Márton

 Márton napkor még büszkén mutogattam Facebookon fodros libáimat; jelezve, hogy tenyészegyedeknek szánom őket - ám alig telt el néhány hét, és a Sors másképp rendezte.

A Sors, mint a kamerán visszanézve halványan láthattuk, róka képében érkezett a hajnali sötétségben; némi szemvillogáson és Mogyoró hajnali ugtásán kívül más nem jelezte az eseményt. Mogyorót sajnos Andi helyreutasította, pedig igaza volt felszólalásában; s a reggeli etetésnél fény derült Márta korai özvegységére.

Párja fejetlenül heverő tetemét látva bánat fogott el; sajnáltam az el nem készült tojásokat, a fiak kimaradó nemzetségét; s csak a gazdasági racionalitás hozta meg a döntést, mely szerint ha már így esett a dolog, igyekezzünk menteni a menthetőket.

A róka nem volt túl nagy étvágyú; a fejét-nyakát, fél mellét ette meg; kicsit belerágott a combjába szegénykémnek, de a többi része érintetlenül várakozott.

Ugyan Nagy Fal a lányával élcelődött arról, hogy mi van, ha a róka veszett volt - de én ezt részint hülyeségnek tartottam, részint tudom, hogy a hőkezelés a vírus problémákat megoldja, és ki lenne oly botor itt, hogy nyersen egyen belőle? Nos, a kutyáim talán, de nekik sem lesz rá módjuk - határoztam el.

Azért elég sok időbe tellett, mire rászántam magamat a kopasztásra és a többire ami vele jár egy ilyen feladatnak - addigra már némileg leülepedett a veszteség miatti szégyenérzet (igen, nekem ezzel az érzéssel határozottan sok gondom van, a "megfelelési kényszer"-ként úriasított viselkedésminta hátterében gyanítom, hogy sokszor találkozunk ilyesmivel, csak nem beszélünk róla mert - szégyelljük.) Érdekes módon viszonylag könnyen ment így a munka, s bár a lábgyűrű levételekor éreztem, hogy nem csupán anyagi, de erkölcsi kár is ért (az érzés több, mint kellemetlen) de arra gondoltam, hogy Ravaszdi megkönnyítette a dolgomat, amennyiben nem nekem kellett gyilkolászni.

A pucolás ehhez képest kismiska volt; s rövidesen, rozé társaságában gyöngyözni kezdtek Márton némely alkatrészei a tepsiben.

A rozé locsolása nem csak Márton irányában tűnt jó gondolatnak, de belém is jutott belőle, s bár alapjáraton nem bírom a bort, most mégis jól esett.

Kutyáimnak összefőztem az emberi szemmel nézve kevésbé értékes tartalmakat: szárnyvég, mellcsont, rágott láb; mindhárman jól laktak vele. A farhátat bekísértem a fagyasztóba, jó lesz majd egyszer egy levesnek. A háját-máját megsütöttem, három napra megvolt a reggelim-vacsorám. Egy kicsi zsírja még mindig van.

Így szegény Márton végül minden porcikájában hasznos volt - de azért kellett az a rozé, hogy enyhítse az elvesztése felett érzett fájdalmat.

...

Egyébként állatkáim táján mostanában más gondok is előfordulnak. Például, bár egy vagyon ment rá Mogyoró pároztatására, az esemény mégsem járt sikerrel. Így nem lesznek a karácsonyfa  alatt apró hógombócok - pedig nagyon készültem rá.

Valamiért mostanában többször megfordul az is a fejemben, hogy abba kellene hagyni ezt az egész küszködést, pénzzé tenni mindent, elosztani és lelépni, valami kellemes, meleg helyre, ahol naphosszat úszkálhatnék és nézhetném, ahogyan a tenger a lábamat nyaldossa.

De nyilván ez a retrográd Mars az oka mindennek.

A síneken

 LGT: Síneken

Tegnap reggel megint arra ébredtem, hogy a csípőm és a vállaim le akarnak szakadni. 

Most, hogy az időjárás kezd téliesre fordulni, és az egzisztenciális bizonytalanság körbeszőtt, mint valami ostoba, kövér pók, ismét felerősödtek a tüneteim, ezt sajnos konstatálnom kellett az elmúlt néhány hétben.

Így feltápászkodtam és maradék buznyákjaimat összelapátolva meglátogattam a Rudas fürdőt, úgy is, mint a helyet, ami bár k.va drága, de legalább bizonyosan meleg lesz és gyógyító erejű.

Leúsztam az 50 hosszt, bár be kell valljam, hogy ott ez nem akkora teljesítmény, mint a néhai megboldogult Sport11-ben, tekintettel arra, hogy a medence hossza csak 20 méter, és a víztükör sem feszített, a vízmélység sem az igazi... viszont, és ebben a két héttel ezelőtti beszélgetőtársamnak igaza volt, legalább gyógyvíz.

Aztán visszamentem Musztafa pasa csarnokába - áldassék a neve - és kéjes örömmel merültem a 42 fokos radioaktív vízbe.

Végül szauna és hideg vízű medence következett felváltva.

Közben eltűnődtem azon, hogy mi is lehet az oka az állapotromlásnak.

Azt már előző nap észrevettem, hogy a gyökércsakrám mostanra teljesen lemerült; alig két hét elég volt arra, hogy ez megtörténjen; nem bírom már az egzisztenciális gondokat, semmit, ami a gyökércsakra kimerüléséhez, az elemi biztonságérzet elvesztéséhez vezethet.

Az is tény, hogy - szemben betegségem kezdetével, mikor is több, mint fél év kellett ahhoz, hogy egyáltalán rájöjjek, hogy baj van - most már két hét is elegendő volt a tudatosításhoz. (Hol van ez még mindig Dispenza intelméhez: "Légy annyira tudatos, hogy soha ne legyél tudattalan!" ...haladunk. Lassan, de.. igen. Azt hiszem.)

Kezdtem tehát a gyökércsakra tisztítással; folytattam a fürdővel. Azonban estére csak bezavart az aurámba valami, az pedig nem volt más, mint Róbert jó édes anyja, aki valami ismeretlen okból, ennyi idő után, úgy gondolta, hogy fel kell hívjon.

Nem, nem kívántam vele beszélgetni; nem is nagyon értettem, mi a szándéka ezzel a telefonnal; ráadásul rosszkor is hívott, kuvaszos klubtársaimmal volt épp egy nemzetközi konferencia online, amelybe becsörgött - mindenesetre kimért voltam, mint a féldeci; és nem, nem vágytam arra, hogy az időjárásról beszélgessünk. 

Hogylétemre vonatkozó kérdésére gyorsan tájékoztattam arról, hogy csóró vagyok, mert hitelt fizetek (eszébe se jusson kérni). Erre fontosnak tartotta megkérdezni, hogy nálunk van-e fűtés (hogyne volna, kistérségi meleg, ahogy a fiam mondta egy történelemmel ezelőtt; azaz a lakószobákban elektromos fűtőtest, konyhában, fürdőben, wc-n erőteljes lehelés). Ő fontosnak tartotta elmondeni, hogy nála 22 fok van, még úgy is, hogy nagyon takarékosan kettesre vette le a fűtést. Én ezen a ponton majdnem azt javasoltam neki öblös hangon, hogy "Tekerje fel mama nyugodtan negyven fokra, az a húszezer ide vagy oda már úgyse számít Robinak, szerintem neki teljesen mindegy már", de inkább hallgattam, és gyorsan elköszöntem, mert azt hittem, hogy megrántom a (képzeletbeli) zsinórt és hanyatt esik.

Letéve a telefont, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mekkora k.csög; még felhív bealázni, hogy nála melegebb van, hadd érezzem megint a méla lenézést... más f.szával a csalánt, igen; Robi meg rohangál Füred és Mátraszörnyű között, egy sz@r kocsiban, rossz telefonnal.

