdésre is választ kell kapnom a Teremtéstől, mielőtt meghalok.
(Úgy egy hete készülök leírni a legeslegújabb felismerésemet a tudatosság magasabb szintjének miben létéről - de ehhez ma még az empátiával kapcsolatos kérdéseim is becsatlakoztak. Tekintettel arra, hogy a másik immár letisztult, ez a kérdéskör viszont még mindig megoldatlanul kavarog bennem, előbbre veszem az empátiával és általában az emberi kapcsolatok működésének mikéntjével kapcsolatos kérdéseket. A másik kérdéskörre rövidesen visszatérek, ígérem. Már csak azért is, mert nagyon örülök neki, hogy legalább egy kérdésemre megtaláltam a választ.)
Ma reggel, rosszullétem közepette, figyelemelterelésül olvasgatni kezdtem, és a következő posztba botlottam kedvenc csoportunkban:
A valódi empátia… amikor összeér a szívünk.
(Rambala Éva)
Az már inkább talán szerelem, az empátia a lélek burkok összeérése. Mikor valami ismeretlen, de mégis olyan mélyről jövő érzés fog el. Nem kérdez az ember, csak segíteni akar. Mert érzi a tudatalattijában, hogy valamikor ő is rászorult a segítségre. És az a érzés olyan jó volt, mikor ezt észre vették és segítettek rajta.
Írta - Kincses Csaba
Elkezdett bennem feltornyosulni sok régóta megválaszolatlan kérdés, egészen Márai Sándor gondolataitól ("Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse." - idézettől kezdve a nyelvtanórán "kommunikáció" címen tanult folyamatig:
és óhatatlanul filozofálni kezdtem:
Minél öregebb egy lélek, annál természetesebb érzés számára az empátia. Könnyebb azonosulnia általa is megélt dolgokkal.
De. Aki azonosul, az "lemegy" ugyanarra a szintre. Átérzi a fájdalmat.. És ugyanúgy nem látja a megoldást. Kihúzni valakit a bajból csak "felülről" lehet. És csak, ha az illető is akarja.
Igen, komoly korlátai vannak a segítségnyújtásnak.. Az empátia meg nem annyira a szenvedőről, mint inkább az empatikusról szól. Miért érzi szükségét annak, hogy átélje a szenvedést? Mi készteti őt erre? Sok empatikus ember inkább csak a bajban tud másokkal osztozni, az örömökben valahogy nem. Mi ennek az oka?
...
Kétféle ember van. Aki "ad" és aki "elfogad".
Aki "ad", néha kimerül, de még olyankor is nehézséget okoz neki az elfogadás, még akkor is, ha lenne a közelben "adó".
Aki meg kapni szokott, bepánikol és hisztizik, ha valamilyen okból átmenetileg nem talál "adó"-t.
...
S olyankor - empátia híján - fel sem merül benne, hogy esetleg az "adó" is híján van az energiának és esetleg neki is szüksége lenne egy kis...
Empátiára?
Ja.
Állítólag azt lehet adni is, nemcsak elvárni.
Vagy ilyesmi. Csak szólok.
...
Ma valami ilyesmi történt velünk, már nem először, - szokva vagyok hozzá, hogy általában én vagyok a magas jelerősségű adótorony, nem csupán ebben a kapcsolatban, de az élet számos területén - s nem is a konkrét eset az, amin elmeditáltam (kicsit rosszul esett, de mint írtam, szokva vagyok hozzá. Hiszen mindenkitől ezt kapom, aki szívesen hangol a sávszélességemre, legyenek bár családtagok, barátok, időjárásjelentők, közelebbi és távolabbi ismeretlen déli földrészek. Üzemzavar esetén azonnal reklamációban van részem. Persze úgy kell nekem, miért nem korlátozom már le végre adóm hatósugarát jobban, és fordítom figyelmemet a valóban fontos dolgokra (lásd eszmefuttatásomat a túlélést elősegítő figyelemről).
Sajnos azt hiszem, hogy általában, az esetek többségében, akkor én lennék a legboldogtalanabb, ha nem tudnék sugározni.
De igenis, lehet 10% műsorszünet.
Főleg, ha valakinek annyi gondja-feladata van, mint nekem mostanában.
És ha én nem oldom meg, a "vevők" biztos nem fogják. Semelyik földrészen.
