Hatszög és ragyogás

Régen nem írtam, s azóta ismét sok minden történt, mert ez a kis életem, ez tényleg olyan, mintha csak rohannék egy sötét alagútban előre. 

Ha néha megpróbálok megállni és kidugni a fejemet, megcsodálni a tájat, egyből elkések valahonnan, lemaradok valamiről vagy rosszul teljesítek.

Nem tudom, meddig lehet ezt csinálni, és egyáltalán, érdemes-e. Sokszor arra gondolok, hogy nem... de olyankor mindig megriadok, hogy mi lesz, ha már ez se lesz? 

Megriadok és küzdök tovább.

De próbáljunk valami kronológiát felállítani az utóbbi időkről.

Az úgy volt, hogy sokat behoztam a lemaradásból (nem mindent sajnos) és megint kellően el is fáradtam ahhoz, hogy úgy határozzak: ideje levonulnom kicsit Balatonra.

Tulajdonképpen már hiányzott a kimozdulás, és talán Robi is valamennyire, mert az utazásom előtti egyik éjszakán furcsa álmom volt.

A félig kidőlt cseresznyefánk mellett fel volt állítva egy óriáskerék (talán a Gáborkáékkel Keszthelyen látogatott óriáskerék inspirálta az álmom). De ez az óriaáskerék nem akármilyen volt. Fekete öltönyös karok kapaszkodtak egymásba, ezek adták az óriáskerék hatszögletű formáját. Miközben elmerülten néztem a furcsa formát, mintha villámcsapás világította volna meg a jelenetet. Felrémlett előttem Robi alakja, és egyszer csak a következő mondatot kaptam:

"A gyémánt ragyogásában, a hatszögben, szeressétek egymást."

Nem tudtam a mondattal mit kezdeni, forgattam az elmémben, próbáltam értelmezni a látottakat - a hatszögről az összesen hat gyermekünk jutott az eszembe. De ha teljesen őszinte akarok lenni, bár a szeretetem nem múlt el teljesen, de a tapasztalás erősen megkoptatta; több éves rutin már, hogy nem engedem őt érzelmileg túl közel, s mostanában anyagilag sem; mert a vándorsáskák után csak kiégett pusztaság marad, ezt megtapasztaltam már anyagilag-érzelmileg egyaránt.

(A sáska nem tehet róla, hogy ő sáska. Ilyennek teremtette a Jóisten.)

Balatonon az alagsorban folytattam persze a munkát, megterhelve Róbert, Sanci és Dzseni nem egyszerű személyiségével. Be kell valljam: idegesítettek. Idegesített az örökös nasika, üdítő és cigarettafogysztás (immár három dózisban), Sanci, ahogy lenyúlta az apját és a nővérét ha tehette, Robi, ahogy panaszkodott a családjára, a munkaadójára, mindenre. 

Végül az utolsó két napon jobb volt az idő, lementem a partra töltekezni, a második napon úsztam is egy maratonit, kb. három kilométert - fizikailag teljesen kifáradva de lelkileg győzelmet könyvelve vonultam vissza a szállodába, elvonatkoztattam a családi hisztériától, s magamban hálát adtam Robinak, hogy erre lehetőségem volt.

Másnap hazajöttem. Az állomáson szegény feje még mondott valami olyasmit, hogy ő milyen rosszul járt azzal, hogy ide lejött, hogy anyagilag se olyan jó, mint fent volt (ezt nem is értettem, a bére ugyanaz, nem kell közlekednie és még egyéb juttatások is vannak amik jelentősen jobbá teszik a helyet). 

Aztán rádöbbentem.

Persze, hogy rosszabbnak éli meg, hiszen visszaadtam neki a családfenntartói felelősséget.

...és milyen jól tettem! Ha nem teszem, még xarabb helyzetben lennék. Mostanában a sajátjaimat kell támogatnom, és ez bőven sok nekem.

Furcsa volt: öröm helyett félelem kapott el, mikor megpendítette a hazaköltözést. Nem, én már nem szeretném, hogy minden fillérem elmenjen az ő családja fenntartására. Nem akarok szemétkupacokat a telken mindenhol - szegény lányom fél éve küzd, hogy felszámolja Róbert és Gábor (az exe) "áldásos" tevékenységének mementóit: szeméthegyek, roncsautók mindenütt.

Nem, nem akarom ezt újra az életemben.

Elég nehéz így szeretni valakit, hiszen nem lát túl a napi két-háromezer forintos élvezetein (Hell, Xixo, cigike, kóla, ráginyák, van ez négy-öt is naponta folyó áron. Szor három, négy, tekintettel a gyermekek méreteire és tanult életvezetési szokásaira, amik miatt hiába énekeltem annakidején.) Ha pedig megkérdezed, a legfontosabb hárítás a család vádolása, ők tehetnek mindenről. Anya, gyerekek, exek... mindenki. Róbert ártatlan. 

Hiszen Szűz, tudjátok.

Sokat gondolkodtam, mi a legnagyobb baj vele, és mindig ugyanoda lyukadok ki. 

A legfőbb gond vele, hogy nem tiszteli a saját életét. Az olyan embernek, aki nem tiszteli a saját életét, nagyon nehéz másokat is szeretnie, tisztelnie, elismernie. Márpedig egy családfőnek óvni, védelmezni kell a családját, mint egy igazi királynak. És elismerni a választott királynőjét. Ha már egyszer ő választotta (választhatott volna kissámlit is, lehet, hogy azzal jobban járt volna..).

Ő, ha így folytatja, sose lesz az élete királya... s tudjuk, hogy ez mit jelent.

Mikor láttam, mennyire örül, hogy elmehet a Balatonra a keresztgyerekek apjával, akkor én már lemondtam róla, azt hiszem. Előtte sokáig reméltem, hogy megfejlődi, amit meg kell... de egy ideje már nem reménykedtem ebben sem, csak a saját határaimra próbáltam vigyázni. Először csak pszichikailag... aztán már anyagilag is.

Egyébként tudtam, hogy ott se lesz jó neki, az ilyen ember nem tud sosem elköteleződni, se munkahelyen, se kapcsolatban, sehol.

Ő is kötődési sérült, csak máshogy, mint én.

Ez van.

"A  gyémánt ragyogásán, a hatszögön túl, szeressétek egymást".

Minek, ez itt a kérdés.

De lehet, hogy mostanában túl szkeptikus vagyok.