De nála 22 fok van.

Ilyen előzmények mellett még a kutya csüd és csánk ángilus szakkifejezései se jutottak el kellő mélységben a tudatomig.

...

Robival délelőtt beszéltem telefonon, ő is beszélt a jó édes anyjával, aki neki is előadta ezt a 22 fokot. Ő pedig megfenyegette, hogy följebb ne merje tekerni, mert azt mondták a hírekben, hogy aki feljebb tekeri, azt lecsukják. Nagyot nevettünk a mammer rovására, bár semmi nem lett tőle jobb, de azért kicsit mégis. Ezt követően elpolemizáltunk Andival azon, hogy végül is nekünk is vannak fűtő testeink: minden élőlény átlagosan 2 fokot tud emelni a helyiség hőfokán, amelyben tartózkodik, végül is vagyunk itt mi ketten, meg a három kutya, az már 10 fok; nagy hidegben beeresztjük az öt kecskét is (ahol a büdös, ott a meleg), az újabb 10 fok, fél óra alatt gyorsul nulláról húsz fokra a helyiség hőmérséklete, és még tekergetni se kell semmilyen gombot (avagy "Te kergeted azt a kutyát?" "Tekergeti a nyavalya, nem látod, hogy meg akarom fogni?") 

...erről az egészről Theresa Böhm zabigyereke, szegény anyai nagyapám jutott az eszembe; nem felnőtt korából, mikor vékony kabátkájában biciklis futárként dolgozott és a huzatos tetőtéri lakásban kanárikat, angóramacskát és csodálatos kaktuszt nevelgetett - hanem kisfiú korában, mikor kint aludt az istállóban télvíz idején, összebújva az állatokkal.

Lassan eljutunk odáig, ha így folytatjuk. Szép új világ.

...

Ma ismét komolyabb fájdalmakkal ébredtem; s valahogy eszembe jutott a germán medicinából ismert kifejezés: sínek.

Bár hajlok rá, hogy az én köszvényem nem is valódi, inkább csak ál-; de azért meghallgattam az Új Medicina vonatkozó videóját:

A köszvény kialakulása és kezelése Germán Gyógytudomány szerint

Nagyon nem tudtam vele vitába szállni, inkább megvilágított még néhány tünetet (gyakrabban felejtek és keverek az utóbbi időben szavakat, neveket; és az egyensúlyérzék sem az igazi még mindig; gyanítom, hogy mindez a vízvisszatartás miatt van az agyban). A konfliktus falat-konfliktus; ezt az ügyfél nemfizetésének nyomán kialakuló helyzet egyértelműsítette; s hogy sínek - nos, sokszor volt már ilyen az életben; sőt más kiváltó okok is hasonló tüneteket tudtak okozni (ne felejtsük el hogy Anyám elvesztése után kezdődött ez az egész "élesben".)

Megpróbáltam végiggondolni, mi lehet a közös a nőiességem kapcsán ért kudarcokban, az anyagi nehézségekben, a gyermekeimmel való kapcsolatomban és az Anyám elvesztése körüli érzetekben.

Azt hiszem, sikerült rájönnöm.

Minden esetben szégyent éreztem/érzek.

Úgy érzem, hogy nem voltam eléggé jó nő ahhoz, hogy vágyat keltsek magam iránt, pedig mindent megpróbáltam, ami tőlem tellett. Nem voltam elég harcos férfi, hogy annyi pénzt keressek meg, hogy a családom szükségleteiről gondoskodni tudjak, pedig erre tettem fel az életemet. Nem voltam elég jó anya, hisz a nagyfiam szóba se áll velem, a másik kettőt pedig leginkább csak az érdek hajtja. És végezetül és leginkább nem voltam elég jó gyermek sem, mert nem tudtam Anyámnak időben megbocsátani és mert tehettem volna többet, sokkal többet érte szegényemért. 

Tekintettel a témák érzékeny voltára, szégyenemről keveset beszéltem - némelyikről semmit. 

Az egészet magányosan kell-kellett elhordanom.

Ezek közül a problémák közül, felváltva bár, de mindig elő-előjön valamelyik, ha végképp semelyik, akkor az Anyámmal való viszonyom elemzésén pörög vádlón az agyam; tudatosítva bennem az egésznek a véglegességét.

Szóval... egyáltalán nem csoda, hogy ezek a sínek ilyen szépen felépültek, és én oda-vissza vonatozom rajtuk; mely vonatozás nagyon negatív eseményekhez vezethet, ha nem változtatok a hozzáállásomon.

Addig pedig, míg sikerül az érzelmi áthangolás mind a négy sarkallatos témában - nos, addig nem tehetek mást, mint töltöm és töltöm a gyökércsakrámat és türelemmel viselem a jövő-menő léziókat.

No és persze meditálok.

Kvantum gyógyító meditáció

(Annyit még meg kell említenem, hogy a végzett lelki munka - szembesülés - és a meditáció eredményeképp a nap további része (majdnem teljesen) fájdalommentesen zajlott.

A feltett szándék

 A teremtési folyamatról szóló okulásokban egyre gyakrabban hallom ezt a kifejezést - de nincs új a Nap alatt, legfeljebb nem gondolkodtunk eléggé tudatosan ennek a szóösszetételnek a mibenlétén.

A szándékot feltenni - ez az a pillanat, amikor célunk kinőtte az álmodozások korát, ekkor már érezzük magukban a teremtő erőt, a manifesztáció lehetőségét. Tulajdonképp túl vagyunk a teremtésen annak szellemi értelmében; innentől már "pusztán" annyi a feladat, hogy teremtésünket lehozzuk az anyagba, azaz manifesztáljuk.

Ha valakinek feltett a szándéka, akkor már elég energiát összegyűjtött ahhoz, hogy a vágyott létállapot megvalósítása irányába konkrét fizikai-szellemierőforrásokat mozgósítson. Szellemi szinten megkapta az engedélyt, van képe róla, azaz képes a célja eléréséhez megfelelő energiát összpontosítani. Tudattalanja már tudja, hogy a cél elérése lehetséges. Tudatalattija mindig sokkal jobban tudja, hogy az adott cél elérhető-e, érdemes-e az elérése érdekében erőforrásokat mozgósítani - ebbéli képességünk még az "üss vagy fuss" túlélési program mentén működik; ha úgy dönt, hogy érdemes energiát fektetni a cél elérésébe, mert reálisan megvalósíthatónak látja azt, akkor bevet mindent az elérése érdekében. Ha viszont nem lát esélyt a teljesülésre, akkor elvonja az erőforrásokat a célkitűzéstől - innentől nem feltett a szándék. Fontos ugyanakkor a fókusz fenntartása és a tudatalatti kontrollálása, mert ő csak a jelent ismeri, mindig pillanatnyi érzet alapján dönt, és a pillanatnyi helyzet bármikor felülírhatja a korábbi döntést. (Tehát légy annyira tudatos, hogy soha ne legyél tudattalan.)

Minden, ezt megelőző állapot nem más, mint ábránd, a "jó lenne" sültgalamb-váró lételeme, mely kellemes, nem megerőltető, és nem is hatékony.

Én a Trello táblákon ehhez a lila címkét szoktam rendelni. A címke megnevezése: "LILA KÖD".

...egyébként nem sok ilyen van, szerencsémre. Nem vagyok egy ábrándozó típus, a hétköznapok szintjén sem.

Azt beszélik a városban

43 vagyok és sok mindent láttam,
Nekem meg volt a gettó és télen sokat fáztam,
Már nem nyomja a lelkem a nincstelenség súlya,
De, hogy mit hoz majd az élet, azt csak az Isten tudja .