Világítótorony vagyok az éjszakában, amit átmenetileg karban tartás miatt lekapcsoltak. Addig pihi. Majd tovább hajózhattok, most vessetek horgonyt és találjátok fel magatokat. Vagy ilyesmi.
...
No de nem is ez a lényeg.
A lényeges kérdés, ahogy írtam is, a "Miért?"
Miért van, hogy az egyik emberből "adó" lesz, a másikból "vevő"? Mi dönti el, hogy melyikké leszünk?
Én világéletemben "adó" voltam.
Nekem a legrosszabb, ha átmenetileg nem sikerül sugároznom.
Mi indít arra, hogy mások gondjával-bajával a hülyeségig foglalkozzak? Már próbálok tudatos fékeket beépíteni, hogy ne essek túlzásokba, de miért kell nekem ehhez tudati kontroll, mikor másoknak az egészséges önzés zsigerből megy, gondolkodás nélkül? Vagy ahogy a csoportban írtam:
"Az empátia meg nem annyira a szenvedőről, mint inkább az empatikusról szól. Miért érzi szükségét annak, hogy átélje a szenvedést? Mi készteti őt erre? Sok empatikus ember inkább csak a bajban tud másokkal osztozni, az örömökben valahogy nem. Mi ennek az oka?"
Erre a kérdésre is választ kell kapnom a Teremtéstől, mielőtt meghalok.
2016. február 25., csütörtök
Munka-ügyeim
Mozgalmas heteket éltem át a munka frontján az utóbbi időben, az szent igaz.
Január közepén úgy éreztem: vagy hagyom magam tovább sodorni ebbe a negatív irányba, megkockáztatva azt, hogy rossz esetben pont nyárra maradok munka és megélhetés nélkül - vagy teszek valamit a sorsom jobbra fordítása érdekében.
Ez utóbbit választottam. Számomra is meglepő módon sikeresen. A végén két lehetőség közül választhattam, és ez nem kevés fejtörést okozott. Az egyik helyen napi kilenc órában ugyanazt a jövedelmi szintet tudtam volna elérni, mint ahol voltam (hét órában).
A másik helyen valamivel kevesebbet, de azt is időarányosan hat órára. És a főnök tudomásul vette, hogy nem akarom cserben hagyni a korábbi cégemet. Igazán nagyon rendes tőle.
(Üsse kavics, ha néha hülyézik, végül is sportoló volt, a jogászok nyilván nem így fejezik ki magukat, na. Majd összecsiszolódunk. Élni, nem félni. Nevelni. Ahogy szoktam. Kedvesen, barátságosan, lágyan. De annál határozottabban. Egy Mérlegnek hogy máshogy menne ez?)
Ráadásul a "régiekkel" is meg tudtam egyezni a folytatás hogyanjában és mikéntéjben (igaz, drágám? :)) és ez végképp eldöntötte a kérdést.
Közben hirtelen felindulásból káefté tulajdonos is lettem/leszek, méghozzá igen gazdaságosan, az eladó költségére. Már csak, hogy a jövőben remélhetőleg rám szakadó rengeteg pénzt legyen hol elszámolni. Csak győzzem. Mindenféleképpen. (Főleg fizikummal és idegekkel.)
Már látom is lelki szemeim előtt a cégtáblát, a tintatartóval, a lúdtollal, meg a három darab "SZ" betűvel. Sziráki Számviteli Szolgáltatások. (Ssssz...ólt a kobra, és elfordult jobbra.)
(A céglogómat nem lenyúlni, saját fejlesztés, tíz éve érlelődik bennem).
Jelenleg két könyvvizsgálat kellős közepén vagyok, a "régi" helyen már összeállítottam a mérleget és a komplett dokumentációt, még a kiegészítő melléklet ötvenhétezer tábláját kell kitöltenem, tippem, hogy bő egy hét múlva kész leszek.
Az "új" helyen átvettem a napi folyó ügyeket: bejövő és kimenő számlák, bank - és nekiálltam rendbe tenni azt az 1-es számlaosztályt, amiről az elődöm ugyan azt mondta, hogy az rendben van, de a könyvvizsgáló visszalökte, és teljesen jogosan. Ennyiféle egzotikus leírási kulccsal még nem találkoztam, de nem is szeretnék. Tehát hajrá a javításokért.
