És igen.
Tele vagyunk történetekkel, Dunába lőtt zsidókról, kitelepített svábokról, lenézett tótokról, haramia rácokról, veszedelmes románokról, tolvaj cigányokról; de hallottam én Apám fajtáját emlegetve rendetlen, lusta és konok hajdúkról is.
Itt ebben az országban senki nem fogad el senkit. Mindenkinek mindenkivel baja van. Épp ezért, soha, senki sem lehet biztonságban afelől, hogy mikor fognak belekötni - testi paraméterei, genetikája, faji, vallási, hitbéli dolgai miatt.
A legfurcsább, hogy mindazok, akik félnek, és mindazok, akiktől félnek - nos, mind kevert fajúak, amennyiben egy-egy nép "faj"-nak minősül (legfeljebb fajtának, ha maradunk az ebtenyésztői szlengben). Mindenesetre itt Európában és azon kívülről beszűrődve is, akkora a keveredés, hogy kutyából hamarabb találsz több száz évre visszamenőleg zártan tenyésztett fajtatiszta egyedet, mint emberből.
És egyébként ez az emberiség szerencséje, különben elkorcsosulna és kihalna mint a mammutok.
A zárt tenyésztés egyenesen gyilkos egy fajtára nézve; láthatjuk imádott kuvaszainkon; a törzskönyv kinyitása az ő esetükben is alighanem a 24. órában történik; miért tartja ezt bárki jónak? Már csak genetikailag is.
Én alighanem azok közül való vagyok, akik félnek.
Én magyarok hazájának a szeretetét Magdalena Böhmtől tanultam. Aki egyébként nem tudott jól németül, akinek az anyukája Tóth Julianna volt, és aki magyarosíttatta a nevét, hogy ne telepítsék ki. Letagadta a származását. Családilag. Önvédelemből.
Az én Magyarországomon Magdalena Böhm maradhatott volna Böhm akkor is, ha szebben csengett az ajkán a szó magyarul.
Az én Magyarországomon a fiam nem tiltott volna le a genetikai teszt elvégzéséről azért, hogy nehogy kiderüljön valami "csúfság" amit esetleg idővel fegyverként lehetne ellenünk használni.
Az én Magyarországomon a fiam fejébe nem ültetett volna félelembogarakat a zsidó származású kollégája-barátja az orrméretével kapcsolatosan. (Tekintsük ezt afféle furmányos bosszúnak a kései generációk sorai között.)
Az én Magyarországomon nem jelentene kirekesztést a hazaszeretet. Sőt, inkább befogadást jelentene: lássák meg mások is, milyen jó magyarnak lenni.
Az én Magyarországomon...
Na igen.
...
Tudom, tudom... ez most nem is releváns, ez a rossz duma. Infláció, energiaválság, háború, globális felmelegedés. Környezetszennyezés. Műanyag mindenütt.
Nem a magyarok miniszterelnökének agymenése a legfontosabb most.
De nincs nekünk elég bajunk, még fokozza.
Értem én, hogy terelés.
De annak is gusztustalan.
...
A cikk a Tanodáról, a szőke kislányról aki a cigánygyerekek közé jár és a himnuszukat énekli, mert nekünk is meg kell tanulni az övékét, ha ők is tudják a miénket - a cikk aznap került a szemem elé, mikor Robi felhívott, hogy az anyjáék albérletét felmondták.
Szeptember végéig költözniük kell.
Az idei évben olyan erős az ellenszél mindenben, ami a fizikai világban való boldoguláshoz kötődik, hogy meg se lepődtem ezen. Mikor egyet lépne az ember előre, rögtön jön egy tornádó és hármat lök rajta hátra.
Igazából vártuk, hogy emelés lesz, igen. De azt, hogy még költözködni is kell, azt azért valahogy nem, és eszembe jutott szegény öregasszony, hogy már akkor is mennyire kivolt, mikor a Havannára kellett költözködnie. Mikor átvittük a sok csetreszt, és végül ő került sorra, a kocsiban azt latolgattam, hogy megéri-e a másnapot.
Azóta pedig eltelt négy év - repül az idő - és nemrég volt kórházban, oxigénpalackon napokig.
