Kedves Naplóm,

 eljött ez is. Ülök itt a keszthelyi apartmanban, és végre van pár órám magammal foglalkozni.

Az utóbbi időszak embert próbáló volt, s ha őszinte akarok lenni, nem is sikerült "csont nélkül" abszolválnom minden feladatot. Még most is vagy tízre tehető a beadatlan beszámolók listája, s igyekeznem kell, hogy legalább június végére ezekkel elkészüljek.

Hogy elszámítottam magam, mi sem jelzi jobban, minthogy június 18-ára tettem át az idén az áprilisi hetemet, azt képzelve, hogy eddigre már tényleg túl leszek minden feladaton.

Erősen tévedtem.

Tévedésem következményeként itt is dolgoznom kell, habár csak fél napokat, de muszáj. Tulajdonképp egy nagy jövés-menés az életem múlt péntek óta, mikor is kikeltek a pulykáim és a fogoly színű magyar csirkéim. Nem örülhettem sokáig a létszámnak, mert rengeteg feladat sűrűsödött be a hétvégére.

Egyébként 19 pulyka, 15 csirke kelt végül, a pulykák nem teljesítettek túl jól ami azt illeti - 19/30 azaz mindössze 63,3%-os kelési arányt sikerült náluk elérni. A csirkéknél a töréskár ellenére is 75% kikelt.

Szombaton meg kellett pakolnom újra a keltetőt, már várták a lehetőséget az ayam cemani, leighorn és gyöngytyúk tojások; aztán elrohantunk Sanci ballagására; ahol ismét meglepett az anyjukból hang nélkül felém áradó gyűlölethullám - kérdeztem Robit, hogy ő is érezte-e, és rábólintott, hogy igen.

Nem nagyon éretm az okát, én nagyon sokat segítettem az ő gyerekeinek.

- Igen, de nem neki! - mondta erre Robi, s én csodálkozva néztem rá.

- De ő felnőtt ember! Miek segítsek egy felnőttnek? 

- Igazad van, de ő nem így gondolja.

Kicsit még eltűnődtem ezen a furcsaságon, de aztán napirendre tértem. Nem olyan jelentős ez az egész az én szempontomból, igazán nem. Ez az ő karmája, küzdjön meg vele.

A ballagás után mindenki összeszedte a cókmókját, és irány a Balaton. Füreden elosztották magukat a gyerekek, nekem Gáborka és Kitty jutottak, ők jöttek velem Keszthelyre.

Az elkövetkező napok abból álltak, hogy reggelente dolgoztam (a körülményekhez képest egész haladósan), aztán dél felé felkerekedtünk, átautóztunk Füredre, ahol a nagy és retró szállodában üzemi kaját kaptunk; délután strandolás következett, majd este iddogálás - nekem szigorúan alkoholmenteset, mert még haza kellett vezetnem Keszthelyre by night.

Egy éjszaka haza se jöttünk, meggyes sört ittam, és nem akartam már vándorolni a világtérképen - de ez se volt jó, a szállodában szobáról szobára vándorlat zajlott, az alagsorban a munkásosztály lakrésze készülőben - bár nem lesz ott az a két szoba rossz, ha kész lesz - de azért az még odébb van.

Tegnap este végül felnyaláboltam az ifjúságot, és időben hazajöttünk Keszthelyre; este elmentünk a partra sétálni egyet; felültünk az óriáskerékre; beültünk egy pizzériába vacsizni; ma meg levittem őket még egyet strandolni mielőtt hazamentek.

Háromnegyed ötkor indult a vonatuk, mert Gáborka félbátyjának lesz holnapután az esküvője, s előtte még el kell intézniük a diákmunka jelentkezéshez kapcsolódó adminisztrációkat.

Így, miután feltettem őket az IC-re, végül megtalált és bekerített a csönd.

A gyerekekkel csak két baj van. Az egyik, ha meglepik az embert, nyüzsögnek, és sok pénzbe kerülnek. A másik, mikor lelépnek és űr marad a helyükön.