Egy olyan országba születtem, ahol a dolgok máshogy mennek,
A balkáni romantika átírja a trendet,
Mert hát nincsen munka, nincsen pénz, de a wellnessek meg fullon,
És törvény írja elő, hogy az elit tovább nyúljon.

Ha a nagyvárosból kilépsz, megváltozik a világ,
A vidék kényszert szül, bűnt és aztán imát,
Ott fiatal kölykök a pénzért mind ölre mennek,
Fel sem fogva gyerekként, hogy mi az, amit tesznek.

Háború az élettel, naponta elvesztett csaták,
Mocskos végrehajtók, hitelbe bukott lakás ,
Paraziták, élősködők, akiket támogat a rendszer,
Nulla teljesítmény, a mottójuk, hogy vedd el.

AZT BESZÉLIK A VÁROSBAN, EGYSZER MINDEN MEGVÁLTOZIK,
AKI MA ESTE OTT ÜL A PÁHOLYBAN, HOLNAP MAJD SIETVE TÁVOZIK,
AZT BESZÉLIK A VÁROSBAN, HOGY NEM TŰRI TOVÁBB AZ ÚR,
ÉS IGAZ LESZ, NEM CSAK ÁLMODTAD, REGGELRE SOK FEJ A PORBA LEHULL.

Büszkén pózolunk az Instán, Oroszország meg Dagesztán,
Csak a vodka helyett pálinka megy, meg tablettás bor tisztán,
Nem lovagolunk medvén, hanem ki lőjük a faszba,
És a vadászkiállításon majd beöntjük viaszba.

Proli picsák férjei milliárdokkal zsebben,
8 millió hetente csak a Farfetch rengetegben,
A másik parizerrel pózolgat, meg kamuzik a népnek,
Szembeköpi a sajátjait, ha úgy hozza az érdek.

Vajon melyik az az oldal, amelyik neked jót akarna,
Melyik segít igazán, melyik nem lép a nyakadra,
A kiöregedett komcsi, akinek nem jutott a húsból,
Vagy a kamu keresztény, akivel az ereszen lecsúszol.

Csak pofázik mindegyik, mert abból van lé,
És csak potyázik a pénzünkön a sok csőcselék,
Mindegy, hogy jobbra vagy balra húzod be az X-et,
Mert semmik nem vagyunk, csak a színházukban díszlet.

AZT BESZÉLIK A VÁROSBAN, EGYSZER MINDEN MEGVÁLTOZIK,
AKI MA ESTE OTT ÜL A PÁHOLYBAN, HOLNAP MAJD SIETVE TÁVOZIK,
AZT BESZÉLIK A VÁROSBAN, HOGY NEM TŰRI TOVÁBB AZ ÚR,
ÉS IGAZ LESZ, NEM CSAK ÁLMODTAD, REGGELRE SOK FEJ A PORBA LEHULL.

AZT BESZÉLIK A VÁROSBAN, HOGY A FAL MEGINT FELÉNK DŐL,
PEDIG AZ ÖLÜNKBE HULLANAK A CSONTVÁZAK A SZEKRÉNYBŐL,
AZT BESZÉLIK A VÁROSBAN, HOGY A SÖTÉTSÉG BETEMET,
ÉS A KIÉHEZETT DÖGKESELYŰK MÁR ELLEPTÉK AZ EGET.

Mindenki jobban, mindenki tudja,
Rá van írva a homlokunkra,
Minket a félelem dróton rángat,
Csontot dobnak, betömik a szánkat.

Mindenki sír, de mindenki szórja,
Sok az eszkimó, kevés a fóka,
Mindenki látszat, mindenki boldog,
Záporoznak az öngólok / Hölgyeim és uraim, itt jól mennek a dolgok!

AZT BESZÉLIK A VÁROSBAN, HOGY EZ A VIHAR ELŐTTI CSEND,
AMI TEGNAP MÉG ABSZURDNAK TŰNT, MÁRA MÁR NAPIREND,
AZT BESZÉLIK A VÁROSBAN, HOGY ÜNNEPLIK A BARMOKAT,
AKIK A MEGHAMISÍTOTT TÉNYEK HÁTÁN ÉLEZIK A KARMOKAT.

AZT BESZÉLIK A VÁROSBAN, HOGY A FAL MEGINT FELÉNK DŐL,
PEDIG AZ ÖLÜNKBE HULLANAK A CSONTVÁZAK A SZEKRÉNYBŐL,
AZT BESZÉLIK A VÁROSBAN, HOGY A SÖTÉTSÉG BETEMET,
ÉS A KIÉHEZETT DÖGKESELYŰK MÁR ELLEPTÉK AZ EGET.

Azt beszélik a városban

Mostanában már teljesen behúzódtam a magam kis csigaházába; régen nem politizálok még elvi síkon sem. Igazság szerint akkor vagyok boldog, ha ki se kell mozdulnom itthonról; bár a villanyszámla kifizetése egyre nagyobb megrázkódtatást okoz... mégis.

 Abba a csapatba tartozom, amelyiknek az elmúlt évtizedben dobtak némi csontot; nem sokat, de pont annyit, hogy hallgasson. Ezt teszem. Tekintettel arra, hogy Majka is ebbe a kategóriába tartozik, nagyon nem tudom elítélni se mindezért. Elég kevés opció kínálkozott kis hazánkban az életben maradáshoz az utóbbi másfél évtizedben. (És ez a "liberális baloldal" hibája ish. Mert hagyta magáth. Uff.) De ez a szám... valami változik. A múltkor egy debreceni vállalkozó pálfordulását volt "szerencsém" olvasni. Most meg ez... ezek Jelek. Egyébként tényleg "azt" beszélik a városban, többektől hallottam, ez nem Majka agyszüleménye, akkor se, ha Mari néninek Bivalybasznádon annak tűnhet.

Az a baj, hogy ennek a dalnak minden szava igaz. És ezt nem a vezetőink iránti ellenszenv mondatja velem. Mert bár nem különösebben szimpatikusak, de nem látom azt a vezető réteget, akik le tudnák őket váltani... továbbra sem. Egyébként még az sem igaz, hogy az elmúlt hosszú évek alatt nem fejlődött ez az ország. De fejlődött, elég sokat; bár tény, hogy az ember és ember közti különbségek látványosan és ellenszenvesen növekedtek ez idő alatt. S nem feltétlenül a valós teljesítmények mentén. Ezzel együtt, ha a történeti hűséghez ragaszkodunk, meg kell említeni, hogy ez a változás már az előző érában elindult; s hogy a tendencia világméretű - azaz a fejlett nyugati liberális demokráciákben sincs másként. Sőth.

Ez a szám azonban hozott valami izgalmat. Adrenalint, kortizolt. Punnyadó, köszvénnyel küzdő, energia hiányos gyökércsakrámtól vezérelt veséim feléledtek a művészi előadás hatására. Éreztem, ahogy a vér újra erőteljesebben kering az ereimben. Veszélyt orrontottam, harcos idők közeledtét. Főleg annál a résznél akadtam el nagyon, mely szerint AZT BESZÉLIK A VÁROSBAN, HOGY A FAL MEGINT FELÉNK DŐL.

Én akkor léptem be a felnőttek világába, mikor a fal ledőlt.

És most újra felépül, sőt, ránk dől, és lassan betemet minket?

...

Lélektani ellenpontként jött a következő zeneszám. (Érdekes ez az algoritmus, tényleg pontosan le tudja képezni az ember lelkében zajló folyamatokat. Mesterséges intelligencia? Irányított gondolkodás? ...messzire vezet ezekről elmélkedni. Mindenesetre véletlennek túl szofisztikált, hogy a következő szám éppen ez volt...)

The final countdown

Ez a szám anno a rendszerváltást jelentette. A kinyíló határokat. A falak leomlását. Azoknak a falaknak a leomlását. 

