A büszke gazda

 Büszke vagyok Bunda úrra, napról-napra egyre büszkébb, meg kell vallanom. Soha nem cserélném el másik kutyára. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy kuvaszt akartam házőrzőnek.

A kuvasz tökéletes házőrző, társ, barát - és annál sokkal több: segítőtárs.

Persze ahhoz, hogy segíteni tudjon, kell az is, hogy az embernek szüksége legyen a segítségére. A ház körüli élet, bár kellemes és biztonságos, ha az embernek hű kuvasz(ok) a társai; de ennek a kutyának a brilliáns képességeit valóban munka közben lehet igazán megtapasztalni.

Merthogy a kuvasz munkakutya. Egészen pontosan: pásztoreb.

De még milyen! 

Sosem hittem volna, ha nem látom.

A dolog ott kezdődött, hogy tavaly nyáron a lányom hazaállított két kicsi kecskével. Merthogy egyszer azt mondtam neki: hozhat kecskét, de akkor nem egyet; emlékeztem még szegény kicsi Mekire, akit még Nagy Fallal vettünk magunkhoz; szép fehér csillag volt a homlokán, jámbor jószág volt, bár unalmában sokszor mekegett, mekegett és mekegett meg mekegett is... de elvoltunk vele, szépen felnevelgettük száraz kenyéren meg kerti füvön; s mikor épp eladósorba került volna, és én azon gondolkoztam, hogy akkor most hogyan is oldjuk meg a kecskerandevút... nos, egyik reggel ott találtuk holtan az ólban; valami kiszívta a vért a nyakából, egyébként semmi más külsérelmi nyom nem volt rajta.

Mekit megsirattuk, s évtizedekig nem volt több kecskénk; az állattartás kutyára-macskára korlátozódott; egészen addig, míg a lányom ki nem szemelte a kecskéinek az elárvult kennelt a ház mellett, s be nem költöztette oda őket.

Én fenntartásokkal kezeltem a dolgot, a kennelt épp elkezdtem ruhaszárítóként hasznosítani (örök problémánk, hogy nincs egy fedett, félreeső hely, ahol nyugodtan ki lehetne teregetni, nem ázna sz..rrá, és nem szívná ki a nap a mosott ruhát... nos, azt hiszem tán két hétig élvezhettem is ezt a luxust, majd megérkeztek a kecskék.

Sokáig nem haverkodtam velük. Kemény vonalas voltam a kérdésben: ezek a lányom állatai, neki kellettek, gondozza őket.

Nem akartam megszeretni se őket; féltem, hogy a lányom tényleg fazékba szánja őket; s akkor jobb ha nincs semmilyen kötődés.

De elmúlt az ősz és elmúlt a tél; s nem lehetett nem megszeretni a kis ostobákat; mikor finom puha orrukkal pásztázzák az ember tenyerét, vitt-e nekik valami finomságot.

Andi valahogy ráérzett, hogy olvad a jég; s nekiállt heccelni, hogy ideje kecskét vágni, meg pörköltet kell főzni belőlük.

Teljesen kiakadtam. Pont most jön ezzel a hülyeséggel, mikor ismét eljutottam a kecskenász gondolatáig? Még hogy pörkölt... pörkölt... Pörkölt! - hát így lett a nagyobbik, barna kecskehölgy neve Pörkölt. A kisebbik, a fehér szőre miatt, így automatikusan Nokedlivá avanzsált; s így most van két egy éves, házasulandó korba ért, kecses kecskenőnk: Pörkölt és Nokedli.

Pörkölt és Nokedli azonban nem csak kecsesek, de eléggé köcsögök is tudnak lenni. Sajnos erre a tényre azonban csak a legutóbbi időkben jöttem rá.

Ugyanis az történt, hogy nekiálltam vőlegényt vadászni a hölgyeknek, hol máshol a mai modern világban, mint az interneten.

No ez lett a vesztem, mert megláttam egy hirdetést, melyben alpesi kiskecskéket kínáltak eladásra - és beléjük szerettem.

- Nekem kell ilyen kecske! Sőt, csak ilyen kell! Sok! - jött valahonnan a gondolat. Még rá is teszteltem Théta módszerrel:

- Tudom milyen érzés, ha van igaz barátom? - tettem fel a kérdést magamnak.

Nem, nem tudtam. Semmilyen síkon nincs információm az igaz barátságról; nekem már a generációs mintáimben sincsen meg ez a fogalom. Se Anyámnak, se Apámnak, de még a nagy- déd- és ükszüleimnek se volt soha igaz barátja, ebben teljesen bizonyos vagyok.

Miután megkértem a Teremtőt, hogy tanítsa meg nekem, milyen érzés, ha van az embernek igaz barátja, áttértem a lényegi kérdésre:

- Tudom, milyen érzés, ha van egy kecskenyájam?

A válasz határozott igen volt, annyira vizuális élményként jött, hogy szinte még a porfelhőt is láttam mögöttük gomolyogni az úton; oldalt a kuvaszaim, fél szemmel rám figyelve, merre kell terelni a bandát tovább.