Pár napba sűrítve ismét megérhettem mindkettőt.

Egyébként az előző héten a sajátjaim is adtak feladatokat, Banduci kisteherautót vett a munkájához,el kellett őt vinnem érte vidékre, Andikám pedig a törökbálinti telekingatlan és az állatállomány kapcsán vett igénybe.

Alapvetően szívesen csináltm mindkettőt, még akkor is, ha Banduci kérése megint egy elfoglalt pillanatomban érkezett.

De azért jól esik, hogy most kicsit magammal foglalkozhatok végre.

Nem csak a fizikai testemet hanyagoltam el az utóbbi időben, de a lelki munkát is. Pedig talán nagyobb szükségem van rá, mint valaha.

Mostanában egyre jobban zavart a fizikai állapotom drámai mértékű romlása, mely lineárisan megfeleltethető a könyveléssel töltött órák számával. Ez egy nagyon nehéz kérdés, mivel napi 10-12 óra koncentrált meló se lenne elég a kásahegy átrágására - és hol van nekem napi 10-12 órányi munkára energiám?

Robi szerint négy évvel ezelőtt még sokkal jobban bírtam a melót. Aggasztó ez az állapotromlás.

Persze, ezelőtt négy évvel még nőnek éreztem magam. Most már néha embernek is alig. 

Főleg, mikor néhány ledolgozott nap után már ülni se tudok a fájdalmaktól, - se járni, mozogni.

A romlás virágai több állapotjelző paraméter tekintetében is megjelentek. Amíg, szinte kétségbeesetten kaparva, a munkámon güzültem, sokkal intenzívebbek voltak a köszvényes jellegű fájdalmaim, a deformitások fokozódása (ez csökkent, mióta korlátoztam a napi munkamennyiséget). Ráadásul, a napi nyolc óra meló ma már eljuttat a nap végére egy olyan állapotba, mikor már csak negatív - konkrétan halálközeli - gondolataim támadnak.

Hetekre feladta a szolgálatot a térdem is - ezúttal a jobb, melynek kapcsán két napig, a legnagyobb güzülés kellős közepén, nem is tudtam eldönteni, hogy trombózis, vagy ízületi eredetű lehet az állapot - aztán meditáltam, thétában kitisztítottam a vádlim érhálózatát, s utána már egyértelmű volt számomra, hogy ízületi eredetű a probléma - nem mintha az nem fájna, de legalább nem olyan típusú a baj, mint a trombózisnál.

Állapotom romlásához nyilvánvalóan az is nagyban hozzájárul, hogy a gerincem alsó szakasza és a csípőízületem is kegyetlenül fáj ülés közben (pedig egy időre ez már rendben volt, mikor volt időm rendszeresen átmozgatni).  

Olyan ez, mintha a teljes szervezetem lázadna a munkám ellen. Persze nem csoda, az előzmények ismeretében.

Egy óriási paradoxon, hogy pont most jön egyre több ügyfél.

...

A nyaralásra Dr. Joe Dispenza: Válj természetfölöttivé! című könyvét hoztam el, s már az elején forcsa megállapításokat olvastam. Valami olyasmit, hogy az ember addiktív függésbe kerül a negatív érzelmeivel és az ezek által kiváltott kémiai- és hormon anyagokkal; s ez az oka annak, hogy mindig megkeresi magának a szenvedés aktuális forrását.

Ezekről elmélkedve, felrémlett bennem a téma, mely szerint én Robival sosem tudtam megélni a "szertve lenni" felhőtlen érzését, holott még az embereket általában ismerő, extraszensz képességekkel megáldott Segítőm is azt mondta, hogy szeret. 

- Szeret téged, ahogyan őt tanították szeretni - mondta, majd boldogtalan képemet látva hozzátette: - Persze nem biztos, hogy neked ez a mód a megfelelő.

- Igen, és nem is akar/tud ezen változtatni - kúszott gondolataim közé a kisördög, a mások hibáztatása - de aztán elszégyelltem magamat. Nyilván Robinak se jó ez, azért ismerem már annyira, hogy lássam: nem a felhőtlen boldogság energiájában éli a mindennapjait.