A lehetőséget arra, hogy évtizeddel később András fiam a barátjával, a tetőjavítást félbehagyva, lemásszanak a létráról és elruccanjanak Svájcba, segíteni egy bajba esett kollégának.

Akkor gondolkodtam el azon, hogy mekkorát fordult a világ.

Anyámék a telekre jártak úgy, ahogy én mondjuk leruccanok a Balatonra vagy a Velencei-tóhoz.

A fiam pedig "csak úgy" kiugrik Svájcba, mert valakinek segíteni kell.

Ez a valódi rendszerváltás. Ez az, ami nekünk a legnagyobb érték, amihez ragaszkodnunk kellene, ha már itt élünk Európában.

...

Kiválóan alkalmas volt tehát az Europe szám feldolgozása a Majka zenéjéből áradó homályos félelem ellenpontozására, az európai összefogás erejének megcsillantására, a Remény sugarának becsempészésére borús gondolataimba...

Arra gondoltam, hogy szép, meg jó dolog ez a nagy magyar érzelem; tulajdonképp lelkemnek kedves is; nyájak, gulyák, pásztorok; népi motívumok, természetes műveltség, Napút, népdalok, szakrális kutyák, képnyelvi különlegességek - de elsősorban és mindenek felett egy egységes és kifelé erős Európára van itt szükség; erre tettük le annak idején a voksunkat. Nyilván egy olyan Európára, amely tiszteletben tartja nemzetei sajátos, egyedi és sokszínű hagyományait; de amely elég erős ahhoz, hogy megvédje lakosai életét és alapvető létérdekeit; amelynek testét nem szaggatják bombák és amelynek integritását nem csonkítják falak. És amely minden lakosát egyenjogúnak ismeri el; mely egyenjogúság elsősorban a közös javakhoz és a létbiztonsághoz való egyenlő hozzáféréssel biztosított.

Végül eszembe jutott Ötvös Csöpi örökbecsű mondata is, amely a Balaton vizében vergődő Kardos doktorral való párbeszédük végszavaként ivódott a tudatomba:

- Én Európába tartok!

- Akkor arra ússz!

...

Adj békét, Uram!

Fahéjas szilva (hétköznapi időkapszuláink)

 Nyammogva, az ízek tökéletes harmóniáján elérzékenyülve csócsáltam a fahéjas szilvalekvárral vastagon megkent kenyeret.

Épp túl vagyok egy friss agybajon a "miből veszek kaját" témakörben, ami eszkalálódik egy nagy ügyfél nemfizetése mentén - fr@ncba a nagy ügyfelekkel, még mindig túl nagy a kitettségem feléjük; ideje lesz valahogy máshogy allokálni mgint csak a kockázatokat mert jelenleg ilyen mértékű bevételkiesés nem megengedhető.

Azaz, ha egy ügyfél(csoport) részesedése a jelenlegi árbevétel srtuktúrában több, mint 30%, és nem fizet - na akkor b+ van; ezt csak úgy lehetne orvosolni, ha a tárgyidőszaki bevételek volumenét mondjuk megdupláznám, vagy ilyesmi. Vagy legalább még egy további "nagy" ügyfél kellene, hogy legalább a 25% alatti arány visszaálljon.

Lenyugvásom már megtörtént; mint általában, most is egy kisebb ügyfél mentette meg a helyzetet; a kicsikben ez a jó, ugyan három fejet kell növeszteni ahhoz, hogy az ember észben (Trello-n) tartsa ügyes-bajos dolgaikat, de legalább megbízhatóak. Többségében. No meg: sok kicsi sokra megy. Vagy ilyesmi.

Álltam tehát a konyhában; nyammogtam a szilvalekvárt, és hirtelen eszembe jutott szegény Anyám.

Anyám, aki 40-50 éves kora között nem csupán apróra művelte a kertet, de rengeteget varrt: például sok garnitúra tetszetős és kiváló minőségű ágyneműt.

Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy ezekbe a párosan készült csodálatos ágyneműkbe nem kamasz lányát akarta befektetni - de jobb híján ez jutott mindkettőnknek; melynek következménye Anyám részéről idővel a férfilélek minőségei miatti elemi megkeseredés; nekem pedig az ágynemű minőségének teljes lesz@rása jutott (gyanítom, hogy apai őseim a földről betévedve a parasztház kis konyhájában a lócán, birkabőrökön szenderültek álomba, nagy ívben letojva az olyan világi hívságokat, mint "ágynemű").

Egyikünknek sem okozott tehát felhőtlen örömöt a sok szépség - ám az évtizedek múlásával és Anyám hanyatló egészségi állapotával ezek felértékelődtek; munkái között ha nem is pihent meg férfiember, de szegényemet az utolsó pillanatokig kiszolgálták - nagy bajban lettem volna, ha hirtelen elő kell vadásznom az ápolásához szükséges ágynemű mennyiséget. S bár elkoptak a három évtizedes használatban, s a betegség mindenféle el nem múló nyomokat hagyott rajtuk, mégis nehéz szívvel engedtem útjukra őket. Anyám szorgos kezeire, a művek hajdanvolt ragyogó szépségére és az elrohanó évtizedekre gondoltam, mikor végül kikísértem őket.

...

Nyammogtam hát a szilvalekvárt; van vagy nyolc éve, ha nem több, hogy készítettem; akkoriban a világ még megbízható hely volt; legfeljebb az én életemben voltak kisebb-nagyobb gondok; de eszembe se jutott, hogy egyszer még megélhetünk olyat, hogy a boltban nem lesz cukor, vagy hogy a szomszéd országban európaiak ölnek európaiakat és én emiatt felmondom a gáztartály szerződésemet.

A fahéjas szilva ennek megfeleően NEM a világvége elkerülésének céljából került üvegekbe; sokkal inkább a jólét jegyében; téli sütemények töltelékének szánva, melyet csillogó szemű gyerekek fogyasztanak családi összejöveteleken.

Bár manapság - főleg betegségem óta - a családi összejövetelek ritkák; s a gyerekek is felnőttek és elszéledtek; viszont eljött ez a nagy krach; nekem hitellel súlyosbítva (nekem MINDIG hitelt kell nyögnöm mikor nagy az össznépi sz@r, ez is régi hagyomány nálam) és eljött a nap, mikor az üvegbe zárt nyár eléggé hívogató lett arra, hogy kinyissam.

És láss csodát. 

Tudni kell, hogy én alapvetően baracklekvár párti vagyok. Ritka, hogy egyáltalán másra vágyom; tehát ez egy különleges pillanat volt (bár már két éve nem termett sárgabarack, de pár üveggel még van - s mégsem az után nyúltam).

A vastagon (sicc, milyen luxus) vajazott kenyéren a csillogó szilvadarabkák... és az az íz... mély elismerést küldtem vissza magamnak az időben; hálám és köszönetem a kézért (kezemért) mely ezt, mit sem sejtve a jövőről, de mégis arra gondolva - üvegbe zárta nekem, magamnak.

Hétköznapi időkapszuláink apró dolgoknak látszanak, de a maguk helyén és idejében bizony nagyon fel tudnak értékelődni. Becsüljük meg magunkat; becsüljük meg jövőbeni énünket, szeressük, gondoskodjunk róla legjobb tehetségünk szerint.

Mert megérdemli.

Benned a létra

 Az elmúlt pár nap sunyi módon állt neki a korábbi hetek munkájaként felépített önbecsülés lerombolásának. Korábbi felismerésemet, melyet úgy fogalmaztam meg Segítőmnek, mely szerint: én régebben azt hittem, hogy a gazdasági életet a számok határozzák meg, de már tudom, hogy nem, a számokat is - jórészt - a pszichológiai, energetikai folyamatok határozzák meg - nos, ezt a felismerést kissé elfelejtettem, mikor megláttam, mekkora nemteljesítési kockázat nyílt meg és eszkalálódik létünk alapját jelentő kis bizniszemben.