- Azta... - gyönyörködtem el a látványban, rádöbbenve, hogy ez a gondolat büszkeséggel bír engem eltölteni.

Ezzel összefüggésben eszembe jutott a horoszkópom egy - kevéssé kivesézett - aspektusa.

Nevezetesen, az én horoszkóponban két hangsúlyos ház van. Az egyik a 6., a másik a 12. ház.

A 6. házhoz kapcsolódó fényszögek és aspektusok közül mindig a munka, munka, munkával kapcsolatos kihívás érkezett felém. Megélhettem ezeket a 6. házas minőségeket életem folyamán dosztig.

De a 6. házhoz tartoznak például a kisállatok is.

És igen: büszke vagyok arra, hogy mindig is szép állataim voltak. Most is azok vannak. Szeretem az állatokat, azt hiszem, ennyi tán a titok.

No, ennek az eszmefuttatásnak a következményeképp elábrándoztam arról, hogy milyen jó lenne valahol venni egy tanyát, pár hektár legelővel; kecskét, juhot tartani, hogy legyen a kuvaszaimnak munkája - a dolognak ezt az aspektusát az a látvány alapozta meg, ahogy a kuvaszok a kerítés egyik oldalán hárman mozizzák, hogy mit csinálnak a kecskék a másikon.

No de térjünk vissza az alpesi fenevadakra.

A kislányt Dzseni királynő választotta; nagyon aranyos, és nagyon picike. Nagyon, nagyon picike - egy kis jámbor, szarvatlan szépség. Nem meglepő módon Töpörtyű névvel illettük, míg a kisfiú, Robi választása, (masszívabb, robosztus szarvkezdeményeket viselő, határozott kis jószág) nem meglepő módon a Kolbász nevet kapta a keresztségben.

Nagy boldogan hazaszállítmányoztuk őket és mit sem sejtve összeengedtük a két helyi terminátorral: Pörkölttel és Nokedlival.

Hogy ez nem lesz könnyű menet, az első pár percben kiderült. A két öreglány nem nézte jó szemmel a kis szegénykék érkezését, döfésre emelt szarvval kezdték a rohamozást ellenük, hogy szegény kicsikék csak úgy nyekkentek. Én meg frászt kaptam... és kaptam... és kaptam...

Kitaláltuk, hogy nappalra a kicsiket bezárjuk az ólba; mert egyébként, ha kiengedjük, ezek bánatukban, mint szegény Jancsi és Juliska, bizony világgá zarándoloknak a dupla dózisban kapott gonosz mostohától. Nem egyszer kellett a harmadik szomszédból visszakajtatni őket (még jó, hogy nomád helyen lakunk; bár folyton attól rettegek, ki kíván rá az én kis szépségeimre; végül is még így törzskönyv nélkül is 35 pénzbe fájtak; a legutolsó dolog az lenne amit kívánnék nekik, hogy valaki befogja vagy valami baj érje őket).

Pörkölt és Nokedli bezzeg nem mennek világgá, itt bandáznak a ház körül, nehogy a kicsiknek nyugtuk legyen.

Igazából az utóbbi napokban már valamelyest szelídült a helyzet; Pörkölt már nagyjából megbékélt a jövevényekkel; de Nokedli a maga kifelé csavarodó szarvával és az ehhez tartozó rossz természetével továbbra is rendszeresen kergeti őket.

Kolbász vérmesebb fajta, ő már vissza-visszatámad - de szegény kis Töpörtyű, nos, érte minden ok megvan az aggodalomra.

Így zajlik hát a kecskés élet; s az elbolyongások okán dolguk akadt a házi elkényelmesedett pásztorkutyaféléknek. 

Úgy esett az eset, hogy nem tudtuk meglelni a kecskéket a szomszéd kertek dzsumbujában; s akkor jött a gondolat: hiszen ezeknek ez a "szakmája", ha nem is gyakorolták, a vér nem válik vízzé...

Nos, Bundás világbajnok terelő, mint kiderült. Ő a legjobb. Bella zsákmányt lát bennük; Mogyoró meg még elkajláskodja a dolgot... de Bundás vérprofi. 

Ma esett meg, hogy a viharban nyitva maradt a kecskeól ajtaja; s mi nyugton voltunk a vihar elvonultáig, hogy "úgyis biztosan behúzódtak". Ez biztosan így is volt; hanem mire mentünk hogy megnézzük, mi van velük, azt kellett tapasztalnunk, hogy Pörkölt és Nokedli a szokásos helyükön bandáznak; ellenben a kicsik sehol.

Rossz érzés fogott el. Arra gondoltam: ha szegények a viharban valahol kint áztak-fáztak, abból akár még baj is lehet. Ráadásul vizes minden, hogy találom így meg őket?

- Bundás, gyere, munka van! Keresd meg a kecskéket!