Majdcsak eljutok a mérleg állapotig.
Egyébként a majom éve horoszkópnak abban is igaza volt, hogy a két feladatkör "kellemes kontrasztot alkot" egymással. Egész más egy brókercég számvitele mint egy szolgáltató vállalkozásé. Egészen más dolgokra kell odafigyelni. Tulajdonképp élvezem, bár nagyon fárasztó ez a napi 10-11 óra munka.
No de van az a pénz... hát hajráf.
Január közepén úgy éreztem: vagy hagyom magam tovább sodorni ebbe a negatív irányba, megkockáztatva azt, hogy rossz esetben pont nyárra maradok munka és megélhetés nélkül - vagy teszek valamit a sorsom jobbra fordítása érdekében.
Ez utóbbit választottam. Számomra is meglepő módon sikeresen. A végén két lehetőség közül választhattam, és ez nem kevés fejtörést okozott. Az egyik helyen napi kilenc órában ugyanazt a jövedelmi szintet tudtam volna elérni, mint ahol voltam (hét órában).
A másik helyen valamivel kevesebbet, de azt is időarányosan hat órára. És a főnök tudomásul vette, hogy nem akarom cserben hagyni a korábbi cégemet. Igazán nagyon rendes tőle.
(Üsse kavics, ha néha hülyézik, végül is sportoló volt, a jogászok nyilván nem így fejezik ki magukat, na. Majd összecsiszolódunk. Élni, nem félni. Nevelni. Ahogy szoktam. Kedvesen, barátságosan, lágyan. De annál határozottabban. Egy Mérlegnek hogy máshogy menne ez?)
Ráadásul a "régiekkel" is meg tudtam egyezni a folytatás hogyanjában és mikéntéjben (igaz, drágám? :)) és ez végképp eldöntötte a kérdést.
Közben hirtelen felindulásból káefté tulajdonos is lettem/leszek, méghozzá igen gazdaságosan, az eladó költségére. Már csak, hogy a jövőben remélhetőleg rám szakadó rengeteg pénzt legyen hol elszámolni. Csak győzzem. Mindenféleképpen. (Főleg fizikummal és idegekkel.)
Már látom is lelki szemeim előtt a cégtáblát, a tintatartóval, a lúdtollal, meg a három darab "SZ" betűvel. Sziráki Számviteli Szolgáltatások. (Ssssz...ólt a kobra, és elfordult jobbra.)
(A céglogómat nem lenyúlni, saját fejlesztés, tíz éve érlelődik bennem).
Jelenleg két könyvvizsgálat kellős közepén vagyok, a "régi" helyen már összeállítottam a mérleget és a komplett dokumentációt, még a kiegészítő melléklet ötvenhétezer tábláját kell kitöltenem, tippem, hogy bő egy hét múlva kész leszek.
Az "új" helyen átvettem a napi folyó ügyeket: bejövő és kimenő számlák, bank - és nekiálltam rendbe tenni azt az 1-es számlaosztályt, amiről az elődöm ugyan azt mondta, hogy az rendben van, de a könyvvizsgáló visszalökte, és teljesen jogosan. Ennyiféle egzotikus leírási kulccsal még nem találkoztam, de nem is szeretnék. Tehát hajrá a javításokért.
Majdcsak eljutok a mérleg állapotig.
Egyébként a majom éve horoszkópnak abban is igaza volt, hogy a két feladatkör "kellemes kontrasztot alkot" egymással. Egész más egy brókercég számvitele mint egy szolgáltató vállalkozásé. Egészen más dolgokra kell odafigyelni. Tulajdonképp élvezem, bár nagyon fárasztó ez a napi 10-11 óra munka.
No de van az a pénz... hát hajráf.
2016. február 23., kedd
2016. február 22., hétfő
Teremtés
Gyönyörűen ragyogott a magasban a Hold ezüst korongja, és én nátháim és fáradtságom függönyén keresztül is fellelkesülve bámultam az autóból.
- Igen, ma van az idei első tízmilliószoros nap, azért ilyen nagy és fényes. Amit ma elültettem, az megvalósul - jutottak eszembe a reggel olvasottak.
