A sír kicsi, szürke, jelentéktelen kőtömbje fölé két nőalak magasodott. Az egyik elegáns ruhában, kontykölteménnyel, bár szomorkásan, de összességében rendezett energiákat sugározva állt ott. A másik.. szokásos kék bársony vadászruhájában, sápadt arcéllel, gyötrődve roskadt egy másik, faragatlan kőre a sír mellett.
- De mikor..? Mégis, mikor történhetett? - kérdezte Athéné.
- Nem tudom... nem figyeltem rá eléggé... - mart Artemiszbe a lelkiismeret-furdalás.
- Tudod, hisz láttad, az utóbbi időben csak ült a sarokban, a földön, a daróc ruhájában, és csak mosogatott, mosogatott, mosogatott... aztán egyszer nem mosogatott tovább.
- Igen - nézett maga elé Athéné, felidézve a nagy hajú, lobbanékony lányt, vörös bársonyban, rózsákkal, - aztán a szürke darócban, a koszos tányérok között. Végül ránézett a sírra, és összefacsarodott a szíve.
- Annyira hiányzik! - tört ki Artemiszből a zokogás.
- Érdekes - húzta fel a szemöldökét Athéné. - Azt hittem, hogy te nem szereted. Folyton kikészített a dolgaival.
- Én is azt hittem... de nagyon, nagyon hiányzik... - zokogta Artemisz.
Athéné egy darabig szótlanul állt, mérlegelve a szavak súlyát, az űrt a szívében. Aztán ránézett húgocskájára. Látta kopott kék ruháját, könnyekben úszó arcán a lassan, de bizonyosan szaporodó ráncokat, öregesedő, fájdalmakat cipelő mozgását - és halvány félelem kúszott át a szívén.
- Kérlek... Igen, szörnyű dolog, ami történt. Szegény nem ezt érdemelte a sorstól... de megtörtént. Kérlek, nővérkém, nagyon kérlek, hogy szedd össze magad. Szükségem van rád... nagy szükségem.
Nélküled nem tudom, mihez kezdenék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.