Egy lúzer tekintete

 Még alig két hete, hogy Gáborka végre egyszer úgy nyilatkozott, hogy ő okos. A számítógépét vittük haza a kollégámtól, aki feltelepítette neki; s az okosságra vonatkozó kitétel a pozitív jövőképpel (informatikai tanulmányok) összefüggésben érkezett meg az Univerzumból.

- Végre. Nem azt mondja, amit az anyjáék sulykoltak bele, hogy "mi ehhez úgyis hülyék vagyunk." - fejtettem ki aznap este nagy boldogan Robertónak. - Sikerült egy programot felülírni. Három évbe telt, de sikerült. És tudod, miért fontos ez? - kérdeztem. 

Nem tudta.

- Nem azért, mert ő már mindent tud. Á, dehogy... még csak most kezdi a tanulást. Mégis fontos ez a pont. Azért fontos, mert így mindent el fog követni, hogy megfelejen az énképének. Bele fogja tenni azt az energiát, ami ehhez kell.

Ezen később sokat meditáltam. Andris fiamra gondoltam, aki nem tartja magát jónak, és ettől kicsit elszomorodtam. Mert nem igaz, hogy ő rossz lenne; inkább úgy igaz ez, hogy ha valaki valamely életterületen elkönyveli magát "nem jó"-nak, akkor onnantól kezdve már bele sem teszi azt az energiát, ami ahhoz kellene, hogy jó legyen abban a dologban.

Nálam ez pl. a rendetlenség. Azt hiszem, hogy engem túl sokat szidtak miatta, és elkönyveltem magam rendetlennek.

Sőt, rájöttem, hogy rendetlennek lenni mennyire kényelmes.

Ami azért érdekes, mert az élet egyéb dolgaiban eléggé maximalista vagyok. És az énképem is, legalábbis ami az ész- és jellembeli dolgokat illeti; nos, alapjában véve meg vagyok elégedve ezekkel. Pedig... tárgyilagosan nézve, csomószor voltam gyáva, megalkuvó életem során. Gyakran vagyok ügyetlen is; közel sem vagyok annyira gyakorlatias, mint Anyám volt. Mégis, valahogy mindig sikerült a jó oldalamat nézni. Vagy legalábbis többnyire.

Ma - ótvaros sz.r idő van;bár a növényeknek bizonyosan jó ez a sok eső, de a hangulatomat nagyon megülte - valahogy semmi se sikerült. 

Az egyik cégnél a könyvvizsgáló nem fogadta el az értékeléseimet, kezdhetem újra ezt a processzt, és utána az adókalkulációkat.  Előtte Kékhemü rabolta el a mai energiám jelentős hányadát azzal, hogy hülyeségeken akadt fenn... van amikor ezt tudom kezelni nála, de ma nem ment csont nélkül a dolog. Aztán jött ez a - nem túl vidám, vagy lehet hogy egyszerűen csak rosszul fogadott - könyvvizsgálati megbeszélés; majd beültem a tehersárkányba és... semmi. Hiába kíséreltem meg mozgásra bírni, az önindító nem volt ebben partner.

Ehhez annyit adalékul, hogy az elmúlt három hétben három autó adta meg magát a családban; a lányom Audija motorcserés lett; Harperről lemondtunk (nagyon jó kis autó volt; nyolcvan pénzért majdnem másfél évig szolgált - sajnálom is szegényt, de van az amit muszáj; s mikor felforralta a vizet, tudtam, hogy ez itt most a búcsú perce); s a tehersárkány alól is kiment a héten a futómű - ezt Robi valahogy visszaaplikálta; s most ezzel közlekedtem városszerte, nem feltétlenül teljesen nyugodtan, de szükség törvényt bont - míg ma, remek időzítéssel, újra szabotázst nem jelentett.

Azt hiszem hogy ez egy viszonylag nagy sz.r az én kis életemben; tekintve hogy Borzasztópusztán lakok ahol olyan a közlekedés amilyen; napi szinten nehéz laptopot hurcolok; és össze-vissza kell mászkálnom három település között az ügyfeleimhez.

...tehát kiszálltam a tehersárkányból; esett az eső és fújt a szél; felhívtam kisfiamat aki azt ígérte hogy a múlt héten megadja amit kölcsönkért; pénz sehol persze még mindig - majd egy lemondó sóhajjal átkonvertáltam az autóra kuporgatott pár száz eurómat forintra, tekintettel arra, hogy nem volt egy kanyim sem (ja de: 180 a lányomnál, 70 a fiamnál); tudomásul vettem, hogy most még az árfolyam is kedvezőtlen; mert miért lenne jó pont most; - s ekkor, ahogy szétnéztem a borult fellegek alatt, beugrott a szó: lúzer.

Egész megvidámodtam tőle. Olyanokra gondoltam, hogy ideje lenne végre gondtalanul élni; az a kevés kaja, amit én pusztítok, igazán nem ok arra, hogy ennyit küszködjek; el kéne menni valami tanyára, állatokat tartani; naphosszat ücsörögni és nézni őket ahogy legelésznek; kecskéket, kutyákat, macskákat tartani; tán baromfit is; keveset idegeskedni, nem gondolkodni, csak lenni... igen, valahogy úgy élni, ahogy annak idején szegény apám élt.

Apám... a lúzer. A lúzer, aki harmadik gyereknek született, de csak az elsőszülött örökölhette a gazdaságot; aki jég alá szorult kiskorában; akit habókosnak mondtak, nem is ok nélkül; aki nem dolgozott; járta a határt, kaszálgatott, pihengetett, elvolt a kis rokkant nyugdíjból és nem akarta megváltani a világot. A legkisebb mértékben sem. Viszont órákat elgügyörészett egy madárfiókának - valahogy úgy, ahogy én gügyörészek az állataimnak.

Ezek a gondolatok futottak át az agyamon, s akkor furcsa dolog történt.

Ismét körülnéztem az esőáztatta téren, a szélben hajladozó fák, a padok, a térkő, az útkereszteződés, az épületek... s valahogy másnak láttam őket. Nem tudom megmondani, miben állt ez a másság. Talán élesebb volt a kép, erőteljesebbek a színek... nem tudom meghatározni.

Egy dolog viszont bizonyosságként villant fel elmémben.

- Én most apám szemével látom a világot! - jött a felismerés. És rögtön utána: - Ilyen egy lúzer szemével.

S hogy milyen is az?

Abban a múló pillanatban tiszta tárgyilagosság volt. Semmi megfelelési vágy; semmi idegeskedés mások elvárásai miatt; semmi vágy és semmi aggodalom.

Jelenlét... igen, talán ilyen a jelenlét, amiről annyit írnak a bölcsek.

Lehet, hogy nem is olyan rossz dolog lúzernek lenni?