Nem tudom, mit lehetne kezdeni; igen, drágább lesz; de nem is elsősorban az anyagi vetülete ijesztő a dolognak, hanem a fizikai sík egyéb kihívásai. Lesz-e energiánk lemenedzselni a költözést; nem nyiffan-e ki a mama; ilyesmik.
Robinak mindenesetre hosszan értekeztem arról, mikor valami VII. kerületi lakásról beszélt, hogy felejtse el a belső kerületeket, itt minden, meg akármi is lehet akár már az ősszel is (szeptember végi költözés... no comment), jobb minél távolabb lenni attól ami elérkezhet; külső kerületek, esetleg Pest környéke, másban ne gondolkodjon (a legjobb Hévíz lenne, de Dzseninek még van egy éve a suliból, valahogy be kellene fejezni. Ha. Izé.)
Ilyen beszélgetéseink vannak, és átfutott az agyamon Nekemnyóc, akik az elmúlt fél évben a pulyákkal immár a harmadik helyre költöznek; a totális értelmetlenség, ahogyan élnek, s az elkeseredés, hogy hiába van ezeknek a gyerekeknek anyja, tényleg, mintha nem is lenne.
Azaz de, mert bulikázni hazarendelik a népet.
Zöld az erdő, zöld a hegy is...
Ha legalább zöld volna. De b@szott sárga egy csomó helyen az aszálytól. Kiszáradt a Tisza egyik forrása. Még szerencse, hogy a Dunán túl lakunk. Még itt is kevesebb a zöld, szegények az Alföldön...
Mi lesz itt? Sivatag?
"Az égig érő fának, ha nem nő újra ága"
Mi lenne, kihalunk, mint a mammutok, felsőbbrendűen és fajtásodva, kihalunk a büdös francba, ez ellen nem véd meg semmi drótkerítés, ez belül van, a szívekben. Eltűnt a maradék életöröm, mint a forrásokból a víz.
Annyira negatív gondolatok tudnak bekeríteni, olyan sok, egyre gyakrabban jönnek; hiába güzülök, csak romlik a pozícióm, nem javul; hiába gürcölök erő felett, nem látom a jövőt; felemelik az energiahordozók árait - már nincs pénzem autót fenntartani, pedig még fel se vettem a hitelt, pedig azt is fel kell vennem, mert ki kell fizetnem a bátyámat; lesz egy lakásom, amit nem tudok hasznosítani; vannak gyerekeim akik nem akarnak felnőni, akik tőlem várnak mindig, minden csodát, de csodák nincsenek, belső erők vannak, amik egyszer már elfogytak, nem kellene rablógazdálkodni velük, meg kell becsülni őket - engem -, mert kiszárad bennem az élet forrása, mint a Tiszát tápláló forrás.
A gyerekeimben meg nincs ennyi lelkierő. Nem csak irányomban - a saját életük felé sincs, és ez aggasztó.
Vagy még nem sikerült nekik felfedezniük.
Mondjuk nem volt rá szükségük, Anya jött, mentette a menthetőket.
Anyának elege van.
Ahh.
...
Közeledik az évforduló is; ez is érezteti már hatását a lelkemben; valamelyik nap felcsendült bennem Vincze Lilla dala; tudom, hogy nehéz de keserves idők jönnek, évforduló, anyagi gondok, a stabilitás teljes elvesztése; fiatalon ezeket fel se vettem, tudtam, hogy nem lesz baj; kerítésdöntés, páneurópai piknik, rendszerváltás; nyíló távlatok; béke, szabadság - hit.
Most?
Bezárkózás, félelem, háború, bizonytalanság, éghajlatváltozás. Szeméthegyek. Patkányok.
Segítőm már néhány hete jelezte, hogy az asztrológusok riogatnak, lassan már meg sem meri őket hallgatni. Akkor én még nem éreztem az Artemisz műhely videóiban ezt; azóta azonban már abban is tetten érhetőek azok a mondatok, amik arra engednek következtetni, hogy a csillagállások sem kedveznek a békének, biztonságnak.
Veres Mónika előadásán is ezt éreztem, pedig ő mindig pozitív szokott lenni; mindig a lehető legpozitívabban közelíti meg az aktuális kihívásokat. Most először éreztem, hogy ő sem tud jót mondani, inkább csak a kevésbé rossz irányába igyekszik terelni a hallgatóságát.
Saját tengelyünkben maradni... mostanában ez a legnehezebb.
És a legfontosabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.