Én jó kislány voltam, befizettem minden fizetnivalómat a korábbi időszakokra vonatkozóan - de mintha ez már kezdene kissé múlttá szervesülni; s jelenleg egyre több ügyfélnél találok kisebb-nagyobb, idegesítő csúszásokat, melyek megnehezítenek mindenféle, számomra oly fontos kalkulációt.

Illetve lehet, hogy csak én lettem ezekre érzékenyebb a felvállalt kötelezettség okán. Valami mindenesetre azt mondja bennem, hogy nem, nem akarom még egyszer végigcsinálni a CHF által kiváltott nyomorgást - pedig a jelek abba az irányba mutatnak.

Nos... ezen teljesen kikészítettem magam; annyira, hogy ma reggelre a rég látott epejaj is beköszöntött, s miután kiöklendeztem magamat, kif..izé, igen, méregtelenítettem, nos... fejfájásommal újra lefeküdve, telefont kikapcsolva aludtam délig.

11:57 - ezt láttam magam előtt, mikor az agyam jelt adott az ébredésre, és én kissé kótyagosan, de végre fájdalommentesen nyúltam a telefon után, hogy bekapcsoljam.

Mire feltápászkodott, pontosan 12:00 volt, de az én telefonom (meg én is) lassúak vagyunk.

Elégedetten konstatáltam, hogy ez igen, atomórát lehet hozzám igazítani - de sokáig nem örülhettem ennek; rengeteg telefont kellett bonyolítanom, a délelőtti nem fogadott hívásokat kezelni; közben állatokat etetni, könyvelni is valamennyit (bár nem annyit mint szerettem volna), végül baráti csevelyekbe bocsátkozni Morgóval és Segítőmmel.

Morgó azt mondta hogy meg fogok dőlni jövő év elején, én mondtam, hogy ez nagyon optimista jóslat, mert azt feltételezi, hogy még talpra fogok állni... elpolemizáltunk ezen kicsit, majd letéve a telefont, végre elkezdtek előjönni az utóbbi időben tanultak; s a mintát megszakítva, az agyat átállítva a lehetséges pozitív kifejletekre, végre meg tudtam kezdeni a mai nap építését.

Rövidre sikerült, be kell valljam, hamar eljött az este - de tudom, hogy holnap jobb lesz. Ez már régi tapasztalat, ilyen rohamok után a másnap - ellentétben egyéb tudatmódosító eseményekkel - mindig jobb, mint az aznap.

Legalább ez valami pozitív bizonyosság. 

...

Még rosszullétem előtt kísérletbe kezdtem, egy új módszert tesztelgetve, felrajzoltam magamnak az "életkör" nevű kört, cikkelyekre osztva, melyek egy-egy életterületnek felelnek meg. Az alábbi cikkelyek kerekedtek ki az ajánlások alapján:

Anyagi helyzet   6

Karrier/Szakma/Foglalkozás 4

Fizikai környezet   3

Gyerekek  4

Szociális háló (ismerősök, barátok) 7

Egészség  4

 Spiritualitás   8

Párkapcsolat 4

Feltöltődés/kikapcsolódás 4

Énidő, önfejlesztés 3

Ezt követően minden területhez rendeltem egy-egy pontszámot 1-10 között, ahol 1 a legkisebb, 10 a legnagyobb elégedettséget jelöli.

Láthatjátok az eredményeket, nem nagyon van mivel dicsekednem, mi tagadás.

Érdekes paradoxon: az anyagi helyzetre tudtam magamnak az egyik legmagasabb pontszámot adni, még úgy is, hogy komoly bizonytalanságokat érzek a területen. De meg kell mondjam: ezt a pontszámot nem a jelen bevételi helyzetem, nem is az anyagi helyzetem külső megnyilvánulása, sokkal inkább az a tény íratta le velem, hogy megítélésem szerint jelenlegi vagyonom, ha holnaptól nem csinálnék semmit, csak elkezdeném lassan felélni, egy stabil, szerény életvitelt valószínűleg életem végéig biztosítana nekem. (Mivel amúgy is ehhez vagyok szokva, ez nem is okozna akkora tragédiát). De nyilván vannak gyerekeim, s ez jelentősen árnyalja a képet.

A karrier/szakma/foglalkozás 4-ese nem azt jelenti, hogy szakmámban ne lennék minimum 8-as, - de milyen szakma ez, kérem? Olyan amit sose szerettem... no ez a tény felez itt bármilyen pontszámot.

A leggyengébb eredményt a fizikai környezet hozta, a maga hármasával. Érdekes, és tulajdonképp pozitív dolog, hogy elkezdett zavarni ez. Sose éltem jó körülmények között (de, kislány koromban); értve ez alatt a rendezett, tiszta, egészséges és kényelmes otthont - buckalakó mivoltom ennek az elmúlt huszonsok évben jelentősen határt szabott; ha nem adtam volna le a lakótelepi igényességet, itt alighanem az első évben megdöglök. De túléltem, és ez az alkalmazkodóképesség csodája - melynek ez lett az eredménye. Pont volt az "i"-re a betegségem időszaka, amikor a legszükségesebb takarítási, hulladékkezelési, tisztítási munkák sem lettek elvégezve; s Andi szegény egész nyáron ezen güzült - érdekes módon engem csak a vége felé kezdett el érdekelni a környezetünk, addig nem foglalkoztam vele. Mostanra viszont, bár jóval kevesebb a gond, de mégis zavarnak; kicsit lassú reagálású vagyok ezekben a dolgokban, de azért reagálok. Feng shuit kezdtem hallgatni, és jelen gyakorlat során is ezt a területet tettem fókuszba a hitmunka kapcsán. De erről majd később. 

A Gyerekek 4 sem túl fényes pontszám... hátterében a hit, hogy a gyerek csak kapni akar, - én meg már nem tuok valami sokat adni.

A szociális háló - nos, ez az életterület egészen vállalható pontszámot kapott; sok és még több az ismerősöm, van néhány barátom is, akikre még számíthatok is - egyébként sincs túl magas igényem ezen a téren, ahhoz ennyi ismerős több is, mint elegendő. Tulajdonképp ez a pár ember is pozitív csalódás.

Egészség... nos, ez az a 4-es, amivel az előző évek után teljesen elégedett lehetek - azzal, hogy tovább kell fejleszteni; nem szabad elfeledni a vállalásomat, mely szerint egészségesebb leszek, mint a rák előtt voltam. 

Igen, mostanában elfogadható az állapot, de még van mit javítani rajta. Ehhez is tudatosság kell, nem is kevés: akkor is tenni érte, ha épp nem ég a ház. Hát igen.

Spiritualitás 8. Na igen, ez egy nagyképű 8-as... sok mindent felismertem már, dolgokat meggyógyítottam magamban; lassan közeledik a Zen videó szerinti 180 fok... vigyázni kell, hogy ne váljon egóvezérelte cselekvésekké mindaz, amit tanultam, hisz akkor az egész értelme, lényege vész el. 

Egyébként ez egy nehéz próbatétel, melynek nehézsége az út elején még nehezen érthető.

Párkapcsolat 4: szeret vagy nem, szeretem vagy nem, nem mindegy? Hisz itt sincs. Amikor itt volt is sokszor olyan volt mintha nem lenne. Néha okoz pozitív csalódásokat, mint a múltkori akciója a szülinapomon. Igazán jól esett, be kell valljam.

Feltöltődés/kikapcsolódás 4: na erre legalább rákényszerít néha az élet, mint például ma is... milyen jó lenne ezen a területen is fokozni a tudatosságot, hogy ne a kényszer irányítsa..