Hetek óta először megkönnyebbülést éreztem. Épp előzőleg állapítottam meg, hogy igen, én egy szuper csaj vagyok, mert kevés ember tudta volna a mai munkanapot betegsége ellenére ilyen flottul levezényelni mindkét helyen.
Hosszú hetek tipródásai után ma éreztem talán először, hogy jó úton járok.
Béke van bennem, a jól végzett munka békéje.
- Igen, ma van az idei első tízmilliószoros nap, azért ilyen nagy és fényes. Amit ma elültettem, az megvalósul - jutottak eszembe a reggel olvasottak.
Hetek óta először megkönnyebbülést éreztem. Épp előzőleg állapítottam meg, hogy igen, én egy szuper csaj vagyok, mert kevés ember tudta volna a mai munkanapot betegsége ellenére ilyen flottul levezényelni mindkét helyen.
Hosszú hetek tipródásai után ma éreztem talán először, hogy jó úton járok.
Béke van bennem, a jól végzett munka békéje.
2016. február 8., hétfő
Iránytű
Nem szeretem ezt az állapotot.
Kellene valami stabil mágneses pólus amihez tájolhatok.
Mielőtt még sziklának csapódnék.
2016. február 6., szombat
Apucis
Az első alkalommal kelletlenül levett vérből a doktornő határozott utasítása ellenére csak a süllyedést nézték meg. A második alkalommal pedig egy ifjú névrokon leletét kapta meg szegényem, harmadszorra kapott végre a saját TAJ számára szóló leletet azokkal a paraméterekkel, amelyeket a doktornő kért. De a születési évszám itt is elírásra kerül. 47 helyett 74.
Aztán CT vizsgálatra mentünk. Nem sikerült jól az utazás: az autóm megadta magát, elszakadt az ékszíj, épp, hogy be tudtunk gurulni az Onkológiai Intézetbe, akkor már izomból kellett tekernem a kormányt is. A CT váró zsúfolásig volt, ő pedig gyenge. Aggódva néztem körül, szék sehol. Egy idősebb úr - szerencsére - épp készülődött a távozáshoz, a kabátját vette, így megkérdeztem tőle, hogy szabad-e a szék. Azt felelte, hogy persze. Csabám, szegény, leroskadt. Az öregúr haverkodni akart és megkérdezte:
- Az apukája?
- Nem - bugyogott fel belőlem valami teljesen abszurd és nem a helyzethez illő jókedv. Majdnem felvihogtam, annyira irracionális volt az egész.
Csaba magába roskadva, fáradtan ült. Nem is figyelt ránk.
- Ne rosszalkodjon! - feddett meg az öregúr távozóban, és én arra gondoltam, hogy mennyire hülye vagyok, miért kellett most nekem igazat mondani, simán elmennék lányának is.
Arra is gondoltam, hogy még néhány hónappal ezelőtt is, mikor az első kemót kapta szegényem, a szobatársa, az a fiatal srác, azt mondta, hogy látszik, hogy régóta együtt vagyunk, mert tényleg olyanok vagyunk, mint az öreg házasok.
Valami azóta megváltozott, nekem nőtt az energiám, neki pedig, szegényemnek... hát igen, csökkent. Annak ellenére is csökkent, hogy a terápia tulajdonképp láthatóan használ.
Sajnos, kezd eljönni az az időszak, amikor komolyan kell aggódni amiatt, hogy fogja-e bírni. Pedig, tulajdonképp, túl vagyunk a félidőn.
Ezért is került sor most a CT-re.
Otthon, nála, elmeséltem neki a jelenetet, és azt, hogy mennyire zavarban voltam, micsoda hülye helyzet volt ez.
- Pedig igazán mondhattam volna, hogy az apukám vagy. Elvégre te szoktad mondogatni: "Luke, én vagyok az apád!"
- Apád? Ugyan már, nézd csak meg azt a leletet! Látod, mi van ráírva születési dátumnak? 1974. Én az öcséd vagyok!
:)
..amúgy nagyon fura és nehéz dolog ez a kemoterápia. Sosem tudjuk, hogy éppen milyen mellékhatás fogja megkínozni szegényt..