Dispenza mondatai kapcsán kicsit kitágult az időhorizont, és meg kellett állapítanom, visszatekintve a múlt eseményeire ; kezdve Mosolyalbummal, folytatva Balatonkékkel, Nagy Fallal és a többiekkel - hogy mintha én kicsit tényleg minden alkalommal, ha nem is tudatosan választottam volna olyan kapcsolatot, mely szenvedést hozott - de minden egyes alkalommal elmondható, hogy túl sokáig adtam át magam a negatív érzelmeknek.

Nem voltak ezek egyébként drasztikusak. Én nem utáltam, gyűlöltem, haradudni sem tudtam tartósan soha. Sőt, az esetek többségében nagyon tudtam szeretni.

Volt viszont minden kapcsolatom mélyén valami, valami elemi érzés. Valami hiányérzet. Valami olyasmi, hogy a másik engem nem fogad el olyannak amilyen vagyok. Sőt, meg se érti, hogy milyen is vagyok valójában. Ez nagyon rossz érzés - és igen, ha őszinte akarok lenni, nagyon ismerős. Nagyon, nagyon régről ismerős. Ha rám lel, valóban, mint jó barátot üdvözlöm - gondolom, olyankor szállítja a Dispenza által emlegetett kémiai- és hormon anyagokat szét a véráram a sejtjeimhez.

Azok meg örülnek neki. Szerencsétlen hülyék.

És akkor ismét felrémlett bennem kisgyemekkorom, - és ismét rá kellett jönnöm, hogy az egész érzéshalmaz - ki gondolta volna? - ami még mindig él bennem, működik és folyamatosan tönkreteszi az életemet, függetlenül attól, hogy kivel kerülök éppen kapcsolatba - nos, az az Anyámmal való kapcsolatomból ered; vele voltak kicsiként ilyen ambivalenciáim; szerettem volna több megértést, szorosabb kapcsolatot - Anyám azonban, szegény, akkor már túlságosan sérült volt ehhez.

Arra is mostanában jöttem rá, hogy Robival közösek a hiányérzeteink is. 

Aznap - ez néhány hete volt - kifeküdtem a házunk mögé, a nagy alapra, amiből sosem lett háza a családomnak. Napoztam, néztem a kecskéket, ahogyan szerencsétlen cseeresznyefa lehasadt ágát legelik (megígértem gyermekkorom fájának, és gerinctörésem előidézőjének, hogy lábon halhat meg, - mert nagyon szeretem, még annak ellenére is, amit velem tett). Nézelődtem tehát, és - bár annak ellenére, hogy éppen pár nappal ezelőtt mondtam magamnak, hogy az a ház bizonyosan azért nem készült el, mert egy sokkal klasszabb dolognak kell a helyére épülnie - tehát ennek ellenére, feljött a múlt több, mint húsz éves bugyraiból a fájdalom, hogy nem lett olyan otthona a családomnak, amilyet szerettem volna.

És akkor bevillant, hogy Robi emlékeiben is van egy ugyanilyen alap, amelyre ugyan elkészült egy pici házacska, ám azt végül épp az rabolta szét, akinek készült.

Ledöbbentem ennek a jelképrendszernek a mögöttes jelentéstartalmán.

Bár mindkettőnknek van három-három gyereke, mégsem élhettük meg, milyen érzés a valódi család, a valódi otthon.

Mi e téren kicsit jobban állunk, nekünk lett valamilyen otthonunk, és 16 évig valamilyen családunk is volt - Robinak ennyi se jutott.

Mindenesetre a jelkép mindkettőnk tudatalattijában dolgozik, s alighanem ez az oka annak, hogy - akárcsak Nagy Fal - Robi sem szívesen dolgozott otthon, nálunk.

(Hogy mennyire addiktív dolog a negatív érzelmektől való függés, arra egy újabb ékes példa az új vejem. Aki egy okos, jó srác, és imádja a lányomat. Sőt, tevékenykedik is nálunk sok férfimunkát a kedvéért. És én gonosz, elnéztem a múltkor, és az jutott az eszembe, hogy "szimpla". 