Bundás kicsit finnyogott a víz miatt (hiába, az úri neveltetés kijön már az ebeken is minálunk), de aztán becsülettel rátette orrát a nyomra és elindult felfelé a fölső szomszéd telke irányába. Ott kis hezitálás után átbújt a kerítésen.

- Keresd, kiskutyám! Hozd vissza a kecskét! Keresd!

Az új szomszédság, nagy terveit előkészítendő, feltöltötte a telek egy részét; s Bunda úr felment erre a dombra, melyről egyébként szép panoráma nyílik a budaörsi dombokra.

Gyönyörű látvány volt, ahogy ott állt magasra emelt orral a szelet szimatolva.

Aztán - tényleg nem hiszem, ha nem látom; Fekete István leírásaiban vannak ehhez hasonló vadászjelenetek talán - "szagot fogott", és az a hatvan kilós, gyönyörű kutya, hatalmas ugrással levetette magát a dombról és elrohant a telek másik végébe - sőt azon is túl, a másik telekhatárt lezáró drótkerítés alatt a harmadik telekre.

Kisvártatva nagy mekegés támadt, s láttam ám, hogy Kolbász igyekszik erősen hazafelé, sarkában Bundással. Kolbász próbált rafkózni, irányt váltott, lehasalt - de Bundás, mintha akadémián tanulta volna a terelés művészetét, szép ívekben irányította a kerítéshez és azon is túl.

Nem nyugodott addig, amíg Kolbász be nem ment az ólba és rá nem zártuk az ajtót.

Utána volt csak hajlandó foglalkozni a hívásommal, hogy jöjjön, és keresse meg Töpörtyűt is.

Nos... ez az ügy nehezebbenek bizonyult, mint gondoltam. Bár, leginkább miattam, hülye gazda miatt, aki nem érti a kutyája szavát.

Még szerencse, hogy a kutyák sokkal elnézőbbek, mint némely humanoid.

Tehát, Bundás a felszólításomra, hogy keresse meg a kecskét, némi gondolkodás után visszament a szomszéd telek után következő telekre. Én meg vártam, hogy történjen valami - semmi.

Bundás néha előjött, néha eltűnt az ottani faház mögött a növényzetben; mekegés, csörtetés sehol.

- Nincs meg? Jaj, mi lehet szegény kis Töpörtyűvel? - aggódtam. Az aggódást mászás követte; négykézláb, a kutyajáraton (ahol az én hatvan kilós kutyám átfért ott én is átférek.. azért is...).

Nem is a mászás volt a legrosszabb, hanem ami a túloldalon fogadott.

A frissen töltött föld jól felázott az egész napos esőtől, és én lépésről-lépésre szügyig süllyedtem az ótvaros dagonyába.

Azért valahogy átküzdöttem magam a túlsó kerítésig; kiabáltam, hogy "kiskutyám, keresd meg a kecskét" meg "hozd ide"; Töpörtyű nevét is erősen emlegettem - de semmi mozgás. Nézegettem a lyukat a kerítésen, de valahogy nem tűnt túl hívogatónak.

- Akkor biztos nincs itt... - gondoltam, és visszaparancsoltam a kutyát.

- Bundás, gyere, megyünk haza!

Bundás egy szóra jött, és elindultunk a felázott töltésen visszafelé. 

- Gyere, keresd meg a kecskét!... - mondtam neki, arra gondolva, hogy más égtájakon fogunk kecske után kajtatni, csak kerüljünk már vissza végre-valahára szilárdabb talajra.

Én így gondoltam, de akkor, abban a pillanatban, Bundás úgy nézett rám, mintha azt kérdezné, hülye vagyok-e; majd anélkül, hogy egy szót vesztegetett volna rám (hisz szegényemnek szava sincs erre az emberi butaságra) faképnél hagyott, visszamászott a harmadik szomszédba a lyukon, és eltűnt a ház mögött.

Szöget ütött a fejembe a viselkedése, a tekintete... az egész jelenet.

Letérdeltem a lyuk elé és - sár ide, víz oda - átküzdöttem magamat rajta.

Pár lépésnyire van csak a ház a kert végétől. Befordultam a sarkon, és mit láttam?

Egy reszkető lábú, kicsi gödölyét, aki annyira fél, hogy mozdulni nem bír. Szerintem sokkot kaphatott, teljesen úgy nézett ki. És Bundás tudta ezt, nem rontott rá. Igen. Még ezt is tudta. Hiszem.

- Töpörtyű!!! - kaptam ölbe szegénykét, majd visszaballagtam a lyukhoz; nagy nehezen áttuszkoltam rajta, én is átmásztam; újból felkaptam; a másik kezembe a papucsaimat - a sáron már sokkal, de sokkal egyszerűbb volt mezítláb közlekedni - majd a mi kerítésünknél átadtam a reszkető kisgidát Robinak; visszamászás; nagyfürdés - és végre lenyugodhattam, biztonságban tudva az értékes jószágot.

Mindez nem sikerült volna, ha nem lett volna Bunda Úr.

Bunda Úr, a Profi.