Énidő, önfejlesztés 3: na igen, ez a másik terület, ahol több éves lemaradást kell behoznom. Azaz az énidő tekintetében már annyira nem is, a spirituális vonal hozza ezt - de az önfejlesztés, terveimre figyelemmel, még nagyon sok feladatot tartogat. (Igazából ezt nem is lehet elkülönítetten kezelni a karrier, anyagiak, spiritualitás és egészség vonaltól, a négy ebben az ötödikben ötvöződik; s innentől látszik életemben a szerves műveltség gondolatiságának megjelenése - azaz az életterületek mint "szabadidő", "munka" összemosódása egyfajta természetesebb keverékké - , amennyiben ezek valamilyen ötvözetében gondolkodom a szép jövendő vonatkozásában. Ahh. Így legyen.)

De térjünk vissza a fizikai környezet életterülethez.

A hitmunka a területet érintő negatív vagy korlátozó hiedelmek feltárásával kezdődik. Négy ilyet  is azonosítottam a tárgyban, és állítom, hogy nem jutottam még a végére.

"Van, aki kint hordja, amije van, van, aki bent": ez anyám, nagyanyám meggyőződése a külcsín és belbecs viszonylatáról; ennek felülírására már sokan tettek nálam kísérletet. Klasszikusnak tekinthető Szúróslevelű mondata a tárgyban: "Nem elég jónak lenni, annak is kell látszani"; nekem erre sosem volt energiám (sőt, meggyőződésem volt, hogy akinek igazán fontos feltérképezni az értékeimet, az vesz rá időt és fáradtságot).

Igazából mai napig is érvényesnek érzem anyáim igazságát, be kell valljam.

Bár ez inkább a személy megjelenésére vonatkozik, nem a lakáséra. ..de akkor is.

"A rendrakás a kisember mániája, a zseni átlát a káoszon". Ezt is Anyám mondta, s erre erősített rá Galamb némely megnyilvánulásával - gáz, hogy én erre büszke vagyok? Nyilván gáz... de az vagyok.

"Az otthon nem eszköz oldali, hanem forrás oldali tétel. Azon belül is saját tőke." Nos, ez már teljesen tudományos megközelítés, Kyosaki írta ezt, és igaza volt.

Onnantól, hogy valaki eszköz oldali tételnek tekinti, és erején felül költ rá, onnantól indul el az adósság irányába (én most ezt tettem, de még csak nem is a saját otthonom miatt.. de ez bonyolult így családilag és nem öröm számomra, egyelen percig sem.)

Ebből viszont még nem következik az, hogy az otthonnak ótvarosnak kell lennie, az viszont mindenképpen, hogy csak annyit szabad rákölteni, amire az embernek még van tehetsége. (Ez jelenthet anyagi forrásokat - holt munkát - vagy ráfordított időt - élő munkát). 

Nos.. otthonom állapota azt jelzi, hogy az utóbbi években ebből meglehetősen kevés akadt. Ezen kell változtatni.

Előjött még egy hiedelem, amivel viszont végképp nem tudok mit kezdeni, azt sem tudom, honnan való, vagy mire visszavezethető. Azt tudom, hogy jelenlegi házunkat építettük, mikor megfogalmazódott bennem, és akkor sem nagyon értettem az eredőjét, viszont kolléganőm jót nevetett rajta. Valahogy így hangzik:

"Az emberek barlangokban laknak."

Ő azt mondta, hogy azért nem, a modern lakások nem barlangok - de belül, valahol mélyen, a mai napig úgy érzem, hogy de igen.

Visszagondolva azokra az évekre, alig vártam, hogy elmenekülhessak Anyám összkomfortos, 58 négyzetméteres, negyedik emeleti barlangjából, ahol néha annyira feldagadtak a lábaim, hogy már harmincas éveimben attól kellett félnem, hogy ez a vég... s kiköltöztük Borzasztópusztára, ahol két kézzel építgettük komfortosnak kevéssé nevezhető barlangunkat, ahol - láss csodát - panaszaim látványos javulásnak indultak. 

(Segítőmtől tanultam, hogy a lábdagadás, pangó vér a kevés folyadék, a vese csökkent működése mind arra ez érzésre vezethető vissza, mikor az ember úgy véli, hogy választási lehetőségei beszűkültek, a lekik érzetet a kiválasztás szervének fizikai síkon csökkent működése követi; s már elő is áll a lábdagadás; mely ellen két dolgot kell tenni: sok folyadékkal fizikailag stimulálni a vesét; lelkileg pedig tudatosítani az adott helyzetben meglévő választási lehetőségeket. ("Van választásom! - szoktunk viccelődni Segítőmnél egy-egy jól sikerült pisilés után; avagy igen, ötvenes öreglányoknál ez már sikerélmény számba megy; - jobb bele se gondolni, mi lesz később..)  

..Talán onnan ez a barlangszemlélet, hogy egyik helyen sem éreztem magam szabadnak, bár az érzés okai különbözőek voltak? Nem tudom.

Mindenesetre András fiam javára kell mondanom, hogy miután átalakította Anyám lakását, az már jóval kevésbé "barlang", mint korábban volt. 

Talán azért e hit, mert valahol úgy érzem, hogy nekem nem is jár más, csak "barlang"? Ami védett, biztonságos, ám nem ad távlatokat. Hogy a biztonság és a távlatok egymással nem összeegyeztethetőek, s az emberállat inkább megalkuvó módon a biztos barlangot választja? 

Nem tudom. Sok munka vár még rám ezen a területen, úgy tűnik.

Egy dolog viszont bizonyos: alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

A jövőbeni én és egyéb fontos apróságok

 Végighallgattam tehát a hangoskönyvet, és elmondhatom, hogy gazdagodtam általa. Nem közölt sok újdonságot, de a meglévő ismereteket rendszerezte, megcímkézte és ily módon a manifesztáció folyamatát tudatosította.

Olvasóim bizonyára tudják, hogy betegségem kialakulásakor jutottam el arra a felismerésre, hogy ezt magamnak teremtettem. Magamnak teremtettem, Robival és a szexszel kapcsolatos negatív megtapasztalásaimból mantrákat csináltam magamnak, és elalvás előtt minden este ezeket mondogattam magamnak, pontosan abban a fél órában-órában tettem ezt legintenzívebben, amikor az agy Thétában van. Mindezt évekig folytattam, mert ha már valami rossz, legalább csináljuk sokáig.

Az lett volna furcsa, ha erre a szervezetem másképp reagál.

Ehhez képest minőségi változást hozott az életembe a felismerés, hogy emiatt az EGY életterület miatt nem szabad feladni az egész életet. Nekem jár még legalább harminc év ezen a sárgolyón, ha már megszülettem.

Mostanában ennél is tovább mentem. Erősen tudatosítottam magamban, hogy jogom van középkorú nőként létezni ebben a téridőben, nem kell nekem fájdalmaktól gyötört mamókaként lézengeni ötvenes éveimben.

Nos, ez is sokat segített, már eddig is, bár az a tény, hogy ehhez az őszinteség a kulcs, némileg megnehezíti a folyamatot - de haladok.

De térjünk vissza új ismereteimre.

A könyvből három elemet emelnék ki, mint olyasmit, ami megragadta a figyelmemet.

Az egyik a mintamegszakítás, a másik a találkozás a jövőbeni énnel, a harmadik pedig a manifesztációs napló és a kapcsolódó gyakorlatok.

A mintamegszakítás témakörét hallgatva arra jöttem rá, hogy ezt én már jó ideje alkalmazom. Ezt teszem olyankor, mikor rosszkedvű reggeleken reggeli megerősítéseket tolok (Szabó Péter ebben a best of..), esténként, mikor meditációval, hangtálakkal, vízcsobogással mosom ki őket az agyamból, és igen, néha már nappal is, mikor rájövök, hogy mondjuk már túl sokk az íróasztalnál güzülésből és nem történik semmi ha tartok egy kis szünetet (sosem dohányoztam, így nekem emiatt sincs magamtól ingerenciám ezekre).