Aztán CT vizsgálatra mentünk. Nem sikerült jól az utazás: az autóm megadta magát, elszakadt az ékszíj, épp, hogy be tudtunk gurulni az Onkológiai Intézetbe, akkor már izomból kellett tekernem a kormányt is. A CT váró zsúfolásig volt, ő pedig gyenge. Aggódva néztem körül, szék sehol. Egy idősebb úr - szerencsére - épp készülődött a távozáshoz, a kabátját vette, így megkérdeztem tőle, hogy szabad-e a szék. Azt felelte, hogy persze. Csabám, szegény, leroskadt. Az öregúr haverkodni akart és megkérdezte:
- Az apukája?
- Nem - bugyogott fel belőlem valami teljesen abszurd és nem a helyzethez illő jókedv. Majdnem felvihogtam, annyira irracionális volt az egész.
Csaba magába roskadva, fáradtan ült. Nem is figyelt ránk.
- Ne rosszalkodjon! - feddett meg az öregúr távozóban, és én arra gondoltam, hogy mennyire hülye vagyok, miért kellett most nekem igazat mondani, simán elmennék lányának is.
Arra is gondoltam, hogy még néhány hónappal ezelőtt is, mikor az első kemót kapta szegényem, a szobatársa, az a fiatal srác, azt mondta, hogy látszik, hogy régóta együtt vagyunk, mert tényleg olyanok vagyunk, mint az öreg házasok.
Valami azóta megváltozott, nekem nőtt az energiám, neki pedig, szegényemnek... hát igen, csökkent. Annak ellenére is csökkent, hogy a terápia tulajdonképp láthatóan használ.
Sajnos, kezd eljönni az az időszak, amikor komolyan kell aggódni amiatt, hogy fogja-e bírni. Pedig, tulajdonképp, túl vagyunk a félidőn.
Ezért is került sor most a CT-re.
Otthon, nála, elmeséltem neki a jelenetet, és azt, hogy mennyire zavarban voltam, micsoda hülye helyzet volt ez.
- Pedig igazán mondhattam volna, hogy az apukám vagy. Elvégre te szoktad mondogatni: "Luke, én vagyok az apád!"
- Apád? Ugyan már, nézd csak meg azt a leletet! Látod, mi van ráírva születési dátumnak? 1974. Én az öcséd vagyok!
:)
..amúgy nagyon fura és nehéz dolog ez a kemoterápia. Sosem tudjuk, hogy éppen milyen mellékhatás fogja megkínozni szegényt..
PG
Ma egész nap Politikai Gazdaságtan volt a téma a pólósoknál, merthogy néhány hete kizárták, mert mindenkibe belekötött, de mégis tipródtak azon, hogy visszavegyék-e. A poszt több száz kommentet kapott, ő az az ember, aki végletesen fel tudja korbácsolni a kedélyeket (nem csak az enyémet). Nekem már régóta meggyőződésem, hogy orvosi segítségre lenne szüksége, egy falka virtuális ismerős sem képes megbirkózni azzal a jelenséggel, amit én Politikai Gazdaságtannak neveztem el saját használatra. Mi eleve a - többé-kevésbé - normális emberi viselkedésből indulunk ki. Neki pedig ahhoz semmi köze sincs.
Amúgy lesz farsangi buli is (farsang után) de Politikai Gazdaságtan hál'istennek azon se lesz jelen. A többiek? Régen találkoztunk, a január elvitte a bulizós kedvét a társaságnak, azt hiszem, nemcsak én küzdöttem anyagi gondokkal.
Mostanában viszont nagyon jó idő van, mintha március közepe lenne, és ez mindenkinek meghozta a hangulatát, azt hiszem. Nem is baj.
PG-nek meg tényleg ideg- és elmeorvos kellene, nem mi.
Amúgy lesz farsangi buli is (farsang után) de Politikai Gazdaságtan hál'istennek azon se lesz jelen. A többiek? Régen találkoztunk, a január elvitte a bulizós kedvét a társaságnak, azt hiszem, nemcsak én küzdöttem anyagi gondokkal.
Mostanában viszont nagyon jó idő van, mintha március közepe lenne, és ez mindenkinek meghozta a hangulatát, azt hiszem. Nem is baj.
PG-nek meg tényleg ideg- és elmeorvos kellene, nem mi.
Férfiak dicsérete
Meg kell követnem őket, mégiscsak jó, hogy léteznek. Mostanában van néhány férfi az életemben, akiknek igazán sok mindent köszönhetek.