Pedig nem is buta, sőt, állami támogatásos egyetemre jár - Nagy Fal például kijárta államilag a nyócat.

El is szégyelltem magam a gondolatért, és sok szeretetet, megbecsülét, áldást és fényt küldtem gyorsan neki - mert azonnal felismertem, hogy ez a dolog nem róla, hanem rólam szól, az én helytelen viszonyulásomról mindaz iránt, ami jó.

Azt nem tudom, hogy ezt a negatív függést hogyan, mennyi idő alatt lehet kitisztítani, de rajta leszek az ügyön.

Ha őszinte akarok lenni, rájöttem a köszvényes panaszaimmal kapcsolatban is valamire.

Nekem az első köszvényes "rohamom" akkor volt, karácsonykor, mikor úgy éreztem, hogy nem érzem a jobb nagylábujjamat. Csak valami olyan furcsa módon keveredett a köszvény általi lokális gyulladás és a meglévő gerincsérvem miatti idegi-érzületi problémák, hogy fájdalom helyett egy foltban érzékelés-kiesést éltem meg. Érzéskiesést, és általános égő érzést, szinte minden tagomban.

Aztán, olvasóim tán emlékeznek rá, jött a nyár, Anyám állapotromlása, az ápolási feladatok, a vizsga, aztán a haláleset - s ezek mind elterelték a figyelmemet a lassú romlásról (egyébként nyáron amúgy is lassul a folyamat, ebből számomra egyértelmű, hogy a fény mennyisége és minősége ebben is szerepet játszik).

Majd eljött az ősz, és vele a drasztikus romlás, egyik napról a másikra.

Gondosan visszavezetve a történet fonalát, ott állok annál a felismerésnél, hogy - nyilván azóta sok egyéb történt, egy időre még a kapcsolatot is elvesztettem az Önvalóval - de a köszvény jellegű betegségem eredője az, hogy a szakrális csakra gyógyítását bár elkezdtem, - de nem fejeztem be.

Ennek eredményeképp eljutottam egy, a korábbihoz képest lényegesen jobb pályára, amelyben nem a rettegett kórral kell szembenéznem - ám folyamatos, állandó, alacsony fokú - időnként fellobbanó - gyulladás eszi a szervezetemet. Segítőm ezt elfojtott haragnak aposztrofálta, s - bár tudati szinten nem érzek ilyesmit, eddigi ismereteim alapján mégsem vagyok bizonyos benne, hogy tudat alatt nincs-e ilyesmiről szó (s ha van, akkor tulajdonképp kire is irányul elfojtott haragom: általában a férfiakra, Robira, netán saját magamra? A munkámra? Vagy/is?)

Mindenesetre saját bőrömön tapasztaltam, hogy az elfojtott negatív érzelmek mennyire tudják gyengíteni a testet, s most ismét, mintha egy ilyen folyamat indult volna el, részint Robi Füredre költözése, részint a sok munka kapcsán.

A mintázat egyébként valóban nagyon ismerős. Emlékszem, Anyám ki is mondta, hogy mennyire haragszik a férfiakra - talán az őszinteség az oka, hogy nem alakult ki nála rosszindulatú daganat? ...mindenesetre a köszvényszerű betegség, mely engem is meglepett, őt is gyötörte, méghozzá hosszú évtizedekig. 

Itt kapcsolódik a mi történetük ismét Dispenza epignetikai megállapításaihoz; nem a gének, hanem a génkifejeződés mintázata azonos, amit a hasonló körülmények (hasonló érzelmek által kiváltott hasonló kémiai anyagok hasonló hatása a szervezetre) aktiválnak.

Konklúzió: folytatnom kell a félbehagyott munkát, annak érdekében, hogy megváltoztassam az érzelmi-környezeti mintázatot.

Hogy végre újra átélhessem a fájdalommentes, egészséges mozgás örömét