A régi vár

...nehezen indult a nap, mint ahogy általában a hűvös, borongós, esős napok szoktak. Amúgy is, egy ideje érzem, hogy megint gond van belül, és ez sem tesz jót a felpörgésnek.
A tévészerelő mindenesetre már nyolckor megérkezett, és nem is időzött sokat (további 850.- Ft/hó összegbe fog fájni a digitális átállás nevű kib@szósdi - de erre szemem sem rebben, hisz mint tudjuk, több is veszett Mohácsnál... Sőt, ha esetleg ránk esne a jólét, további nyolcötvenért még egy tévét bekapcsolhatnak a rendszerbe, csak szóljak, ha hiányérzetem lenne. Tökjó.
...
Drága Bandikával rövid csörtét váltottunk (szokás szerint), mely alatt öt percben sikerült neki elmagyaráznom, hogy a felnőttség lényege pontosan az, hogy az ember felelősséget vállal a cselekedeteiért... érdekes, fel se húztam magam rajta, hiába rendezett jelenetet. A végén bocsánatot kért, de ez se hatott meg különösebben. Mindenesetre miután elment, kicsit néztem magam elé, aztán valahogy rávettem magam arra, hogy nekiálljak tevékenykedni.
...
Úgy döntöttem, hogy a helyben megtalálható erőforrások begyűjtésével kezdem. Így aztán nekiálltam cseresznyét, bodzavirágot szedegetni. Közben rám jött a fényképezhetnék is.
Így telt az elmúlt néhány óra: szedegetve, kattintgatva.
Nem is lett volna semmi baj... de fölmentem a fölső fa alá is szedegetni.
Megcsodáltam valami eperfa-magoncot (hogy kerül ez ide? Sose volt eperfánk), elnézegettem, hogy mennyi kis dió bújt elő, és... jé, a legnagyobb a kerítés mellett, már terem is, ott vannak rajta a zöld diók.
- De megy az idő! - gondoltam.
Abban a pillanatban, a bucka tetején, megbotlottam valamiben, amit a gaz már meglehetősen benőtt. Le kellett hajolnom, hogy jobban lássam, mi az.
Téglákból kirakott kis négyzetet láttam, a közepe lapos... és az egészet benőtte a dudva.
Abban a pillanatban jutott az eszembe: De hisz ez Zsolti fiam régi vára!
...és bevillant a kép, amikor az a bucka frissen kotort földhalom volt, és az én két kisfiam, (Zsolti se volt még több 10-12 évesnél, Bandikának meg még világos volt a haja) - szóval az én két kisfiam lelkesen játszott a földkupac tetején az ólomkatonákkal, volt ott várostrom és lövöldözés, boldogan és (ritka pillanat) közösen játszottak a gyerekeim.
...
Tíz éve... tíz éve már ennek...
...
Abban a pillanatban belém mart valami iszonyatos fájdalom. A kérdés: "És hová lettek?" - és tehetetlenül tártam szét a kezeimet, pedig nem is látta senki, és szinte éreztem, hogy az elmúlt évek, mint a guruló kavicsok, egyre messzebb és messzebb viszik azokat a játszó gyerekeket... hogy az évek, a száguldó évek elvesznek mindent, mindent, amit valaha fontos volt, amiért éltem, küzdöttem... és semmi, de semmi nem marad az egészből, csak egy néhány téglából hevenyészett játékvár, meg a fájdalom. És egy rövid ideig úgy éreztem, hogy semmi, de semmi értelme az egésznek.
Annyira elkezdtem zokogni, hogy abba kellett hagynom, amit csináltam.
...
Aztán eszembe jutott nemzetközi hacker úr (képzeld, megjött a vizsgapapírja, tudod honnan? Tajvanról...), és arra gondoltam, hogy mégis van értelme, csak fáj. Nagyon, nagyon fáj.
...
Szülőnek lenni nagyon fájdalmas sors.

Tom Jones: Green, green grass of home