Mikor leültünk egyeztetni a Farkassal (a Wall Street Farkasával) az elképzeléseimről a közelebbi-távolabbi szép jövőt illetően, nem gondoltam, hogy ilyen örömmel kelek fel majd a tárgyalóasztaltól.
A végén meg is kérdezte:
- Elégedett vagy, drágám?
A "drágám" szó szerint volt értendő, de érdekes módon, ettől a mondattól még csak jobb kedvem támadt. Először arra gondoltam, hogy milyen jó érzés, ha valakinek "drága" vagyok. Aztán elhatároztam, hogy én szeretném, ha igenis, drága lennék. Drága és megbecsült.
Azt hiszem, én még soha, senkinek nem voltam "drága". A szó semmilyen értelmében.
Ehhez képest a szó szerinti értelmezés tulajdonképpen nem is a legrosszabb opció.
Egyáltalán nem.
Furcsa módon, rövidesen megszólalt bennem a lelkiismeret, és azt mondta a tükör törvények kérlelhetetlen logikája szerint:
- Drága vagy ennek az embernek. Ez azt jelenti, hogy ő is drága neked. Tegyél meg mindent, ami tőled telik azért, hogy sose bánja meg, hogy így van.
Így lesz.
Nem, egyik sem "A Férfi". Vagy legalábbis nem nekem. Némelyik "sajnos nem".
De sokkal nehezebb lenne nélkülük az életem, az biztos.
Mikor leültünk egyeztetni a Farkassal (a Wall Street Farkasával) az elképzeléseimről a közelebbi-távolabbi szép jövőt illetően, nem gondoltam, hogy ilyen örömmel kelek fel majd a tárgyalóasztaltól.
A végén meg is kérdezte:
- Elégedett vagy, drágám?
A "drágám" szó szerint volt értendő, de érdekes módon, ettől a mondattól még csak jobb kedvem támadt. Először arra gondoltam, hogy milyen jó érzés, ha valakinek "drága" vagyok. Aztán elhatároztam, hogy én szeretném, ha igenis, drága lennék. Drága és megbecsült.
Azt hiszem, én még soha, senkinek nem voltam "drága". A szó semmilyen értelmében.
Ehhez képest a szó szerinti értelmezés tulajdonképpen nem is a legrosszabb opció.
Egyáltalán nem.
Furcsa módon, rövidesen megszólalt bennem a lelkiismeret, és azt mondta a tükör törvények kérlelhetetlen logikája szerint:
- Drága vagy ennek az embernek. Ez azt jelenti, hogy ő is drága neked. Tegyél meg mindent, ami tőled telik azért, hogy sose bánja meg, hogy így van.
Így lesz.
...
Csinifiút felhívtam múlt hét pénteken és megkérdeztem, hogy számíthatok-e rá.
- Persze, hiszen kezet fogtunk - válaszolta, és én porszemnek éreztem magamat ismét a Jóisten tenyerén, gyarló, bűnökkel és hibákkal terhelt porszemcsének, aki tökéletesen érdemtelen arra, hogy ekkora kegyelemben legyen része a Sorstól. Bűnösnek, aki nem is érdemli meg, hogy az ilyen embereket hozzon az útjába.
...
Csinifiút felhívtam múlt hét pénteken és megkérdeztem, hogy számíthatok-e rá.
- Persze, hiszen kezet fogtunk - válaszolta, és én porszemnek éreztem magamat ismét a Jóisten tenyerén, gyarló, bűnökkel és hibákkal terhelt porszemcsének, aki tökéletesen érdemtelen arra, hogy ekkora kegyelemben legyen része a Sorstól. Bűnösnek, aki nem is érdemli meg, hogy az ilyen embereket hozzon az útjába.
...
Ezerrel készülök a "szintlépésre". Valahogy úgy érzem, hogy a mutató átlendült a háromnegyeden, most a napos oldal következik, forog a nagy kerék, és most a "fölső" félkerék következik. Tudom: ahhoz, hogy ez tényleg így is legyen, és kihozhassam belőle a legtöbbet, minden kreativitásomra és koncentráció képességemre szükség lesz.
Az idén tavasszal nem sok időm lesz a kedvenc elfoglaltságaimra, a kertre, a virágokra, a kézimunkákra..
De ez kell a győzelemhez.
Majd nyáron bepótolom amit most kihagyok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)