Igazából a hallottak inkább arra jók, hogy ennek a tevékenységnek a tudatossági szintjét emeljék, leginkább azáltal, hogy címkét ragasztottam rájuk; így e címke alá felsorakozhat minden ezirányú tevékenység, a fizikai cselekedetektől a mentális-lelki átprogramozásig.

És még valamire: fontos, hogy időben beavatkozzunk, ha a negatív minta jön fel bennünk.

Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a negatív mintának oka van; pl. ha egész testem tiltakozik a könyvelés ellen, bizony, nagyon is jó oka van; ezért kell nagyon odafigyelnem könyvelés közepette a testi tünetekre, még akkor is, ha az egész könyveléstől berzenkedni értelmetlen és negatív minta. 

Itt az arányosság elérése a cél.

Ugyanígy, Robival való kapcsolatomban is. Sok ember szakított volna vele az átéltek után, önvédelemből; s ennek helye lett volna talán egy alacsonyabb gondolati mintázatban; de végső soron nem ő betegített meg, hanem az én saját gondolataim, melyek lehettek volna mások, kevésbé önostorozók - hogy mégis ilyenre sikerültek, arról csak én tehetek (meg legfeljebb a neveltetésem, de amiatt is én vagyok felelős, hogy ezt még nem sikerült meghaladni).

Még egy felismerésem volt a hallottak kapcsán: a mintamegszakítást gyakran kell alkalmazni. Naponta többször, egészen addig, míg a nem kívánatos program felül nem íródik. Mert való igaz, hogy a legnegatívabb minták felülírása is látványos eredményt hoz (mint számomra az esti programozás), de a finomhangoláshoz elengedhetetlenül szükséges a tudatosság további növelése és a leghalványabb korlátozó minták felülírása is.

Agyunk kvantum számítógép, mely végrehajtja a kapott parancssorokat. A mi felelősségünk az input mminősége - ehhez kell a valódi tudatosság ("Légy annyira tudatos, hogy soha többé ne legyél tudattalan!" - ez Dispenza legfontosabb mondanivalójának egyike - a negatív érzelmekkel kialakított addiktív viszony felismertetése után.)

Mindezzel már erősen benne járunk a hitmunkában, hiedelmeink megvizsgálásában és cseréjében; s a könyvben leírt rövid meditáció során a hiedelmeim kartotékjai közül három került kidobásra; egy viszont beillesztésre, melyen csak ennyi volt: "Írj mindennap!"

Nem tehetek mást, engedelmeskedem a felszólításnak; bár nem állítom, hogy elsőre mindenki számára érthető lesz a rendszer, melyben lejegyzem a gondolataimat.

A jövőbeni én

Nos... a következő, engem megragadó fejezet a jövőbeni énről szólt. Korábban már vettük a múltbeli tapasztalatok nyomán létrejött szerepszemélyiségeket, és azok hatását a jelenünkre - ezek a szemléyiségek rendszerint valami múltbeli trauma hatására, önvédelemből jönnek létre, s nem kell ahhoz skizofrénnek lenni, hogy átmenetileg átvegyék az irányítást fölöttünk.

Ilyen élményben kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunknak volt már része; ha valamilyen szituációra gondolkodás nélkül, mintegy ösztönszerűen reagálunk, bizonyos, hogy valamely begyakorolt szerep, minta alapján reagálunk. 

Ne becsüljük le ezeket az ösztönszerűen előbukkanó mintákat, az életben sokszor van helyük. Ám sose feledjük, hogy a múlthoz kötnek. Ha a múlttól eltérő jövőt, más tapasztalatokat szeretnénk, akkor ideje ezeket a szerepeink általi automatikus reakciókat felülvizsgálni és amelyik nem szolgál minket tovább, egyszerűen csak szélnek ereszteni. (Visszautalnék a mintamegszakítás fontosságára.)

Én pl. már jó ideje nem veszem fel a kesztyűt senkivel szemben sem. Megállok, megvárom, hogy mi lesz a jelenet végkifejlete; s általában jóval később, más nexusban kap választ az illető a felvetéseire/viselkedésére. Nem szoktam adós maradni, még ha ez néha nem is látszik egyértelműen, de nem szoktam.

De térjünk vissza a jövőbeni én csodájára, mert ez a gyakorlat egy csoda.

Csoda, mert olyan erőforrásokat nyit meg - legalábbis velem ez történt - melyek létezéséről nincs is információnk.

Működésének elve valahol a párhuzamos létsíkok elméletével rokon; eszerint nem téridő, hanem időtér van; s az általad elképzelt jövendő valahol már létezik.

Nagyon fontos persze, hogy mit képzelsz el magadnak. Visszautalnék a tegnapi történetemben a párhuzamra Farkas és az új ügyfelem között; Farkasnak az is szerencséje volt, hogy nem teremtett magának negatív jövőt; a múltban botorkált, sok hülyeséget elkövetett, sérült a lelke, szenvedett - ez mind igaz volt, de soha, egy percig se éreztem rajta, hogy negatív (vagy bármilyen) jövőt teremtett volna. Ami ez esetben kifejezetten szerencsés volt, mert üres lapot kapott a Jövendő, melyre hiszem, hogy most íródik végre a legszerencsésebb forgatókönyv, ami valaha íródhatott. Így legyen.

Új ügyfelem viszont megteremtett magának egy nagyon negatív jövőképet, és bár nem szeretné, de afelé halad; viszi a felvázolt kíváncsiság, mintha valamiféle karmikus leckét kellene végigélnie... ez eléggé borzasztó külső szemlélőként.

Tehát: a jövőbeni énnel való munka a legjobb lehetőségeket adja, - de csak akkor, ha van pozitív jövőképed. Ha legalább halvány elképzelésed van már arról, hogyan lehetne az életedet JÓL (értsd: saját személyednek megfelelően), ÖNAZONOSAN élni.

Számomra ennek a személyiségnek a fellelése volt a legnagyobb kihívás, úgy három évet dolgoztam rajta, mire eljutottam odáig, hogy megkísérelhettem egyáltalán ezt a meditációt. Nem véletlen, hogy most találkoztam vele - nincsenek véletlenek.

Nos... a jövőbeni énem hívásomra nagyon gyorsan megérkezett. Úgy tíz évvel lehetett idősebb nálam., valamivel vékonyabb, de nem madárcsontú (ugye én sose voltam az). Haját már nem festette; rövidnek tűnt, de lehet, hogy csak összefogta. Kékfestőre hajazó ruhában volt; talán még szoknya vagy kötény is volt rajta a nadrág fölött; meg valami mellény; lábán gumicsizma; - háta mögött felrémlett az általam vágyott domboldal az erdő alján.

Mindez azonban mellékkörülmény ahhoz képest, amit a szemében láttam.

Áradó életöröm, szikrázó vidámság volt abban a szempárban, valami olyasmi, amit talán soha életemben nem éreztem. S most tessék, itt van, eszenciálisan, karnyújtásnyira tőlem.

Leesett az állam.

- Mit kell tennem ahhoz, hogy olyanná váljak, mint Te...? - kérdeztem tőle a meditáció utasításainak megfelelően.

- Szeresd magad jobban - hangzott az utasítás; s belém költözött a nyugalom, hogy mindent jól csinálok, "csak" az önszeretetet kell még fejlesztenem magamban.

Érdekes hozadéka volt ennek a meditációnak, hogy másnap, a Rudas fürdőben, kontyba fogott hajjal a tükörbe nézve, nem a bánat, az évek és a betegség okozta torzulásokat láttam végre az arcomon, hanem azt a tekintetet. Annyi év után észrevettem magamban egy másfajta szépséget, vagy legalább lehetőséget egy másfajta szépségre.

A meditáció célja, hogy magunkba olvasszuk a jövőbeni ideális énünket, ily módon támogatva a megvalósulását.

Azt hiszem, ennek  első lépését megtettem.

Manifesztációs napló és a hiedelmek

A hallott könyv szerint a manifesztációs napló arra jó, hogy megtervezd benne a célodhoz vezető utat. Méghozzá lehetőleg mindhárom létsíkon. Milyen lépéseket teszel a fizikai világban? Hogyan hangolod rá magad a manifesztációra? Milyen hiedelmeidet írod át a cél elérése érdekében? Mit teszel, ha valmely nem várt esemény kibillent az Útról? Ezeket ki-ki egyedileg tudja megtenni.

Nem tudok nem elvonatkoztatni attól, hogy jelen Naplóm tulajdonképpen ennek saját kísérlete; bár nyilvánvalóan nem szól egyforma részletességről mindhárom létsík vonatkozásában (azaz a fizikait sokszor csak érintem) de valahol mégis.

Hisz teremtettem én itt már csodás fotókat, kézimunkákat, rákot, gyógyulást, aranyló kalászokat, kutyulógiát, Trello táblákat... sok mindent a maga bájos rendezetlenségében; tulajdonképpen már csak a Legfőbb Rendező Elv hiányzik, mely ezeket összhangba hozza és olyan módon működtesse, ami számomra az optimumot biztosítja.

Mindig is az volt az érzésem, hogy ezt az elemet - bár Apám született rendetlen volt, hozzám hasonlóan; míg Anyám a részletek és a rend művésze - mégis az apai oldalon kell keresnem.

Anyámtól rengeteg ismeretet kaptam, amik a gyakorlatban nagyon hasznosak; nélküle sose vittem volna ennyire; ő rugdosott ha kellett és simogatott néha, ha - szerinte - jó úton jártam; s mindezek, ha nem is voltak tökéletesek, (sőt pszichikailag nagyon megterhelőek voltak) de jórészt szükségesek voltak ahhoz, hogy az általa elképzelt életpályát megvalósítsam. Proletárként számára a legfontosabb dolog a nyomorból való kiemelkedés, a "valamire vinni" megvalósítása volt; ez volt, ami mentén nevelt, a feltételhez kötött szeretet volt a meghatározó élmény, amelyben kiskoromban részesültem.

Apám ezzel szemben igazi tanulatlan parasztember volt, kuláklistás családból, aki nem találta a helyét, már nála is sérültek a minták, így ő sem tudott mintát adni - nem is akart, habókos volt és szabad lélek.

Szabad lélek - mint én.

Nohát, ezekből kell nekem valamit felépíteni; valami ötvözetet létrehozni, ami legjobban megfelel személyiségemnek és habitusomnak.

Akkor mondhatom, hogy sikeres volt az életem, ha ezt meg tudom tenni.

...már az Anyám halálát megelőző pár hónap, az Aranykalászos tanfolyam időszaka is ennek jegyében telt; úgy éreztem, hogy valami még hiányzik tálentumaimból; hogy Anyámtól szegénytől megkaptam mindent, amit ő adni tudott vagy fontosnak gondolt; de a másik oldal jószerivel teljes hiánya akkorra már igen zavaró volt.

Érdekes, hogy még soha nem volt bennem ilyen fokú tudatosság a tárgyban, holott régi megállapításom, hogy bajaim jelentős része testem jobb felén manifesztálódott (epe, vese, gerincbántalmak, - bár a mellrákom a bal oldalon volt, de annak más az eredője, és Barnai Roberto leírása alapján megvan annak is a maga oka).

Tehát nekem az a feladatom a következő harminc évre, hogy a bennem mindig elnyomásban élt apámat, és (főleg) az ő családja által fontosnak tartott értékeket felhozva, azokat beépítsem és integráljam a másik oldal rendszereibe.

Ez a kihívás azért is érdekes, mert emlékszem, fiatal koromban sosem értettem, hogy Anyám és Apám, (kiknek a világlátása antagonisztikus ellentéteket mutatott felém, szemlélő felé) egyáltalán hogyan tudtak akár csak annyi időre is kapcsolódni egymással, hogy létrehozzanak engem.

Nos... erre a fent megfogalmazott cél megvalósítása a válasz; eltelt közben harminc év, de csak megérkezett erre is a felelet. Mert aki kérdez, az előbb-utóbb választ is kap (persze nem biztos, hogy ettől könnyebb lesz neki, de legalább tudja, mi miért történik).

A tovább gondolkodáshoz jelenleg a kutyulógiai tanfolyam látott el munícióval; hiszen szeretett archaikus kutyánk a szerves műveltség rendszerében "van helyén"; abban az idősíkban, mikor munka és élet nem különült el egymástól, mikor a család és a kollégák ugyanabból a körből kerültek ki, és mikor az ismeretek átadása az idősebbek, tapasztaltabbak részéről munka közbeni beszélgetések során történt meg. Így szerezték meg a fiatalok, szinte észrevétlenül, a létezéshez szükséges ismereteket.

Ehhez képest nagyon egyén- és társadalomromboló a modern kori árutermelés; mely bár fizikai síkon a termelékenység fokozásával jelentősen növelte a jólét esélyeit (legalábbis a legutóbbi időkig, mikor is szembe kell néznünk ennek legfőbb gátjával, környezetpusztító hatásával) de legalább ennyire súlyos károkat okozott a psziché tekintetében. Márpedig ép lélek nélkül nincs ép test, ép szellem - semmi.

Az is tény, hogy a hagyományos életforma által kínált életszínvonalat - különösen a fogysztói társadalom kényelmeihez szokott fiatalok - nem feltétlenül, illetve nem minden szegmensben - tudjuk, akarjuk megvalósítani (az önellátás, a maga széles vertikumában értelmezve, a mai világban valóban nem igazán kivitelezhető, mint ahogy az általános egyenértékes sem kiiktatható) de éppen az elmúlt néhány év kényszer szülte tapasztalataival felvértezve új esélyt kaptunk arra, hogy a "modern" és az "ősi" tudás ötvözeteként valami újat, a természettel nagyobb harmóniát tudjunk megvalósítani.

A home office, a digitális nomád mozgalmak ennek előfutárai, üdvözlendő jelenségek; de szükséges az ily életformát választó emberek ismereteinek tágítása az ősi tudás, a természetközelibb életforma  jegyében; mert akkor lesz ennek a mozgalomnak valódi pozitív hatása az emberiség életére, ha nem csupán megtakarításokat érünk el vele (igen, nagyon jó, hogy nem kell kinyalva magamat órákat állni a dugóban, és a közlekedés elhagyásával felszabaduló idő másra is felhasználható), hanem a pszichikum is gyógyul, a kisközösségek megerősödnek, helyi megoldások születnek a Lét jobbítására; - a munka és szabadidő elkülönülése oldódik egy, az emberi személyiség által sokkal tolerálhatóbb, alaptermészetésnek megfelelőbb életforma elterjedésével.

 Érdekes ez a gondolatiság, sokat adott hozzá korábbi elképzeléseimhez; ez irányba folytatom stúdiumaimat azzal, hogy nagyon fontos dolgra irányította rá a figyelmet a tanfolyam  a teremtési folyamatról is.

A ma embere sokszor Istent játszik; s valljuk be, hogy a manifesztációs munka is ennek kísérlete - kinek-kinek saját szellemi szintjén, természetesen. 

De teremteni csak olyasmit lehet, ami "odafent" is jóváhagyást nyert. Olyasmit, ami a Világ Rendjébe illeszkedik. Ami a természeti és szellemi törvényeknek megfelel.

Teremteni csak flow-ban lehet.